Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

Dzsaszpál Átváltozások A járványkórház a kisváros szélén ékelődött egy keskeny erdősáv és a külváros apró, földszintes háztömbjei közé. Noha nem volt túlságosan kö­zel a tenger, estefelé Fábián szobájába is jutott valami a hatalmas víz felől érkező hű­vös légáramlatból. Vasárnap volt. Fábián kö­zelebb húzta ágyához az or­mótlan, talapzatán billegő ha­mutartóállványt és rágyúj­tott egy cigarettára. Egyedül feküdt a szobában. Nem tud­ta, figyelmességből, vagy be­tegsége súlyossága miatt lep­ték-e meg a magány adomá­nyával, mindenestre örült, hogy így történt. A folyosón vésővel faragott arcú, jámbor hegyílakók ját­szottak valami ostáblához ha­sonló asztalkán, rendíthetet­len türelemmel. Gyalogösvény árválkodott az ablak előtt, a drótkerítés tö­vében. A látogatók taposták ki. akik a kerítésnek támasz­kodva kiabáltak be a hozzá­tartozóiknak. IlyenKor arcok tapadtak a rácsra feszi tett zöld szúnyoghálóhoz. Fábián hallotta a csalódott mormo- gást, majd a nehéz testek visszazuhanását a vasagyra. A nap egy csupasz törzsű fs nyársszerű ágán fityegett. Fá­bián nem is tudta, hányadik estéje ez már itt idegenben. Nem tudta eldönteni, vajon szerencse-e, hogy hétezer ki­lométerre otthonától tagiózta le a betegség. Biztos volt ben­ne, hogy Judit nem is sejti, mi történt vele, hiszen épp ele­get mondta: — Agyon sem lehet téged verni, vasember. A lépéseket nem hallotta, csak a bátortalan hangot, mely alig észrevehető idege- nes akcentussal nevén szólí­totta. Felkönyökölt A májába ha­sító fájdalom — mint mindig — most is megakasztotta moz­dultát Kettévágottan hintá­zott félkézre támaszkodva. „Grazyna” — állapította meg meglepetten. Grazyna volt a kis bölcsészhallgató, aki olyan lelkesen mesélt neki az arany őszről, a Starego Miasta-ról, Kochanowskiról, aki kézen­fogva vezette keresztül-kasul az idegen városon, mert hi­szen megérkezésekor gyámol­talanabb volt mint egy cse­csemő. már az ég. Az ágak megmos- rult az ökle, s úgy érezte, má­dultak, az este meghozta a ja Is dlónyira zsugorodott tenger szelét. Nem volt kedve beszélni. A Grazyna lehajolt és már nem is Grazyna volt, hanem flails Valid Júlia, akit az Alföldön £enyierőéiből főirmált figurá­imért mee Fábián ear Doros kat- csapkodták lábszárukat, SÄ® amikor a «ek. £ Játék telejsen kl­szőlőmunkásokkal járta az or- leg et e K t- szágot. ______________ V alid Júlia tanyán lakott Éppen mosott az udvaron, amikor Fábián oldalán a tér- Ekkor már Vera állt az ös- képtóskával megérKezett. Két vényen. Nem támaszkodott karját könyéklg fehér hab bo- semminek. Csupa kékben vá- rította, duzzadt melleit alig rakozott. Fábián az ágyból is takarta a habnál is fehérebb, látta: szeme, arcán szétszórt szemérmetlen alsóing. szeplői, amiket annyira szere­TT , r ,. . tett, nem változtak semmit. Helyükre parancsolta aku- ’ . . tyákat és a tisztaszobába tes- Vera iránt Fábián soha nem sékelte Fábiánt. érzett haragot. Mosolygott amikor felidézte, mennyire A falon bámult képek: öreg csodálkoztak kapcsolatukon vitéz, kihegyezett bajusszal, az emberek. A kitűnő pszicho- kemény szoknyás lányok me- lógusnő megállapodott, mór- redt szemmel, komoly