Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)
1972-09-03 / 208. szám
yatakpart, vízmosás, fák és bokrok, fakerítés meg kiskapu, szőlőhegy hajlata nem gazdagították a gyerekkoromat. Ismerősök, kedves, de kissé távoli ismerősök voltak csupán. Az én gyerekkoromat kövek szegélyezik. Kövek kötnek a Városhoz, az elvontabb hazafogalom helyét Is megteremtő szűkebb pátriámhoz, kövek közt nőttem fel, mégis úgy remélem, nem lettem szegényebb általuk. A kövek barátaim. Sokan vannak, mert sokfelé laktam, sokfelé dolgoztam, még tőbb- felé csavarogtam, és jártam bizonyos kislányok után vagy elébük, és baktattam haza — más jármű vagy éppen villamospénz híján — át az éjszakai Városon. Mindenütt ismerős kövekre találok, a kövek egy barátságos úr próbálkozott hasonlóval, de mikor kiderült, hogy homoszexuális, megvertük. Több esetre nem emlékszem. A geng negyvenöt nyarán verődött össze, mikor a lassan normalizálódó viszonyok elvették a magunkszőrű srácoktól az életteret, ég kiszorítottak bennünket a romok közé, ahol még ideális állapotok uralkodtak. A geng sokféle tevékenységet folytatott, ösz- szetartozásunknak a közös tevékenység volt az alapja, robbanóanyagokat szedtünk ösz- sze és robbantottunk fel szakszerűen (máig is csodálom, hogy egyikünknek sem történt baja), szerelmespárokra lestünk, cigarettáztunk és pankrációs mérkőzéseket rendeztünk, de a legfőbb tevéta, a Macska egy. . . Aztán őt se láttuk többé. Negyvenhétben baljós jelekkel kezdődött a nyár. A révkapitányság átvette uralmát a víz felett. Megjelentek a Dunán az R-motorok. Több ízben kihalásztak minket, egyszer elvittek az újpesti révkapitányságra, onnan kellett visz- 6zagyalogolnunk fürdőruhában és mezítláb a Duna-part néptelenebb részein. A vizet már elvették, de a Lánchíd a miénk volt. Nem sokáig. Nyár közepén teherautók érkeztek, s különféle építőanyagokat hoztak, mogorván figyeltük a hódítókat, nem szóltunk hozzájuk, örültünk, hogy megtűrnek. De már nem volt a hídfőben örömünk, .ingerültek lettünk, veszekedtünk, többen el-elmaradoztak. ősszel aztán Kertész Ákos: KÖVEK Varga Csaba: Nyári szerelem szólnak hozzám, s én értem a nyelvüket. Egy pontja van a Városnak, ahol az ismerős kövek némák, ahol nem hallom a szavukat, ahol a kövek elhagytak (vagy én lettem hűtlen hozzájuk). Valahányszor a Lánchídon visz át a busz, vagy alatta a villamos, ha gyalogosan a közelébe kerülök, valami szorongó érzés fog el, mintha idegen városban járnék, idegen tájon, amelyhez nincs közöm. Pedig de nagyon ismertem itt minden követ valamikor! — Csakhogy másképp festettek abban az időben. Abban az időben a • Lánchíd romokban hevert. Ennek a kifejezésnek számomra semmi értelme nem volt, a hídfő és környéke nekem nem „hevert”, hanem nagyon is élt, ahhoz kepest mostani formája tűnik élettelennek, halottnak. A romokat a „geng” birtokolta (akkoriban még a „galeri” szó nem volt ismeretes), a geng pedig tizenkét-tizen- nyolc éves kamaszokból állt. A Lánchíd volt a birodalmunk, főhadiszállásunk és búvóhelyünk, világnézeti és filozófiai viták, közös bagózások, gyerekes játékok és fel- nóttes virtuskodások színhelye A híd melletti gyepen pankrációztunk, kipróbáltuk, amit Radu Lukácstól és Tas- náditól láttunk a Sportcsarnokban, itt szívtunk tizenegy spanglit, a csikket a végén gombostűre szúrva, hogy semmi se vesszék kárba, és itt beszéltük meg első szerelmi élményeinket. A hídfő köveit a robbantás szétdobálta, mint mikor a gyerek mérgében földhözvág egy építőkockás dobozt, a kövek bizarr értelmetlenséggel hullottak egymásra, ám ebben az értelmetlenségben a hídfő népe szabatos rendet ismert fel, világos logikát, mert a kövek között utak, sőt, alagutak