Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)

1972-05-07 / 106. szám

RnscraVíVml nem **' <*** HU!*. ZdUUUl volna Csűrös jstván, * vadásztársaság elnöke bejelentette, hogy az erdő nagyobbik felén, az aljnövényzettel teli vadbúvó helyen, a Gyertyánosban há­rom napig tilos a vadászat. Légvédelmi gya­korlatot tart a tüzérség. Marad tehát az öreg csertölgyes a Kövecses partján. Bár megette a fene az olyan vadászatot, ahol a szomszédban gépágyúk és rakétakilövőb menny dörögnek! — Jobban tennénk, ha beülnénk valahova ultizni! — jelentette ki Bakos Gergely, aki a legnagyobb rangot képviselte főosztályve­zetői tisztségével, azonkívül vendég is, Csű­rös István hívta meg. Eisler Ödön, a magas homlokú, kisnövésű sebész főorvos egyetértett az indítvánnyal, megjegyezte azonban, hogy Mruft eTÉflflt a Tep*e- Is a Cslma-fegy Mgy völggyel határolt szabályossága. A korai tavaszodás üdezöld színekkel má­zolta be a láthatárt, s a reggel páráin át megálmodott festménnyé szépült az egész vidék. — Delacroix, Monet, Renoir — rebegte a főorvos, s a mellette állók úgy néztek rá, mintha félrebeszélne. A lábuknál a régi irtás helyén már bok- rosodott az új tölgytelepítés. Lejjebb rétnek látszó, nagyobb tisztás bontotta meg a fia­tal erdő egységét. A tündöklő reggeli fény­ben tisztán kivehették a vadetető éles kör­vonalait. Onnan csupaszra kopott, széles vad­járás vezetett a patakhoz: oda iramlik szomját oltani a vad. — Figyelem! — szólt kellemetlen, sipító V\/A/WWWV\/W\/V\/V A/VOA'A/VA/VAAXVV'VVA/V'O, a vadászat célja nem feltétlenül a mészár­lás, hanem a cserkészés, a séta, a turisztika, a küzdelem az elhájasodás és a szívinfark­tus ellen. — Döntsenek az elvtársak! — hangzott fel Papp Imre éles kappanhangja. A görbe lábú, pufók képű, fiatal erdészt alkalmazta a tár­saság vadászmesternek. — Az idő szép — jelentette ki Csetneki Pál, ki maga a merő önfegyelem. A felsza­badulás után négy elemivel munkásként kezdte, és tavaly már le is doktorált, elfog­lalta a megüresedett múzeumigazgatói bőr­fotelt. — Nem árt a mi pocakjainknak egy kis mozgás — vélte Semsei Gáspár, a gömböcnek felfújt, derékba tört óriás. Tíz esztendeje a •uszterszékből választották az asztalos ktsa elnökévé, s azóta folyvást gömbölyödik. Hangos kacajjal reagált a megjegyzésre Gyürki Elemér, a hódoki tanácstitkár, Bresz- tóczy János, az egyesített vasgyárak derék növésű igazgatója, Pálfi László, az üveggyár szakszervezeti titkára és Kerek Géza, a me­gyei művelődési felügyelő. Mind a négyük­nek bőségesen akadt lekocogni valója. Hidasi Oszkár és Benkő Béla, a két szürke előadó megértette a közhangulatot és elindult a Kerek-hegynek vivő csapáson. Kevéssel múlt öt óra, Nagyfaluból kihal­latszott a hajnali misére hívogató harangszó. A levegő éles volt és hűvös, a szürke égen egyetlen felhő sem bújkált. A völgy felől halk fuvallat lebbent, akkorka csupán, mely a fűszálakat sem rémíti meg. Vasárnap volt, május hetedike. — Akkor induljunk, elvtársak! — intett száraz botjával Krizsanyik Elek, a társaság éjszakai vadőre. Az erdész utoljára maradt. Hosszúkat lé­pett és gyorsan. Szinte gurult, mint egy kül­lőire csupaszított kocsikerék. Az erdő korai csendjét nehéz bakancsok tompa dobbanása verte föl. Időnként meg­csörrent a haraszt, megreccsent egy félig korhadt, félig száraz gallyacska. Rigó fü­tyült ébresztőt, válaszul együtt cserregtek az itthon telelő cinegék és a frissiben érkezett