vi- téktartó asszonynak számí- gyázállásban. tott, akit szinte mindenki ked­Júlia szégyenkezve állt fel veit. Fábiánhoz fűződő kap- a repedt huzatú díványról, jaj- csőlátót a megoldhatatlan rej- mi-volt-ez-mozdulattal igaz- tóiyek közé sorolták, gáttá magán a színehagyott, Most is érezte, amint Vera fakókék szoknyát, dadogott ujja hozzáér kávéscsészét tar­valamit, hogy férje a hadiü- tó kezéhez. Nem hitte volna, zemben dolgozik itt. az erdő- hogy egyetlen ujj ilyen hatal- ben, és hogy nemsokára itt- más érzéki megvalósító erővel hon lesz, aztán illedelmesen rendelkezhet. Az asszony meg- elmondta még egyszer, merre próbált derűsen nézni Fábi- van az az Oregdűlő meg az ónra, de kisírt szeme bizonyf- Inárcshegy. tóttá: csupán megnyugtatásul kísérletezik. PARDI ANNA: Aztán magával vitte Kazi- mierzbe, ahol a régi királyok­ról mesélt sötét és hátborzon­gató történeteket, közben sí­rna szőke haját pergelte ujjai között, s Fábián szakállához érintette arcát. Az erdő mögött vöröslött Rosszulesett ez a tekintet. Fábián érezte, hogy kiveri a , veríték. Puha vattacsomókkal Fábián nézte az asszonyt, telt meg a szűk kórházi szoba aHLm?a, ?,zalagnyi ,e.rdó“ke légtere. Kapaszkodni próbált előtt állt felszegen, könyökig ügy tűnt, Vera karja valószí- habosan Mondani akart va- „ütlenül hosszúra nyúlik, át- lamit, de mielőtt kinyithatta tör a rácson szilárd fogódzko- voina a száját, Green-Green dóul> de lassan minden tejM fiús alakja jelent meg az asz- köddé íakult s az jnjekcióstfl szony helyen. Kopasz fatorzs- szúrása már egy másik álom hoz támaszkodott, játékosan felé vezető ingatag pallóra ta- nevetett, kis kekrokapofácska- sz£totta. ja szinte kifényesült a szél­ben. Olyan volt most is, mint Hann Ferenc mindig, sugárzott róla a sem­mit komolyan nem vevő, a csak a pillanatnak élő ember biztonsága. Fábián jól emlé­kezett, mennyire megkínozta azzal, hogy végső bajaiban írott hosszú leveleit válasz nélkül hagyta, mindig eltűnt, ide-oda utazgatott az ország­ban, s amikor Fábián rábuk­kant végre valahol, az igazi, a legjobb szerető mozdulatá­val feküdt mellé, s néhány kö­zömbös szóval mindent rend­behozott. Szokatlannak találta a lányt ebben a környezetben, hiszen, ha eszébe jutott, mindig friss, olajszagú vásznakat képzelt a háta mögé, vagy lejtős teme­tőoldalba épített szobravesz- tett kifosztott kápolnát. Ügy vélte, Green-Green szá­ja körül mélyebbek lettek a ráncok, melyekbe valamikor különös, kesernyés mosoly ál préselte. Bántotta ez a válto­zás: az Idő, a kopás jele. A ráncokban most szánakozást fedezett fel, ettől görcsbe szó­Sírni csak szabad... A RUHA különválasztja a társadalmi osztályokat, meg­szabja az ember helyzetét és jogait embertársai között. A Jól szabott ruha előtt kitárul nem egy kapu, mely egyéb­ként zárva maradna. De tör­ténhet olyan esemény, ami­kor szívesen közelednénk az alacsonyabb társadalmi osz­tályokhoz, hogy megismer­jük és átéljük érzéseiket. És olyankor válik a ruha aka­dállyá, kirekeszt az élmény­ből; és amint a felszálló me­leg légáramlás nem engedi földre hullani a papírsár­kányt, még ha elszakad is a zsinórja, épp úgy foszt meg bennünket nem egy esetben a ruhánk attól, hogy meg­nyerjük a saját társadalmi