keletkeztek, s ezeknek az utaknak hierarchiájuk volt. Voltak kikötőkövek és napozókövek. spanglikövek és ruhatárkövek, kövek az illemhely céljára, a szerelmespárok kövei. Voltak kövek a magasban. ahonnan lelógattuk a lábunkat a mélybe, itt folytak a világnézeti viták, itt építettünk légvárakat a valóság fölé, és bontottuk le az utópiákat a valóságra. Furcsa alakulat volt a geng. Nem voltak vezérei, és nem volt vezérkara, tanácskozásra sem ültünk össze (például tanácskő sem volt), a törvények, szokásjogok organikusan alakultak ki. és mindenki elfogadta érvényességüket. Abszolút demokrácia volt. A közös akciókban az vett részt, aki akart, és akciót bárki kezdeményezhetett. Egyszer megjelent köztünk egy tizenhét éves cezaromániás fiatalember. aki „szervezni akart”, de sinv'n kiutáltuk. Máskor kenységünk az úszás volt. A Duna nélkül nem vált volna a geng azzá, ami lett. A vizet, műit lehetőséget, negyvenhatban fedeztük fel (negyvenötben még túl sok volt benne a hulla). Emlékszem, május húszadikán ereszkedtünk le először testületileg az északi zászlótartó pillér mellett a vízre, és csurogtunk le szorosan a part közelében a hídfőig, s még ugyanazon a nyáron akkorát fejlődtünk, hogy júliusban már a Parlament északi végétől indulva a Kossuth-híd. középső íve alatt úsztunk el (megjegyzéseket ordítva fel a nőknek, akiknek a szoknyája alá láttunk a vízből) a Lánchíd-romokig. Később még veszélyesebb vállalkozásba kezdtünk. A hídfő és az első hídpillér között, a vízbe lógó láncok közti keskeny szakaszon úsztunk át a romok északi oldaláról a déli oldalra. Kitapasztaltuk a legelőnyösebb útvonalat, ismertünk minden forgót, li- mányt, minden helyi áramlatot. Nemcsali úszni tanultunk meg, vízibiztonságot is szereztünk — életre szólót. Nappal kihalt volt a környék, de alkonyat felé benépesültek a romok, 6 mi, kamaszok, izgatottan vártuk az alkonyi vendégeket. Nem zavartuk el a párokat, isten őrizz, ez is íratlan törvényeink közé tartozott. Hallatlan tapintattal viselkedtünk, s úgy osontunk kőtől kőig. a leshelyünkre, akár az árnyék. Egy kavics sem csikordult a talpunk alatt. Az aluljárót, ahol most a villamos halad át, nem szerettük. Tavasszal, s a zöldár idején, rendesen elöntötte a víz. Különben is túl tágas volt és rideg. Néha egy-egy csöves meghúzódott benne éjszakára — ezt királyi közönnyel tűrtük. Történt aztán, hogy olyan lakók költöztek az aluljáróba, akikre muszáj volt odafigyelnünk: a Macska és a Baba. Macska huszonhárom éves volt, és hivatásos prostituált, Baba tizenhat. A lányokat, mint lo- vagias férfiakhoz illik, azonnal pártfogásunkba vettük, dolgozni nem nagyon tudtak, mert reggeltől estig a nyakukon lógtunk, de loptunk nekik pokrócot, párnát, és any- nyi ennivalót, amennyi beléjük fért. A lányok barátaink és védenceink voltak. Egyikünknek gém jutott eszébe, hogy szerelmi viszonyt kezdjen velük, viszont baráti közvetlenséggel ölelgettük őket, barati puszikat adtunk és kaptunk, a késő éjszakába nyúló beszélgetések, közös cigarettá- zások közben. Váratlanul? bejelentés nélkül tűntek el, a szüléinktől „kölcsönvett” pokrócokkal, párnákkal, edényekkel együtt. Baba később, vagy egy hónap múlva ismét megjelent kikenve-kifenvé vadító elegánsan, hanyag tartással sétált a Duna-parton. Alig állt szóba velünk, azt mondbekerítették a romokat, és kiűztek bennünket a paradicsomból. A Roosewelt téren ültünk a szobor talapzatán, dohányoztunk, és bámultuk a kerítés mögött a munkásokat. Nem haragudtunk rájuk. Tudtuk, hogy így kell lennie, hogy ez a helyes, a szükségszerű, hogy az országot fel kell építeni — még a Lánchidat is. Tudtuk, hogy szép lesz, jó lesz, hogy örülnünk kellene. Nem