Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-01 / 232. szám
F r f * I rr r erf museg Az asszonynak már nem sok tennivalója volt a beteg körül. Az ágynemű és a beteg teste is rendben, tisztán várta a pillanatot, amelynek hideg ünnepélyessége máris belehelte a szobát, semmi kétséget sem hagyva az elkövetkezendők iránt. Igen, Bartos Endre tudta, hogy meg fog halni és tudta a felesége is, aki most néma tehetetlenséggel ült az egyenes hátú széken, a férje ágya mellett. Ült és hallgatott. Pedig úgy érezte, valamit kellene mondani, ez így mégsincs befejezve, egy kérdés-felelet nélkül maradt a harminckét év alatt, amit együtt töltöttek. A beteg valóban, mintha készülne valamire.- Az előbb még szürke arca megélénkül, torkát köszörüli, kezével a takarót morzsolgotja. Végre megszólal. — Most semmit sem tagasz meg tőlem, ugye? — kérdezi óvatosan— Semmit — hogyja rá a felesége. — Akármit kéíek? — tapo- gatódzik tovább a beteg. — Akármit. — Mégis, talán furcsa lesz neked... — A hang bocsánatkérő. — Szertném, ha felhívnád Irént. Mária a név hallatára ösz- izerezzen. — Mielőtt mindennek vége. Igen, persze — kavarognak az asszony gondolati, hisz’ bármely percben. .. — Elhívod? — esengve pillant a feleségére. Ügy várta ezt a percet! Hónapok óta fekszik itt, Irént sóvárogva, kiszínezve utolsó találkozásukat, amelyre biztosan számított. Ismerte Máriát, a felesége és... — Mennyi a telefonszáma? — Mária hangja tiszta, szen- vedélytelen. Nem szólalt meg addig, míg nyugalmát legalább külsőleg vissza nem nyerte. „823-957” — A férfi feszülten figyeli a tárcsa forgásának súrlódó zaját, s az apró zökkenéseket. Ezek a zökkenések most Irént jelentik, ruhája suhogását, léptei neszét. Némán várnak, az asszony kis idegességgel a szék szélén ülve csak, a férfi pedig egy utolsó fellobanásával a boldog irgalomnak. Halk, szívdobogtató kopogás. Belép Irén. Pirosra gyúlt arcán mozdulatain kényelmetlen feszélyezettség tükrözik. Első pillantása a betegre: alig leplezett félelemmel teli. Három hónap... A betegség romboló hatása... De már el is múlt; a tekintet ismerősen kapcsolódik az övébe, a kezek tapintása a régi. Mária nézi őket. Ezt így azért nem tudta, hogy ezek ennyire összetartoznak. A hosz- szú évek alatt, míg Endre az ő belenyugvásával a hét egyegy napját házon kívül töltötte, másképp képzelte el Irén és a férje viszonyát. — Látnom kellett téged! — hallja a férje hangját, mint egy idegenét. — Vártam, hogy hívj — felel Irén és tekintetében, arcának titkos ragyogásában benne van a Duna-parti esték varázsa; az erdő fényben türdo tisztásaival és a hűvös vásznú ágy otthonos illata. — Hívtalak — jön a rövidségében is külön világot magába záró válasz. A két ismerős-idegen arc, mintha egyformává változna: itt árkok mélyülnek be, ott ráncok simulnak el, s az asszony a félrehúzott széken szinte semmivé zsugorodik a látomásban. Hát így? Ennyire? — mar- dossa belülről a szégyen, a kiközösítettség tudata. — De akkor miért nem ment el vele? A két embernek úgy látszik nincs több mondanivalója. És akkor Irén nem bírja tovább. Odaroskad a férfi ágyához, csókokkal halmozza el a kezét, átkarolja, szinte ölében ringatta a drága testet és szürke szemeiből könnyek omlanak elő. Alig tudja türtőztetni magát, hogy zokogása hisztériás sikoltássá ne fajuljon, annyira hidegnek és üresnek látja jövő életét, amelyet ezután szerelmese nélkül kell végigélnie. A széken ülő asszony most úgy érzi, közbe kell lépnie. Félti az urát az érzéseknek ettől a viharától, fél, hogy sietteti a