Nógrád. 1972. augusztus (28. évfolyam. 179-205. szám)
1972-08-20 / 196. szám
Csák Gyufa! ÖNFEJŰ Idősebb Zelenék Béla pos- postatiszi viselő hanyatt dőlve olvasott a fotelban. A szétnyitott újságlap egész fejét eltakarta. Mellette — kis kerek asztalkán — tea gőzölgőit és ajándékba kapott holland szivar illatoskodott. Ez a vacsora utáni teázás volt — úgyszólóván — legkedvesebb élvezete. Apjától öröklött szokás volt ez is, mint annyi más apró gesztus, amelyek mostanában kezdtek előtünedezni. Csak ezeket örökölte. Földjük is volt szépecskén — háromszáz hold Biharban — meg telkük a Balaton mellett, de minden elúszott még negyvenöt előtt. Szokások maradtak és a posta. Apját is ott nyugdíjazták. Felesége csipkét horgolt — egész nap ezt csinálja, anélkül, hogy egy fillér haszon lenne belőle! — a fiú pedig mellette kuporgott egy zsámolyon és nézte. Nem a horgolást figyelte, hanem anyja arcát leste. Néha, amikor ösz- szeakadt a szemük, riadtan, kérdőn figyelt rá. Az anyja nagyokat sóhajtott, időnként férje felé pillantott, de az teljesen eltemetkezett az újjfúg- ban. — Szóljon már, mama! — suttogta a kamasz. Imára kulcsolt kezeit az éllához emelte. Anyja ismét sóhajtott és gyorsabban kezdte mozgatni a horgolótűt. — Béla! Kellene ötven forint a gyereknek. Be kell fizetni az érettségi bankettre. .. Hallod? Figyelj rám az isten áldjon meg, hát hozzád beszélek! A férfi leeresztette az újságot és szemüvege fölött nézett feleségére. — Mit mondtál, kérlek! — Adjál Zolinak ötven forintot. Be kell fizetni a bankettre. — Miért kell olyan lármát csapni? Azonnal rohan vele? Hozd ide a kabátomat! A hosszú, sápadt képű fiú kiemelte a szekrényből a kabátot, s alázatos ábrázaltal apjához vitte. — Fene nagy bankettet csapnak az urak — dörmögte idősebb Zelenák, miközben előnyálazta tárcájából az ötvenest. — Egyszer van az életben, papa — motyogott a fiú. — Na, persze, persze. — Ismét az újságba bújt. A gyerek elvette a pénzt, de továbbra is ott állt a kabáttal, kissé előrehajolva, szolgálatkészen, mint próbákon a szabó. Anyjára tekintett és elvörösödve megszólalt. — gs.. 1 kellene húsz forint, tudniillik.., fé.., fényképezés is lesz. Apja kissé bosszús képet vágott, de szó nélkül kinyitotta a bőrtárcát és elővette a húszast. — Meg szmoking.. 1 — nyögte a fiú. Olyan halkan mondta, hogy apja nem értette. Legalább is úgy tett, mintha nem értené. — Leszel szíves a cipőmet — mondta és szivarjáért nyúlt. Közben az újságba temetkezett, s tévedésből a teába dugta az ujját. A gyerek sietve visszaakasztotta a kabátot, azután apja elé térdelt és fűzni kezdte a cipőjét. Ez is minden este ismétlődő szertartás voit, sajátságos atavizmus, egyik megnyilvánulása idősebb Zelenák rabszolgatartó hajlamának. Ifjabb Zelenák remegő ujjakkal bogozgatta a fűzőt és sírhatnékja volt. Ezt eipasz- szolták. Hagyni kellett volna a fényképezést, meg a bankettet a csudába és a szmokinggal kezdeni, Így most már nem lesz belőle semmi. Pedig akkor ő... Anyja az ölébe ejtette mindkét kezét, s kissé bizonytalan hangon megszólalt. — Mi a véleményed, Béla? Csináltatni kellene Zolinak egy