vándorposzáták. Semsei Gáspár, ki a kap­tatón leszakadt az élcsoporttól, hogy bevárja Bakost, Csetnekit és Eislert, lehajolt és a da­gonya partjáról letépett egy apró virágú erdei nefelejcset. Csetneki messziről figyelte az idillt — Korán lesz nyár — mondta fennhangon. Ropogtak a léptek, mint amikor egy gya­logos raj lopódzik új hadállásba. „Ez teljesen olyan, mint a háborúban” — gondolta végig Bresztóczy is, aki négy évig nyűtte a kelti egyenruhát. Szeretett magába vonulni és gon­dolataival játszadozni. Most is elmaradt az élbolyból, és mint egy összekötő, magányosan rótta a kilométereket hegynek föl és mélybe le. Jó így elereszkedve haladni a hátvéd és az előőrs között, és elnézni ezeket az elszánt, vagabund férfiakat, akik valamennyien va­lakik a maguk dombján. A két tanácsi előadó kivételével valameny- nyien ötven körül járnak. Van aki megszen­vedte a Don-kanyart, van aki Auschwitzot élte túl, sőt még partizán is előfordul közöt­tük. Öt magát is a szovjet lángszórósok men­tették ki a halál torkából annak idején, Wroclavban. Persze, a legtöbben „szürke" emberkék voltak, akik a felszabadulással tál­cán kapták a csodaszert az érvényesüléshez. A menetoszlop teljesen szétszóródott. A kövér Semsei verejtékben fürdött, pedig már az ingét is a nadrágján kívül hordta. Fáradt­sága azonban eltörpült farkaséhsége mellett. Az éllovasok már a csúcson pihentek, a bokrok közbe-közbe szabaddá tették a kilá­tást, ilyenkor csábítóan elővillant tarka cso­portjuk. Fél hét tájban mind a tizenhármán együtt ültek a zsenge fűben. Innen a magasból, a csúcsot felező cserfaerdő széléről csodálato­san hívogatónak tetszett a táj. Mintegy hatalmas, termékeny asszonyi öl, meztelenül hangján az erdész. — Itt fogunk elhelyez­kedni. Ilyenkor vált vissza a vad. Abban a pillanatban elszabadult a pokol. A dobhártyák fájdalmasan megfeszültek. Mintha ezernyi ágyú dördült volna el egyszerre és soha el nem némíthatóan a fülük mellett. Többen hasra vágódtak az ijedtségtől, de még a bátrabbjai is úgy káromkodtak, mint a záporeső, ordító hangjukat azonban elnyelte a gyertyánosból szárnyaló, madárgyilkos, ke­gyetlen hangzavar. Az égen vadászgép süví­tett és százméternyinek tetsző kötéldarabon repülőtestnyi ballont vonszolt maga után Ez volt a cél, ezt bombázták körül a magas­ban koromsötéten pukkanó lövedékek. — Ma már nem eszünk vaddisznópörköltei — mondta siránkozva Semsei. S másoknak is az járt az eszükben, hogy ezek a villámot szóró, mennydörgő gépágyúk ellőtték a nap minden örömét. A 7 orrlrlhnl szarvasok, őzek és cruuuui vaddisznók törtek ki, lélekszakadva menekültek tuskókon és bok­rokon át a patak felé. Az erdész nem en­gedte, hogy utánuk lőjenek, mert néhányan már megkezdték a leszivárgást a virágos völgybe. Kétórai fárasztó és idegfeszítő séta után elérték a Háromforrást. Az erdész itt elren­delte a puskák kiürítését és fesztelenítését, addig alkoholt senki sem ihat. Az ágyúzás messzebbről hangzott ugyan, de még mindig jól ki kellett nyitniuk a szá­jukat, hogy megértsék egymás szavát. Vedel­ték a pálinkát és háborús emlékeket idéztek. Négy, szilvóriummal teli, literes flaska perce­ken belül kiürült. A főorvos észlelte a kóros tüneteket, a di­agnózist mégse tudta fölállítani. — Vesztünket érezzük — jegyezte meg azután. Bresztóczy rábólintott. Érezte a feszültsé­get. Mintha nem is vadászösvényeken járná­nak, hanem hadiutakon, s most lő- és látó­távolságnyira tartanának