Nógrád. 1972. október (28. évfolyam. 232-257. szám)
1972-10-29 / 256. szám
H Barf a Lajos: Ballada a házról Síkság. Mozdulatlan táj. A föld már tarló. Megkopasz- tott terep. Rajta kazlak. Madár nem szól, holt vidék. Csak egy szekér mozog mesz- tze. Port kavar. Apróhirdetés: „Lottón nyert egyszemélyes balti-tengeri utazás sürgősen eladó. Érdeklődés levél útján. Cim: Id. Juhász István, Kunhegyes, Paphalom-tanya.” Szolnok megye, Budapest 170 kilométer, Kenderesnél sárgán villog a volt Horthykúria. Messze apró házak, köztük kilométerek. Tanyavilág. A bekötő út alacsony akácfák között vezet, sűrűn kanyarog. Mélyedések, kerékvájta csapások, gödrök — döcög a gépkocsi. Sokára feltűnik egy magtár, dombon áll, régimódi épület, ablakait, ajtajait csipkézett gipszminták kerítik, álrokokó stílus — a gabonának. Körötte mozdulatlanság, csend, csak mögötte, elbújva lapul egy kis, piros tetős ház, s egy alak mozog benne. Ez a Paphalom-tanya. Itt lakik idősb. Juhász István. Idősb. Juhász István nagy, fekete kalapot hord. Pereme árnyékot vet. A ház előtt, kéregtől meg- kopasztott fatönkön ülünk. Jobb oldalt vályogból rakott disznóól. — Szerencséje volt, kihúzták a számát. — Igen. — Elutazhatna a Balti-ten-. gerre. — Ha akarnék. — Miért adja el a lottón nyert utalványt? — Kell a pénz ... Há2at akarok venni. Mindig akartam egy saját házat. Sosem volt. — Utazni nem akart? — Akartam. De kell a pénz. Szipkát vesz elő, belenyom egy füstszűrös Fecske cigarettát. — Utazott már? — Elutaztam én már az egész életemet. — Hogyan? — Kicsi gyerekkoromban kezdődött. Furcsa egy utazás volt. Falovakon utaztam ... Itt a tanyán született az apám, és a nagyapám is, uradalmi cselédek voltak mind a ketten, nagyapám tinógulyás, apám fejőgulyás, kilenc kilométerre laktak egymástól, cselédházban, amikor gyere« voltam, akkor láttam itt fehér, meg szürke lovakat, vágtam két ágat, az egyiket letisztítottam, az lett a fehér ló, a másikat meg úgy hagytam, az lett a szürke ló, egyiket a lábam közé vettem, a másikat a hónom alá csaptam, aztán mindennap gyí’ te, elutaztam megnézni a nagyapámat. Útközben cseréltem a botokat, amelyik elfáradt, az jött a hónom alá pihenni. Hát így utaztam én. — Máshogyan nem? — Utaztam máshogyan is. Amikor tízéves lettem. Épp elvégeztem a három elemit, 1914. volt, apámat bevitték katonának, olyan kicsi gyerek voltam, hogy még nem lett volna »zabad elválasztani anyámtól, mint a szopós malacot még tartani kellett volna, de nekem keresni kellett menni, és így megint utazni kezdtem. De most már igazából. Nem szegődtem cselédnek, kicsi voltam, nem kaptam volna egész kommenciót, így hát napszámba jártam, porcióért El lettem kötve, mint a felnőtt borjú, és elindultam. Zsebemben egy garas le. csaK egy nikkel óra, amit nyolcéves koromban kaptam István-napkor, apám urától, Magyari Kossá Pál királyi kamarástól. Ez az óra beutazta az egész országot. Arattunk Jászságban, Kunságban, Baranyában. S voltunk Ozdon, Pesten. Meg iparosnál is, meg s-árban is. Hol itt, hol ott. ^>1 megfizettek. Mindenütt „ ‘tam, de ;chol se voltam otthon, ö. mit mesélhetnék, nogy milyen szaguk van az istállóknak, ahol háltam, milyen illatuk van a szalmáknak, amiken feküdtem. Nagy utazás volt es. sea«*■»» szagig, kérem. — Nem vágyott