Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)

1972-10-29 / 256. szám

NYELVMŰVELŐ SOROK Jöhet-e az, aki megy ? Arany János már 1863-ban szóvá tette: A pesti divat... nem tudja: mikor jő, mikor megy. Pedig annyi jövés-me­nés közt. amennyi itt törté­nik, jó volna tudni tájékozni magunkat... ” S mindjárt meg is adja a szabályt: „Ami az író vagy beszélő felé köze­ledik, az jő, ami távozik tőle, az megy." Azóta nincs olyan nyelvtan- könyv, amely ne foglalkozna — nyelvhelyességi útmutatá­sai között — a jön és a megy igével. Voltak, akik a közele­dést, illetve a távolodást ki­fejező igéink létrejöttében egyenesen a magyar nyelvi géniusz megnyilvánulását lát­ták. Mások a legsötétebb ger­man izmus vádjával illették az igepár tagjainak indokolatlan váltogatását. Abban pedig mindenki egyetértett, hogy a jön használata a megy he­lyett mindenképpen merő lo­gikátlanság. Arany János észrevételei óta sok idő telt el. Közben kiderült, hogy az általa meg­állapított szabály nem követ­hető mindenkor. Finomítani kellett tehát. íme, a legújabb változatok egyike: „Ha mon­datunkba az ide határozászó illik bele, akkor a jön, hoz igét kell választanunk, ha pe­dig az oda határozószóval vág egybe a mondat, akkor a megy, visz a jó.”. (Ferenczy Géza: Édes anyanyelvűnk.) A szabály az szabály. Még­sem ritka azonban, hogy ilye­neket hallunk: „No, jössz ve­lem? — Jövök." „Ne izgulj, azonnal jövök.” „Menj csak, mindjárt jövök utánad”. Megjött-e már hozzátok a Mikulás?” „Barátom panasz­kodik. hogy nem jön álom a szemére.” Hogyan ítéljük meg az effé­le jelenségeket? Mit tegyünk, ha akarva-akaratlan a jön a megy helyére téved? Mond- juk-e Arany Jánossal, hogy káros divatról van szó; von- juk-e ki a kardunkat, mint ahogy a germandzmusok ellen szokás; vagy mosolyogjunk e furcsa logikátlanságion. Annyi bizonyos, hogy az Értelmező Szótár is idéz ha­sonló szókapcsolatokat: köze­lébe se jöhet valakinek, közel se jöhet hozzá. Holnap Sze­gedre megyek; nem jönnél velem? A nehézség jöjjön a kezére. Nyomára jön. Most én jövök. A nyelvszokás és az Értel­mező Szótár adatai egyaránt bizonyítják, hogy a jön- megy alakpár használata túlnőtt az eddig megállapí­tott szabályok keretein. Va­lóban elképzelhető, tehát, hogy valaki jön, amikor tu­lajdonképpen megy. Nézzünk egy-két ilyen esetet: Az anya szaladó fia után kiált: „Hová futsz fiam?” Mire a fiú. „Megyek a Pis­tához! Mindjárt jövök!" Petőfi így ír A rab c. ver­sében: „S jött a végén e hol­lóseregnek,/ Végre jött egy szép fehér galamb.” A be­szélő a költő, s a galamb a rabhoz ment. Petőfi nyilván beleképzelte magát a rab helyzetébe. Mondhatom-e a barátaim­nak: „Holnap Pestre megyek, nem jönnétek velem?” Kérdezhetek-e így egy messzire küldött levélben: „Hozzátok megjött-e már a tavasz?” Példáinkban mindenütt a közelítő jön szerepel a távo­lodást kifejező megy helyén. Mégsem érzünk logikátlansá­got vagy idegenszerűséget. Az első esetben a szituáció, a másodikban a beleképzelés, a harmadikban a személyel­tolódás, a negyedikben a föl és az egyetemesség-viszony, fogadtatja el velünk az alak- pór fölcserélését. Vonjuk le hát végül a ta­nulságot: Ha már egyszer kifejlődtek nyelvünkben a közeledést, illetve távolodást érzékeltető alakpárok — le­hetőleg tartsuk meg a sza­bályt. De ha mondanivalónk úgy kívánja: szokatlanabb megoldásokat is választha­tunk. Dr. Szabó Károly TASNÁD1 VARGA ÉVA-. Mert nem lehet... ‘.'