Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
Hann Ferenc: Három fekete ember A férfi tanácstalanságát akarta talán leplezni, belegabalyodott a zavart, össze- rendezetlen mozdulatok iszalagjába. Ettől aztán úgy festett, mint egy hegyesre pyirt fülű, zöld arcú kohold, aki az erdő urától származó rendelkezésekkel zsebében inai a csak általa ismert cél felé, ám valamilyen szokatlanul erős rostú ökörnyál szövevénye béklyójában fogva tartja. A szűk utcában tompán égtek a gázlámpák, alig sejtetve valamit a késő éjszakában indokolatlanul sétálgató gyanús alaikok szándékaiból. Árnyék árnyékot űzött, a színek visszahúzódtak a szürke és a fekete közötti keskeny skála rovátkái közé. Kapualjak kivert fogú szájüregei tartották elszántan és közömbösen maguk fölött a kőből faragott oroszlán- és kutyafejeket, mélyük macskák és emberek szerelemszagát párologtatta. És az éj befogadta ezeket a lényegében nagyon is hasonló illatokat, beolvasztotta a kukát vonszoló öreg, ázott, dohos mocsárbűze és a zöldségesbolt lehúzott redőnye alól előlopakodó friss mezei illatok közé. A férfi egy fának támaszkodott. Láthatóan fékezte lendületét a fekete öltöny, a keskeny peremű, hollószámy- színű kalap komplikált kényszerzubbonya. Végigbicegett az omlatag fal mentén, egészen közel hajolva az ázott foltokhoz. Egy helyen megállt, elégedetten biccentett. Az érdektelen hirdetések között ál mazöld, vörös betűs plakát feszített: * Szeptember 20—23. Egyedülálló esemény városunkban! A FÉLLÁBON ÁLLAS VILÁGBAJNOKSÁGA! összehúzta nyakán a fekete gallért, mormogott valamit és beszállt egy bogárhátú, apró, fekete autóba, mely váratlanul, szinte a semmiből érkezett mellé a járdaszélre. A különös formájú kocsi * lassan gördült végig a szűk utcán, zajt nem hallatva, vigyázva, nehogy rázuhanjon valamelyik omladozó házfal. Az utcába váratlanul két másik torkollott. Fénv törte át a homályt, mindkettőről autó érkeztét jelezve. Az éjszakai városban három kísértetiesen egyforma fekete autó igyekezett ismeretlen célpont felé. A Vörös unatkozó arccal rágcsálta a kezébe nyomott narancsot. Sarkára helyezte testsúlyát, s igyekezett semmire nem gondolni. Tudta, ha nem űzi ki agyából a nyerni akarás görcsét, elveszett. Ködösen látta, hogy a zenekari árokban új trombitások ülnek, talán a hetedik, vagy nyolcadik csoport, mióta a verseny elkezdődött. Néhány perce dőlt ki mellőle az utolsó vetélytárs, már csak az idő volt ellenfele: a harminchat óra tizenhét perces világcsúcs. Egészen távolról érzékelte a fehér sevrócipős menedzser nyálasán mézes-mázos hangját, lassú hullámokban jutottak el hozzá a mondatok, de tartalmukat már képtelen volt felfogni. A folyóra próbált emlékezni, Sugárra, akinek volt ereje kisétálni a társadalomból, feladni mindent, vagy éppen megnyerni mindent. (Hogy tulajdonképpen melyiket tette, azt a Vörös soha nem tudta igazán eldönteni.) Most, amikor egyre érzéketlenebbé váló jobb lábát elviselhetetlenül gyötörte már a koturnus, a folyóra próbált gondolni. A folyóra, melynek partján az a szakállas, posztónadrágos öregember, Morus utópiavárosát raizolgatta a porba egy leveleitől megszabadított ágcsonkkal, az ésszerű, tiszta emberi kapcsolatokról mesélt, melynek valódi