otthonra, állandó lakhelyre? — Vágytam. Még a kutya is vágyik, hogy egy helyen legyen, ahol már jól befészkelte magát a rongyok közé. Vágytam. És sokszor elterveztem, mikor lefeküdtem, hogy egyszer házam lesz. Este én nem imádkoztam, csak azt terveztem, hogy egyszer házam lesz. Ez volt az én imádságom. — Hogyan képzelte, hogyan lesz? — Ügy, hogy megnősülök. És kettő ember többre megy, mint egy. — Megnősült? — Meg. 1929-ben nősültem meg. Tizenöt évi kóborlás után hazajöttem a tanyára. Huszonöt éves voltam, már koros legény, és megúntam már az ide feküdj, oda feküdj életet, a kocsmázást is megúntam már, inkább csak tanyázni mentem esténként, kicsit beszélgetni, és ott láttam meg a feleségemet. Megyek egyszer az egyik tanyára, látok ott egy szép lányt. Mindjárt jól megnéztem, 6 meg mindjárt lekapta a fejét. De én meg nem vettem el a tekintetemet. Mondtam magamban, várok én egy órát is, ha kell, majd csak felnézel te. aztán meglátom a szemedet. Meg is láttam, és ő is meglátta az enyémet. Hát Így volt. Zsellérlány volt, ösz- szeházasodtunk, beállt mellém napszámba az uradalomba, nagyon dolgoztunk, és terveztünk, hogy házat neszünk. — És meglett a ház? — Nem. Sohasem ... Tudja, az úgy volt, hogy meg volt nekünk engedve a tehéntartás, meg a malactartás, a cselédháznál, hizlaltunk is, gondoltuk, jól eladjuk, aztán veszünk egy házat. Már el is adtuk, már meg is volt a pénz, de a házból mégse tett semmi. — Miért? — Már amikor megvettük volna a házat, akkor meghalt a feleségem. Két gyerek maradt utána. Amikor a harmadik gyerek jött volna, egyszer csak nagyon rosszul lett itt a tanyán az én feleségem, hívtam is az uradalomból az orvost, az meg eret vágott neki, nem tudta a vérzést elállítani, csak folyt, folyt a vér, nem volt itt autó, szalmával béleltem egy kocsit, nem tudtam mit tenni, kocsiderékban vittem negyvenöt kilométerre Szolnokra, kórházba, ment is a ló, hajtottam, de már hiába, az asz- szony már nem kérdezte tőlem többé: jó volt-e te, amit főztem? Elvérzett, meghalt, és vele halt a ház is ... Mohón kap a cigaretta után. A Fecske füstszűrös részét most nem gyömöszöli a szipka hüvelyébe, csak bekapja hirtelen. — Hogyhogy meghalt a ház is? Hát már együtt volt a pénz is? — Hát, hogy mindent megértsen... Az egyik gyerek, aki maradt utána, két és fél éves volt, a másik gyerek másfél éves volt, ott sírtak körülöttem, mint a szopós borjak. Nem kellett nekem már a ház, nem kellett nekem már semmi. — Mit tett a pénzzel? — Szégyen talán, de egy paraszt itt a tanyán, hogy tompítsa, ami fáj? Megittam. Kocsmáról kocsmára mentem, és vége lett. — Mi lett a gyerekekkel? — Egyik, a nagyobbik, kendőben a hátamon volt. Másik a karomon. így jártam én a kocsmába, és így jártam én a munkába. — Nem gondolt arra, hogy meg kellene nősülnie? — Gondoltam. Tetszett is egy asszony, meghalt a férje, háza is volt, és mondta, ha elveszem feleségül, még vesz nekem egy bőrkabátot is, es rámíratja a házat is. Házam lett volna. De nem vettem el ezt az asszonyt, már neki is volt gyereke, mi meg még fiatalok voltunk, gondoltam, még nekünk is lesznek gyerekeink, és akkor, hogy lesz az, hogy háromféle gyerekünk lesz? Nem vettem el. A házzal se vettem el. Egy szolgálólányt vettem el. Itt az uradalomban, 36-ban. Most is