Nógrád. 1972. szeptember (28. évfolyam. 206-231. szám)
1972-09-03 / 208. szám
Ez is egy módszer A helyijárat már zsúfolásig megtelt, amikor a házaspár berobogott. Az asszony haaonászó mozdulatokkal tört utat a tömegben> míg a jókorára megtermett szőrös- abrazatú férj idegesen vonszolta utána a nehéz csomagokat. — Itt jó lesz! — pányvázott le az asszony a középső ajtónál. Itt belekapaszkodhatsz a korlátba! A szőrös ábrázatú tétovázva körülnézett, aztán mégis távolabb állt meg vagy kél emberhosszal. Az asszony hadonászva felzárkózott. — Borzasztó ez a tömegnyomor! Borzasztó! — Ühüm. — válaszolt a férje. Borzasztó. A hátuk mögött alacsony, pocakos férfi szorongott. Felesége. egy meglehetősen fiatal, törékeny asszonyka a karjába kapaszkodott, hogy el ne veszítse egyensúlyát a kanyaroknál. Még csak néhány másodperce indulhatlak el, amikor a szőrös ábrázatú idegesen felszisszent és indulatos mozdulattal a ku pocakos felé fordult: — Nem tud vigyázni? — Bocsánatot kérek véletlen volt. Pardon. — Még, hogy véletlen volt! Csak nem azt akarja mondani. hogy nem tudta, hogy a lábam ott van a magáé előtt? — Bocsánat, de tényleg... — Ilyen neveletlenséget! Azért, hogy csak a fenekemig ér, még nem kell a lábamra állnia> hogy magasabb legyen. — No, de kérem?!... Én igazán csak... — Jobb lesz ha befogja a Bzáját. Én a maga helyében nem ugrálnék ! — Ide figyeljen• uram! — fortyant fel az eddig csendben lapuló fiatalasszony. — Nem gondolja, hogy túllép a határon? — Még hogy én? Hát nem a kedves férje lépett a lábamra? — Igen, de csak véletlenül. — Nono. Ismerem én az ilyen véletleneket. Jobb lesz ha elhallgat, mert... A fiatalasszony ideges lett. Nem éppen leheletnyi hangon a férje fülébe súgta: — Csak nem hagyod• hogy sértegessen ez a szőrös lan- galéta? ii A sz&rös képű felfortyant: ■ ■ ■ — Akar valamit, maga kis csenevész uborka! Vagy netán a pufi fér fecskéje óhaji valamit? — Én az ilyen fafejekkel nem tárgyalok! — vetette oda hanyagul a kis pocakos. — Még nogy fafej! — kiáltotta el magát a szőrös- képű felesége, aki ez idáig féken tartotta indulatos természetét. Most azonban annál nagyobb ereje lett a kiáltásának. Olyannyira, hogy az utasok a zsúfoltság ellenére is közelebb nyomulak a civakodó házaspárokhoz. — Hagyd csak Jolán! — szűrte meg a szót nagy sárga fogai között a szőrös képű. Gyengeelméjűekkel nem tárgyalok. — Micsoda? Maga beszél, maga hétmér földes kamera? — Hájgombóc ! — Langaléta l — Töpörtyű I — Lófogú ! ...És még mi minden jutott eszükbe, nehéz lenne felsorolni. Tény az, hogy végül a szőrös képű mégis értelmes szavakra görbítette a száját: — Ide figyeljem zsírpacni! Ha akar valamit, akkor szálljon le a következő megállónál és majd elintézhetjük. — Helyes. Tegyünk pontot a végére! — egyezett bele a kis pocakos, * Amikor a helyijáratnak már csak a hátsó lámpája világított az esti szürkületben, a szőrös képű elégedetten tette lapátkezét a kis pocakos vállára: — Hát ez simán ment, Ot- tókám. — No hallod? És kinek az ötlete volt? — Jó-jó, a tiéd, de szó ami szó, én erőteljesebben alakítottam. — Helyes, De ne ezen vitatkozzunk. Az asszonyok úgyis folytatják helyettünk a buszon- ha ugyan szavakkal beérik. De hát így kell nekik, ha másképpen nem engednek