színvonalunk alatt élő em­berek bizalmát. Egy ötven év körüli asz- szony guggolt a piacon; pon­tosan a kocsiút közepén. Érett dinnyék hevertek kö­rülötte: némelyik a földön, némelyik még a kosárban. Nyilván eladni hozta őket, de kinek jutott volna eszé­be alkudni rájuk mikor az asszony arcára húzta a ruhája csücskét, fejét a két térde közé fúrta és zokogott keservesen. A szomszédos bódék fa­padjain üldögélő, vagy a közelben ácsorgó emberek nézték az asszonyt és vitat­koztak. Hangjukban megve­tés, nézésükben harag; csak nekem szorongatta sírás a torkom, de hogyan is mond­hattam volna ki. hogy mi­ért? Elválasztott tőle a ru­hám börtöne; az ő fájdalma és az én részvétem nem ta­lálkozhatott Egy férfi meg­vetően köpött mellettem a földre: — Ilyenek a mai nők! — szonokolt. — Tegnap halt RANDEVÚ egy csokor virág menhelyén az arc leszólít a csend a torokban benn s megpróbálja kibetűzni egy gyorsan száguldó autó rendszámát még a karambol még a cserbenhagyás előtt ZELK ZOLTÁN: SZÜNTELEN Mióta az Istent eltemették Koporsóba gyűrték az apámat Nem szűnik a gyermekkor szívemben Nem szűnik az árnyak rémuralma. meg a fia; alig egy napja! És ez a szégyentelen már itt árulja a dinnyét! — Mindenki azt kapja az Istentől, amit megérdemelt — szólt közbe, szakállába tur­kálva, egy másik férfi. Egy harmadik meg egy gyufaszállal kotorászott a fülében, s így nyilatkozott: — Mit számít a halál ezeknek? Olyanok, mint a disznók: csak a zabáláson Jár az eszük. A kenyérért szíjat hasíthatsz belőlük; mással sem törődnek; a ke­nyér a gyerekük, a felesé­gük, a vallásuk, az istenük. — Az meg hagyján — vá­gott bele a szomszédos bó­déból a fűszeres —, hogy ezeknek az élet meg a ha­lál egyremegy; de legalább tekintettel lehetnének a má­sok vallására és szokásaira. Tudjátok, hogy a felnőtt gyerekek halálakor tizenhá­rom nap gyász kötelező, és hogy aki ennél előbb érint­kezik, vagy beszél az anyá­val, maga is beszennyező­dik és csak penitenciával szabadulhat a tisztátalanság- tól. Ez az asszony meg itt ül a piacon, dinnyét árul és ezrével forognak körülötte az emberek. Ugyan ki tudja, hogy haláleset történt a csa­ládjában, s ezért ő maga is tisztátalan? Akárki vásárol­hat a dinnyéjéből, anélkül, hogy tudná, mit tesz; ez egyszerűen tűrhetetlen! Kikérdeztem a járókelőket, és megtudtam egy-két kö­zelebbi részletet. A huszon­három éves fiú, annak fele­sége, és két gyerekük; ebből állt az öregasszony családja. Talpalatnyi földecskéjük volt a város mellett; az évszak­hoz képest főzelékféléket, vagy gyümölcsöt termeltek rajta eladásra; ebből éltek. 'A fiú kicipelt a piacra egy teli kosár dinnyét, s míg az öregasszony árult, ő vissza­fordult, ment újból dolgoz­ni a földre. Két napja, alig derengett még a hajnal, épp szedte a fiú az érett dinnyét, amikor egy hűvös, harmatos kövön összetekeredett kí­gyóra lépett; a hüllő hirte­len, mint egy rugó, kipat­tant és megharapta a sar­kát. Anyja félőrülten rohant a kuruzslóhoz. Az ráolvasott a harapásra, minden hókusz­pókuszt végigcsinált; nagy hangon szólongatta és ma­gasztalta a kígyók istenét. Ami lisztet meg egyéb ga­bonafélét csak találtak a házban, mind odaadták kö- nyörgő-áldozatul. Az anyja, a felesége és a