szmokingot. Béla! Ejnye, hát tedd már le azt a nyomorult újságot! Az apa előbújt az újság mögül. Homlokára tolta aranykeretű szemüvegét és csámcsintgatva szürcsölte a teát. — Figyellek szívem. — Látom. Azt mondtam: csináltassunk Zolinak szmokingot. Ügy is kell neki egy ruha. Már mindet kinőtte. Az apa gonoszul mosolygott: — Szmó-ó-king? Azt mondod: szmoking? A fiú akkora buzgalommal fűzte a cipőt, mint még soha. Szíve-lelke benne volt a mozdulatban, ahogy ügyesen, puhán, apja lábára csúsztatta a papucsot. — Igen, papa mindenki... abban lesz... — Hát — te majd nem leszel. — De miért, papa igazán. .. — Azt mondtam: nem leszel. A gyerek kappanhangja sí- rósan remegett. — Igazán nem tudom.,. Apa is szmokingban érettségizett. — Az akkor volt. De esküvőre már kölcsönzőből vettem a zsakettet. — Ez igaz volt, minden életrajzba be is írta, hogy kölcsönkért ruhában esküdött. — Máskülönben pedig az én apám nem kistisztviselői fizetésből tartotta el a családját. — Tehetek én róla, hogy apa nem vitte többre? Akarata ellenére szaladt ki a száján. A férfi tégrameredt szemekkel bámult egy darabig, mintha távoli zajra figyelne, aztán felugrott ég kék- reváltan rikácsolta. — Mars ki! Azonnal takarodj! Fél cipője még a lábán volt és sántikálva rohangászni kezdett. Felesége felállt, s ijedten figyelt. — Azt mondtam: kotródj! — toppantott a férfi. — Tűnj a fészkes fenébe, mert.., — Béla!' Hogy beszélsz a gyerekkel? — Ne taníts! öt oktasd! Ezt kellene, ezt kellett volna megtanítanod, hogy azt a parányit, amit még manapság el lehet várni, azt a minimális tiszteletet megadja *z apjának, aki nemez... nemezette és vesztére felnevelte! Annyira felindult és olyan gyorsan beszélt, hogy nemzette helyett azt mondta: nemezette. A gyerek őszintén meg volt szeppenve, de ettől a szóbotlástól majdnem elröhintet- te magát. Visszafolytotta nevetési ingerét, s kicsikét hátralépve. erősödő elszánással nézett feldühödött apjára. A szomkingnak már úgy is lőttek, most legalább odamondogat kevéssé. — Tőlem nem .minimális tiszteletet, hanem maximális szolgai alázatot követel apa. Ha elmondanám valahol, hogy tizennyolc éves koromban is én fűzöm a cipőjét, körülröhögnének, Apa Úgy zsarnokoskodik a csalódja, felett hogy... — Kuss! — Igenis, zsarnokoskodik! És anyának is mindig aláz- kodnia kell a konyhapénzért... és ,,. és apa egy vén reakciós! összebeszélt mindent, ami hirtelen a szájára jött, s közben az villant az eszébe, hogy úgysem tud az apja nagyot ütni. Csalódott, mert akkora pofont kapott, hogy nekiesett a- ajtónak. Gyorsan feltépte kiugrott az előszobaajtón is. Ü NÓGRÁD — 1972. augusztus 20., vasárnap EK és pergő léptekkel iszkolt le a lépcsőn. Az előszobaajtó úgy bevágódott, hogy zengett tőle a lépcsőház. A kapuban pillanatra megállt és figyelte: nem rohan-e utána az apja, de csak saját lélegzését hallotta. Borús, viharos volt az idő, rövidesen esni kezdett. Ingujjban szaladt le, s a májusi zápor megborzongatta Elégtétellel gondolt a végzetes tüdő- gyulladásra, amit majd most szerez, s a koporsója felett aztán meakulpázhat az apja. Szándékosan a járda szélén ment, hogy alaposan