..Mert nem lehet, hogy többé ne lássam: — vitorla átlóz gyöngyszínű tájban, s piros csónakok egymást követve úsznak a túlsó partig örökre. ... Mert nem lehet, hogy jegenyék karja felhők szegélyét tőlem takarja, s napisten arcát sohasem nézzem, perelek hát a rohanó széllel, perelek én az ősszel, halállal, rámtekeredő pók-függöny szállal, félelem rázta fekete perccel, s rákiabálok: — Élek, eressz élt ... Mert nem lehet, hogy testem törése ne hajtson szárat, szirmot az égre, s levelem bontva, arcom kitárva, ne nézzek tovább születő fákra. VÉN FA (Gonda Zoltán rajza) GONDOLATOK A KIRAKATBAN (Könyvkiadásunk kérdéseiről) A könyvkiadás azok közé a művelődésügyi — és sok te­kintetben gazdasági — tevé­kenységek közé tartozik, ame­lyek szinte napról napra ki­rakatba teszik önmagukat; eredményeik mindenki által számba vehetők, mulasztásaik ellenőrizhetők. S nem kel] hozzá még a budapesti utcá­kon sem végigsétálni: bárme­lyik megyeszékhely, nagyobb város könyvüzleteinek kiraka­tai tájékoztatást nyújtanak ar­ról, miként működik á ma­gyar könyvkiadás. Kevesebb a jó könyv Az olvasók többsége, termé­szetesen nem művelődéspoliti­kai „mérlegkészítés” szándé­kával sétál a kirakatok és a könyvesboltok dús polcai előtt, hanem vásárolni akar; tovább gyarapítani ismereteit és él­ményeit, gazdagítani a könyv­tárát, megajándékozni szeret­teit, és így tovább. Mostaná­ban azonban olykor azt ta­pasztalhatja: szegényebb a vá­laszték, kevesebb a szó ne­mes értelmében vett izgalom. Ne szaporítsuk a szót: nincs annyi jó könyv a megrakott polcokon, mint amennyi kel­lene. Nemcsak az olvasóknak tűnt ez fel. Feltűnt a könyvkiadás felelős irányítóinak is — ko­rábban, semhogy az olvasó ta­pasztalhatta volna a mostani, feltehetőleg átmeneti és min­denképpen csak viszonylagos lemaradást már a tervezés szakaszában —, vizsgálat tár­gyává tették és folyamatban vannak azok az intézkedések, amelyektől joggal várjuk a magyar könyvkiadás újbóli felemelkedését. Szó sincs arról, hogy vész­harangot szándékoznánk kon­gatni. Témánk komolysága kö­telez arra, hogy ne az ered­mények — megengedjük, sőt bizonyíthajuk is: látványos és imponáló eredmények — felso­rolásával kezdjük mondani­valónkat, hanem egy alapjá­ban nem rosszul működő kul­turális tevékenységterület nem egészen helyénvaló jelensége­inek megemlítésével. Neveze­tesen a felhígulás tüneteivel: azzal, hogy tucatszámra jelen­A hét folyamán megyénk legna­gyobb eseményének számított a megyei pártbizottság ülése, amely a közoktatás-politikai határozat megyei feladatait tárgyalta meg, különös körül­tekintéssel és felelősségérzettel. A ta­nácskozás hangulata mindinkább, iga­zolta, hogy a Központi Bizottság hatá­rozatának végrehajtása csakugyan kezd társadalmi üggyé válni, s azt is, hogy az ügybuzgalom nem csupán pillanatnyi fellángolás. Már az előterjesztés szóbeli kiegészítés is rendkívül magával ragadó voit, pátoszával, túlfűtöttségével és méginkább költői hasonlataival. Külö­nösen egyet emelnék ki, amely a pe­dagógusok, tanulók iránti kötelezettsé­gét foglalja találó képbe: „A tanulóif­júság nem egy edény, amelyet meg kell tölteni, hanem fáklya, amelyet meg kell gyújtani.” Tehát olyan ifjúságot kell a tanítónak, tanárnak, professzor­nak útjára bocsátania, aki azonosulni tud a társadalommal, aki elkötelezett, aki nyitott minden új iránt. A megnyilatkozásokat hallva az is eszembe jutott, hogy a szó mennyivel gazdagabb néha, mint a tett, hiszen oly’ színesen, magával ragadóan tudja vázolni a feladatokat, kötelezettségeket, amit a puszta cselekedet —, amelynek ugyancsak lehet