Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)
1972-05-07 / 106. szám
[ „NOKEDJI” ES „BETlTES” t A lépcsőháziján a szomszédasszony takarít. Attila három éves. Még selypít és furcsán ejti a szavakat. Sarkig tárja az előszobát és nézi a takarítást. Egyszer csak jön be, nyitja a szio- baajtót, bedugja kócos fejét és azt mondja: — Vigyéj Majika néninek nokedjit! Éppen olvasok a dohányzóasztalnál. Arról ír az újság hogyan Vezetett tragédiához egy egészen apró félreértés. A szerencsétlenül járt ember fájós fogára akart pálinkát inni. „A kamrában, a harmadik polcon, egy zöld üvegben megtalálod” — mondta a bátyja. De két zöld üveg volt a polcon. Az egyikben pálinkát, a másikban nikotá- nos oldatot tartottak. Nem szeretem, ha ilyenkor Kavarnak. — Micsodát? — mordulok rá. — Nokedjit. — Nem értem, milyen Hokedliről beszélsz — bújok vissza az újságba. — Menj és kérdezd meg újra Marika nénitől, hogy mit akar! Kimegy. Nyitva hagyja az ajtókat. — Azt mondta apuka, hogy nem ad — közli határozottan a szomszédasszonnyal. Egy ideig csak a szöszmöto- lés hallatszik be a lépcsőházból. A felmosórongy surroga- sa és a vizcseppek csörömpölése. — Micsoda irigy apád van! — jegyzi meg odakián nagy sokára a szomszédasszony. A halj ongastói egy kicsit elfúló a hangja. — Hozzál akikor te, Attila! Jön vissza. Előbb a konyhába megy. Utána besamfordál a ezobaajtón és megáll előttem. — Adjál nokedjit — mondja. — Nem értem, hogy mit akarsz mondani — fújok rá. — Milyen nokedlát? — A nokedjit. Amin beti- tettéj. Most már elveszítem a türelmemet — Mi az, hogy mokedji? Meg a „betités”? Hagyjál békén engem! Nem látod, hogy olvasok? Duzzogva kiballag. Behúzza maga után az ajtót. — A hokedlit kérik. Nem hallod? — kiabál be a feleségem a másik szobából, ahol takarít — Tisztítják az ablakokat a lépcsőházban. Arra akarnak fölállni, hogy elérjék a felső szárnyat. Ahhoz kell. — Ja — kapok észbe. — A hokedlit. Anün vetíteni szoktunk. — Miért? Te mit gondoltál? A „nikotin os” ember jut az ZAN eszembe. Egy kicsit elszégyellem magam. — Semmit se gondoltam — dünnyögöm rosszkedvűen. KÖVETKEZETESSÉG — Miért bőgsz? — Mejt anyuka megvejt — Miért verted meg ezt a gyereket? — Én egy ujjal sem bántottam. — Anyuka azt mondta, hogy hozzád se nyúlt. Akkor miért sírsz? Szipogással vegyített érthetetlen mormogás. — Nem hallom. Tessék rendesen válaszolni, ha kérdeznek. Érted? — Igej. — Akkor miért sírsz? — Mejt mindig fej kejj jönni, ész moszakodmd kejj. — Hát, persze, hogy fél kell jönni. Elkészült az ebed. Ebédelni fogunk. Utána újra lemehetsz játszani. Jó? Akarsz ebédelni? — Igej. — Akkor tessék abbahagyni a nyafogást és megmosni a kezedet. És ne mond azt többet, hogy anyuka megvert, ha egyszer nem bántott. Rendben van? Bűnbánó fejbólogaitás. — Igej. — Akkor miért sírsz még mindig? — Metj anyuka megvejt. GYERMEKSZÓTÁR ACICI. Nőnemű hozzátartozó. Főleg az első 6—8 hónapban nélkülözhetetlen. Később már nem annyira. Különösen, ha veszekszik. Ilyenkor „jon- da”. BÓJÁT. Kedvenc játékszer. Füstöl, hosszú, és síneken szalad. Mindig vele kell menni. A legizgalmasabb része a hamutartó és a szeméttartály. CSIMAMA. Éjszakai ruhadarab. Ha véletlenül belemegy valami, akkor le kell vetni és jól eldugni a kiságy a,la. HAJISZKA. Amit napjában többször kell cserélni, mert rögtön elszakad. Természetesen, „magátój”. Ilyenkor arra kell gyanakodni, hogy vagy a gyerek erős, vagy a „hajisz- ka” készül gyenge anyagból. JEKVÁJ. Ragadós, könnyen kenhető anyag. Hajnalban szokták kilopni a kamrából. Mire a család felébred, nem marad belőle semmi. A jólakás után kitűnően lehet vele rajzolni a konyhaasztalra. ZÁK KANYANYÓ. Rémítő természeti jelenség. Az úttestnek az a része, ahol eltér az egyenestől. A „Vigyázz, Malvin, jön a kanyar”-ból közismert. Alkalom a sikításra és a négykerekű jármű felborítására. KUNKA. Mitológiai lény, aki a rossz gyereket elviszi. NUN1KA. Lefekvéskor használatos apró gumihólyag, ami a mellbimbót utánozza. Nélküle nincsen alvás. A leszok- tatás később úgy történik, hogy az ..apci” mérgesen kidobja a szemétbe. — Elvitte a cica — mondja. Este aztán előkeresi a régi „n/unikáit”. OLYAN BOJOND VAD. Gyermekkori indulatmegnyil- vánulás. Rendszerint házi égzengés és villámlás követi. OLYAN NAD OJJOD VAN. Egyszerű hízelkedés. Mintha azt mondaná, hogy szép vagy. Csak pontosan ellenkező a jelentése. Olyankor szokott elhangzani, amikor az öledbe telepszik és az „oj jódat” húzogatja. JENDETKE. Tűzrevaló. Becézve. Az olyan apróság, aki nem fogad szót és rendetlenséget csinál a lakásban» Ta- gadószóval együtt szokott előfordulni. Nem .jendetke”! SOTÖJ. Aki beül egy négykerekű járműbe, kulcsol, dudál és eljobog. VEGYÉL HELYETTE MÁSIKAT Ami elromlik, aizt kicseréljük. Igyekszünk megszabadulni attól, amit megúmunk. Eldobjuk, ami elhasználódik. Hol van már az első szoba- berendezés, a konyhabútor és a teatűzhely? A régi csillár és a szőnyeg? Hatvannégyben vettük a mosógépet és a televíziót. Lassan végleg felmondják a szolgálatot. Újat kell venni. A bútorkárpitot is megviselte az idő. Csak még azt nem tudtuk eldönteni, hogy melyik olcsóbb, újat venni, vagy a régit kárpitoz- tatni? Aztán jön a porszívó és a centrifuga. Később a hűtőszekrény és a rádió. Délben Attila sírósan mutatja a cipőjét. Levált a talpa. — Nem baj, kisfiam — vigasztalom. — Majd veszünk helyette másikat. Jövünk hazafelé az óvodából. A bokám bedagadt. Húzom a lábam. A sorompónál megállunk. Várjuk a vonatot. Lenne időnk átmenni előtte, de a fiam látni akarja a szerelvényt. A mozdony még a dombok mögött pöfékel, a füstjét is alig lehet látni. Ha megállók, még jobban sajog a labam. Kínlódva a vaskoriéihoz bicegek, ráülök a tetejére és a bokámat dörzsölöm. — Fáj? — kérdezi együttérzéssel. — Fáj — mondom. — Akkor vesszél helyette másikat — tanácsolja. — Jó — bólintok Mit mondjak neki? Kezdjem el magyarázni, hogy van néhány dolog ami helyett nem lehet másikat venni? MI LEGYEN A HÖRCSÖGGEL? Kaptunk egy aranyhörcsögöt ajándékba. — Minek ez? — Jiérdezte Jutka. — Ezit az egeret be nem hozod a lakásba! — Miket beszélsz? — méltatlankodtam. — Ez nem egér. Hörcsög. Aranyhörcsög Nem bánt ez senkit, ö is csak egy élőlény. Most már mit csináljak vele? Attilának nagyon tetszett. Rögtön el is neveztük Csüm- bürkének. Meg Cincikének. Hol ennek, hol annak szólítottuk. Először egy kartondobozban tartottuk a hűtőszekrény tetején. De onnan kétszer leugrott. Bemászott a hűtőszekrény alá. Alig tudtuk káiko- tami. Bizonyára meg is üthette magát, mert két napig nagyon féloldalason bukdácsolt. Akkor kerítettünk neki egy dunsztos üveget és abba tettük. Este szabadon engedtük a lakásban, hogy kedvére szaladgálhasson. Csak Jutka nem tudott magbékülni vele. — Ha összerág valamit, akkor még olyat nem éltél — figyelmeztetett. Lefekvés előtt újra kezdődött a