létezésében egyáltalán nem hitt. Aztán egy gyermekkori álma tört elő hirtelen, fedezetlenül, senkitől sem védve. Látta álombéli, gyermekkori önmagát, ott előtte a porondon, az idétlenül kóválygó, vörös és lila fejlámpák fény- pásztái között. Ott állt előtte (Szujó Zoltán illusztrációja) egy hófehér hálóinges kisgyerek, akit még senki nem nevezett el Vörösnek, tanácstalanul bámulta az égbe magasodó egyágú létrát, mely támasz nélkül nyúlt a Semmi birodalmába. Senki nem volt jelen a színpadon, csak a kis srác és a létra, meg a létra lábánál egy átlőtt torkú, vtéres szárnyú sármány. A gyerek gyanakodva nyúlt a madár után, majd felszegte fejét — vonatfüttyöt hallott valahonnan, hihetetlenül távolról — aztán a létra első fokára lépett. A Vörös rekedten kiáltott rá a gyerekre — hiszen jól tudta, mi fog történni —, de a kölyök, mint aki semmit sem hall, energikus mozdulatokkal inait felfelé. A kiáltásra odaugrott mellé a kövér menedzser, hideg vizet zúdított mellkasára, s közben észrevétlenül megtámasztotta a zuhanni készülő testet. A Vörös megrázta magát, egészen közelről nézte a frissen kékesre borotvált arcot, s úgy érezte, tuljdonkép- pen hálás ennek az idomta- lan fickónak, aki megkímélte a zuhanó létrán kétségbeesetten lefelé rohanó gyerek iszonyú látványától. — Még másfél perc, öregem! Még másfél perc és te vagy a bajnok! — vicsorogta a fehér ruhás, aki feltette magában, átbeszéli a hátralevő rövid időt, így majd csak állva marad a Vörös. — Ki fogja bírni — állapította meg elégedetten —, bár a bal iaba, a levegőben lógó bal lába ha- lottan csüng a koturnussái megemelt jobb mellett. — Nézd, azt a három varjút ott az első sorban! — próbálta a közönség felé terelni a bajnok figyelmét. — Mint három varjú a barázdában. — Ostobán felröhögött — Itt ülnek tegnap este óta. Hiába mentek el és jöttek újra be az emberek, ezek itt ülnek és bámulnak téged. — Valami reklámcég emberei lehetnek — gondolta a Vörös, és érezte, hogy árad szét a maradék erő izmaiban. Igen, ki fogja bírni, és megjelenik majd arcképe a világ összes nagymenő magazinjában, szerződéseket kap, reklámemberek keresik naponta tízszer telefonon. Végre ismert lesz, megszűnnek bizonytalan ságérzései, diszkóinak mellőle a fóbiák, sikeres ember lesz belőle. Hát persze. A három fekete ember nyilvánvalóan a szerencsés jövő szimbóluma. A gong megszólalt, jelezve: ettől a másodperctől a múlté a régi csúcs. Őrjöngő, üvöltő, tapsoló alakok emelkedtek fel a homályba vesző széksorokból. A zenekar tagjai is felugráltak, földre dobva a hangszereket. Csak a három fekete ember ült továbbra is nyugodtan a helyén, az első sor középen, derékig fekete plédbe burkolózva. Mindhárman azonos mozdulattal, fázósan fogták ösz- sze nyukuknál a fekete zakó gallérját. A Vörös óvatosan engedte földre szabad lábát. Megré- szegütt az izgalomtól, hogy több mint harminchat óra után újra két lábbal állhat a talajon. A menedzser mellette térdelt, oldozgatta a lábmagasító erős, sodrott zsinegét. Vörös hátradőlt a kanáriszínű fotelben és vigyorgott. A ceremóniamester lépett a mikrofonhoz. Csendre intette az üvöltő tömeget, és hozzáfogott szokásos mondókájához. aminek már senki sem tulajdonított jelentőséget. — Bajnok született. Semmivé