ebédpihenőt. Biz­tosra vette, hogy az ágyúzás kavarta meg a lelkeket. Reminiszcencia. Igen, így nevezik a ráemlékezésnek ezt a tudat alatti formáját. A pálinka is a belső idegesség hatására száll mindjárt a végtagokba. Félrebeszélnek, hado­násznak, mind bizonytalanabbul állnak a lá­bukon, és a feszültség nemhogy oldódna, egyre kibírhatatlanabb. Az ágyúk váratlanul elhallgattak. Semsei társai segítségével fölkapaszkodott egy kisebb fajta bükksarang hátára. Mint egy százezrekhez szóló ünnepi szónok, csendet intett karjával. — Elvtársak! A vadászat elmaradt... A vadásztársak harsányan hahotáztak. — Tudjuk. Üjabbat! — Meghívok mindenkit csurdítani. Nagy­falura, az anyósomékhoz... A csúrdítás, vagy ahogy máshol mondják: a nyársalás lehetősége enyhített valamit a hangulaton. Most már heccelődve, vaskos tréfákat ismételgetve haladt a zilált menet. Egyesek nagyokat böfögtek és rittyentettek, mire a többiek különféle megjegyzésekkel válaszoltak: „Az új rakétafegyver...'’ „Foly­tatódik a gyakorlat.” A részeg had dőlt a kacagástól. Kerek Géza a fűre vágta magát, a hasát fogta és úgy hempergett. A faluszéli tahidon Gyürki dudát formált a kezéből, hatalmasat bőgött, mint egy sze­relmes kapitális szarvasbika. — Mi a bajod?! — förmedt rá Krizsanyik. — Találtam egy kóbor pirosat az órazseb­ben — és meglobogtatta a százforintost. — Hogy ez mit jelent, valamennyien értet­ték. A falu szélén lakik ugyanis Bozsik Mári, a boroskofa. Egy pirosért éppen négy liter gyöngyöspatai rizlinget ad. Italboltban már ilyen magukból kivetke­zett vendégeket ki nem szolgálnának. Bozsik Márinál éppen az a jó, hogy mindenkinek és mindig ád. Ennél nincs szünnap, szünóra, vagy záróra. S úgy ért a vendégek nyelvén, hogy egyetlen szavára megnyílnak a bukszák. Harmincasforma asszony. Kerek arca ham­vas, mintha három szép iskolás fia mellett is híven őrizné a szüzességét. — Nincs énnekem iparengedélyem — csa­csogta, miközben új térítőt rakott a konyha- asztalra. — Csak úgy barátságból adhatok az elvtársaknak. — Jó lesz nekünk úgy is — szólt Gyürki kihívóan és asztalra dobta a százast. — Aztán hol vannak a vaddisznók? — kérdezte az asszony, közben zsebre vágta a pénzt. Semsei az egyik Bozsik-gyereket elszalaj- totta anyósáékhoz: készüljenek, társaság ér­kezik szalonnát sütni, nyárson. így azután, mire a hangos menet röhögve, horkantva, kurjongatva és dülöngélve elérte a házat, az idős, beteges házigazda már máglyába rak­ta a száraz akácot, lekapirgálta a kormot és zsírt a régi nyársakról. A kis vájdlingban szabályos szeletekben púposodott a vörös­hagyma. Az após, kiszívott, markáns parasztember, nagy szeretettel köszöntötte vendégeit, de kedvessége mögül is kitetszett, hogy nincse­nek felkészülve ilyen tömeglátogatásra, s va­lójában nem örül a váratlan vendégségnek. Azért semmit se szólt erről a vejének. in­kább nagyon is megszorongatta a kezét. — Hát a kis Gazsi? — kérdezte csalódot­tan. — Nincs rendben a szíve a gyereknek. Nem hozhatom magammal ilyen nagy útra ... Ké­zit csókolom, mama! Mama a tornác szélén ült, ölében hatalmas magyar lúddal. Tollát tépte az engedelmes jószágnak. — Beteg a Zsiga — sipította sopánkodva az elnyűtt asszony. A társaság, amely hét főre kopott, hangosan röhécselt. Tetszett nekik, hogy a gúnárt Zsi­gának nevezték el. Fellobbant a tűz. Az após egymás után döf- ködte a nyársakat a zsíros szalonnába, s veje vezényszavaira rangsor szerint adta kéz­be. Sámlin, hokedlin, fatuskón