véget. Megérinti Irén vállát, s a hirtelen magára- eszmélő nőt az ajtóig kíséri. Az szótlanul, a tehetetlenséget és bocsánatkérést kifejező mozdulattal hagyja el a szobát. Bartos Endre magára marad a feleségével. Lassan eltűnik arcáról az előbbi látogatás visszfénye kék gödröket süp- peszt a szeme alá a közelgő halál. Mária most ocsúdik csak, közelebb húzódik az ágyhoz. A kérdés egyszerre sürgőssé válik. Annyira áthatja egész lényét, hogy azt hiszi ki is mondta már; mert lám a férje felel rá, a végső pillanat rideg szomorúságával: — Hű akartam maradni a neked tett ígéretemhez. Hogy nem hagylak el. Így mégis a jobb... Bartosné csak a temetésen tudta meg, hogy férje hűsége, még ebben a számára megalázó formában is, a szeretet egy szép gesztusa volt. Látta Irént a gyászolók között, egyedül, egy távoli márványlaphoz támaszkodva. Ha most ő állna ott... Eldobva, elfeledve, sokkal szegényebben, mint ez a nő itt, aki legalább 15 év szerelmes emlékeivel melegítheti a szívét? .. Ez a gondolat vezeti a kezét hónapok múlva, amikor feltárcsázza Irén telefonszamát. — Mit gondolsz, ha feljönnél hozzám egy órára? — Hangja elfogódott, hátha visszautasítja a másik. — Beszélgethetnénk. .. Irén elfogadja a meghívást, negyedóra sem telik el, már belép a szobába, ahol Endrét utoljára látta. De a feltáruló kép: a pamlag, egy kényelmes szék, az olvasólámpa sótét félgömbje, az egész 6zoba, amelyben szerelmese élt készületlenül találja. Erőtlenül dől az ajtófélfának, szemeit könnyek homályosítják el. Mária hozzésiet, szinte akaratlanul előrelendül a karja, mar átölelve tartják egymást és ő is sír, mélyről jövő megváltó zokogással. Azután leülnek, két barátnő, testvérek a közös fájdalomban. Külön édességgel ébred fel szívükben az egymás Iránti szeretet. Mohón figyelik egymást, ezer kérdési tesznek fel, ki akarják egészíteni a képet, amely az elhunytról él bennük. Kimondhatatlanul drága az együtt töltött idő... Mária hevesen tiltakozik, amikor Irén végre el akar menni, s Irén alig tudja magát kiszakítani a bűvöletből, amelyben Mária emlékező szavai tartják. Megbeszélik a következő találkozót, mindjárt másnapra, délután ötre. Ebben az időben mind a ketten szabadok és Irén sietős pontossággal jelenik meg Máriánál. Lassan azonban a minden napi találkozás kevésnek bizonyul. Megtörténik, hogy Irén későre marad, fél hazamenni. Mária felveti az eszmét: költözzenek össze, itt úgyis sok a. hely, mióta Endre meghalt. Irén belemegy, bútorait elhelyezik a lakás egy üres sarkában. A hurcol- kodásnál előkerül néhány használati tárgy is, amit a férfi Irénnél hagyott. Mária elérzékenyedve bámulja őket, új forrásai az emlékezésnek. Az állandó együttlét nem árt a két barátnő viszonyának. Egyre jobban értékelik egymást, szinte úgy érzik, a másikba be van zárva a halott egy része, az ismeretlen szerető és férj, s így beszélgetéseik során mindkettő tulajdonukká válik. Most már együtt csinálnak mindent. Együtt járnak sétálni, szórakozni és a temetőbe is. Az emberek gúnyosan suttognak egymás fülébe, ha kezükben egy-egy virágcsokorral megjelennek az utcán. — Nézzétek, ott a Bartos két özvegye! — mondják és nevetnek hozzá. A két nő azonban nem hallja őket. Megbékélt szívvel helyezik el csokraikat a síron. Szép rendben, ahogy illik. Egyiket az emlékmű jobb, másikat a bal oldalán. Kemény Erzsébet élló fiát, hótól fehér kabátban, összecsapta a kezét. — Megfázol, Misiké! — mondta és aztán már el is szégyellte magát, hiszen a fia már felnőtt ember. Tudja ő, mit akar. — Csókolom, mama! — mondta Csatai