Nógrád. 1972. június (28. évfolyam. 127-152. szám)
1972-06-18 / 142. szám
JV. S»tanyilot99kiji Szokványos történet Tihaméri Az utolsó kérő Egyik szokványos hétköznapon felültem a szokványos kék autóbuszra, és a szokott módon elindultam munkahelyemre, .. Minden ment a maga rendjén: ahogy felültem a busz is indult. Ám egyszer, csak-hirtelen megállt. Látom: szemben velünk tej csárda. A vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat! Megitta a tejfejadagját. — No, most már el is indultunk. .. Megyünk is tovább. Ám egyszercsak újra megállunk. Látom: velünk szemben egy telefonautomata, előtte néhány sorjára váró ember. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszólt a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat... Beállt a sorba. Felhívott valakit telefonon. Visszaakasztotta a kagylót Beült a volán mögé. — No, máris mehetünk tovább. .. És megyünk is. Ám egy- azercsak hirtelen megállunk. Látom: szemben velünk egy jeles hirdetőoszlop, tetején órával. Az óra körül fiatalok, randira váró szerelmesek ácsorognak, idegeskednek, járnak le-fel. Vezetőnk, aki szimpatikus fiatalember beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat... Odament az óra alá. Várt. Idegeskedett. Végre megjött a kislány, összecsókolóztak Beszélgettek. Szorongatták egymás kezét. Ismét összecsókolóztak. i Búcsúztak. Pilótánk megint a volánnál. — No, mehetünk tovább! És valóban tovább megyünk. Ám hirtelen megállunk. Látom: szemben velünk egy felpántlikázott új ház. Kihallatszik a zene, az ének, az ablakokban vidám emberek láthatók. Vezetőnk, aki igen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket kérem, csak pár pillanat.. Bement a házba. Ott énekelnek, zajongnak, táncolnak. Később összeverekszenek, rendőrt hívnak. Helyre áll a rend, Folyik tovább a házibuli. Vezetőnk kijön és beül a volán mögé: — No, mehetünk tovább!.;. Megyünk tovább. Hirtelen megállunk. Látom, itt a pályaudvar. Vezetőnk az igenigen szimpatikus fiatalember, beszól a mikrofonba: — Elnézésüket, csak pár pillanatra... Szabadságra megyek. Ezzel felült a vonatra, és elhúzott Szocsiba. Lesülve még egészségesebben, még szimpatikusabban érkezett vissza. — No, mehetünk tovább.'.. Munkahelyemről természetesen elkéstem, de ezt az ég egyvilágon senki sem vette észre. Fordította: Sígér Imre GÁSPÁR IMRE három verse: Homo electronicus Vak volt, csak a képernyőt látta. Süket volt csak a hangszórót hallotta. Olyan ritkán használta a száját, hogy beszélni el is felejtett. CSANÁDY JÁNOS. Nyár Itáliában Sima sikátorok, göthös kövek, szűk közök, széles ég fenti felhővel int a lengő vásznuk angyal-hadának. Seregszemle Zöld álcázó köpenybe bújt a hegy, Kihúzták derekuk a fák Millió fűszál mereszti szuronyát, Alakzatban szállnak a vadlibák, Gólyák köröznek lomhán, felderítők. Tavaszi madarak morzét csivognak, A kerti virágok vigvázzba vágják magukat, s a tisztelgő tulipánok közé bevonul Tavasz generális. Szonett egy álforradalmárra Guevaráról tépi a száját, míg zsebmagnója slágert döngicsél, ha véleményt mond, soha nem dicsér, Hánytorgatja csak mindünk hibáját — Maszekkal varratja a ruháját, — Hiszen az ócska, gyári mondd mit ér! — Dohányt, amennyi kell, ad a fatér, S pornó képpel tapétázza szobáját. Sirat szabadságot, és demokráciát, S ami még kellene, hosszú a lista, De ötszázért vesz bulira piát, Te központi fűtéses Che Guevarista Vigyázz, mert nem lesz időd nézni körbe, S helyedre rakunk, a pöcegödörbel Szalad az ég Itália felett tengertől tengerig. A csizma talpa trópusi vizekben ázik. A Pó síkság felett száraz Kelek örvénylenek. Ó, ismerős ez a szél Itt, az ősz apó tálján hajfürtjei még göndörek; Lajos Johannát büntetni indul zörgő sereggel — köztük Toldi is — Mátyás Velencét fenyiti, a félelmetes Nagytanácsot. S míg Bakócz keresztes hadjáratra gyűjti a póri hadakat — így fújja a szél Dózsa ingét is a Vérmezőn. Szalad az ég Itália felett seregét összegyűjti, s kiadós, meleg záporát zuhintja a kicserzett-bőrü hun. ivadékra. HIRTELEN mindegyik sürgősen szedelőzködni kezdett. Először csalt szemérmesen ódalogva, mintha szégyelljék az orvul rájuk támadt fáradtságot később azonban már csoportosan, egymást átölelve, mintegy kollektív alapon erőt pumpálva a zsibbadt végtagokba, hogy legyen még kitartásuk a helyükre vánszorogni. Csetlés-botlás, erőtlenül megbicsakló, minduntalan összegabalyodó lábakkal. A hangjuk pedig — mellyel egymást nógatták — vaíó- színűtlenül mélyről tört fel, idült asztmásokat megszégyenítő hörgésbe fulladva. Na, ezek kidőltek — könyvelte el magában a büfés- lány, miközben kezdte kiön- tögetni a félig ivott söröket, a megkezdett borokat és ragacsos vermuthokat, melyek véglegesen beadták a kulcsot a Kőbányai Világoshoz meg a karcos kövidinkához szokott gyomroknak. A hajnal már az ablakokban könyökölt. Hunyorgó tejfehér derengés jött a vonat elébe. Az ilyen távolról előlopakodó fény kíméletlenebből ki tudja zökkenteni az embert az éjszakából, mint a harsányan csörömpölő vekker. Talán ezt érezték meg a vendégek is amikor szétszéledtek, úgy döntöttek. hogy húnynak még egy keveset, egymás ölébe hullva, időnként hangosan horkanó szusszanások- kai és keservesen ziháló lélegzettel Megpróbáltak lazítani a másodosztályú kocsik kemény, zöld műbőrrel bevont padjain, visszalopni valamit az elszalajtott éjszakai pihenésből. Ez a szándékuk azonban meglehetősen hiábavalónak bizonyult. Túlfeszített idegrendszerük ugyanis már nem engedelmeskedett nekik. Így a pihenésből csupán kényszerű vergődés lett. Hatalmas bütykös kezükkel — olyanok voltak egytől egyig, mintha valamely vénségesen vén göcsörtös fából faragták volna őket — minduntalan a levegőbe kapkodtak, mar- kolászták a semmit, mintha csak a saját nyugtalan álmukat akarnák koreográfáink A lány, aki magára maradt a pult mögött, fiatal volt és nyúzott. Hamuszürke arcába tompa fényű szem ült A szája köré pedig korai ráncok vontak mély barázdát. Ezen az éjszakán mégis — igaz, feltehetően nem eppen józan állapotban — vagy húszán kérték meg a kezét! Többnyire elnyűtt, sokgyermekes családapák, akiknek hirtelen ágaskodó önbizalmat kölcsönzött a már erősen megdézsmált fizetési boríték, mely a belső zsebükben lapult. A lánykéréshez nyilván a nyomaték kedvéért, még a szalagjaikat is mutogatták — mintha máris kötelezőnek tartanák az elszámolást —, hogy mennyit kerestek. Kettőki- lencet, háromkettőt, vagy háromötöt. Mutogatták a szalagokat, s közben lesték a lány arcát, mert csodálkozást és elismerést szerettek volna felfedezni rajta. A lány azonban nem hatódott meg ezektől a dokumentumoktól. Tudta, hogy azokra a kettőkilencekre, meg háromkettőkre két-három gyerek vár otthon, meg az asz- szony, meg a félbehagyott ház, meg a vele egyre szaporodó gondok. Ezért — igazából meg sem nézve az elszámolásokat — mindegyikre csak azt mondta: — Szép! És ettől az egy bágyadt odadobott, minden különösebb hangsúly nélkül kimondott szótól az arcok fel- hevültek, valósággal kigyul- lak, lázas önelégült izgalmukban újabb rundét kértek, a lánynak is fizettek, amit csak akart, a kalauznőnek meg kávéval és tábláscsokival' keresték a kedvét. Ilyen felhőtlenül boldog, csordultig megereszkedett volt az emberek hangulata, amikor a hajnal tapintatlanul átderengett a sűrű párával belepett ablakokon, hogy figyelmeztesse az alkalmi leánykérőket, közeledik a következő állomás: a valóság. Ettől a felismeréstől pedig jobban megtántorodtak mint az iszonytató mennyiségű italtól, amelyet a Nyugatitól magukba szívtak, hogy el- ódázzák valahogy az éjszakát és sürgessék a kilométereket. NEM EZ VOLT az első szabad szombatos éjszaka, melyet a lány átvészelt. Szerzett tehát már némi tapasztalatot. Ahogyan gyakran mondta: „amióta az utasellátónál vagyok” engem sok meglepetés már nem érhet És úgy is viselkedett, mint akit nem érhet sok meglepetés. Ennek jegyében soha nem botránkozott meg túlságosan a magukról megfeledkezett részegek viselkedésén, nem szívta mellre a gorombaságaikat sem. Ezt a luxust nem engedhette meg magának. Utóvégre nem az Intercontinentálban dolgozik! Ezzel tisztában volt Alkalmazkodnia kellett a hangos szavakhoz és a fel- hevült indulatokhoz. Ez is hozzá tartozik a munkájához. Hogy közben egy kissé cinikussá vált? Erről igazán nem tehetett.. A lány azt hitte, végre egyedül van, kényelmesen rágyújtani készült, hogy végre ne csak a mások füstjét nyalja, hanem a maga cigarettáját szívja, amikor egy réveteg szemű, erősen bizonytalan tartású kis alak könyökölt rá a pultra. Valahogy elfelejtett elmenni, vagy itthagyták, vagy ki tudja miféle szándék tartotta még benne a lelket? — Jé, hét maga még itt van? — nézett rá a lány nem túlzottan nagy örömmel. — Tudja, nem akartam a többiek előtt... — Persze.. 1 —■ hagyta helyben a lány. — Mert s maga szándékai komolyak, mert maga nem olyan Un- kóci, mint a többiek, akik már pár üveg sörtől bezson- ganak, aztán minden nőtől azt várják, hogy masnit kössön. a lelkivilágukra... — Maga ismer engem..: — Hogy ismerném az túlzás lenne. Csak láttam egy párszor, ennyi az egész. De ez nem jelent semmit. Naponta millió embert látok és egyet sem ismerek. Sőt azt hiszem azok se engem... Az éjszakénak ez az elszántan csökönyös utóvédje azonban nem hátrált meg a lány szavaitól. — Maga olyan rendes lánynak látszik, már ne haragudjon, hogy Így mondom, de magácskához bizalommal fordulok, mert maga megért, maga nem vet meg, maga meghallgat és biztos vagyok benne, hogy nem utasít vissza! A lány már erősen unni kezdte a dolgot Jaj istenem, micsoda ezerszer ismételt, agyoncsépelt szöveg. Hát benne van a fizetésében, hogy neki ezt hallgatnia kell? Hogy nem dobhatja ki, hogy nem küldheti a fenébe? Meddig fog még neki ez a töppedt szörnyeteg szövegelni? Nyíregyházáig, vagy még annál !s tovább. Egészen a világ végezetéig? — Nézze, nekem ezen az éjszakán eddig kábé vagy húszán kérték meg a kezemet. Engem tehát már nem érhet semmiféle meglepetés. Eggyel több vagy kevesebb, nem számit. Hát ki vele, mit akar. Valószínűleg maga a becsületes szegény ember legkisebb fia, akit az anyukája hét hamubasült pogácsával engedett útnak, hogy szerencsét csináljon, és megnyerje a világszép királykisasszony kezét Azt hiszem azonban, hogy nagy bajban lenne, ha azt mondanám, rendben van, minden oké, magára vártam amióta csak élek, holnap tehát lóhalálában gyerünk az anya- könyvvezetőhöz. . j A férfi erre zavartan he-' herészni kezdett. Közben pedig a lelke mélyéig elpirult. Mint egy gyerek, akit rajta kapnak valami csínytevésen. Ráadásul még az Is feszélyezte, hogy a lány tüntetőén elfordult, mint aki ezzel a maga részéről befejezte a témát. így tehát nem tehetett mást, minthogy elengedje végre a pultot — amelybe addig csimpaszkodott —, és reszketeg léptekkel megcélozza az ajtót. Amint azonban szerencsésen kiért a büfékocsiból, rögtön leszamarazta magát. Mert mi a fenének volt olyan gyáva? Miért kellett olyan gyorsan megfutamodnia? TAPINTATOSAN talán meg lehetett volna magyarázni a lánynak, hogy téved, hogy neki esze ágában sincs nősülni. Csak még egy üveg sört szeretett volna kikunyerálni tőle, hitelbe. TÓTH ELEMÉR: MEGLEHET Aki már valakié, meglehet, hogy senkié. Az esővel is úgy van, csak ömlik szakadatlan. Vissza nem menekülhet, ha nem is kell a földnek. És a talajvíz ott lent felhő koráról töpreng. A harangszó is úgy van. nem marad a toronyban. A csöndben csak a harang létezhet, sosem a hang. így az érc és a hangja példázat sok viszonyra. Ss aki már senkié. meglehet, mindenkié. Tóth lm,re: Borházak című alkotása T V