voltunk gyerekek. Mögöttünk volt egy és más, háború, ostrom; legtöbbünk már rég dolgozott. Nem voltak illúzióink. Nem hittük, hogy a geng romok nélkül is megmarad, nem áltattuk egymást, nem fogadkoztunk. Tudtuk, hogy vége, visszavonhatatlanul. A gengből, abból a három nyárból csak a kövek maradtak. a napozókövek és a kikötőkövek, a párok kövei és a leshelykövek — beépítve a hídba, eredeti rendeltetésük szerint. És valahol a városban élnek még a fiúk, és emlékezetükben egyre szürkül, egyre halványabban él a geng. Lassan elenyészik, mint annyi más, senki sem őrzi. Pedig kár érte, szép volt. Meg kéne őrizni, meg kellene írni egyszer a geng történetét. Tudom. hogy tartozom vele. A fiúknak is, magamnak is. Talán ez az adósság nyomaszt, ha a Lánchíd felé járok. Ezért idegen a táj, ezért nem szólnak hozzám a kövek. A hőség olyan nagy volt, mint egy óriási görögdinnye, amelyik nem fér bele a hidegvizes hordóba. Már a fagylalt sem hűsített. Erzsébet a frissen keményített, rövid, fehér köpenyében állt ki a bolt elé fagyit árulni. — Egyet? — Egyedül vagyok — mondta mosolyogva a fiú. A lány benyúlt a jégszekrénybe, kivett egy fagyit és a fiú kezébe nyomta. Teltek a napok. Erzsébet megint fagylaltot árult. A vevők sorba álltak a jégszekrény előtt. — Egyet? — kérdezte szokás szerint. — Még mindig egyedül vagyok ... A fagyislány a válaszból ismert rá a fiúra. Most jobban megnézte magának. Zárás után Erzsébet sietve indult a villamosmegállóhoz. Az árkád alól kilépett valaki és csatlakozott hozzá. — Haragszik? A lány a zavartan lépkedő fiúra nézett. — Egyet? — kérdezte cinkosan. — Most már kettőt! — mondta a fiú nevetve. A villamos döcögött. A hőség nem oldódott. — Elkísérhetem? — Hosszú út lesz ... A fiú nem felelt. Nem tartotta fontosnak. Erzsébet azt hitte, hogy csak a pályaudvarig kiséri. Tévedett. A fiú felszállt vele a vonatra. — Csak éjfélre ér vissza. — Miért baj ez? A lány naponta megtette ezt az utat. Egy Pest melletti községben lakott. A vonaton mindenki ismerte egymást. Az „új utast” kíváncsian méregették Erzsébet barátnői. A kicsi állomáson gyorsan búcsúztak. — Szevasz! — mondta Erzsébet. — Szia! Holnap megint várlak. A fiú ezzel sarkonfor- dult, mert az ellenvonat már beérkezett. A lány eltűnt a sötétségben. Másnap megint az árkádoknál találkoztak. Már végérvényesen tegezték egymást. — Miért kísértél hazáig? — Vagy mindent — mondta a fiú —, vagy semmit. Erzsébet nem válaszolt. Nem tetszett neki, ez a gyors odaadás. Túl váratlan volt az ismerkedés. — Ma ne kísérj el!' A fiú vállat vont. — De egy vonattal később megyek, addig sétáljunk ... — Inkább ne ... — mondta a fiú váratlanul. — Menjél csak haza. De nélkülem. Erzsébet megsértődve hagyta ott a fiút. A vonatban már szomorúan gubbasztott. A következő nap nem várta a fiú. Csak két nap múlva jött elő. — Megértesz már? Erzsébet hallgatott. — Igen vagy nem? — kérdezte megint a fiú. A lány mosolygott. — Hát nem látod... — mondta és belekarolt a fiúba. A vonaton egymás mellett ültek. A lány a szüleiről mesélt, és a vicinális utasairól. Az ellenvonat ismét hamar jött. Erzsébetnek azért maradt annyi ideje, hogy a fiút homlokon csókolja. — Csak azért — mondta —, mert állhatatos vagy. Másnap Erzsébet újra fagylaltot árult. Rövid, fehér köpenyben állt a bolt előtt. — Egyet? A fiú Erzsébet arcát nézte. — Kettőt! — mondta és az egyik fagylaltot a lánynak nyújtotta. — Csak " azért — mosolygott —, mert nyár van. Úton (Pataki József festménye) BESZE IMRE: NYÁRUTÓ Érett örömben nevet a nyár; nevet, pedig fejét beszőtte az ősz-elő póknyála már — langyos por száll a délelőttre; Tépett iramban reped a föld, pára táncol a tarlón szelíden, öregek járják a temetőt — felhő dagad a víztükörben. Fölöttem riadt gerle száll csőrében ázott szalmaszál — egy pintypang-sátor szétterül, kezet fog velem a halál. A tücsök szerenádot ad, s elhallgat, szárnyába harap, elalszik. Álmodna talán? Harmat ragyog a homlokán, Furcsa az erkölcs és a kor Megállított egy kószobor minap az utcasarkon panaszkodott, hogy folyton nevetnek rajta mert pucér, gúnyolják s leköpik olykor. Még szerencse, hogy fehér márványkő kemény szobor nincs benne vér• se ér- különben elpirulna a sok profán szitokra. Furcsa az erkölcs és a kor manapság furcsa és merész — így szólott, én meg álltam dermedten kővéváltan, szégyellve mindent egymagám. Szepesi József 8 NÓGRAD - 1972. szeptember 3-, vasárnap Simon Emil: Nem büntethető,. F elkapaszkodtak a szerpentinen, alattuk kitárult a síkság. „Szelíden, s megadóan, akár a hódítók előtt” — gondolta a férfi. Hatalmasnak érezte magát. Közelebb hajolt a feleségéhez, a birtoklók, s a beavatottak biztonságával. — Nézd — akarta mondani —, amott a csúcs! Mit látsz rajta? Kíváncsi vagyok, észreveszed-e? Mert sokan járnak ide, de szinte mindenkinek elkerüli a figyelmét. Akkor látta, hogy az asszony csendben sír. — Mi bajod van? — för- medt rá ingerülten. — A látvány ... mast először vagyok itt... Bocsáss meg! — Igen, igen, a te szokásos meghatódásaid — dörmögte kedvetlenül. — Tegnapelőtt is, Adorjánéknál! Néztél a tálba, és felkiáltottál: jé, ml ez? „Rák” — mondták gúnyosan. Udvariasan mosolyogtak, de a hátad mögött. . . elképzelheted! — Mit csináljak? —i Emelkedj felül az ilyen kicsinyességeken! — Még sohasem ettem rákot. — Na és? Nem kell mindent bevallani. Hiába kínálkozott a táj, mindketten a műszerfalat nézték, meredten. — Megtennél valamit? — kérdezte félénken az asszony. — Menjünk haza. — Előbb Is elhatározhattad volna! Otthon, a négy fal közé beszorítva, csapkodták egymáshoz a szavakat. — Mondd ki, mit gondolsz rólam? — kérte az asszony. — Mit gondolhatnék? A feleségem vagy! — Ez már kevés. Érzem! — Ügy! Ha ezt is jobban tudod, fejtsd ki az én véleményemet is te! — A férfi az íróasztalhoz lépett; a felhalmozott papírtekercsek közé túrt. — Idenézz! Kilóra mérheted a munkámat! Nincs időm kicsinyes hülyeségekkel foglalkozni! — Bocsáss meg. Kezdetben oly büszke voltam, hogy szövőgyári munkáslányként egy igazi tervezővel járok... — Ugyan! Emberek vagyunk. Nő és férfi! — Te, persze, nem ismerhetted a magamfajták gondolatait ... Micsoda boldogság volt a lakásodra feljönni, s az ablakból a Dunára nézni! Odahaza, ha nagyritkán volt időm, és kedvem támadt, hogy az ablaknak nevezett lyukon kinézzek, a szomszéd szobájába láthattam. Szóról szóra olyan, akár a miénk. Érted? Az egyformaság valóságos hóhér! Ezután napokig kerülgették egymást, vigyáztak a szavakra. Egy este az asszony a szokásosnál később jött haza. — Hol voltál? — kérdezte ingerülten a férfi. Az asszony megrettent a hangjából kiérezhető hűvösségtől. Nem aggódva, nem féltéssel kérdezett, inkább úgy, mint aki azt mondja: — Ha valami bajod esik, mennyi kellemetlenséget okoztál volna nekem! — Hazamentem anyámhoz. Üzent, hogy rosszul érzi magát. — Kipanaszkodtad magad? — Ez nem rájuk tartozik. — Na, és? — Már jobban van. — Az asszony közelebb húzódott, mosolygott. — Nézd csak, mit hoztam. — Kopott fedelű, szakadozott füzeteket tett a he- verőre. — A régi füzeteim. Az általános iskolából... A férfi értetlenül nézett rá. — Szeretném, ha gyerekként is megismernél — magyarázta kissé zavartan az asszony. Fel akar bosszantani? — gondolta dühösen a férfi. Csaknem a földre lökte a füzeteket. Aztán meggondolta, legyintett. — Ez így nincs rendjén. Egy vegyigyárat tervezek, a fe*