ültek, kinek mi jutott. Felújultak az ezerszer hallott anek­doták, az únásig ismételt évődések. Szidták azokat, akik elmaradtak a társaságtól. A nap már nyugat felé fordult és halvány­lila kacsintása csíkot húzott a szomszédék eresze alá. A kiszikkadt após nyálcsorgatva állott a csurgatok fölött. — Bolond idő — mondta. — Május van és dörgött az ég. Benkő leesett a tuskóról a kacagástól. A többiek megkapaszkodtak, hogy le ne for­duljanak. Még ilyet! Hogy dörgött az ég! — Ágyúztak — nyögte ki magából Sem­sei, s majd megfulladt a nevetéstől. Forgatták a nyársakat, a lecsöppenő zsír nagyokat sercent. S akkor, a szertartás e fe­szült csendjében, a tűzhöz lopódzott a pu- cér-pelyhesre meztelenített öreg lúd, a Zsi­ga. Ösztönös fejnyújtással csőre közé kapta a Bakos nadrágzsebéből kikandikáló, zöld zsebkendőjét. Rágta, cibálta, amíg ki nem szabadult. A zsebkendő zászlóként lógott ki piros csőréből. — Beteg szegény? — fordult az apósho* Eisler. — Alighanem szöget vagy drótot nyelt — szólt ez. — Holnap tőkére kerül a nyaka, — Hopp, te Zsiga! — üvöltött föl Bakos és felemelkedett ültéből. Részeg, bizonytalan < járása azonban csak a gémeskútig tartott ki, dőltében nekitámaszkodott a kávának. Hidasi és Benkő, a két tanácsi ember gya» nította a „főnök” szándékát. Minthogy jobban bírták erővel, kezükben a nyárssal a kopasz Zsiga nyomába vetették magukat. Követte őket Csetneki is. A beteg jószág rémülten szedte pacsniját és a könnyebb futás végett a zsebkendőt is kiengedte csőréből. Rázta a farát és segítségért kiáltott. Semseinek tet­szett a játék, ö új irányból közelítette meg a gúnárt, és odanyomta a tüzes szalonnát a püspökfalatjához. Iszonyú rikácsolás lett erre a válasz. Az eltorzult arcú, vad üldözők új erőre kaptak. Hadonásztak a nyársakkal, beletiportak a virágágyásokba. A bot végé-? ről lehullottak a megpirult szalonnák. A tollatlan madár rémülten menekült! Szárnyát kitárta, szaporán csapkodott. „Re-? miniszcencia” — gondolta Bresztóczy. — „Visszaemlékezik az ősökre, amelyeknek még szilaj szárnyuk csattogott a felhők között.’1 Fölállott, hogy segítsen az üldözöttnek, de mindjárt elveszítette egyensúlyát. Az üldözés, a kergetés körben az udvaron tovább tartott. Csetneki átbukott a csirke- itatón, a többiek rá se hederítettek. Rátipor­tak a hátára, futottak Zsiga után, hogy fáj­dalmat okozzanak neki és kacagjanak együ­gyű tehetetlenségén. Eisler hasztalan csitította őket. Nem hal-í lottak, nem láttak. Még mama csendes, föl« fölsikító sírása se jutott el a fülükig a tor­nácról. Azt se hallották, hogy a kiskapu csi- kordult, s kék nadrágocskában, fehér ing­ben, vörös nyakkendőben beviharzott a kis Semsei Zsiga. Ma ünnepelték a győzelem napját. Figyelte a vad hajszát, azután kité­pett egy rózsakarót és az üldözők nyomába vetette magát. — Agresszorok! — ordította magából kikel­ve. — Fasiszták! A llífJ ves7tére a kút felé menekült, u ahol Bakos nyársat fogó, této­va, tehetetlen keze pontosan az űzött állal szemére emelte a forró szalonnát. A liba fel- jajdult, mint egy ember. A kis Gazsi a lát­ványra elmerevedett, és teljes hosszában hanyatt vágódott. Eisler azonnyomban mellette termett, ölbe kapta és vitte befelé a házba. A tornácról odaszólt Bresztóczynak: — János, vágjátok el a nyakát szegény ál­latnak, ne szenvedjen tovább! Valaki meg telefonáljon mentőkért! j NÓGRÁD — 1972. május 7., vasárnap 9 i

Next

/
Oldalképek
Tartalom