Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

Orateeat Jánost

AKARAT (Bajcsik József metszete)

RABINDRANATH TAGORE:

VIRÁGISKOL A

Mikor viharfelhők moráljának az égen, és leszakad a júniusi eső,

nyirkos keleti szél kószál a pusztán, és veszetten dudál a bambuszok felett,

akkor hirtelen — honnan, honnan nem? — egy csapat virág jön, és vad örömmel táncol a zöld gyepen.

Anyám, én azt hiszem, a virágok iskolába járnak lenn a földben.

A tanterem ajtaja zárva van, és aki korábban akar kimenni játszani, a tanító a sarokba kergeti.

Mikor leszakad a júniusi eső, szünidőt kapnak.

Az ágak összecsapnak az erdőben, levelek suhognak a vad szélben, mennydörgő felhők tapsolnak órás kezükkel, és a virággyerekek rózsaszín, sárga és fehér ruhában kirohannak.

Anyám, én azt hiszem, ott van az otthonuk valahol az égben, ahol a csillagok is laknak.

Nem láttad, milyen mohón igyekeznek haza?

Nem tudod, miért sietnek annyira?

Sejtem, hogyne sejteném, ki után nyújtják ölelő karjukat: nekik is van anyjuk, mint ahogy az enyém te vagy.

Kopácsy Margit fordítása.

SZÓMRAKY SÁNDOR:

ELKÜLDESZ

Elküldési hót? Még nem tudod milyen a világ nélkülem, milyen az utad, otthonod, ha bútoraid közt nincs helyem.

Elküldési hát? Nem Ismered a hangod, ha én nem felelek.

A pillantásod is megtagad, ha nem látod rajtam magadat,

gazdátlan jószág lesz ruhád, ha nem érzi kezem áhítatát:

Hát küldj el, de majd megtudod - csak ott vagy, ahol én vagyok.

HÁROM

MORGENSTERN-VERS

A költői menyét

Patak kövére dobta köpenyét és ráültette a menyét a menyét.

De hát miért?

A vigyori hold, pszt, a titokkal kipakolt s csakhamar megtudta a part, hogy az agyafúrt bestia

mindössze rímelni akart.

A léckerítés

Volt egyszer egy léckerítés: lécei käst megannyi rés.

De meglátta egy építész s odement este, a csibész

s a sok résből mit kiszedett, magáruik házat épített.

A kerítés csak állt bután, léce réstelen valahány.

Siralma^ képi Gyász! Kész Mohácsi

El is kobozta a Tanács.

S az építész? Lelt új hazát! Afrí- avagy Amerikát.

Az orrobém

Orrán, feszítve, lépked fSl-alá az Orrobém.

A fia: díszkíséret.

Nem tud róla a Brehm.

Nem tud róla a Meyer.

Nem Brockhaus s Révai. Lantomból a nap. az ájer e percben csalta ki.

Fia a díszkíséret (miként már említém): föl alá, feszítve, lépked orrán az Orrobém.

(Fordította:

Szabó Lőrinc)

tergályosa, szocialista brigádvezető és szakszervezeti bizalmi, tegnap kíséretével hivatalos, baráti látogatásra az anyósához, Heves megyébe utazott. A családfőt az autóbuszpályaudvaron a forgalmista és ismeretségi körének más tagjai búcsúztatták. A küldöttség a késő esti órákban megérkezett Szarvaskőre, ahol a Béke utca 115 szám alatti családi ház udvarán Baka Gábor és Baka Gáborné adott fogadást a vendégek tiszteletére. A családfő az udvaron rövid sajtótájékoztatót tartott.

, (

„ Úgy is" úr, a filozófus

Úgyis úr, a harmadik emeleten lakik.

Amikor néhanapján felmegyek hozzá, valamelyik szék. ről lesöpri az ottfelejtett ételmaradékot, fél pár zoknit, a cigarettacsikkeket, újságokat, az egészet bepöccinti az asztal alá és hellyel kínál.

— Maga soha sem szokott takarítani ? — kérdezem.

— Minek? — néz rám véreres szemmel. — Úgyis minden újra elpiszkolódik.

Úgyis úr filozófus. Egyedül él, se kutyája, se macskája, kap egy kis nyugdíjat, hát, teheti. Azok közé a kevesek közé tartozik, akik még idejekorán rájöttek mindenféle emberi cselekvés hiábavalóságára. Enni is csak megszokásból eszik időnként néhány falatot. Úgyis újra megéhezik az ember. Még szerencse, hogy a szomszédasszony néha kitakarít nála, és kimossa a szenynyesét. Gyereket soha nem akart. Úgyis csak felnőnek a hálátlanok és elmennek a háztól. Asszonyt? Azt sem. Van őneki éppen elég baja, mondogatja gyakran, minek venne még egy púpot is a hátára? Úgyis csak megúnták volna egymást. Nem szívesen jár sehova az öreg. Úgyis haza kell jönni. Lefeküdni is csak kelletlenül szokott. Mert másnap úgyis újra fel kell kelni.