megázhasson. Felrémlett előtte a vizsgák napja is, amikor szmokingos diákok és tanárok összesúgnak a háta mögött, hogy ez az a zseni, aki kopott ruhában jött. mert kegyetlen apja direkt megtagadta tőle a szmokingot. Jó ideig gyalogolt, de aztán annyira fázni kezdett, hogy visszaindult. Ablakukban még mindig világosságot látott. „Lesz ami lesz" — gondolta és felment. Anyja nyitott ajtót, s azonnal sírósan körültapogatta és a fürdőszobába tuszkolta. Dörzsölgette, majd fürdőköpenybe bugyolálta. — Egyformán önfejűek vagytok. Jaj nekem! — sóhajtott. — Eredj, kérj bocsánatot. Na. eredj szépen... Dózsa (Bajcsik József tusrajza) A fiú először tiltakozásfélét dünnyögött, de aztán arra gondolt, hogy érettségi után úgy is elköltözik otthonról, addig meg: egye fene... Apja az ablaknál állt, háttal az ajtónak. Ahogy a fiú belépett, kicsit megrezzent, de nem mozdult. — Apa... bocsánatot kérek — Megkapod a pénzt a ruhára .., Nyáron dolgozni mész, s majd visszafizeted. És nem kell többé a cipőmet fűznöd ... Továbbra sem nézett hátra. Ügy állt az ablaknál, mint Napóleon —■ Szent Ilona szigetén. CSANADY JÁNOS: ÍGY Csak a munka, ha a munka. lendület szervei!, sorba-rakja, amit a kéz, - s az ész megragad; a kéz tíz ujja, csak a munka építheti (el újra és mindig újra, amit a bomló természet úgy hord utunkba, hogy benne lélek roppan, láb tapad, ha megfog az iszap! KELL!- Munkára feli - így kell: Feli így szél az újulás örök vezényszava, a munka igy emel fel, de csak akkor, ha benne, s általa örömet lel a szomjú ész, s a jó munkára mindig éhes, tiszta kéz! Igy készülj hát, te Fényes, Alkotni sose kényes: munkára fel! A z utolsó kocsiban ült. A belső kanyarokban látta a motorkoosit. amely a vasúti pálya rozoga állapota miatt ezen a szakaszon lezárt ajtókkal, üresen közlekedett. Kjbámult az ablakon, tudomást se véve a közbeeső állomások _ felszálló helyi utasairól. Ügy érezte: napok óta, egyetlen óra pihenés nélkül úton van. S.-hez közeledve időnként fel-felismert valamit a zöld hangulatú tájból: egy öreg hársfát, egy törtszélű agyagszakadékot, egy jellegzetes présházat, egy közbeeső állomás mögött a kőbánya lófogatú csilleszerelvényét... Ilyenkor izgatottság fogta el, mintha az első állomáshelyére készült volna, és jódszínű hajót rendezgetve azt gondol, ta: jobb lett volna este megérkezni, A megyei tanács osztályvezetőjének biztató, öreg arca jelent meg előtte. Azt mondta: biztosan örül a döntésünknek, maga most a megyében a legfiatalabb iskola- igazgató, de ne felejtse el, hogy sok munka vár ott magára, és az embernek ritkán van olyan szerencséje, hogy próféta lesz a saját hazájában ... ö csak állt, bólintani is elfelejtett. Kis részletek tolakodtak elő az emlékeiből, körülvették, aránytalanul megnőttek Ó, igen, még csak huszonnyolc éves vagyok, és ráadásul egyedüllálló nő, gondolta. s bár napok óta tudott az igazgatói kinevezésről, csaknem szédelegve ment ki az osztályvezető szobájából. S. következett. Janka felállt, a fülkeajtó üvegtükrében végigpillantott sovány, fekete ruhás alakján. A sötét, kissé régiesen szabott ruha kiemelte sápadt, szeplős színtelenségét. Messze volt még attól, hogy vénlánynak nevezzék, arca azonban már keményeden. Az állomás előtt anyja és a községi tanácselnök várták. Az anyjára pillantott: én is ilyen leszek, futott át riadtan benne valami, és gyorsan megölelte a száraz öregasz- szonyt, akinek boldogságában lassan eleredtek a könnyei. A tanácselnök alacsony, harminc év körüli ember volt, — Janka elmosolyodott. — Hat évig a Balaton közelében tanítottam. — A Balaton, az előkelő hely — mondta az elnök, — öt kilométerre voltunk a Balatontól, a víznek még a szagát sem éreztük. — És a hat év alatt csak egyszer volt itthon, amikor meghalt az apja — szólt közbe az öregasszony. a lányát, aki a bőröndből kirakodott az ágyra, — Itt férjhez is mehetsz majd — mondta. — Nem akarok férjhez menni. — Nem? — csodálkozott el az öregasszony, és nem szólt többet. Arcán megnyúltak a ráncok, Janka szappant, törülközőt keresett, majd hóravonult a Thiery Árpád: A megérkezés napja barátságosan mosolygott, Nl- kotinos fogai előtűntek, a keze a mezei csokorral bizonytalanul emelkedett és süly- lyedt, látszott rajta, hogy zavarban van, »pedig jóindulattal segíteni szeretett volna az érkezésben. Janka és az öregasszony ügyetlenül álltak a kijáratnál, mmtha zavarta volna őket a tanácselnök jelenléte. Az elnök ekkor megfogta Janka bőröndjét, és elindult előttük a keskeny, cementezett járdán a falu felé A szembejövők félreálltak a járda szélére. és vizsgálódva néztek végig rajtuk. Az öregasszony meglökte Janka karját, a pillantása azt mondta: „Vedd el már tőle azt a bőröndöt!,, ” — Hagyja csak!! — hárította el a tanácselnök. — Maga olyan messziről jött. hogy egyelőre vendégnek számít itt. — Ismertem az apját — nézett gz elnök Jankára. — Akkor még a járásnál dolgoztam, Derék, igazságszerető ember volt, A tanácselnök a kapunál elköszönt. Az alacsony tégla- kerítés fölött Janka után pillantott. és azt gondolta: Holnap meg kell mondani neki. az igazságot, hogy amikor a járásnál jelezték, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar küldeni, egy csöppet se lelkesedtem, hiába vigasztaltak, hogy kitüntetéssel végezte az iskoláit, idevaló a faluba, ha jói bánunk vele, végleg megtelepszik nálunk, és nem lesz gondunk az iskolaigazgatóra. De hát. mégiscsak nő, ezt holnap meg kell mondani!... Az öregasszony leült a konyhában, sámlira támasztott. fekete harisnyás lábait nyomkodta. Csöndben figyelte kamrába, és mosakodni kezdett. Ebéd után kiment a temetőbe. Sokáig ácsorgóit apja sírjánál, elérzékenyülve nézte a kőkreszt közepén fakuló ovális fényképet, amely még fiatalnak ábrázolta az apját. Gyerekkorából emlékezett így rá; csontos arcára, lefelé ívelő keskeny bajuszára, szelíd nézésű szemére, vékony mosolyára. ahogy megállt az ajtóban, megemelve kissé a tükrös mézeskalácsokat, amelyekről — ha vásár volt — sohase feledkezett el. Később megkereste Barna Miklós iskolaigazgató sírját is, rátett néhány szál virágot Vacsora után megérkezett a nagybátyja. Ünnepélyes volt, az inge fehér és gyűretlen, kiemelte keskeny arcát, vékony orrát, amely valósággal belemetszett a levegőbe. Megcsókolta Jankát. Janka azt r