pátosza — aligha tud utolérni. Lelkesedésünk költészete ugyanis szürke, mindennapi prózában válik valósággá. A folyamatos apró­munka pedig még egy jó operatőr ka­meráján se mutatna túl sokat, de a tettek jelentősége mégis felmérhetetlen. Ha jól meggondolom, a költészet és a valóság prózája megyénkben szinkron­ban lesz, hiszen erre már számos jel mutat. A javítás és színvonalemelés vá­gya olthatatlannak tetszik pedagógu­saink körében. De nemcsak . pedagógu­saink tesznek meg mindent, hanem olykor gazdasági vezetők, szülők és kí­vülálló felőttek is. Elegendő mindennapjaink eseményei­ből. kezdeményezéseiből találomra csok­rot kölni. Mi jót eszembe hirtelen? Gondolok, például, a salgótarjáni Gagarin iskolá­ViSkmn JEGYZET Találó hasonlat bői elindult kezdeményezésre, amelynek célja a hátrányos helyzetű tanulók megsegítése, de a korábbiaknál sokkal tapintatosabban, nem megalázóan, megkülönböztetett módon. Klubot szer. veznek a fizikai dolgozók gyermekei­nek, de ide a jó tanulók is bebocsá­tást nyernek, s együtt néznek és vitat­nak meg filmeket, együtt hallgatnak és néznek, szemléltető eszközökkel alátá­masztott előadásokat, tárlatokra men­nek, ahol a művész segít eligazodni a nehezen megjárható esztétikai labirin­tusban. Üzemet látogatnak meg, a környezettel és történelemmel ismer­kednek. Mindent egybevetve: játékos és korszerű módon szerzik meg azt, amit nem hozhattak a szülői házból magukkal. A kezdeményezés a Gagarin- ból indult el, de már más salgótarjáni és nógrádi iskolában is hódít, mitöbb — tudtommal — az egri tanárképző főiskola tovább népszerűsíti ezt a nagyszerű kísérletet. Szóba került a közoktatás és közmű­velődés kapcsolata, az általános és szakmai műveltség szétválaszthatatlan­sága. E tekintetben is hivatkozhatunk Nógrád megyei kísérletre. A József At­tila Megyei Művelődési Központban minden iskolatípusból olyan kísérleti oktatásban vesz részt egy-egy osztály, amely arra irányul, hogy a tanulók korszerű környezetben korszerű eszkö­zökkel sajátítsák el az előírt ismerete­ket. így látogatott el az egyik általános iskola felsős osztálya a megyei művelő­dési központ klubtermébe a Magyar Rá­dió néozenei fesztiváljának idején, ahol az énekóra és az esztétikai oktatás úgy zajlott le, hogy Béres János tartott ol­dott hangú előadást és a fesztivál éne­kesei, zenészei léptek fel eleven illuszt­rációként. S ugyanezt meg fogják ten­ni például a színházlátogatási napokon az egyes szerzőkről vagy műfajokról ta­nuló diákokkal. Nagy port vert fel az is, hogy a zagyvapálfalvi- síküveggyárban egy mindent elsodró tanulási hullám csa­pott fel, amely már új partokat is mos. A gazdasági vezetők aktív támogatásá­val nemcsak az általános iskolát el nem. végzett dolgozók jelentkeztek to­vábbtanulásra, hanem a nyolc osztály- lyal rendelkezők is. Tudomásom sze­rint ebben az üzemben külön gimnázi­umi tagozat működik. De a tanulás puszta tényén kívül az is rendkívül megkapó, hogy kik és miért vettek új­ból tankönyvet a kezükbe, vállalták a szervezett oktatás fáradságát. Mint pél­daként gyakran elhangzik, az itt tanul­ni kezdők és vágyók többsége nem egy távolabbi nagy karrier érdekében igyek­szik felvértezni magát nagyobb tudás­sal, hanem elsősorban azért szerez na­gyobb általános műveltséget, mert ezt szakmai továbbképzések alapjául szük­ségesnek tartja, de még olyan is sok van közöttük, aki csupán emberi értéke, tekintélye, önbecsülése szempontjából száll harcba a nagyobb műveltségért. Kérdőíveiken ezt nem is