Ünnepnapokon egy-egy félórácskára néha kiül a térre, bámulja az utca forgalmát, a téren fogócskázó gyerekeket, a sietős léptű járókelőket és a száguldozó autókat. Nem érti, hogy miért rohannak mindig az emberek?

— Minek annyira sietni? — dünnyögi magában. — A halál úgyis utoléri az embert.

De ezt az emberek nem tudják. Vagy nem akarják tudni. Csak futnak a dolgaik után, mintha mindig el lennének késve valahonnan, csak szaladnak, szaladnak, akár le is tapossák egymást, nyüzsögnek és tülekednek.

— Hát, van egyáltalán értelme az életnek? — faggatom.

— Semmi — mondja.

— Akkor maga minek él? — csúszik ki a számon a kérdés. Megvallom, tapintatlanul.

— Csak.

Csalódottan elballagok.

Pedig az az érzésem, hogy az öreg tudja a titkot. Csak nem akarja elfecsegni. Annyi a kíváncsi ember. Törjék a

fejüket! Miért is kötné éppen

az én orromra?

Egyszer aztán rejtélyesen félrehív a megállónál, ahol so- kadmagunkkal a buszra várunk. A kabátom hajtókájába kapaszkodva egészen közel hajol a fülemhez.

— Nem az a fontos, hogy miért élünk — súgja.

— Hát?

— Azt kéne tudni, hogyan élünk?

Az autóbusz még mindig nem jön.

Kiszabadítom a kabátom a kezéből. Lopva körülnézek.

— És hogyan kellene? Maga már tudja?

Nosztalgia

Doktor K. J. világéletében kéményseprő szeretett volna Lenni.

Ülünk a kétszintes nyaraló teraszán. A garázsajtó még nyitva van, benne a Ford Escort, amivel nemrégen érkeztünk. János bácsinak, a házi mindenesnek még nem volt ideje becsukni a kaput. A kerti sétányon, a mérgeszöld fák és bokrok között éppen közeledik a kisöreg. Nézünk lefelé a teraszról. Dr. K. J. őszülő hajú, középkorú férfi. Testalkata kicsit kövérkés. Rövid lábú és széles tenyerű. Ácsmesternek gondolhatná az ember. Vagy kéményseprőnek.

— Sajnos, nem lehettem kéményseprő — mondja elmerengve. — Pedig lett volna tehetségem hozzá. De engem már egészen kicsi koromban

Az öreg bacsó négy bárdi.

ÉJSZAKA nem sokat aludt. Hajnalban kelt. A falra akasztott órát nem nézte meg, az asztalra készített ételt nein ette meg. Míg fejte a juhok langyos, fehér tejét, egy nagy bádogcsuporból hideg, vörös bort kortyolgatott. Aztán szólította a két pulit. Bogárt és Fickót — eredj amoda értük! —, és megindult a hullámzó nyáj nyomában.

önkéntelenül is az járt az eszében, amit majd hetven esztendeje pásztorember-ap- jától hallott: „A harmatot, a napfény és az ember lopja. Sokszor az ember megelőzi a napfényt, sötéttel ébred, hogy mire felkél a nap, már ott legyen, ahová a munkája parancsolja”. Az apjának egyszerre telt ki a munka és az élet. Bika taposta halálra. Most neki csak a munka telik ki, — méghozzá a mai nappal, mert a szövetkezet nyugdíjba küldi — az élet« azonban tovább folyik.

Ballag a harmatos fűben, a nyáj nyomában, szemben a kelő nap fényével. Aztán az Alsómező lassan emelkedő dombján, az út és a vasúti töltés szomszédságában megcsillapodik, megcsendesedik a nyáj. Az öreg bacsó megáll. Testsúlyát jobb lábára és a botra támaszkodó bal könyökére bízza. Jól látja a távolban a folyó csillogását, közelebb a falu házait, tornyait, az előtte legelő állatokat, — amely a közösé, de köztük van a saját kis nyája is —, és a gumicsizmája közelében fe- ketéllő két pulit. A bot végével tapogatja a földet, mintha vallatná, kérdezné a rögöt, amely gyerekkorában az úré volt, a rajta élő lelkekkel és állatokkal együtt