ő a feleségem. — Vele nem gyűjtöttek házra? — De. Gondoltuk, megint kéne gyűjteni egy házra, de sosem jutottunk házzá, csak gondoltunk rá. Jöttek sorra a gyerekek, tíz élő gyerekem van, hét fiú, három lány, és így sose jutott házra, enni kellett mindegyiknek. Megettük a házat. Megint egy cigaretta — mint a beszéd szakaszai. — Sose lett háza? — Egyszer. Ez a kicsi, piros tetős. De ez az államé. Negyvenhatban, amikor jött a földosztás, akkor kaptam kilenc hold földet, itt, ezt, ami körülöttünk van, s ezen a kilenc holdon volt egy nagy uradalmi istálló, ott laktunk az istállóban, tizenketten, mind a család, azt kaptuk, hogy építsünk belőle házat. — És így épült fel ez a kicsi ház. — Egy év múlva, negyvenhétben. Addig nem volt hozzá tehetségünk. Kaptam földet, nem volt hozzá igavonó állat, fuvarossal szántottam pénzért, meg munkáért, és az első az kellett legyen, hogy enni legyen, és csak aztán jöhetett a másik, hogy lakóhely legyen. 1947-ben fogadtam egy kőművest, úgy terveztem, kiszámítottam, hogy ha a nagyistállót lebontja, annak anyagából harminc méter hosszú lesz a ház. De csak nyolc méter lett. Csak egy szoba és egy kicsi konyha lett, a bontásból lett fele anyagot oda kellett adni a kőművesnek, nem tudtam neki mást fizetni, ez lett a fizetsége ... Azóta áll ez a ház. Negyvenhét karácsonyán költöztünk bele, és csillagszórót gyújtottunk. — Azóta sem vett saját házat? Téesztag lett, keresett, a gyerekek is megnőttek, kerestek ők is. Vehetett volna. — Kerestem ám, vehettem volna ám. De azóta meg éppen azért, mert a gyerekek megnőttek, megnősültek, férjhez mentek, segítenem kellett őket. mindegyiknek kellett valami hely ahová behúzódjon, lakás vagy ház, és hát mi meg csak maradtunk, öregek. — Azért lottózik, hogy ha egyszer nagy nyereményt kap, akkor végre vesz egy saját házat? — Azért. — A lottó-tárgynyeremény- sorsoláson balti-tengeri társasutazásra jogosító utalványt nyert. Mi lett volna az útvonal? — A tengerre szólt volna. Hajóállomásra kellett volna menni, ... de kaptunk Pesten az utalványért száz forint híján tízezer forintot. — Tízezer forintból akar házat venni? — Nem. Tudom én, hogy ennyiből nem lehet. De vettem érte négy hasas disznót. — A négy hasas disznó minek? — Mindegyik sokszor megellik. És abból lesz a ház. * Csend. A táj mozdulatlan. A vályogistálldban meg- megmordul az egyik hasas disznó. Ember és gép (Szatíra) Kezdetben vala az ember, ki mint tudjuk, néhány ezer évvel ezelőtt, felelősségének teljes tudatában lejött a fáról. Bár a fenti tényt, egyes nyugati filozófusok oly módon próbálják meghamisítani, miszerint: egyszerűen leszakadt az ág, amin csimpaszkodott, és merő dacból nem mászott visz- sza. mondván: megélek én a két hátsó lábamon is. Történetünk tulajdonképpen most kezdődik. Az időközben inkurrenssé vált két kezet valami módon hasznosítani kellett. Abban az időben zsebek még egyáltalában nem voltak, hősünk tehát kényszerítve volt arra, hogy kezét külső problémák megoldására használja fel. Ettől kezdve az események kozmikus sebességgel követték egymást. Miután vakarózni már kifogástalanul tudott, fogta magát és megalkotta először a kőbaltát, kevéssel utána pedig franciás könnyedséggel a gondolkodógépet. Megvan tehát a gép, mely mint tudjuk: számol, kalkulál, grafológiát ir, kritikát és önkritikát gyakorol, zenét komponál, utókalkulál, és közben dermesztőén pontos logikával gondolkodik, gondolkodik, „s megint elölről.” A tragédia mint érezhető, közeledik a befejezéshez. A gondolkodó gépek, az egyébként is lusta és renyhe embert fokozatosan teljesen felmentik a gondolkodás alól. Az ember ettől kezdve szüntelenül visszafelé fejlődik mindaddig amíg a gondolkodó, gépek legegyszerűbb kérdéseire sem tud már kielégítő feleletet adni. A gépek adatszámláló berendezései megállapítják azt a szilárd tényt, hogy az ember elavult, korszerűtlen lény, kinek szükségessége eddigi ténykedéseiben tökéletesen kihasználódott. A gép alkot, a gép termel. a gép gondolkodik! A kéz elveszíti alkotó jellegét, s az ember történetében másodszor válik inkurenssé. Ismét azon a ponton állunk, hogy a kezekkel valamit kezdeni kell! Az ember észreveszi a fát, maradék ambícióját ösz- szeszedi, és hátsó lábainak segítségével feldobja magát a levegőbe, két első lábával elkapja a legalsó faágat, s miután megfelelő kényelembe helyezte magát, leölti a nyelvét a' gondolkodó gépekre, s így marad az idők beláthatatlan végezetéig. Katona Horváth János: A harmadik félidő Délutánonként mindig a vasút mögötti ligetben gyűltünk össze. Ha a felvégiek elé jöttek, sokszor még este tízkor is fociztunk. Ezeket a mécseseket rendszerint mi, a ligetiek nyertük, de ha az „Okos" játszott, sohasem sikerült győznünk, ö volt a nagymenő. Tizennégy évesen már a falu felnőtt csapatában játszott és mi örültünk, ha leállt közénk. Tenyérnyi területen cselezett, húzogatott jobbra-balra és mire észbekaptunk, már csak a kapussal állt szemben. Egyszerűen nem lehetett leszerelni. Volt egy igazi, bőrszeges csukája is. Trükkjei mellett legjobban azt a cipőt irigyeltük. Egyikünk sem játszott még stoplis cipőben, így aztán tátott szájjal néztük, amint „Okos” felhúzta és befűzte az övét. Arra gondolni sem mertünk, hogy kölcsönkérjük... Játéka kísértetiesen hasonlított Albertéhoz. Az „Okos” név i6 ezért ragadt rá. Mindenki csak így szólította. Mi, akik négy-öt évvel fiatalabbak voltunk nála, észre sem vettük, hogy kihasználja rajongásunkat. Boldogan vittük neki a cigarettát, ha szólt, fényesebbre suvickoltuk a cipőjét, mint új korában volt. Loholva kézbesítettük szerelmes leveleit és figyeltük mikor mennek el a lány szülei otthonról. Ilyenkor kuncogva találgattuk: „Vajon mit csinálhatnak az üres lakásban...?” A lányt Ieunak hívták és tizenöt éves volt akkor. Okos a maga tizenhat évével már felnőttnek számított. A nyolcadik osztály után dolgozni kezdett. Kapált, egyelt, kukoricát tört, akár a többi felnőtt. A faluban mindenki tudja hogy kivel, mi történik. Azt sem titkolhatták el, hogy Icu terhes. Okos tizenhét évesen nősült, és egy év múlva már nagy fia volt. Kellett nekik a pénz, ezért különmunkákat is vállalt. Nappal vontatót vezetett, éjszaka gabonát zsákolt. Egy évig még a focipályát is elkerülte. .. Amikor újra játszani kezdett, már apám foglalkozott a falu csapatával. Nagyon nehéz volt összeszedni a fiatalokat. Emlékszem, sokszor csak apám és a szertáros voltak a pályán. Atsz-ben sötétedésig kellett dolgozni, és aki hathét órakor ment haza, az már nem vánszorgott le az edzésekre. Okos azonban