el a szoknyájuk mellől. Mindenesetre a legújabb sikerre először valami jó erőset kérünk barátom! Nevetésük még akkor is csattogott> amikor behúzták maguk után a közeli italbolt nyikorgó ajtaját... G. Horváth Mária Szúnyogok Nem egy újonnan alakult beategyütlesről szeretnénk szót ejteni, hanem az újonnan alakult szúnyoginvázióról. Azt eddig is tudtuk, hogy a szúnyogok főfoglalkozása a csípés. Ennek eddig is eleget tettek. Idén túlteljesítették az eddigi normát. Lakosságunk kezén, lábán és más testrészén jóval több piros folt található, mint az elmúlt év hasonló időszakában. A KÖJÁL jelentéséből még egyéb érdekesség is kiolvasható. Azt írja: „az anopheles szúnyog idén nem okoz gondot, viszont a dalos szúnyogok sokat kellemetlenkednek, ellenük teljes apparátussal harcolunk...” A jelentés részletesen nem tér ki arra, hogy a teljes apparátus milyen módon veszi fel a harcot a dünnyögő támadókkal szemben. Akár hangtompítóval, akár egyéb művi beavatkozással is próbálkoznak, eddig sok eredményt nem tudnak felmutatni. Ha a dünnyögés mondjuk meg is szűnik, még akkor sincs megoldva minden. Legfeljebb hang nem lesz, de marad a csípés. A Balaton északi részén még rosszabb a helyzet, mint máshol. Itt ugyanis csak jótanácsokkal látják el az üdülőket. Lehetőleg ne létesítsünk pocsolyát és használjunk szúnyoghálót, figyelmeztet a felhívás. Ottani üdülők esküsznek, hogy komoly felnőttek, utoljára gyerekkorukban létesítettek pocsolyát. Mégis agyoncsípik őket a dalos ajkú támadók. Sokan töprengtek, hogy vajon miért pont idén kerültek fölénybe ezek a rovarok? A titok nyitja egyszerű. Idén újra táncdal- fesztivált rendeztek, s szolidaritásból ők is körülzümmögik egyhangú slágereikkel testrészeinket. Mi pedig mit tehetünk? Mérgelődünk vagy leadjuk szavazatunkat a legszebben zümmögőre. Jómagam arra a kis élénkre szavaznék amelyik tegnap hagyta itt hátamon a névjegyét. Egy bevált receptet kellene például felújítani. Helikopterről szórt szúnyogméreg biztosan elvenné kedvét a támadóknak. '4 (Abai) BOÓR ANDRÁS: ÉJSZAKA Hurokba szorult az éjszaka Nekifeszült a holdnak Teknő-ölében villámgolyón Sörényes lovak doboltak A szél a völgyön átzihált Feketén forrt a láva Eső korom és harag hullt A teremtő világra Jem tele van számokkal, és akkor te ... orrom alá rakod a füzeteidet. — Most mi lesz? — nézett rá ijedten az asszony. — Semmi. Menjünk el valahová. Kiültek egy kerthelyiségbe. A férfi tulajdonképpen utálta az efféle céltalan üldögé- lést. Az asszony kedvelte. „Még együtt vagyunk” — gondolta a férfi. Grimaszokat vágott, szúrós megjegyzéseket tett a vendégekre. — Figyeled a bamba nyárspolgárt? Sör, hús, futballmeccs — ez az élete. Hetek múlva a férfi barátságosan megsimogatta az asz- szony arcát. — Tudod, hogy képtelen vagyok hazudni. Az asszony megijedt. — Megismerkedtem valakivel — mondta szenvtelen hangon a férje. — Hol? — Ez volt a legbutább. amit kérdezhetett. A férfi, mintha örült volna a beszélgetésnek. — Vonaton. Az asszony leült. Egy nagyon távoli utazásukra emlékezett: vasárnap reggel Zebe- génybe. A férfi komolyan, elgondolkozva ült vele szemben, ritkán váltottak egy-egy szót. S hirtelen azt kérdezte: — Szerinted mi a legfontosabb két ember kapcsolatában? Milyen