Később megfordítja a nyájat és ő is hátat fordít a falunak. Legközelebb csak ott áll meg, ahol a műút mellett csatornát ásnak a kubikosok. Találkozik a vele egyidős éjjeliőrrel, akinek esőköpenyére gombolt csuklyájába felébe vágott kilós kenyér van bújtatva — pont odaillik. Beszélgetnek egy darabig, aztán az éjjeliőr elballag a falu felé. Neki már nincs dolga, fe!- kélt a nap. Az öreg bacsó meg nézi a kubikosok munkáját, amely olyan nehéz, mint a föld, amellyel dolgoznak. A mély figyelőakna aljában egy idősebb ember áll térdig érő vízben. Nagy erővel lendít fel egy ásónyom vizes, tapa- dós agyagot, a fölötte levő deszkaállásra. De itt a földön már szétesik és két lapátra

az iskolapadba kényszerítettek. Amíg a hasonló korú társaim libáikat legeltették a kertek alatt, nekem már a betevő tudásért kellett dolgoznom. Szegények voltunk, a párttitkár kinézett' magának, az apám nem mert vele ellenkezni, menni kellett tanulni.

— Nehéz évek lehettek — vetem közbe megértőén és nagyot sóhajtok.

— Igen — bólogat. — Amikor leérettségiztem, az apám elé álltam, és azt mondtam neki: „Apám, én nem tanulok tovább, dolgozni szeretnék. Kéményseprő akarok lenni.” „No, azt látta volna!” „Még hogy dolgozni! Miből, te kelekótya? — dörögte szegény jó apám. — Becsületes orvos leszel, vagy szíjat hasítok a hátadból!”... „Jaj, csak azt ne!” — sikítottam — „Hiszen én még a vértől is elájulok!” De- hát, hiába ellenkeztem, nem volt mentség. Látja, így lettem orvos. Higgye el, azért még most is összeszorul a szívem, ha a házunk előtt egy kéményseprőt látok elballagni.

— Később nem próbálkozott azzal, hogy valóra váltsa a gyermekkori álmot?

— Mire megtehettem volna, addigra elfáradtam. Mit mondjak? Beletörődtem. Egyszerű orvos maradok én most már életem végéig. Mihez is kezdhetnék ötvenévesen? Talán majd a fiam, ha minden jól megy, akkor neki sikerül...

Kiss Sándor

való lesz belőle. Az álláson, egy fiatalabb kubikos lapátja várja. Ez is továbbítja a következő állásnak és közben behúzza a nyakát a ruha gallérja alá, mert visszapereg néhány rög. A legfelső állásról meg egy szinte még gyereklegény lapátjáról kerül fel a föld a napra. Az öreg bacsó csak nézi, hogyan vándorol szinte az emberek tenyerén egy lapát föld soha meg nem bolygatott helyéről a napvilágra. Aztán megkerüli az aknát, és köszön a brigádvezetőnek, aki a gépeknek és az embereknek a parancsnoka. Míg beszélgetnek, az öreg az aknában dolgozó embereket nézi és tenyerén szétmorzsol egy agyagrögöt, amely olyan, mint a szappan és az ólom keveréke.

AZTÁN komótosan odaballag a nyájhoz, kampós botjával megakasztja a sajátjai közül az egyik birka hátsó lábát. A felvonulási épület szürke falánál nyúzzák meg a brigádvezetővel, de ott vannak már körülöttük a kubikosok is. Tudják, hogy pihenőre tér az öreg bacsó. Ezért az ajándék. Kékzománcos kannából vizet öntenek a kezére, az egyik kubikos nekiajándékozza a pipáját, amely arról híres, hogy akkor sam tört el, amikor egy szekér kereke gurult át rajta. Az öreg lekezel mindegyikükkel, és elindul a nyáj nyomában, amely a nap útját követi.

Délben a folyónál itat. Pihen a nyáj. Nem messze, ahol a völgy ölelkezésre készteti az utat, a vasutat és a folyót, a vadásztársaság hálóz. A sziir- késbama tollú fogolymadarak békésen, sorsukba beletörődve hagyják, hogy a vadászok összeszedjék őket Az egyik madárnak vérzik a lába, eltört. A vadász kiemeli a háló aljából, nézi és csóválja a fejét. Látszik az arcán, hogy sajnálja a madarat. Aztán óvatosan kiránt egy tollat a fogoly szárnyából és a madár nyakcsigolyája mögé szűr vele.

— A saját tollávaL;; — mondja az öreg.

A vadász ránéz, és feléje

nyújtja a madarat. Az öreg elfogadja és leteszi a fűbe. Aztán amíg az egészséges élő madarak bekerülnek a kerek, font kosarakba, s összevarrják felettük a világot, az öreg már hozza is a sajátjai közül az egyik bárányt öléből nyújtja a madarat Az öreg ennyit mond:

— Cserébe.;:

KÖREJÜK gyűlnek a vadászok és a hajtők, itt is lekezel az öreg mindegyikükkel, aztán lábánál fogva felemeli a madarat a fűből, és mérgesen szólítja a pulikat.

Az erdő alján, ahová felkaptatott a nyájjal, három kemence mellett három ember sürgölődik. Mészégetők. Az öreg jól ismeri őket, hiszen mindennap itt szokott pihenni. A kemencékben úgy lélegzik, levegőt vesz, levegőt fúj a tűz, mint az ember. A mészégetők kevés beszédű emberek. Amikor az öreg felérkezik hozzájuk, megállnak, vagy leülnek a saját maguk épített kis ház előtt, nézik, hogyan futnak tova surranó gumikerekeiken a gépkocsik lenn a völgyben, s ilyenkor megszólal az egyik:

— Hová fut, siet, suhan ez a

sok ember?

S A KÉRDÉSRE senki re. válaszol. A kemencékben ég és dolgozik a tűz. A kemencék fölött remeg a levegő, úgy hullámzik, csillog a napfényben, hogy az ember azt érzi, meg is foghatná, kimarkolhatna belőle, és haza is vi- hetné a tarisznyájában. Ah így kiszusszantotta magát az öreg, az egyik mészégető már hozzá is a demizsont. Pálinka van benne. Ügy kortyolgatják, mint a vizet. A demi- zson többször is körbejár. Az öreg eldicsekszik a kubikosoktól kapott pipájával, a vadászoktól kapott fogolymadarával, és itt is elajándékoz egy bárányt.

— Hát mi mit adjunk, mit adhatunk, Mihály bátyám? — kérdezi a legidősebb mészégető.

— Semmit — mondja az öreg. — Megkaptam én maguktól mindennap azt a kis pihenést, ezt a néhány korty pálinkát, hűvös, időben a kemencék melegét, meg a kemencék fölött remegő levegőt, aminek a csillogásából mindig szerettem volna hazavinni.

Délután már hazafelé keríti a nyájat. A temető mellett ahol a kopj afaragó ember él, az öreg ismét letanyázik, Nézi a temetőt. A kopjafák ösz- 6zecsapott bokával, magasra emelt fejjel állnak emléket gazdáiknak, akik közül az öreg bacsó sokat ismert A kopjafák mozdulatlanok. Szemük — a két körbezárt hatszirmú virág — örökké nyitva van. Az öreg bacsó érti a kopjafákat Ügy olvas a temetőből, mint egy könyvből! A faragott fa alakja, formája,’ cifrázata elmondja neki, ki fekszik alatta.

BEKOPOG a kisházba. Ä vele egyidős ezermester, aki

az apjától örökölte tehetségét, tudását, csendesen ül az ablaknál.

— Hát letelt, Mihály? — kérdezi, amint a bacsó belép.

— Le — módja az öreg és leül szembe vele. Leveszi a kalapját, Igazít a haján, aztán ezt mondja a moccanatlan félhomályban: — Körüljártam utoljára a falut, mindenütt a nap nyomában. Három bárányomat áldoztam keletnek, délnek, és nyugatnak, a kubikosoknak, a vadászoknak, a mészégetőknek. Mo6t itt hagyom, nálad a negyediket. Azért hagyom itt, hogy ne kelljen addig élelemért menned, amíg meg nem írod az én kopjafámat. Szépen írd meg. Már akkor írjad, amikor a földre döntőd a tölgyfát, már akkor írjad amikor a rönkből kifűrészeled az oszlopot, már akkor írjad, amikor gyalulod, már akkor írjad, amikor vésed rá a cifrázatot, és szépen írd meg, amikor betűvágóval faragod rá a szöveget.

— Ügy lesz — mondja az ezermester. — Becsülettel dolgoztad le az életedet. Mihály, s mivel így éltél, tisztességből faragom meg a kopjafádat. De ahogy elnézlek, sokáig itt fog még állni ez a kopjafa a gya- lupadom mellett, és nem a temetőben.

A NAP ELTŰNT már az

égről, szürke és hűvös lett a világ. Az öreg bacsó ballag lefelé a temetődombról. Előtte a nyáj, háta mögött a munkával teli élete. Arra gondol, hogy négy báránnyal szegényebb lett, hogy négy báránnyal gazdagabb lett.

KISS DÉNES:'

NYARAK LÁZA

Már megint a nyár a nyár! Villámokat vet-dobál A folytonosság láza eső csipkézte tájra

színeivel kiabál Virág-tűzijátékok

egek fedelét rázza lobbannak rügyes ágra

Milliárd apró láng lobog

izzó szirom-parázs Már megint a nyár, a nyár A láz a láz a láz!

NÓGRAD — 1972. június 25., vasárnap

9