Mihály. — Hát, itt volnánk! — Gyertek gyorsan be, apátok bent van — hívta be őket a házba. — Először lepakolunk, a kocsinak vissza kell menni. — Jó, szólok apádnak! Azután a feleségével együtt befutottak a házba. A sofőr kiszállt. Megbeszélték, hogy farral tolasson be az udvarra, oda a tornác elé. Egyelőre lerakodnak, aztán majd holnap elrendezik a bútorokat, Biztosan még ki kell meszelni a régi szobát. Lassú léptekkel jött ki a tornácra az öreg Csatai Mihály segíteni, meg a szomszéd, mind a kétoldali. — Mihály fiam, hazajöttél? — kérdezte Zsidáí Feri bácsi. — Haza. — Végleg? — Ugv érzem, igen! — Csak ejív baj van! — Éspedig? — Nem valami . jókor! — mondta az öreg, közben szedték a bútorokat a kocsiról. — Mások inkább elmennek — válaszolta Eszes Pista bácsi. — Nem szeretik a falut! — Már csak az öregek maradnak itt. — Meg azok, akik visszajönnek — mondta Csatai Mihály. — Visszajönnek? Kevesen vannak azok — állapította meg Eszes szomszéd. — A tsz-ben nem fizetnek. — Már három hónapja nem kaptunk pénzt — mondta Zsi- dai Feri bácsi. — Azt mondta az elnök, zárszámadásra minden rendbejön. — Tovább rakodtak. Csatai Mihály gondolkozott. Olyan volt a feje mint egy felbolygatott méhkas. Lehet, hogy a bizonytalanra jött haza? Az nem lehet, ebben a szakmában mindig kell a cselekvő kéz. A múltkor a tsz- elnök hívta. Sokat gondolkozott ezen. Aztán hetek után döntött és cselekedett. „Bízni kell, akkor biztosan rendbejön minden” — nyugtatta önmagát. Kifizette a sofőrt. Mire végeztek, tfzcentis hó esett. Egészen átfagytak. Bent ittak két- két pohár bort, a két szomszéddal. Aztán csak ők, meg az öregek maradtak a meleg konyhában. Ott ültek szótlanul. Néztek egymásra. A fiatal Csatai Mihály törte meg a csendet. — Hazajöttünk! — Látjuk. — Ügy gondoltuk, itthon jobb lesz. Pesten albérlet, meg szoroskodás. Itt a nagyszoba, mégis jobban elférünk. — El! — mondta az öreg Csatai. — Bővítünk! — tette hozzá az öreg Csatai egy kis szünet után. — A tsz-ben biztosan van munka, olyan nekem való. — Biztosan! — válaszolta lassan az öreg Csatai. Aztán csend állt közéjük. Nem szóltak, csak a szemek beszéltek. . Éjjel, mikor lefeküdtek a feleségével, még sokáig beszélgettek. Bízott abban, hogy mindent jól tett, az öregek is megnyugszanak majd. Másnap a tsz-ben a rikító sárgára festett elnöki irodában újból beszélt az elnökkel. KARRIER Polgár Edgár, a VAFÉM üzletszerzője két hete p‘obált bejutni Elláth Boldog igazgatóhoz, hogy eladjon a társvállalatnak 3412 db csavarki- húzó-peceket. Polgárt a főneke 37-szer lehülyézte, csoportvezetője tutyimutyinak nevezte, felesége megtagadta tőle magát és az ételt. „Hervadt Edgár, ennie kár!” — így csúfolta. Polgár Edgár begurult, reggel a sarki talponállóban felhajtott két deci rumot és berontott Elláth Boldoghoz. Pár szóban elmondta jövetele célját, Elláth udvariasan meghallgatta, bólintott, megkínálta cigarettával, s az ajánlatra így válaszolt : — Hozzávetőleg — csaknem idejekorán — alighanem — éppen csak — lehetőleg — vagyis — elképzelhető — feltéve —, ha — lehet — majdnem — idejében — abban maradhatunk, hogy — addig- addig — addig is — adottságaink szerint — efféleképp — ehhez képest — ajánlatos — akarva-akaratlanul — akként — akkora — alaposan — kevésbé — annál inkább — annyira, amennyire — arányosan — arra vonatkozóan — arra nézve — arra irányulva, hogy — avégből — uva- tottan — azt hiszem — nem hiszem. Polgár Edgárra mintha bogarat dobtak volna, felugrott, de az igazgató még az ajtó előtt utolérte, rálépett a lábfejére, hogy