cirkusz. — Most már visszatehet.néd az üvegbe — mondta. — Nem hagyhatod éjszakám szabadon. Ha rám mászik az ágyban, akkor sikítok. Hozzá is láttam, hogy megfogjam, de a kis jószág nem hagyta magát. Csak nyargalá- szott a bútorok és a gázkonvektorok alatt. Néha-néha megállt és kis, fekete gombszemét riadtan ránkmeresz- tette. Nagy sokára sikerült elkapni. Gyengéden a markomba fogtam, de éles fogával hirtelen úgy beiecsípett a tenyerembe, hogy ijedtemben majdnem elejtettem. — Ezt meg miért csinálta? — háborogtam feleslegesen, ö talán nem tudja, hogy jót akarunk neki? Jutka megint leforrázott. — Ha jót akarnál neki, akkor elengednéd. Állandóan az üvegben akarod tartani? Másnap reggel kiengedtem az erkélyre. Mire hazamentünk, levetette magát az emeletről. Egy kicsit sajnáltuk. Kiss Sándor Bányászportré (Kulcsár József felvétele ) Barna Tibor: Fekete milliomos rlmbauer Béla, anno dacumal, a legelőkelőbb temetési vállalkozó volt városunkban. Ezt a rangot nem any- nyira különösebben kiemelkedő szolgáltatásaival vívta ki, amiket a különféle rendű és rangú megboldogultak végsű ceremóniája körül, s a hátramaradottak anyagi terhére kifejtett, sokkal inkább annak a blazirtan ünnepélyes, a méla melankólián kívül semmit ki nem fejező ábrázatának, amellyel sorsa felruházta. Béci mondhatni mindennapos vendége volt akkori szerkesztőségünknek, mert a kor újságának szigorú üzleti fogásai között elsőrendű helyet foglalt el a protokoll, vagyis az, hogy minél több név sorakozzék az újság hasábjain — akik bizonyára eredendő hiúságból is megvásárolják a példányt. Grimbauer Béci ebben a sajtó-üzletpolitikában tett akkor nekünk felbecsülhetetlen szolgálatokat — és persze biztosított díjtalan reklámot saját vállalkozásán ik — azzal, hogy minden számottevő temetésének résztvevő előkelőségeiről megbízható listával szolgált. (Ha akkoriban szokásban van a napjainkban mindenféle aprócseprő információs szolgálatért utalványozott szerzői honorárium, Béci minden valószínűség szerint tekintélyes summát vág zsebre.) Egyébként, ha illő hasonlatot akarok találni Bécire, leginkább Hasek irodalmi figurájával, Svejkkel hasonlíthatom, külső jámbor együgyűségben és benső agyafúrtságban egyaránt. Amögött a jámbor részvét mögött, ami ábrázatáról talán még álmában sem tűnt el, mindig tudta: mit, miért tesz. A vállalkozásával köteles és szükséges diszkréció kellékeihez természetszerűen járult, hogy közhírré tegye mindazt, ami a hátramaradottak hiúságának vigasznyújtón kedves, ugyanakkor anyagi megerőltetés nélkül elérhető. Szóval közös érdekű szövetségünk volt Béci- vel, S ennek megfelelő fogadtatásban részesült szerény körünkben. 8 NÓGRÁD — 1972. május 7-, vasárnap Ha gágogásig erős lúdtalpain átlábalt a kiadóhivatal helyiségén egyetlen szerkesztőségi szobánk felé — röpke kézcsókra járulva Irmucihoz, a vállalat vénlány pénztárosához —, már kitörő kórusban köszöntöttük bentről: — Ej-haj, sohsem halunk meg!... Mire ő rendszerint a jól ismert szomorkás bazsallyal: — Láttam én már karón varjút. Amivel voltaképpen azt kívánta tudtunkra adni, hogy kerülünk még a kezei közé, mi sem vagyunk halhatatlanok, ha mégoly cinikusan vesszük is az élet múlandóságát. Űj esztendő napján — mert mindig betérült köteles jókívánságával, kedvezni akarván neki szakmája szerint imígy viszonoztuk a szavait: — Boldog új évet, több halálozást! Ügy mosolyodott el, mint egy téli vadalma. S mert a beszéd nem volt különösebb kenyere, bólintással nyugtázta a kívánalmat. Béci egyébként agglegény volt. Nődolgokban olyan ügyefogyott, félszeg, mint egy gimnazista. Megállapíthatatlan 35 évével bizonyára szűz. És mi, aljas cinizmusunkkal, minden áron össze akartuk boronálni pénztáros Ir- mucival, akinek hasonló szüzességéért tűzbe tettük volna a kezünket. Ami kettőjük között, az idők során kialakult, abban volt valami megindítóan szép, plátói vonzalom, de Béci sokkal óvatosabbnak bizonyult a házasság csapdája iráni, mintsem gondoltuk. Az összebeszélési szándékunkból nem lett semmi. De ezzel a közléssel egy kicsit mindennek elébe vágok. Folytassuk tovább Béci életútjánál. Azt tudom, hogy Grimbauer Bécinek már akkor bőven jutott mit aprítania a tejbe. Ez a bizonyosságom azokból a nehéz pecsétgyűrűkből táplálkozik, amik díszesen cicomázták. Mert a külsőségekre az örökös fekete öltöny dacára, sokat adott. Már akkor azt mesélték, hogy Béci szolid milliomos, aki a mi körünkben természetes duhaj életelvek helyett, inkább a méhek güzü szorgalmára rendezkedett be. Tulajdon kis kaptárát esurdultig gyűjtötte javakkal oly* annyira, hogy nekünk már a fölösleg elegendő lett volna életünk végéig. Bécit az a sorsformaváltozás sem rendítette meg, amit ki-ki felszabadulásnak, vagy háború végének könyvelt eL Igaz, hogy a temetkezési vállalkozás — nem mintha halottak nem lettek volna — dugába dőlt csakhamar, de a tartalékból a további évekre is szépen tellett. Ám Béci nem az a fajta volt, aki ahhoz szokott, hogy tartalékokból éljen. Bár igénytelenségéhez nem fér kétség — hisz* kiépes volt pohár joghurton, egy pár virslin, tíz deka panzeren elélni —, mindez pénzt emészt, s ahol gyarapodás nincs, ott fogadkozás van. Ekkoriban attól rettegett, hogy az aranyakban heverő értékei mellett végül is éhenhal, így hamarosan szerencsés üzletelésekbe kezdett dollárral, Napóleonnal, rubellal, mikor minek volt kedvezőbb ázsiója: Ez a világ mégsem ígérkezett tartósnak, jó érzékkel csakhamar kiszimatolta. Az arca akkoriban még kesernyésebbre váltott, az élő mártírium szimbólumává lett. — Szegény Béci — súgták akkoriban mögötte —, immár csak önmaga árnyéka. Béci cél nélkül csellengett városszerte, szórakozottan fogadta a baráti üdvözléseket, ment tovább. Senki nem tudta, mi lesz vele az átalakuló életben. Aztán egy napon hallottam, hogy Béci a biztosító társasághoz szegődött, köt vény szerzőnek. Életbiztosítás lett a specialitása. Micsoda kontraszt! — mondhatnánk. — Holott csak annyi történt, hogy az élet egyik oldala helyett a másikra tette fel saját tétjét. A halál helyett az életre, de éppoly ünnepélyes orcával, mint a korábbira. Béci és Irmuci meg sem indult regénye akkor már rég a múlté volt. Egy agglegénynek mi céljai, tervei lehetnének egy újmódi világban, mint az, hogy tökéletes biztonságot és zavartalán- ságot teremtsen privát ügyeiben. M ost, hogy halálhírét vettem, hallom, se kutyája, sa macskája nem maradt. A hagyatéki végzésig lepecsételték az ajtaját. Állítólag másfél millió érték maradt utána. A halál, majd az élet szövetségese volt, mégis itthagyott mindent a fekete milliomos. A garzonját lakásigénylők tucatja várja, hogy hatósági szóra szabaddá legyen. Béke poraidra, Béci!... Ej-haj, sohsem halunk meg!. Csak vissza ne kiáltsd túlnanról, hogy láttál te már karón varjút!... Mert ebben alighanem mégis neked lesz igazad. 4