vált a régi csúcs. Az új bajnok, a szuperember itt áll önök előtt. A vörös szmokingkabátos úr szavait elnyomta az ordítás. Percek teltek el, míg feltehet- te a hagyományok kedvéért mindig sorra kerülő formálás kérdést. — Aki óvási igényt kíván benyújtani, még öt percig élhet jogával. A nézők egy része hazafelé indult, mások a színpadra próbáltak felmászni, hogy legalább egy foszlányt szerezzenek a bajnok trikójából, amikor egyetlen mozdulattal felállt a három fekete ember. — Mi megóvjuk a világcsúcsot — mondta higgadtan a középső. Félbemaradtak a mozdulatok, a sokarcú tömeg megkövültén bámulta a három férfit. A ceremóniamester zavartan, vigyorogva állt a mikrofon mögé: — Ugyan kérem, hogy gondolják ezt? Talán kifogásuk van a rendezés ellen? Felfedeztek valami rríúhibát? A három fekete férfi válasz nélkül hagyta a kínjában vi- gyorgó pojácát. Leengedték a derekuk köré csavart pokrócot, a reflektorok nyershús- színű fényében ott fityegett három üresen maradt nadrágszár, s fémesen csillogott néhány földre dobott háborús érdemkereszt. Babajev Raszim (Baku): TEVÉK Gondolatmorzsák A hűség egyik legszebb megnyilvánulása, amikor a lovas hoz- zádörgölődziik a lóhoz. Az öngyilkosok jelentős része azért marad életben, mert a halál nem szereti, ha provokálják. A sikeres embert elhagyta a felesége. Ha egy üzlet elindul 1... * A gépkocsivezetés olyan betegség, amely a gyalogosokból szedi áldozatait. Az angyalok és az ördögök feltehetően bundáznak, különben az egyik csapatnak már régen győzni kellett volna. Ha önmagunkkal viaskodunk, az eredmény mindig döntetlen, tr A hiúság nem takarja el a tökéletlenséget, csak eltereli róla a figyelmet. ★ Mindig a legbünösebb asszonyt szerették a legtöbben. Ahol a pap harangozik, nincsen úrfelmutatás. A gólya azért kelepel, ho~ figyelmeztessen bennünket a várható következményekre. * Az ártatlanság egyik legnagyobb ismérve a bátorság. Micsoda paradoxon ! * Az Ür azért pihent, meg a hetedik napon, mert mint kritikus is részt akart venni a teremtésben. * Egy méhész barátom méhel az ínséges időszakban száz kilogramm cukrot ettek meg. A cukrot a gyűjtési terminus alatt negyven kilogramm mézzel honorálták. A cukor értéke 1*060 forint. A méz értéke 860 forint. Végeredmény: mínusz 200 forint. Jó bolt. A méheknek. Cs. D. SZEPESI JÓZSEF ÜJ VERSEIBŐL: Kubikusok Nyári nap füzében égnek mint a rozsé mind ahány közöttük hólyagos a bőre. Mind ahány közöttük izmos, életérett napkohóban edzett vasmarkú legények- Eles fogú csákány mind ahány harapnak Zsíros kenyér — földet falnak, egyre falnak. Ami csillog a kaszán Cserfa-érdes tenyerű öreg paraszt mosolya ami csillog a kaszán ha érik a gabona. Áldott legyen a mosoly és az érdes agg tenyér mely suhintja a kaszát s szelve szőke, új kenyér. Rőzseszedő Kötél-övében fejsze lóg S amint megáll, lm felszökik rövid nyelű, kecses fürgén e furcsaság borotvaéles gallyfaló lombok közé, hol úgy tűnik s a vállán — mondd mi ez? legtöbb a száraz ág, Karcsú, hosszú karót cipel kicsit matat, majd hirtelen a végén vaskamó, recsegve — ejnye ládd — hintázik lágyan fel, le, fel vergődő zsákmány szemtelen a bűvös ringató. markában egy faág. MAJOR JÁNOS: Présházak, gálicos kádak Paprikafüzér piroslik a fehér falakon — Bartók helyett stráfkocsik nyikorgását hallgatom. Présházak, gálicos kádak fölött a nap lehűl. Árnyékai mártanának hódolok szüntelenül. 