mozdulni sem tudott, barátságosan kupán csapta, rákacsintott: Pszt! Egy szót sem! Polgárt a VAFÉM-nél elő fogták, mi van a csavarárui zó-peckekkel, csoportvezetőjét félrehívta: „— Hozzávetőleg — csaknerfi — idejekorán — alighanem stb.. „ stb...” rákacsintott, fülébe súgta az igazgatótól tanultakat — Te jó isten! —• a csoportvezető az osztályvezetőhöz vitte; „Elképzelhető — feltéve — lehet — majdnem — idejében” — monöta Polgár, mire a főmérnökhöz, onnan a Főhivatalhoz vitték, a VAFÉM igazgatóját rövidesen leváltották és Polgár Edgárt nevezték ki helyére.. Polgár felesége három pincér segítségével tálait vacsorát férjének és nem tagadott meg tőle semmit. Egyik nap az új, csinos, szőke hajú titkárnő, a VAFÉM üzletszerzőjét jelentette be neki, alacsony, tömzsi emberke lépett a főúrian berendezett luxusirodába, és a csavarki- húzó-peckek átvétele iránt érdeklődött. — Akarva, akaratlanul — aktivizálódva — alaposan — annak — folytán, amúgy is, amúgy se, — mondta Polgár Edgár, mire a köpcös férfi fejbe vágta a márvány hamutartóval, s elrohant. Polgár Edgár az agysebészetre került, gyógyultan távozott, de elfelejtette a varázsigét, rövidesen leváltották, osztályvezető, majd csoportvezető, utána üzletszerző lett, felesége azzil fogadta otthon: „Hervadt Edgár, ennie kár!” Szüts Dénes Makrai László korosabb, mosolygós arcú férfi volt. Négy éve vezette a tsz-t. Eddig még jól gazdálkodtak, csak most az év kicsit rossznak ígérkezik. Nem úgy sikerült minden, ahogyan azt még tavasszal kiszámolták. Pillanatnyilag valóban van egy kis zavar a fizetésekkel. Ez a pénztelenség azért nem teljesen az ő hibájuk. Csatai Mihály érezte, hogy az elnök őszintén beszéd, meg azt is mondta, örül ha idejön dolgozni, mert kell egy tapasztalt szakmunkás a gépjavítókhoz. — Most vettünk gépeket, azokat a télen ki kell javítani. Tavasszal nagy szükségünk lesz mindegyikre. — Es a munka folyamatos? — kérdezte. — Lesz bőven, csak győzzék! |G| egegyeztek. Holnaptól "■ már dolgozik is. Nem vesztegeti az idejét. Nem lesz itt semmi baj, mert ha egyszer a kezébe veszi a kalapácsot, vagy a hegesztőpisztolyt, akkor menni kell a melónak. Úgy érezte, jól választott, amikor hazajött. CSONKA DEZSŐ KÉT VERSE: KARRIER Tízperces szerelmek között élte Az életét a Bártündérke Gyakran sóhajtott „óh, a Nyugat!” Átkozva itt a rabláncokat Mivel helyes volt, karcsú és kacér A bárban nem volt sohasem facér Aztán elment és végleg kint maradt E pompázatos húsú jó falat S akik keresték mondták néha Micsoda nő volt az az Éva Dollárban beszélt, s néha fontban Ma már mosónő Washingtonban. Térdre, Óriás! A Főnököm — szólsz — Bemutatod a Törpét Kaján vigyorral Néznek a társak A Főnököd s még Mindig ily kicsi? S egymást bökdösve Kacarásznak. S a Törpe néz És vízzel telt fejében Tonnányit nyom Az Én sugallta gőg Értelmetlen Gondolatok ránca , Jár kánkánt A homloka fölött. S a pici főnök Puha karosszékben Az asztal alól Felnéz míg te állsz Szemében a harag Felvillámlik Sziszegve mondja: „Térdre, Óriás!” LADÁNYI MIHÁLY: Olvasónapló Tested Könyve elbeszéléskötet bőrkötésben, tele van történettel. Tested Könyvét egymás kezéből kapkodják olvasóid, emiatt Tested'Könyve maszatos és izzadtságszagú. Mégis örömmel olvasom újra. Szeretem mar ismerős fondorlataidat. Bár az összes poént előre látom, Tested Könyve mégis fölöslegessé tett sok más történetet. Már időtakarékosságból sem olvasok mást, mint Tested Könyvét, csak akkor ejtem ki a kezemből, amikor utolsó történetednek VÉGE. NÖGRAD — 1972. október 1., vasárnap 9 T
