Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)

1972-06-18 / 142. szám

I H Í ROM ^saroknyi űt választja el az üdülő A- és B-épületét. Elszórt hadrendben megyünk át a B-épületbe, ketteshármas csoportokban. Hó ropog, egy befagyott tócsán pengve törik a jég. Elöl hangos nevetés — a kultúrfelelős vezeti a csapatot, s viccet mesél. Egy másik üdülőszálló erkélyéről kinéz egy hálókabátos alak. Az útkereszteződés-' ben autó áll, látszik a homályban, hogy ül benne valaki, furcsán, . szélesen, az ülés közepén. Ahogy közelébb érünk, kettéválik, immár ketten ülnek, tisztesen, a két ülésen.

Az A-épület, ahol mi lakunk, szebb: hajdan előkelő sportszálló. Egy volt lakosztályt osztunk meg benne Ko- cogékkal. Két házaspárt beutaló van összesen: — ritka kincs. A fürdőszobánk közös, táncteremnyi méretek, sárga csempe, óriási kád, állandó forró víz. Az étkezés különlegesen jó, még este is két-há- rom menü közül választhatunk. Kocog filmoperatőr, a felesége nem dolgozik.

Egy biliárdasztal mögött lógnak a kabátok a B-épület nagytermében. Az ott lakók már várnak. Leülünk egy kis asztalhoz; kilenckor megkezdődik az zene.

„A muzsikát az ismerkedési esten háromtagú zenekar szolgáltatja”, ez állt az üdülőben kifüggesztett kulturális híradón, mindjárt az előző esti művelődési program — „A televízió műsorának megtekintése” — alatt.

Harmonika, trombita, dobok. Három ember — mint három megöregedett ikertestvér. Bizonyára nem nasonlítanak

egymásra igazán. Csak minden, ami feltűnő, egyforma rajtuk. Ötvenöt évesek. Kövérek, kopaszodnak, homlokuk megizzad játék közben és ingiljjban vannak. Hátradőlnek! a székeken, széttárul a vállra akasztott hatalmas harmonika, felemelkedik a trombita. Biztos rendszerességgel pufog a nagydob. Eltévedt

Frank Sinatrával és slágerfesztivállal beoltott szalonzene. A közelmúlt néhány divatos száma, de leginkább régi, félig ismert, vagy ismeretlen dallamok. A be-beíopódzó félrefogások ellenére van stílusa az egésznek. A trombitás vezeti a zenekart, s őrajta feszül a legszebb ing; bordó, fényes nylon.

—Nem jól csinálják ezt itt — mondja Kocog. — Az ismerkedési estnek az a lényege, hogy mindenki feláll sorban, elmondja hol dolgozik, kicsoda, micsoda.

Gyakorlott üdülők. Azonnali pánik fog el: irtózom a nyilvánosságtól. Tulajdonképpen

míg h teliéin« lépni,' gondolom. Mondom Katinak. Mindenesetre elhatározom, hogy én nem állok fel, és nem mondok el semmit. — Nincs rajtam nyakkendő — bököm oda összefüggéstelenül Kocognak. Nem érti. Én se érteném. Várok.

Közben atyai barátom 1950- es üdülőtörténete rémlik fel bennem. Kampány a kutató- intézetben, napi tizenhat óra munka. Utána idegkimerült- séggel, jutalomból beutalták Galyatetőre, egy hétre. „Szervusz, Prámer elvtárs”, fogadta a húszéves kultúros lány. „Ülj le. Te két előadást fogsz

tartani a következő témákból. ..” Nem vállalta, kimerült, pihennie kell. Hét nap alatt négy csasztuskát hallgatott végig a közösségtől félrevonuló tudósról a Megismerni a kanászt dallamára. A csattanó — egy bepréselt ráadás- szótaggal — az volt: „E-le- fánt-csont-toronyba!”

Abbamard a zene. Feláll a vékony, szőke kultúros nő.

— Ahhoz, hogy mindenki egyenként elmondja az életrajzát. .. — szólal meg. Megragadom a fotel Karfáját, készülök felugrani. Késő. A kabátunk a zenészek háta mögött van, a terem közepén kellene végigvonulnom, oda- vissza, száz ember nézné... — ahhoz itt most túl sokan vagyunk. — Elengedem a karfát.

összehoz a terem két fele között egy tarokk- és két bridge-partit. Sakkozók nincsenek. Tájékoztat, ellát figyelmeztetésekkel. Kérjük fel a hölgyeket táncolni. Köszönjünk egymásnak a folyosón. Érezzük jól magunkat, könyvtár 1-től 2-ig a társalgóban.

Azután leül egy üveg bor

mellé, s magánemberré válik. Munkaruhájának, az elhordott kisestélyinek a csokrát húzogatja. Újra kezd a zenekar.

A parketten elindulnak az első párok. Kocog italt hoz.

— Figyeld, ezt a számot, már másodszor játsszák — mondom Katinak. — Nincs nagy műsoruk.

0 halkan, magának énekli a szöveget:

— „Ciano... trallalla. Ciano. Kellett neked elvenni a Mussolini lányát!”

Olyan a zene is: hullámzó, régies lüktetésű dallam. Igaz,

mindent így játszanak, a Mamát iß. Várom, hogy énekeljen a három öreg, hiába.

A B-épületből egy fiatal pár a harmadik pohár konyakot issza. Táncolnak. Láthatóan szeretik egymást.

Magas, ősz férfi táncol, egészen lehetetlenül alaktalan lánnyal. Mintha trapézekből volna összerakva még az alsó lábszára iß lefelé szélesedik. A mamával van itt. Minden étkezéskor más ruhát vesz. „Megérthetnéd” — mondja Kocogná a férjének. „El akarja adni szegényt. Azért hozta ide”. A ma esti ruha húsz centiméterrel a vaskos fehér térdek fölött ér véget; áttetszőj csipkenylon Iszonyat. A legujaob divat — valahol, talán. Itt nem. Később a mama kiáll a terem közepére és meghirdeti: másnap estére a városba mennek, mulatóba. Partnert keres a kislányának. Taxi jön, a költségeket ők fedezik.

Nincs jelentkező.

A nászutasok eltűnnek a havas udvaron. Visszajönnek.

— Kész meghűlés — mond-' ja Kocog, majd elmenne^ tán- : colni.

A zenekar műsora mintegy hat számból álL Pillanatok alatt újra hallom a „Cianót”. Már régi ismerősöm. Elérzé- kenyülten nézem a trombitás izzadt homlokát, a pocakjára feszülő bordó nylonínget, a kisfröccsöt mellette a billiárd- asztalon. Arra gondolok, hogy az ő fiatal korukat hozza vissza ez a szám; amikor még ünnepelt, keresett együttes voltak. Ügy képzelem, hogy együtt játszottak mindig. Hiszen úgy hasonlítanak egymásra. Akkor lehetett nagy szám a „Ciano”, farsangkor. Frakkingben játszották, fehér nyakkendőt viseltek. Karcsúnk voltak és dús hajúak mind a hárman. Most már máshová nem is hívják őket, csak az üdülő ismerkedési estjére, kéthetenként. ,,.. .trallalla, Ciano” — dúdolom magamban : Mikor lehetett ez ? A háború alatt már, sőt; El Álaméin és Sztálingrád után. Ciano csak akkor került bajba. Negyvenháromban tartóztatták le, és ítélték halálra. Furcsa, hogy nálunk akkor még ilyen szabados slágereket lehetett csinálni róla. Hogy nagy siker lett, épp akkor, azt annál inkább értem.

Mondom Katinak a fejtegetésemet, ahogy hazafelé ropogunk a hóban, este.

— A számot mindenesetre megtanultam, ennyi haszna volt az ismerkedési estünknek.

— Melyiket?

— A Cianót. Most hallottam először.

Rámnéz:

— Mit?

— A Cianót, te mondtad.

— Én?

Énekelem, dallammal. Kati hangosan felnevet az üres hegyi úton.

— Az? Csak úgy csináltam rá valami halandzsa-szöveget. Rég elfelejtettem. Életemben nem hallottam még ezt a számot

| A KABÁTOMAT I vetem le

a szállodai szoba földig érő tükre előtt Tévedés történt, mondom a tükörnek. Az a dallam minden lehet; akár a jövő évi slágerfesztivál még ismeretlen nyertese, csak épp a Ciano nem. Egyszerre elsüllyedt a pocakos zenészek szépen kidolgozott fiatalokra, a frakkinggel, fehér nyakkendővel. Elsüllyedt sikereik dobogója, elsüllyedtek a kétség- beesett és hetyke pestiek, akik 1943-ban, világvége előtt, a£ ország német megszállása után ilyen szöveggel csináltak slágert. Lehajlok, kezdem kifűzni a cipőmet. Kár, mondom a tükörnek.

Pataki József tusrajza

Gondolatmorzsák

Megkérdeztem tudós bard* tómat: •,Hol vannak ma a Pe- tőfi-kutatások?" Felragyogó arccal közölte velem: „Segesváron még meg volt!”

X

Ha az ember hosszasan tar nulmányozza az eszpresszók törzsvendégeit, ugyanarra a következtetésre jut, mint egy európai Kínában. Mindenütt ugyanazok az arcok.

X

A pszichológusok biztos kéz* zel kaparják ki a gesztenyét, de nagyon kérem: ne velünk akarják megetetni.

X

Az ostobaság annyit nyom a latba, amennyit elhiszünk belőle.

Megállapítottam! hogy a nyájas bíró fokozza a vádlott1 ban az adrenalintermelést.

X

Hinnünk kell abban, hogy emberek vagyunk, különben visszajutunk a fára.

X

Gyanús emberekkel van te• le a viág. A múltkor is jót akart tenni valaki...

X

A hwrangszó mitől lesz bár natosabb attól, ha halottnak harangoznak?

X«

Amikor a szív fáj■ az ellenség már a kapun kívül van.

Nyomtatott betűkkel

A

z eset nem keltett semmiféle feltűnést. Az öregedéssel makacsul küzdő, fiatalságát konok elszántsággal őrizgető férfi fát szedett az erdőben a szalonnasütéshez. A társaság a tisztáson borozgatott, beszélgetett, duruzsolásukat azonban szétmorzsolta a közelben kanyargó patak miniatűr zúgójának zaja, ha ugyan az nem muzsika volt inkább. Olyan szépséges volt a csend, ami kiválóan alkalmas az elmélyedésre, gondolkodásra. Történetünk szereplője tehát halkan du- dorászo'tt, le-lehajolt egy szárazabb ágért, töprengve must- rálgatta, mielőtt a hóna alá halmozott többihez tette.

Aztán, közel az erdő széléhez, ott, ahol a tisztást szórványos cserjék és bokrok bújtatták a szem elől, meghökken- ten megállt A keze a levegőben maradt, ahogy a legújabb gallyal elindult a jobb oldala felé. Még talán a száját is eltátotta. Kereste az alkalomhoz illő szót, de csak nézni tudott. Végül, mikor mégis eszmélt egy kicsit, báván, tétován, esetlen sutasággal csak ennyi telt tőle:

— Nem is tudtam, hogy ebben az erdőben manók is élnek, ..

A lány bugyborékoló nevetéssel válaszolt. Fejét egy kicsit félrehajtotta, elővillant nyakának fehérsége, s külön- külön meg lehetett volna számolni azokat az apró szeplőket, amik az ilyen tejfehér bőröket általában be szokták pettyez- ni. Az egész helyzet valójában komikus volt: a férfi, mégha akarta volna se tudja elfordítani a fejét. A termetre formásán apró teremtés piros- nadrágjával, fiúsán rövidre nyírt hajával, meg azzal a szinte utánozhatatlan csengésű nevetésével szinte magához láncolta és cselekvőképtelenné tette a férfit. És mégsem kezdődött semmi olyasmi, ami régi, érzelmes regényekben ilyenkor kezdődni szokott. Hiszen valójában egyik se volt szabad. Egy társasághoz tartoztak, nagyjából mindent tudtak a másikról: a bonyolult, intimitásokat is megcsúfoló válásról, a zilált, kiegyensúlyozatlan életről, meg arról a kiábrándultságról is, ami egyformán fogságban tartotta őket. Volt azonban valami, amit még nem tudott sem egyik, sem másik, az, hogy egy váratlan momentum kiszámíthatatlan irár.vt szabhat két ember útjának, s miután az első lépést megtetette velük az élet, előbb-utóbb eljön a következő is, ha akarják, ha nem. Nagyon kemény és hidegen számító az, aki azt a bizonyos következőt ki tudja kerülni...

A dolgok logikája szerint egyszer minden befejeződik, s ennek megfelelően a társaság is szétoszlott. A száraz gallyat

8 NÓGRÁD - 1972. június 18., vasárnap

gyűjtő férfi szárnyszegett esettséggel, nyugtalanul kóválygott a hétköznapok sodrásában: hol fent, hol lent, ahogy éppen az alkalom hozta. Esténként beült egy kiskocsmába, s akaratlanul, öntudatlanul, újra és újra teremtette magában az erdőszéli találkozást, ízlelgette a véletlenül kialakult elnevezést. Manó, Manó — motyogta, s aztán egyszer, úgy az ötödik pohár bor után meghökkent: az a lány még manónak is kicsi. S mire teljesen másnak látta a világot, megszületett az új név: Mini Manó, az erdőben talált asszony.

Innen aztán egy ideig csak hézagok következtek, mert az élet napi mechanizmusa megnöveli a távolságokat. Egy telefon — a keresett beteg. Egy másik — „szabadságot vett ki, állást változtat és intézi az ügyeit.” És a sanda súgások: „Akkor fogja elverni rajtad á sorport, amikor nem is számítasz rá”. „A többinél okosabb, mert tisztában van vele, hogy formás alakja, pettyekkel színezett bőre egy férfi számára, főleg, ha az illető már deresedik, olyan érték, amit igazából fel sem lehet becsülni”.

Hogy mindebből mi igaz, mi nem — jószerint nem tudható, mert ki mondhatja meg, mi van egy befalazott szobában, ha nem bontja ki a falat.

S a férfi ezt a bontást elmulasztotta. Amikor ugyanis egy véletlen folytán néhányszor ismét találkoztak, jóformán csak nézni tudott. Figyelte Manót, kereste benne azt a nőideált, amit ő maga teremtett, amivel szinte szimbólummá emelte magában. S miközben balga buzgalommal folyton örömöt akart neki szerezni, mindig valami bajt okozott. Hogy véletlen volt ez? Tudja az ördög, talán az, talán csupán a dolgok kiszámíthatatlan összjátéka hozta így.

Mindenesetre, az a második lépés, aminek feltétlenül el kellett következnie, korántsem volt annyira könnyű, amilyennek bárki vélné. A falak ugyan bomlottak, de a rések csak keskenyek voltak, alig-alig engedtek bepillantást. S érdekes módon a hatás is fordított volt: ha korábban csak a gondolatvilágot töltötte be Manó, most már akár uralkodhatott is. Apró kis huncutságai, termetével azonos arányú praktikái részint utat nyitottak, részint pedig áthághatatlan tilalmi táblákat állítottak.

Ha más mondaná, nem is hinné az ember, hogyan lehet a máskor fékezhetetlent korlátozni anélkül, hogy hangos szóval intenék, illetve miként lehet azonosulásra ösztökélni minden kényszerítés nélkül. Csak egyetlen momentum: Manó, talán eléggé egyedül mindent nyomtatott betűvel ír. Gyufadoboz nagyságú zsebnaptára tele szabályosan rajzolt betűkkel, folyóírásnak még nyoma sincs. Egy szakértő szerint ez a kialakulatlan egyéniségre utal, de vajon kell-e az övénél határozottabb jellem? Ha a nők fele hozzá hasonló lenne akaratban, határozottságban, akkor mi, tisztelt férfitársaim leveleink, hivatalos és nem hivatalos feljegyzéseink nagyobb hányadát már szép kalligrafikus nyomtatott betűkkel írnánk. Ügy ám...

Az eddigiekből teljességgel kivehető ugye, hogy Mini Manó nem kitalált figura, valóságosan létező személy, aki az utóbbi időben naponta retteg attól, hogy össze ne keverjen két különfajta gyógyszert, amikor éppen szállítmányt állítanak össze valamilyen kórház részére. A diszpozíciókon ott a keze nyoma: a szinte rajzolt nyomtatott betűk. S bár kicsi az a kéz, nyoma máshol is megtalálható: azon az öregedés ellen makacs elszántsággal viaskodó férfin, aki ott az erdőszélen azzal a játékos, inkább mesébe való névvel őt felruházta.

Szereplőnk ugyanis mostanában egyre többet ír nyomtatott betűkkel. Már egész jól megy neki az írásnak ez a módja, s hovatovább lassan azt hiszi, akkor követte el a legnagyobb badarságot, amikor nem ezt gyakorolta. Ez azonban az ő dolga. Ránk csak a befejezés tartozik.

T

udom, akkor lenne igazán kerek ez a történet, ha ilyen befejezést nyerne: hányódtak még egy ideig, közelítettek egymáshoz, majd távolodtak, végül azonban a második lépést továbbiak követték, s az az erdőszéli felfedezés vígjátéki befejezést nyert, a kitartó és jó elnyerte jutalmát.

Más azonban az amit szeretnénk és megint más az élet, amelyben végeredményben lehetetlenek a parttalan közeledések és a végtelen eltávolodások is. Ilyet, mint az utóbbi, csak a halál adhat, de az élet nem: az olyan mint a tenger, partjai messze vannak egymástól és a két part között természetes rend szerint hullámzik a víz, apály és dagály váltakozik, áramlatok ölelkeznek, a fodrok hullámokká nőnek, s a hullámok habokká szelídülnek.

Hogy ennek a históriának mi köze a természetes elrendeződéshez? Tulajdonképpen semmi, de más oldalról nagyon is sok. Mert nézzük csak: valami, valahol elkezdődött, megjárta a maga útját, s aztán, akár az a bizonyos nagy tengeri hullám, egyszerű kis habbá szelídült. Próbálkozik, ru- gódozik, újra hullám szeretne lenni..

Megint itt van ez a nyomtatott betű. A városvégi kiskocsmából a személyzet már lassacskán valósággal kinézi a korábbi kedves törzsvendéget,'mert mindent telefirkál: a falat, az abroszt, a teríték mellé járó szalvétát — s ki szereti ezt. Azóta meg egyenesen haragszanak rá, amióta a törülközőt is telefirkálta. Ezt írta rá nehéz férfikézzel:

TE VÉN BOLOND!

A festék kitörölhetetlenül beívódott a fehér anyagba: a szálkás, elkapkodott rajzú nyomtatott betűk nyoma mindaddig látható lesz, amíg valaki el nem dobja a törülközőt, vagy el nem lopják, mert ez az eset is elképzelhető...

Szolnoki István