8 NÓGRÁD — 1972. október 1.. vasárnap Kő-Szabó Imre: Elszánt visszatérés £\ kéttonnás Csepel nagy billenőssel fordult be a főútról. A rakomány ös6zekoc- cant a platón. Nem használt ez az új bútornak, meg esett a kegyetlen decemberi hó is. Itt fent az útelágazásnál még a szél is jobban vert. Csatai Mihály arcába vágta a hideg havat, ahogy ott ült fent, feltúrt kabátgallérral. „Nekünk is most kell költöznünk!” — mondta úgy maga elé, aztán irigykedve gondolt a feleségére meg a sofőrre, akik bent ültek a vezetőfülkében. „Ott biztosan meleg van.” Haragudott magára a gondolat miatt: ,,Én mégis jobban kibírom, mint az asz- szony!” A kocsi lassan ereszkedett lefelé a völgybe. Ahogy körülnézett, ismerősek voltak a dombok, a hegyek. Még ott, a kanyarban, az a nagy fa is, ugyanúgy állt, mint tíz évvel ezelőtt. — Tíz év — mondta hangosan. — Igen, tíz év! Ennyi telt el, amióta elmentem ebből a faluból. Hirtelen eszébe jutott az a tíz évvel ezelőtti reggel. Ott állt az ajtóban, a folyosó végén. Az apja szerényen és csöndesen megjegyezte: — Jól gondold meg, fiam! — Meggondoltam, apám! — Te tudod! — Én. — Akkor, isten veled! Aztán, már ha elkezdte, elment. Pesten lakott albérletben. Ott dolgozott egy gyárban. Kutya egy élet volt. — Volt abban jó is, meg rossz is! Végigpergette az eseményeket. Minden olyan volt, mintha most történt volna. A képek élesek. A gyár. A* tanulás,, a kollégák. Két szakmát is megtanult. Ért a lakatosmunkához, meg tud hegeszteni. Volt ebben a küszködésben azért jó dolog is, meg hasznos is. A hó változatlanul hullott, a szél most oldalról érte. Felállt, hogy jobban körülnézhessen. Ott volt előtte egy karnyújtásnyira a behavazott falu, a szülőföld. A templomtorony élesen rajzolódott ki a hóesésben. A házak szürkén és havasan sorakoztak az út mellett. A sofőr felgyújtotta a kocsi lámpáit. A fénysugárban vidám játékossággal szálltak a hó- pelyhek. Csatai Mihály sorban felismerte az ismerős házakat. Tudta, melyikben, ki lakik. Végigsorolta a neveket. A házak mintha megszépültek volna, vagy talán a hazatérés hangulata tette azzá őket. Érdekes játékosság zajlott le benne. Akkor, tíz éve el kellett mennie, elmenni, mert elhatározta, akarta igazolni önmagát mások • előtt, meg hajtotta fiatal vére. Csodálta a várost, a gyárat, de nem tudott igazán gyökeret ereszteni. Vágyott titkon mindig ^vissza. Csak egyedül talán nem lett volna ereje hqzzá. Kellett, aki segít ebben neki. Megismerkedett egy lánnyal, most már a felesége, ö is falusi lány volt, ott találkoztak a városban. A korábbi elhatározást valósággá váltották, visszamennek a falujukba, egy decemberi hóesésben. Az autó lassított, azután balra fordult és a sarok után a harmadik háznál megállt. A motor továbbra is egyenletesen berregett. A fényszórók a fehér házfalról meg a hulló hóról csillogva verődtek visz- sza. Ügy hatott ez a fény az esti szürkületben, mint egy nagy fáklya. Ä fényességre, meg a motor zúgására az anyja futott ki az utcára elsőnek. — Csakhogy itt vagytok — mondta, és amint megpillantotta a nyitott kocsi tetején