szerepet szánsz például a szekszuali tásnak? — Elpirult, s a férfi nevetett. — Ebből már tudom is a véleményedet! — Nem birta tovább, felugrott, elindult a menetiránynyal ellenkező irányban. Ment, préselődött. A férfi utána. Aztán eljutottak az utolsó peronra. Az ablakon kinézve látták, hogyan futnak ki alóluk a sínek... — Min gondolkoztál? — zökkentette ki a férfi az emlékezésből. — Fontos neked? — kérdezte az asszony. — Talán ... — Persze! — Kívánsz még valamit? — Nem, semmit. Amit akartam, megkaptam. — Ezt nagyképűség nélkül mondhatom!... Az asszony bólintott. — Máskülönben sem kell túl sötéten látnod a helyzetet — morogta a férfi. — Mindenben megegyezünk. — Már itt tartunk? — Miért? Fokozatokat szeretnél? — A férfi ingerültsége lassan alábbhagyott. — Őszintén mondhatom: örülök, nogy eddig mellettem voltál. — Voltam? — ijedt meg az asszony. — Igen. Ahogyan örül az ember egy jól világító lámpának .:. egy finom hegyű ceruzának... — Csacsiság. És méltatlan hozzánK. — Sajnálom, -hogy nem lett tőled gyerekem. — Nagyon kérlek, ne tetézd az ügyet... — Ha dühös vagy, rám, nincs igazad. A férfi magában elismerte az asszony finomságát. „Vele éltem, és valójában nem is tudom, milyen. Most már mindegy!” Az asszony előtt ezentúl összefolytak a napok. A férfi idegenként járt-kelt a lakásban, néha napokig nem ment haza, vasárnaponként pedig hevert az ágyban. Cigarettázott, fütyürészett. „Milyen furcsa — gondolta az asszony —, nem kérdezhetem meg, minek örül..." A férfi kora délután kelt fel, láthatóan nem találta a helyét. Amikor megszólalt, remegett a hangja. — Nincs valami programod? — kérdezte az asszonytól. — Miféle programom? — Szabad vagy — legyintett zavartan a férfi. Kis idő múlva még azt mondta: — Csomagolni szeretnék. Meg akartalak kímélni. — Ugyan — mondta könyRossi Károly: mi után Tíz óra harmincöt perc. A képernyő elsötétedett. Pillanatnyi szünet után kivilágo- sodott és bemondták a következő műsort. Még mindig egymás kezét fogtuk. Ijedten. Pedig már biztosak voltunk abban, hogy a gyilkos a hálókocsi-kalauz volt, hiszen a rendőrök megbilincselve kísérték el a rossz tekintetű embert. Irén fáradtan állt fel, majd kikapcsolta a készüléket. A velőig ható sikoltozás, halálordítás után végre megpróbálunk megnyugodni. — Be van zárva a kapu? — didergett a feleségem és már nyújtotta is a kapukulcsot. A küszöbről visszaléptem. — Te nem járkál valaki az udvaron? Valami zajt hallottam és mintha remegő árnyékot láttam volna. Felkattantottuk az udvari világítást. — Gyere te is! — bíztattam az asszonyt. Én felkaptam a húsbárdot> a feleségem a seprőt. — Az orgonabokor mögül jött a hang. EH is bújhatott ott valaki. Annyi rossz ember van a világon. A kapu zárva volt. — Mondtam én! Nem szoktam nyitva hagyni. Csak képzelődtél. Biztonság okából alaposan körülnéztünk az udvaron. A kamrában rablónak néztünk egy odatámasztott hasábfát. Megizzadtunk, amíg megállapítottuk» hogy a mosókonyha ajtaja megett sem lapul senki. — Könnyélműség volt nyitva hagyni az előszobaajtót! — jegyeztem meg. Feleségem megállt a küszöbön. — Eredj előre! Nálad van a bárd! — Kérlek, odaadom! — készségeskedtem, de az asz- szony beérte a seprővel. Végighasaltam a szőnyegen és csúszva