tagadják, nyíl­tan kimondják: „Azért tanulok, mert műveltebb emberré óhajtok válni.” S nagy dolog az, hogy e vágyakozás meg­valósulásáért az üzem gazdasági veze­tői is minden tőlük telhetőt megtesz­nek. N éhány példa ez csupán azokból a kísérletekből, kezdeményezések­ből, amelyek még olyan frissek, hogy szinte árad belőlük a minium szaga. De ez az illat azt is hirdeti, hogy megindult egy megújulási folya­mat. Felújítjuk, átalakítjuk az avíttat, hogy fényeskedjék, ragyagjon mint az új. Világítson, mint az a bizonyos ha­sonlatbeli fáklya. y nek meg érdektelen, selejtes, pillantanyi és szűk olvasói igények kielégítésére szánt művek, alacsony szórakozást nyújtó olvasmányok. A hasson csábítása Valami baj, súlyos arány­tévesztés történt tehát? A. ki­adók, a haszon hajhászásának „lázában” szem elől tévesztet­ték volna alapvető misszióju­kat, szocialista művelődéspoli­tikai feladataikat? Nem ját­szadozhatunk ezzel a szemre­hányással, minthogy ellenpél­da — jó könyvek sora — is van bőven. Annyit állapítha­tunk meg, hogy egyes kiadók engedtek a pillanatnyi ha­szon csábításának-kisértésének és jelentéktelen — olykor ki­mondottan haszontalan, az ese­tek kisebb részében káros — könyveket jelentettek meg. Két, a közelmúltban megje­lent felelős megnyilatkozás is szólt erről a kedvezőtlen je­lenségről. A Népszabadság egyik legutóbbi számában dr. Marczali László, a kiadói fő- igazgatóság vezetője utalt ar­ra, hogy a csekély értékű bestsellerek áradata aggoda­lomra ad okot. . Elmondotta, hogy a krimik (amelyeknek túl­nyomó többsége politikailag, eszmeileg egyébként ártalmat­lan) eltúlzott példányszámai valósággal elfedték a könyv­piacot. A gyakran több száz­ezres példányszámok eltakar­ták az igazi értékeket, s ezért — mondotta — szükséges te­hát a krimik és bestsellerek számának és példányszámának további korlátozása. Nem adminisztratív intézke­désről van szó. Bizonyos telí­tettségről, amelynek észrevé­tele már régen feladata lett volna a kiadóknak, hiszen előállt az a helyzet, hogy e gyorsan piacra dobott művek nem csekély része a nyaku­kon maradt. Azt hitték, köny- nyű és gyors siker lesz, kiad­ták 180 ezer példányban — és ma tízezrével hevernek a raktárakban. Senkinek sem kellenek. Működésbe lépett tehát az olvasói „önszabályo­zás”. Nem kis részben éppen az elmúlt évtizedek szocialis­ta kiadáspolitikájának ered­ményeként. Az olvasók nagy többsége igényes, jó művek­hez szokdtt, s ha olykor-oly­kor a kikapcsolódás, a könnyű szórakozás jogos és érthető óhajával krimik és a szelle­mét túlságosan igénybe nem vevő olvasmányok után nyúl is, alapjában véve nemes él­ményt, ismereteket, felemelő időtöltést vár a könyvektől. Csökken a tekíűrök szám ti A Kritika szeptemberi szá­mában dr. Molnár Ferenc, az MSZMP KB osztályvezető­helyettese így fogalmazott cikkében: ......a kiadás némely e setben túlhaladt a helyes cé­lokon: a világirodalom ki­emelkedő értékeivel indult so­rozatok mára kifulladtak, fel- hígutak. Megjelentek perifé­rikus — hazájukban is csak divatosnak tartott, tiszavirág­életű — polgári-kispolgári szemléletet közvetítő művek is, melyek a rosszul értelme­zett várható tömegsikernek, esetleg kiadói-fordítói érdek­nek köszönhették a megjele­nésüket. Ma már kevesebb rossz ízlést konzerváló krimi, lek­tűr jelenik meg mint néhány éve, a példányszám azonban még mindig megengedhetetle­nül magas és ez nemcsak hí- gulást okoz a könyvpiacon, hanem olvasókat őriz meg, sőt újakat csábíthat az iro­dalom alatti könyvek bűvkö­rébe”. E