gyerekek szí- vettépő jajgatással borultak a betegre, hangjuk áthasftott a kunyhó tetején, de a fia­talember nem szólt, nem Is szól már soha többé, teste» megfeketült a vipera mér­gétől. Aki él, az járhat meztele­nül, de a halottra szemfe­dél kell, mégpedig új szö­vetből. Az öregasszony pénz­zé tett minden apró csecse­becsét, rézfityegőt, amije még volt, hogy meglegyen a szemfedő. Meghalt a kenyérkereső­jük. Kevéske maradék élel­müket és pénzecskéjüket a papnak ajánlották fel, kö­szönetül a temetési szertar­tásért. Másnap reggel a két kis árva sírni kezdett éhé­ben; a nagyanyjuk dinnyé­vel csitítgatta őket. De a menye, akit magas láz vert le a lábáról nem ehetett dinnyét. Kölcsönt, most, hogy már nem volt férfi a háznál, senkitől sem remél­hettek; még két-három kraj­cárt sem. így hát az öreg­asszony letörölte a könnyeit, tele rakta kosarát a dinnyé­vel, amelyet tegnap szedett a fia, és elindult a piacra. Mást nem tehetett. Minden erejét összeszedte, úgy mert csak kimenni a piacra: de amikor kiért, ereje elhagyta; nem bírt foglalkozni a ve­vőkkel. Eltakarta az arcát, térde közé horgasztotta a fejét és sírt-sírt végetérhe» tétlenül. Csak tegnap halt meg a fia, és ez a némber ma már itt árul a piacon! Micsoda szívtelen teremtés! Igyekeztem fájdalma mé­lyére hatolni, és egy másik anyához hasonlítottam, a szomszédasszonyunkhoz, aki a múlt télen vesztette el a fiát. Ügy összeomlott, hogy három hónapig ki sem tu­dott kelni az ágyból. Szinte elvesztette a józan eszét: pillanatonként félrebeszélt; szünet nélkül patakzottak a könnyei, olyan szörnyű volt a bánata. Éjjel-nappal két orvos állt az ágya mellett, és időről-időre jeges tömlőt tettek a homlokára. Az egész város részvéttel kísérte ezt a gyötrődést. Félrelökdöstem az utamból a járókelőket. Mily sok csa­lódás, értelmetlenség vakítja el gondolatainkat és kerget bennünket elsietett ítéletek­be. Hát tétlenség és pénz híján a tisztes gyász is el­képzelhetetlen? Ezen vívód­tam magamban, de bár­mennyit vívódtam is, csak egy vigaszra bukkantam: sírni is csak néhány kivált­ságosnak szabad. Nöl AKT (Jánossy Ferenc tusrajza) 8 NÓGRÁD — 1972. június 23., vasárnap • 9 j Ord ö g ű z é s Osztályon felüli étterem Néhány perccel múlt egy óra. A fényes étteremben alig volt vendég. Az egyik asztal körül három-négy pincér sür­gölődött. Mellette még senki sem ült. Bizonyára valami ma­gas rangú vendéget várhattak a pincérek. Szertartásosan terítettek. Az egyik széket félretették, he­lyére tálalóasztalkát csúsztat­tak. Különböző tányérokat, hó­fehér szalvétát, háromféle ka­nalat, villát és kést raktak az asztalra, mellépük kis fűszeres­dobozkát és ételízesítő-üveg­cséket. Bár a sokféle evőesz­köz rendeltetését kevesen Is­merik, annyit mégis sejteni lehetett, hogy egy személyre terítettek. Fél kettő után két perccel középkorú férfi lépett a te­rembe. Olajfoltos, kék mun­kásruha volt rajta, hóna alatt kopottbarna aktatáska, ké­nyelmesen letelepedett a fé­nyesen terített asztalhoz. In­tett a kezével. — Egy nagyfröccsöt kérek — mondta a konyhába vezető kétszárnyú üvegajtó előtt hal­kan beszélgető pincéreknek. Az aktatáskájából szalonnát, hagymát, kenyeret vett elő, kíkattintotta a