kukkantottam be a rekamié alá. — Állj mellém! Kinyitom a szekrényajtót! Már az ágy szélén ültünk, amikor halk lépéseket hallottunk a fejünk felett. — Valaki járkál a padláson! — nézett rám riadtan az asszony. — Maradj csendben! Figyelj csak! — Tényleg járkál valaki! — állapítottam meg én is. — Szörnyűség! — sóhajtott fel a feleségem. —Menj íeJ a padlásra. — És ha leüt? — Igazad van' Kár, hogy nincs fegyverünk. nyedén az asszony, bár alig jött ki hang a torkán. Később valóban szenvedett. A csomagolás látványa kegyetlen, mintha élve boncolnák. A férfi elkészült, bőröndjeit az ajtóhoz vitte. — Hát ennyi — mutatott1 rájuk. — Igen — bólintott az asz- szony. — Akartál valamit mondani? — Eszembe jutott, ha megversz, elmehetek látleletet vetetni, s ha megállapítják a nyolc napon túl gyógyuló sérülést, megbüntetnek. De így, hová mehetnék? Talán mondjam azt: „lelki sérülés”? Ne állj meg az ajtóban... Te mindennél többre tartod a határozottságot. — Ha bármikor szükséged lenne valamire ... — Menj már! A míg a férfi távolodott, az asszony a lépéseit számolta. — Egy ,.. kettő ... tizenhat. Odalent becsapódott a kapu. Az asszony visszament a szobába, de nem mert az ablakhoz közeledni. Most igazán jó lett volna, ha a szemközti lakásba nézhet... De itt? A házak, a Duna szemközti partján ... olyan messze vannak! Meggyújtottunk minden lámpát a lakásban. A kre- dencfiókban találtam egy darab gyertyát. Hálóingben indultunk el» mint két kisértet. Reszkető kezemben a baltát emeltem, Irén a félméteres konyhakéssel erősítette magát. A padlásajtó keserves jajgatása valóságos halálordításnak tűnt. Papucsaink kísértetiesen kopogtak a lépcsőn. — Ott van! — sikoltott fel rémülten feleségem és reszketve mutatott a kémény felé. Lassú méltóságteljes lépésekkel jött felénk a macska. Szájában jókora egér remegett. Az izgalomtól alaposan megizzadva lépegettünk le a lépcsőn. Üjabb. A lakásban vaksötét. Valamennyi lámpa kialudt. szony. — Az oltotta el a hás» ban a világítást. — Te menj be! — Csak együtt. Negyedóráig tanakodtunk. A hálóingem gombjain számoltuk ki» hogy ki lépje át először a küszöböt. Magasra emeltem a fejszét. Feleségem szúrásra készen nyújtotta maga elé a konyhakést. Abban a pillanatban felnyúltak a lámpák. Felsóhajtottam: — Áramszünet volt néhány percig. Gyorsan bebújtunk az ágyba. Elkattantottuk az éjjeliszekrény-lámpákat. Egymás kezét fogtuk. Nagy nehezen így elaludtunk. Reggel holtfáradtan ébredtünk. Feleségem oda- nvúlt az éjjeliszekrényre. Kezébe vette a rádióújságot. — Papa, a második részt estére vetítik. Idejében hazajössz? Megnézzük? — Biztosan van itt valaki! súgta dideregve az aszSZEPESI JÓZSEF KÉT VERSE: Ha elfelejtelek Egyszer ha elfelejtelek — nem lesz se bűn, se vétek — korhadó sírkeresztemet csókolgatják' a férgek. Nem érzem bár, majd jólesik, s olykor ha megharapnak, örök tűz felhevít s akarlak majd, akarlak. Dorogi Károly sírkövére Nem szerette jobban aki megsiratta én el sem temettem. Örökül hagyta a Halál véres hamyótalp-nyomát lepény-lapos sisakján. Barátom ö ma is bajtársam hős remek fiú szétfreccsent agyvelővel. Gyakran találkozunk kábultan vért hörögve ama bizonyos mezőn. Házaló (Pető János rézkarca) NŰCRÁD - 1972. szeptember 3., vasárnap I Jl