kedvezőtlen tünetek mel­lett, azokkal egyidőben, igen nagy eredményekkel és vív­mányokkal dicsekedhet a szo­cialista magyar könyvkiadás. Idézzünk talán néhány adatot e megállapítás alátámasztásá­ra. Vegyük példaként a Szép- irodalmi Könyvkiadót, az egyik legnagyobb magyar könyvkiadó vállalatot, s an­nak is azokat a könyveit, amelyeket az 1971-es évben 20 ezernél magasabb példány­számban jelentetett meg. A lista a következőkből áll: Pe­tőfi Sándor, József Attila, Tóth Árpád, Szabó Lőrinc, Váci Mihály és Francois Vil­lon versei; a Szép versek és a Fiatal költők című antoló­gia. Tegyük mindehhez hozzá — most már más kiadók te­vékenységét is tekintetbe vé­ve —, hogy könyvkiadásunk­nak lényegében sikerült meg­valósítania az egyik nagyon fonos célkitűzését: hogy a magyar és a külföldi klassziku­sok művei állandóan kapha­tók legyenek. Enélkül ép és egészséges könyvkiadás, könyvkereskedelem nem is képzelhető el. A magyar könyvkiadás —, s ez másik, ugyancsak em­lítésre érdemes nagy eredmé­nye — sikerrel állta ki a próbát olyan vélt „fenyegetés­sel” szemben, mint amilyen a televízió elterjedésekor el­hangzott. Emlékezetesek még az aggodalmak: a televízió el­veszi az időt az olvasástól, a televízió a könyvek legna­gyobb ellensége, elsorvasztja az érdeklődést, elszakítja az embereket az eredeti forrás­tól, a könyvtől. Bebizonyoso­dott, hogy a televízió nem el­lensége, hanem szövetségese a könyvnek, mert hatásánál fog­va az élményforrás megköze­lítésére, birtokba vételére, az­az olvasásra ösztönöz. Tudomány és ismeret A magyar könyvkiadásnak; leginkább csak a szakértők körében emlegetett és méltá­nyolt nagy vívmánya a tu­dományos művek gyors, gon­dos megjelentetése. Ezekre joggal lehetünk büszkék. A vllágkönyvvásárok, (legutóbb Varsó, Frankfurt, Jeruzsálem) egyik leginkább keresett cik­ke a magyar tudományos könyv, idegen nyelveken, el­sősorban, s ez a kiadóknak tekintélyt, rangot s nem cse­kély anyagi hasznot hoz. Ezt csak a teljesség kedvéérl em­lítettük meg, mint a legjobb eredmények egyikét. Ugyan­ilyen joggal beszélhetnénk részletesebben a felszabadulas óta kiadott népszerű tudomá­nyos-ismeretterjesztő munkák ezreiről is; ezek kiadásában ugyancsak a világelsők között van a helyünk. Itt a könnyen kezelhető tömegkiadványokat hiányoljuk, afféle nagyhatású ismeretterjesztő — s nem utolsósorban: olcsó! — tömeg­sorozatokat, mint az Olcsó Könyvtár, az Európa Zseb­könyvek. A kiadóvállalatoknak — ez a legutóbbi felmérésekből, vizsgálatokból és értékelések­ből egyaránt kitűnik — ösz- szehangoltabb tevékenységet kell folytatniok. Ne a haszon- szerzésben és a jelenleg itt- ott fellelhető elvi engedmé­nyekben — amelyeknek kétes értékű „eredménye” a nívót- lan könyvek sokasága — le­gyen összhang, hanem az ol­vasók céltudatos nevelésében, művelésében. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy az anyagi hasznot hozó szóra­koztató irodalmat kampány­szerűen „embargó” alá ve­gyék; ilyesmit senki sem kö­vetelhet — nem is követel — tőlük. Azt inkább, hogy a klasszikus és a kortársi alko­tások, igaz értékek közreadá­sával segítsék a kulturális forradalmat. A kultúra közügy A szocialista művelődéspoli­tika alapelvei közé tartozik, hogy a kultúra közügy: a könyv nem válhat puszta áru­cikké, a gazdasági szemlélet nem léphet a művelődéspoli­tikai célok elé, nem keresztez­heti, nem gáncsolhatja el azo­kat. Tamás István NÓGRÁD — 1972. október 29., vasárnap 7

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom