Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-25 / 148. szám

NYELVMŰVELŐ SOROK

Útban a „neohungaromix” nyelv felé?

Elöljáróban szabadjon két ellentétes álláspontot ismertetnem. Az egyik szerint nincs ok aggodalomra: „A magyar társadalom kevesebb idegen szót használ most, mint egy negyedszázaddal, félszázaddal ezelőtt.” (Anyanyelvi őrjárat. Bp. 1971. 118. o.) Az idősebbek tanúsíthatják: hány idegen szó ment ki máig a használatból. Az aeroplán helyett repülőgépet, a büdzsé helyett költségvetést mondunk; visz- szaszorult a lokomotív, a reflektor, a radiátor; győzedelmeskedtek jó magyar szavaink: a mozdony, a fényszóró, a fűtőtest.

Tisztulóban van a szakmák nyelve is. A múlté már a culáger, a pajszer, a falc, a spindli; közhasználatúvá vált a segédmunkás, a feszítővas, a lemez, az orsó ..,

De mi az oka e reménykeltő magyarosodásnak? Az Anyanyelvi őrjárat cikkírója szerint egyszerűen az, hogy napjainkban, amikor a tudomány az egész nép kincse, az idegen szavak nagyobb akadályai a megértésnek, mint valaha.

S most nézzük a másik véleményt. Hogyan írnak nemsokára „tudományosan” magyarul: „Mert ha az infrastruktúrába beleapplikáljuk a diakronikusan restaurált

autochton kompozíciót, akkor a korreláció ilyetén definíciója mint háromdimenziós transzindividuális fenomén csakis az interszubjektív transzcendens formalizmus spektrumában manifesztálódik.” (Szabó Ede: Futurológiái vízió. Élet és Irodalom, XIV. 21.) Íme, a jövő magyar nyelvének rémlátása. De hogy nemcsak a jövőben képzelhető el ez a szörnyűség, nyelvünk neohungaromixizálódása, hanem már a jelen is mutat fel valami hasonlót, hadd idézzem azt a széljegyzetet, amelyet éppen Szabó Ede látomása váltott ki: „Folyékonyan tudunk beszélni úgy, hogy szavaink mind idegenek, s csak kötőszavaink, igekötőink és ragjaink meg képzőink sejtetik: e beszéd azért magyarul — pontosabban: neohungaromix nyelven — zajlik.”

Nem tagadom: magam inkább a borúlátóbb, második állásponthoz csatlakoznék. Nem hiszem, hogy nyugodtan ülhetnénk a habárainkon! Elég csak egy pillantást vetnünk a sajtó, de különösen a tudomány nyelvére, máris láthatjuk, hogy az idegen szavak mai áradatához foghatót „a történet nem ösmér”.

Sokan azt vallják, haszontalan minden harc. Az idegen szavak nélkül ma már nem tudnánk létezni. Nyilvánvalóan ez igaz is. De a kever helyett mixelt, az étterem helyett restaurantot. a csemegebolt helyett deliká- teszt mondani mégis csak túlzás.

Az is igaz, hogy a nyelvek egymásra hatása mindig termelte az idegenszerűségeket. De az sem szorul bizonyításra, hogy a nyelvek közötti érintkezés sohasem volt ennyire erős (és veszélyes), mint éppen napjainkban. Az egyes nyelvek szókészletében gyors iramban gyarapodik a nemzetközi állomány. S ami a különböző nyelvűek gondolat- cseréjében kétségkívüli előny, az otthoni nyelvhasználatban veszedelmessé válhat. A duzzadó nemzetközi szóanyag könnyen megroppanthatja az anyanyelv nemzeti karakterét.

A nemtörődöm belenyugvás helyett tehát inkább éberségre van szükség. Idegen szót csak akkor vegyünk át, és csak akkor használjunk, ha feltétlenül szükség van rá, s nincs elfogadható magyar megfelelője! Ha nem akarjuk, hogy beteljesedjék a neohungaromix rémlátomása.

Dr. Szabó Károly

PETŐFI TÜZE

Beszélgetés Wéber Antal professzorral egy készülő Petőfi-könyvről

A maga nemében egyedülálló vállalkozást hajtott végre az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Fel világ jso.dás és reformkori magyar irodalomtörténeti tanszékének tudományos közössége. Wéber Antal professzor és Tamás Anna adjunktus vezetésével népszerű könyvet állítottak össze arról, hogy milyennek látja a mai irodalomtudomány a legnagyobb magyar költő alakját.

A Kossuth Kiadónál van

— A tanszék kollektívájának vállalkozása azért figyelemreméltó — mondotta Wéber professzor —, mert ilyen jellegű könyv Petőfiről mindeddig még nem jelent meg. Az a célunk, hogy az olvasók — az újabb olvasók — széles tömegeihez szóljunk, hozzájuk vigyük közelebb Petőfi költészetét. Magas tudományos igénnyel, kommentárjainkban és elemzéseinkbe beépítve a marxista magyar irodalomtudomány új eredményeit —, de olyan formában és módon, hogy ne fárasszuk, hanem lebilincseljük az olvasót.

— Megoldható ez? Köztudott dolog, hogy a tudósok szívesebben művelik az értekezés műfaját, ahol a megszokott módon idézhetik a forrásokat, egészíthetik ki jegyzetekkel, hivatkozásokkal a művüket..

— A könyv már a Kossuth Kiadónál van, s ősszel az olvasók személyesen ellenőrizhetik, miként valósítottuk meg ezt a — beismerem szokatlan — feladatot. Célunk olyan könyvet adni az olvasók — hangsúly zom: olvasók és nem a Petőfi-szakértők! — kezébe, amely nem fárasztja el őket tudományos jegyzetapparátusával, nagy terjedelmű „szakmai anyaggal”, hanem közvetlenül, mintegy „csevegve” beszéli el, miként gondolkodott, cselekedett a költő, milyen irodalmi és politikai tények voltak rá hatással, milyen volt a korabeli társadalommal való viszonya — milyen volt ez a társadalom —, hogyan alakult világszemlélete s mi volt az a szellemi erő, amely máig tartó hatást gyajV em hinném, hogy ritka jelen-'

^ ~ Bégnek számítana az a többé- kevésbé megalkuvó kijelentés, hogy nem érdemes tenni, szólni, újat akarni, mert csak megüthetjük a bokánkat, a többi pedig marad a régiben. Még feltételes módban is elhangzanak megjegyzések. Valaki például azt panaszolta, hogy az egyik igazgató nemcsak maga mellé vette fiatal menyét, hanem a legelső alkalommal, alig féléves munka után, pénzujtalomban is részesítette. Ez sokaknak szemet szúrt, de minek szóljanak, hiszen csak ők üthetik meg a bokájukat, különben sem hasznos dolog az igazgatóval ujjat húzni. Nem szólnak, nem tesznek, mert jobbik esetben minden marad a régiben. S ez az, amiről most szót kívánok ejteni, minthogy — úgy érzem —, hogy az efféle általánosítás vakvágányra vezet.

Félreértés ne essék, nem azt állítom én, hogy a családi és különféle személyes kapcsolatoknak nincs semmi jelentősége a társadalmi életmegnyilvánulásokban. Nagyon jól tudom, hogy még a borbarátság és a közös kártyázás is olykor jogtalan előnyök forrása iehet. Az ember nem szent, mégis előfordul és elég gyakran, hogy maga felé húz a keze. De ez az éremnek csak az egyik oldala. Egyidejűleg egy széles körű társadalmi kontroll is érvényesül, amikor a dolgozók széles rétegei veszik szájukra történetesen egy üzem, vállalat, vagy intézmény visszásságait. Előbb-utóbb a dolgozók általános felháborodása egyszer, s mindenkorra megakadályozhatja, hogy valaki csak azért jusson jutalomhoz, kitüntetéshez vagy előléptetéshez, mert az igazgató menye vagy veje. Bár a leggyorsabb megoldás, ha bátran, nyíltan szóvá tesszük, ha valamj nincs rendjén.

Gondoljanak csak arra, mennyi forintot, bosszúságot és megaláztatást meg lehetett volna azzal akadályozni néhány tsz-ben, hogyha a közgyűlésen is szóvá teszik azt, amit az utcákon, italboltokban, családi otthonokban már teli szájjal beszéltek! Hány építőipari vállalatnál takaríthatták volna meg gz

VASÁRNAPI JEGYZET Minden marad a régiben

egyébként elprédált anyagot! Hány hivatalban, intézményben akadályozhatták volna meg kiskirályságok kinövését! Sem a jóemberség látszatának őrzése, sem a retorziótól való félelem, sem pedig a reménytelenség érzése nem ösztönözhet a hallgatásra. Nem véletlenül idézzük a költő halhatatlan sorait annyiszor: „Mert vétkesek közt cinkos, aki néma.”Bizonyos fokig érthető, de el nem fogadható, hogy személyi sértetlenség érdekében vállalkozik valaki hallgatásra. Hallottunk már olyat, hogy valaki rosszul járt, mert jogos ügy érdekében az asztalra csapott. Csak arról feledkeznek meg sokan, hogy az efféle konfliktusok vállalaton, munkahelyen beiül általában erkölcsi tisztuláshoz vezetnek. Lehet, hogy az egyén kényelme csorbát szenved, de a köz jól jár, ha felkavarják a posványos álló vizet. Jogtalan és indokolatlan tehát az egyéni sérelmekből úgy általánosítani, hogy hallgatni aranyabb, mint szólni vagy tenni. Mert — ezt figyeljék meg )ól — nem maradhat és nem marad minden a régiben. Lehet, hogy távozásra kényszerül ártatlan dolgozó is, de az esetek 09 százalékában a bűnösökre is sor kerül, az ártatlant pedig rehabilitálják.

Van ennek a személyi magatartásnak egy kellemetlen társadalmi vetülete is. Ez többek között úgy szól, hogy a helyzetünk azért nehéz, mert társadalmunk morálisan állandóan romlik. Amilyen jogos, hogy tűzzel-vassal küzdjünk mindennemű erkölcstelenség ellen, annyira elfogadhatatlan az efféle általánosítás. Egyesek még a gazdaságirányítás reformjával is kapcsolatba hozzák az állítólagos morális romlást. Pedig semmi egyéb nem történt, mint hogy a dolgok sokkal inr

kább a felszínen,' a szemünk előtt történnek. Olykor már bátrabban szólunk és cselekszünk, azonkívül az elrettentő példákat is mind kevésbé rejtjük véka alá. Az az igazság, hogy a társadalom napjainkban morálisan egy jottányit sem áll rosszabbul, mint akár egy-két évtizede is, csak nyíltabban kezeljük a fonák helyzeteket. Vakmerőség és hamisság lenne azt állítani, hogy — maradjunk a korábbi példánál — napjainkban a tsz-ekben több lazaság, önkényeskedés, fegyelmezetlenség tapasztalható, mint akár csak három éve is. Sőt éppen szemmel látható tisztulási folyamat kezdődött el, amelyben döntő szerep jut az annyiszor emlegetett szövetkezeti demokráciának S ezt még gazdasági mechanizmusunk is megköveteli, amely nem tűri, nem viseli el a lakkozást, a félrevezetést, a reális helyzet irreális értékelését.

Dehogy is marad minden a régiben!

S ha mégis akadnak, akik ezt a hamis szólamot elfogadják és továbbadják, az minden bizonnyal tájékozatlanságukból fakad. Az elidegenedés jelei mögött ugyanis legtöbbször megtalálható a tájékozatlanság ismérve is. Ha a propagandisták és minden rangú beavatottak segítenek a tájékozatlanság fölszámolásában, ha társadalmi erényeinkről, de hibáinkról is kendőzetlen bátorsággal és konkrétan merünk beszélni, akkor előbb utóbb megszűnik szállóigének lenni az, hogy „minden marad a régiben.”

M ért láthatjuk, hogy a rossz nem

iY-8- maradhat meg régi mozdulatlanságában, semmi okunk nosztalgiával a .megszépült” múltba tekinteni, mert számunkra éppen a jövő a biztató. Társadalmi hibáink máris kimozdultak a holtpontról és lassan bár, de határozottan útban vannak a süllyesztő felé.

korolt az irodalomra, az olvasókra, sőt bátran mondhatom: a magyar közgondolkodásra.

— Hallhatnánk néhány témát a könyvből?

— Mindenekelőtt azt kell megemlíteni, hogy tanszékünk csak a központja ennek a tudományos kiadványnak. Igyekeztünk kiterjeszteni a szerzők körét — elsősorban a vidéki egyetemek és tudományos intémények munkatársaival való együttműködés révén —, hogy sokszínű legyen az anyag. Az alábbiakból talán kiviláglik, milyen mértékben sikerült ezt megvalósítani.

Dózsa szelleme

Nagyon érdekes irodalomtörténészi feladat felderíteni, új adatokkal kiegészíteni az első — 1842—1844-es — Pe- tőfi-verseskötet kiadásának körülményeit. Ennek a feltárás során nemcsak a fiatal költőről kell beszélni, hanem be kell mutatni a korabeli irodalmi viszonyokat, a konkrét történeti helyzetet, a negyvenes évekbeli Pest irodalmi életét. Erre a munkára vállalkozott Kiss József, Petőfi és Vörösmarty viszonyáról szól Martinkó András Váltás a stafétában című tanulmánya. Közelebbről szemügyre veszi, miként gondolkodott két nagy költő koráról, s bemutatja: miként gondolkodott, vélekedett róluk a saját koruk, s az őket követő nemzedék. Kulin Ferenc a reformkori Dózsa- kép és Petőfi című munkájával jelentkezett. Ez is rendkívül izgalmas téma. Köztudott, togy Petőfi forradalmi gondolkodásában milyen nagy helyet foglalt el a Dózsa-élmény. Mennyire érdekelte a költőt a nagy parasztvezér emberi alakja, sorsa, milyen szenvedélyes érdeklődéssel olvasta az erről szóló forrásműveket és krónikákat. Ezekből az élményekből táplálkoznak a Dózsa képét-emlékét, példájának sugárzását megörökítő versek. Közülük is elsősorban az, amely a legélőbben — s a maga korában az uralkodó osztályra a legveszélyesebben idézte fel Dózsa szellemét; a Még kér a nép című.

A jakobinusok

Wéber Antal tanulmánya (címe: a népdaltól a plebejus demokráciáig) azt a folyamatot, szellemi fejlődési szakaszt mutatja be, ahogyan Petőfi eljutott az „esztétikai” szempontú népiességtől a világnézeti népiességig, hogyan alakult át ro- konszenve, részvéte, lírai együttérzése harcos, cselekvő demokratikus népszemlélet- té! Tamás Anna — a kötet másik szerkesztője — Petőfi és a magyar történet lapjai című tanulmányában egyebek között azt vizsgálja, hogy milyen történeti élmények foglalkoztatták a költőt, a múlt mely eseményei voltak hatással gondolkodására, s a forradalmi fejlődés különböző szakaszaiban hogyan módosították történelmi felfogását a megélt politikai élmények. Például: hogyan gondolkodott a negyvenes évek elején, majd a negyvenes évek végén, a forradalom idején olyan történeti alakokról, mint Rákóczi,

Dózsa, Spartacus, a honfoglaló Árpád és így tovább.

— A kutatók nagy többségét — természetesen — Petőfi forradalmi gondolkodásának — s szereplésének — fejlődése foglalkoztatja. Ennek egyik megnyilvánulása az az összefoglaló elemzés, amelyet Petőfi jakobinusai címmel Fekete Sándor írt. Ebben egykorú francia forrásművekkel összehasonlítva mutatja be, hogyan alakult, s bontakozott Petőfi Sándor képe a nagy francia forradalomról. Ismeretes, hogy ez volt Petőfi egyik leggyakrabban visszatérő történelmi témája, párhuzama. Szomjas érdeklődéssel fordult a francia forradalom felé; mindent elolvasott, ami számára ebben az időben hozzáférhető volt: kritikus szemmel vizsgálta a francia történetírói műveket. Hasonló — bár a szó szorosabb értelmében vett „irodalmibb” — a témája Sőtér István analízisének, amelynek a címe: A költészet forradalmától a forradalom költészetéig. Ez tulajdonképpen nagyszabású világirodalmi kitekintés.

Kortársakkal — a többi között Heinével, Lamartine-el hasonlítja össze költészetének egyes vonásait. Megmutatja, hol van a helye Petőfinek ebben az önmagát kereső világban, forrongóforradalmi korban.

A költő utóélete

A kötet többi tanulmánya Petőfi költészetének utóéletével foglalkozik, s néhány huszadik századbeli jelentős polgári költő — például Babits Mihály — Petőfi-képé- nek alakulásával. A száza- dunkbeli Petőfi-képet kommentáló művek közül meg kell említeni József Farkas írását, amelynek címe Az 1848—1849-es forradalmak Petőfi-képe. Azt vizsgálja, miként hatott Petőfi szelleme, költészete az őszirózsás . forradalomra, majd a proletárforradalomra és a Tanácsköztársaságért vívott harcokra; mely költeményeiből merítettek leginkább példát a forradalmárok, mely műveit idézték, szavalták a legtöbbször —, egyszóval hogyan talált rá a magyar proletárforradalom nagy költőelődjére. Pándi Pál jegyzetek _ Révai József Petőfi-ké- péről című' tanulmányában azt vizsgálja, miként fejlődött, módosult Révai felfogásában a nagy forradalmár költő életművének értékelése. D. Zöldhelyi Zsuzsa és Radó György közös tanulmányukban — Petőfi a Szovjetunió népeinél — azt mutatják be, hogyan ismerték meg a Szovjetunióban Petőfit, milyen fordítások közvetítik a soknyelvű szovjetország népéhez a nagy magyar költő műveit. A kötet záró tanulmánya a fontosabb Petőfi-bibliográfia adatait foglalja össze.

— ‘A tanszék igen nagy izgalommal és érdeklődéssel várja a jubileumi kiadvány megjelenését és fogadtatását — mondta befejezésül Wéber Antal —, mert óriási szellemi erőfeszítés, tudományos próba ez a kötet. Tudósok kerestek utat az olvasó szívéhez, érzéseihez. Szeretettel írták, s természetesen szorongva várják: sikerült-e vállalkozásuk.

T. I.

TOLDALAGIPÁL:

A boldogság pillanata

Érzem a teret, az időt, s a legnagyobb boldogság ez, amit elérhetek: a helyén van a ház, a lombos fa, a körút és a híd.

Levált rólam a múlt, csak a felen van felen szép, ünnepélyesen; olyan felemelő, olyan csodás, ahogy a lámpafény megkoronáz, most már a sárkányt is megölhetem, ez a dicsőség, ez a győzelem pillanata, mely nem tér soha vissza; egy másik perc az embert megvakitfa, lemezteleníti és félreállhat, de most, de most itt van a nagy vadászat ideje, s aki élni mer vele, annak fülébe eljut a zene, a mámorító hang, hívás kalandra: erőmet most semmi meg nem haladja.

NŰGRÁD — 1972. június 25., vasárnap