nagyon ritkán hiányzott. Apám mindig külön foglalkozott vele. — A tizenhatosról beadok. Szaladj rá és kapásból lődd! Vagy: — Húsz méter labdavezetés és passzold nekem a labdát. Utána sprintelj és ha visszakapod, egyből lődd! KONYHÁBAN (Iványi Ödön rajza) Ojra és újra Ismételték. Okos pedig csinálta, mert tanulni akart. — Köszönöm, Jani bácsi! — Szokta mondani. — Ugye a jövő héten is folytatjuk? Nem kellett sokáig várni az eredményekre. Még a falubeliek is csodálkoztak a változáson. Már nem a félénk kisfiú játszott. Egyénisége hétről hétre teljesebb lett. Egy év sem telt el és mindenhol ismerték. Nem volt olyan falu, ahol ne rúgott volna gólt, atyol ne köszöntek volna neki előre az emberek... Vasárnap a meccs alatt mindig kiürült a falu kocsmája. De annál nagyobb volt utána a forgalom. A férfiak egymás hegyén-hátán tülekedtek a pult felé, hogy megigyanak egy korsó sört. Ez volt a vasárnapi szórakozásuk. Okosnak sohasem kellett sorbaállni, vagy fizetni. Mire felöltözött, öt-hat korsóval várták a cimborák. — Ne igyál annyit! Tönkreteszed magad! Csak apám intette így ai ivástól. Ha ő szólt, Okos letette a poharat és hazament Hallgatott rá, talán bízott is benne. Egyik vasárnap zöld színű Opel állt meg a pólya mellett. — Pestről jöttek! — Elviszik az „Okost”! — sugdosták az emberek. — Talán még válogatott IS lesz...! A kocsiban valóban egy pesti klub ügynöke ült. Okost kereste. Ha akkor igent mond, ma • talán ismert labdarúgó. De nem merte vállalni a kockázatot — Viszontlátásra Pásztó sporttársi Két hét múlva visz- sza jövök, addig gondolja meg...! Az autó mögött szürke porfelhő kavargott. Nem lehetett látni az utat, nem lehetett sejteni a jövőt... — Lakást, meg állást ígértek, ha elmegyek — mondta otthon a feleségének. Sokáig hallgattak. — Apuskáékkal is meg kell ezt beszélni... — nyögte ki végül az asszony. — Ha megy a játék, hamarosan az „egybe” kerülök, és akkor majd dől a pénz... Icu lehajtott fejjel, szó nélkül horgolt tovább. — Mit akartak? — Kérdezte fiától az öreg Pásztó. — Apám! — kezdte bizonytalanul Okos — Pestre mehetnék focizni... — Ne menj fiam, te sehova! Nem biztos kenyér az. Feleséged, gyerekeid vannak. Meg aztán itt vagyunk mi, öregek. .. Iskolázott se vagy.., Pénzed itthon is lesz... Ha meghalunk, rádíratjuk a házat. .. Meg aztán ott vannak az állatok is... Maradj fiam! Apám hiába biztatta, otthon maradt. A faluban semmi sem változott. Egy ideig még a vasárnapi látogatóról beszéltek, de néhány hét múlva elfelejtették. Okos is ugyanúgy játszott, mint régen. Csak apám vette észre, hogy már nem a tanulni akaró fiatalember jár az edzésekre. Egyre ritkábban ment el játszani és vasárnapi meccsek után alig tudta letenni a söröskorsót. Ma már nem látni józanul. Ha néha találkozunk, átöleli a vállamat és a bortól megcsuk- ló hangon mondja: — Tudod-e komám, apád olyan, mint egy falat kenyér? Azt is megmutatta, hogyan álljon a lábam... Mindig jót akart nekem. A szakramentu- mát...! Aztán lassan elvánszorog... Legutóbb vasárnap láttam. Este volt, mentem az állomásra. ő ott állt az alapvonalon, a kapufának támaszkodva, kezében egy korsó sör és magában beszélt... ...Még láttam, hogy fölemeli a poharat és a szája felé viszi... Aztán lassan, elnyúlva alácsorgott a fehér hab. .1