zsebkését, gyengéden eltolta maga elől a tányérokat és jóízűen falatozni kezdett. Találósjáték Nem az a legjobb benne, hogy van, hanem az, hogy má­soknak még nincsen. Ha min­denkinek lenne, akkor nem érne semmit. Semmire sem lehetne használni. Több baj van vele, mint egy gyerekkel. Sokan mégis szívesebben tartják a gyerek­nél is. Sokba kerül, állandóan gondját kell viselni, szereti, ha karbantartják és minőségi üzemanyaggal táplálják. Akad­nak, akik naphosszat nem ún- ják pátyolgatni, úgy vigyáz­nak rá, akár a szemük fé­nyére. Külön helyiségben őr­zik, naponta megfürdetik, be- cézgetik és simogatják. Ha rossz idő van, a világ min­den kincséért sem mennének vele az utcára. Különös háziállat. Elég sok fajtája van. Némelyik fejlett példányhoz nagyon nehezen lehet hozzájutni. Kevesen van­nak, akik magától értetődő könnyedséggel veszik, használ­ják és cserélik. Egyesek sem­milyen áldozattól nem riad­nak vissza, hogy megszerezzék. Csak zsíros kenyér legyen. Annyi is elég. Az a fontos, hogy az ismerősök elájuljanak az irigységtől, ha meglátják. Mások még ennél sokkal rosszabbra is képesek. Vannak álmodozók, akik azt hiszik, egyszer majd olyan jó­létben és bőségben élünk, hogy mindenki számára elérhetővé válik. A józanabbak ezt nem hiszik. Azzal érvelnek, hogy az egyenlőtlenséget nem csi­nálják, hanem van, ma ebben, holnap másban, legfeljebb né. melykor időtlenné szeretnék merevíteni, ami mindig át­meneti állapot. Elérni az elér­hetetlent? Ennél talán már a mindenható szükségletkultuszt és a telhetetlen bendőjű fo­gyasztási ingert Is könnyebb lenne megfékezni. Általában novembertől feb­ruárig téli álmát alussza, bár soha le sem hunyja a szemét. Ha nem nyúlnak hozzá, akkor hónapokig meg se moccan. Enni sem kér. Valójában na­gyon praktikus és mutatós vi­selet. Jól mutat benne min­denki. Az se baj, ha netán mákszemnyi sütnivalója sin­csen. A portás a földig hajol. A pincér mosolyog. Pukkad­nak a kollégák és az ismerő­sök. A nők elájulnak. Már amelyik. Lába nincsen, mégis jár. Mindenki szeretné, ha lenne neki. Mi az? Orvosi váróteremben Az öreg asztmásán ltöhé- eselve nevetett. Az orvosi előszobában elég sokan várakoztak. Mindenki őt figyelte. Hatvan év körüli, középtermetű, kövérkés férfi volt. A ruházata kicsit elha­nyagolt. Az arca kerek és pi­ros. — Hát, azt hallották, ami­kor Arisztid és Tasztló össze­találkoznak az erdőben? —• kérdezte és körülnézett. — Akkor még ezt hallgassák meg! Néhányan már előre kun­cogtak a történeten. — Arisztid és Tasziló talál­koznak az erdőben. Arisztid egy hosszú vasrudat cipel a hátán. „Mondd, kéhlek, Taszi­ló, te nem félsz ebben az el­hagyott ehdőben egyedül sé­tálni?” — kérdezi tőle Arisz­tid. „De igen.” „És minek ci­peled ezt a nehéz vashudat?” „Hát, kéhlek, még ezt sem tudod? — csodálkozik Arisz­tid. — Ha megtámadnak, ak- koh eldobom, hogy könnyeb­ben tudjak szaladni.” Mindenki mosolygott. Az öreg rákacsintott egy közel­ben álldogáló fiatalasszonyra mintha csak azt akarta volna kérdezni, „na, milyen volt?” Ezzel lefordult a székről és meghalt. Egy naplhfr Balázs István családfő, a Kismotorgyár „Kiváló Dolgo­zó” jelvénnyel kitüntetett esa-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom