Nógrád. 1972. május (28. évfolyam. 102-126. szám)

1972-05-21 / 118. szám

NYELVMŰVELŐ SOROK Fogalmazási baklövések Mindig irigyeltein tanítvá­nyaim gyanútlan magabiztos­ságát. Amikor — nekiveselked­ve egy-egy dolgozatnak —ár­tatlan arccal kérdezik meg új­ra, meg újra: Tanár úr kérem fogalmazványt is kell írni?” Régóta töröm a fejemet: nem lenne-e jobb, ha azonnal a tisztázatba fognának. Nem arra kellene-e törekednünk, hogy könnyedén, gyötrődés nélkül, az egyszerűség bizton­ságával fogalmazzanak tanít­ványaink? Hogy azonnal, s abszolút csalh a talansággal ta­lálják meg a legszerencsésebb kifejezést, az egyetlen lehet­séges mondatot, a legeszmé­nyibb felépítést. Milyen nagyszerű lenne! Ha egyáltalán elképzelhető lenne! Hiszen még az írás művészei is azt vallják, hogy a fogal­mazás nehéz mesterség. Nagy- nagy összeszedettséget, pallé­rozott nyelvérzéket, biztos el­méleti tudást követel — s még így sem vagyunk bizto­sítva a hibák ellen. Nemrég olvastam egy Franz Kafkáról szól könyvben: ,,...a sok mellékoltár egyikén a Ma­donna arany- és ezüstérmék­ből készült láncokkal borított faszobra állt." Első olvasásra lehetelen megérteni a monda­tot. Ügy indul, mintha azt akarná hangsúlyozni, hogy a Madonna arany- és ezüstér­mékből készült. Aztán meg­lepődünk, hogy faszoborról van szó. S csak hosszas mor- fondírozás után jövünk rá, hogy a faszobrot borító lán­cok készültek nemesfémér­mékből. Mi homályosítja el a mon­dat értelmét? A megengedhe­tetlen sűrűsége. Ezt a monda­tot feltétlenül fel kellett vol­na bontani, oldani. Történhe­tett volna ez igeneves szerke­zet alkotásával: "...a sok mellékoltár egyikén a Madon­nát. faszobra állt — arany- és ezüstérmékből készült láncok­kal borítva.” De megoldható lett volna mellékmondat lét­rehozásával is: ,,...a sok mel­lékoltár egyikén a Madonna faszobra állt, melyet arany- és ezüstláncok borítottak.” Egy élménybeszámolóból ír­tam ki: „Az éppen nálunk tar­tózkodó nagybátyám fia ko­csijával behozott a városba.” Tulajdonképpen mit akar kö­zölni ez a mondat? Ki vitte be a városba a mondat alko­tóját: a nagybácsi a fia ko­csijával, vagy a nagybácsi fia a saját kocsijával? De abban sem vagyunk egészen bizto­sak. hogy a nagybácsi vagy a fia tartózkodott éppen náluk. Hogyan lehetne egyértel­művé tenni ezt a mondatot? Tegyük fel, hogy az éppen ott tartózkodó nagybácsi volt a kocsikáztató. Ebben az eset­ben a mondat így hangzik: „Az éppen nálunk tartózkodó nagybátyám fiának a kocsijá­val behozott a városba.” De legyen a fiú a fuvarozó: „Az éppen nálunk tartózkodó nagy­bátyámnak a fia kocsijával behozott a városba.” Az egyértelműség biztosítéka tehát mindössze az. hogy a megfelelő helyre kitesszük a birtokosjező -nak, -nek rag­ját! Érdekes megfigyelnünk, hogy a szükséges rag kitéte­le eldönti azt is. hogy ki tar­tózkodott a mondat szezőjé- nél: a nagybácsi -e. vagy a fia. Íme, két példa, valóban igé­nyes írásokból. De elkerülhe- tők-e egyáltalán az ilyenféle fogalmazási hibák? Vigyázat­tal és gondos mérlegeléssel bizonyára igen. Dr. Szabó Károly .Nógrádiak Dózsa seregében 99 A hitszpgo nemesek ellenünk... fölkeltek... 99 DÓZSA NEMCSAK hires — a történetírók által neki tulajdonított — ceglédi beszé­dében fordult a parasztse­reghez, hanem „Kiáltvány”- ában is: „Székely György, vi­téz katona, a keresztesek is­tenáldotta népének vezére és főkapitánya, csak a király alattvalója, de nem az ura­ké, a Magyarországban... le­vő városoknak, mezővárosok­nak és falvaknak együtt és egyenként üdvözletünket! Tudjátok, hogy a hitszegő ne­mesek ellenünk és egész ke­reszteshadunk szent gyüleke­zete ellen ártó szándékkal felkeltek, hogy bennünket ül­dözzenek. .. Azért is nektek számkivetés és örök kárho­zat, valamint fejetek és min­den javatok vesztének terhe alatt megparancsoljuk..., hogy jelen levelünk kézhez vétele után rögtön és azonnal, min­den késedelem és kifogás nél­kül jöjjetek, siessetek hozzánk Cegléd mezővárosába, és igye­kezzetek, hogy így e szent had és áldott gyülekezet a nevezett hűtelen és gonosz ne­mesek erejét és hatalmát... meg tudja zabolázni. Ha így tesztek, jól van, különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt. ezzel sem ér­jük be, hanem saját tel'"'1“- ken, kapufélfátokra füg.' ..Hi­tetünk és akasztunk fal. nyársba vonatunk, vagyonúto­kat elpusztítjuk és zsákmány­ra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megö­letjük.” Érdemes kissé közelebbről is szemügyre venni e kiált­ványt. Az a Dózsa, az a ve­zér, aki „az egyenlők társa­dalmának megteremtését” tűz­te ki a felkelés céljául, (amint ez a Magyar Nemzeti Múze­um 1972. május 5-én meg­nyílt nagy Dózsa-emlékkiállí- tásán is olvasható) egyaránt szembe fordult a parasztok táborba szállását akadályozó nemességgel, és a felkeléstől távolmaradó parasztokkal is. Hogyan történhetett, hogy az eredetileg Pest alatt a tö­rök ellen gyülekező had vé­gül urai ellen fordult? — A társadalmi okokon túlmenően (a parasztság kizsákmányolá­sának fokozódása, a szabad költözködés szigorítása, stb.) az adott körülmények kivál­totta okok sem elhanyagolha­tók. Egyrészt a nemesség ré­széről egyre többen felismer­ték, hogy egyenként, az úri­szék és egyéb törvényes és törvényen kívüli lehetőség SALGÓTARJÁN (Iványi Ödön tusrajza) Czeretem a madarakat. Ä szűrke ^ verebet ugyanúgy, mint a dí­szes tollú, hivalkodó fajokat. Szeretem a kisebb példányokat és kedvelem a nagy szárnyú, szelíd madárféléket. Csak a ragadozók néhány fajtája támaszt bennem ellenszenvet, azokból is a kapzsija, a kegyetlenje, amilyen a dög­keselyű. A szárnyaszegett madár ro- konszenvet, a magasba szárnyaló, fel­hőkkel versenyző pedig költői, szép érzéseket ébreszt. A pávát egy ideig nem kedveltem túlzott hiúsága miatt. Bántott, hogy legyezőszerű tollaival oly magabiztosan, dámák módjára tet­szeleg. Most mégis az egyik legkedve­sebb madaram, amióta dalok szár­nyán, falun és már városon is oly szívet melengetőén röpültetik. A páva immár nemcsak hivalkodó madár, hanem egy lenyűgöző mozga­lom jelképe is. Ha nógrádi és nézsai menyecskék, a pásztói tsz-tagok, erdő­kürti szlovákok, berkenyéi német aj­kúak, Karancs-völgyi palócok ajkán felcsendül a Juliánus barátot idéző, ősi, egyszerű ének, máris a pávát em­legetjük, amely összefoglalja mind­azt a szépet, jót, amit népi műveltsé­günk és művelődésünk mélyéből jel­képe alapján tömegesen hozunk fel­színre. Ki hitte volna, hogy a televízió em­lékezetes, bat.tonyai Röpülj páva-adá­sa, amely előtt Tömpe István, a tévé elnöke mondott lelkesítő beszédet, gaz­dag hagyományaink ilyen csodálatos zuhataga előtt nyit zsilipeket! Ki hitte volna, hogy a képernyő előtti elvont találkozás ilyen széles rendbe sorolja az ország népét! Hogy Vas Lajos, aki művelődési otthonok vendégeit, a képernyők előtt ülő családtagokat ta­nította elfelejtettnek vélt népdalokra, egy-két év múltán a Hazafias Népfront kongresszusának küldötteit, vendégeit is megénekelteti! Sőt ma már nemcsak énekelnek a falvak népei, hanem az énekkel, játék­VASÁRMPI JEGYZET Csodálatos madár kai kapcsolatos hagyományokat is se­rényen gyűjtik. A kirobbanó, önkéntes mozgalom immár szervezett jelleget öltött, szinte versenyeznek a falu minden rendű lakói, ki tud többet markolni régről megmaradt kincseink­ből! Mert ennek a mozgalomnak az is szépsége és ereje, hogy nem ismer kor-, nem- és rangbeli határokat. Az iskolaigazgató, a községi kanász, a tsz- adminisztrátor és a répaegyelő idős asszony, a tanácselnök és a kisdobos egyaránt helyet kér és helyet kap ben­ne. Esténként megtelnek a korábban gyakran kongó művelődési otthonok, s a nyitott ablakokon át messzire hang­zik az ének a csendes utcákon és ud­varokon által. Egy közösség működik itt össze az egyén és kívülálló közös­ségek örömére. Mert örömmel telik meg mind az éneklők szíve, mind pe­dig azoké, akik kitárt szívvel hallgat­ják régi zsellérek, napszámosok, bányá­szok, munkások népdalait! Idézik a fonót, a népi lakodalmat, a fosztókát, a farsang emlékeit! S észrevétlenül újabb bástyákat építenek nemzeti kul­túránk kőfalai köré! Lenyűgöző e dalok, emlékek tiszta­sága, szinte megfürdik benne a lélek, s hiszem, hogy még (amint erre meg­annyi példa kínálkozik!) a művészetek is megújulnak általa. Alig fordul elő, hogy egy fals hang tévedjen a nóta­csokrokba. Az egyik járási vetélkedőn például egy gyöngyhangú, babaarcú süldőlány műdalt kevert összeállításá­ba, s máris fölfigyelt rá zsűri és kö­zönség, máris elhangzott a jóindulatú figyelmeztetés. S amikor pedig a kül­sőségek, az öltözködés, az illetlen ma­gamutogatás fölibe került a tiszta tar­talomnak, mindjárt akadt, aki óva intett a Gyöngyösbokréta rossz szán­dékú kísértetétől! Mert sok öröm, élénk figyelem, kul­túra és humanitás, egyre dagadó kö­zösségi érzés lakozik az emberekben, akár csak az idézett dalokban, szoká­sokban. Még a tartása is más azoknak az embereknek, akik a próbák, gyűjtések, bemutatkozások és fellépések során kö­zösségekké kovácsolódtak! A gondolko­dásuk is megszépül és megélénkül. Tu­dok olyan Röpülj páva köri tagokról, akik a közös szereplések óta kaptak kedvet a könyvolvasáshoz, vagy a hangjegyek elsajátításához. S bár a szereplők közt nem lehet ott az egész falu, mögöttük ott szoronganak, szur­kolnak a hozzátartozók, barátok, szom­szédok, tanárok és tanítványok, beosz­tottak és főnökök. Különösen azt tartom sokra, hogy a község vezetői és a választópolgárok a színpadon összekarolnak, együtt rin- gatódznak a dalok lassú vagy gyors ütemére, együtt énekelnek vagy tán­colnak! A mesterkélten merev határok, amelyek olykor akaratlanul és észre­vétlenül kiépültek ember és ember kö­zött, egyszeriben összedőlnek és kitá­rulkozik a láthatár. C a páva, mely udvarok szelíd, földön járó madara volt eddig, fölrepül a felhők magasába, humani­tásunk, szabadságunk, népi összefogá­sunk csodamadarává magasztosul, s úgy érezzük, hogy az élet, mely szép, még szebbé vált, és élni — amihez olyannyira ragaszkodunk — még érde­mesebb. Mert az ember jó, s ha ide­je telik, megfogja egymás kezét és énekre nyitja ajkait. felhasználásával könnyen le tudnak számolni parasztjaik­kal. de az egybegyűlt paraszt­tömeg már erőt képvisel. Más­részt május volt, a tavaszi mezőgazdasági munkák ideje. A nemesség egyre nagyobb aggodalommal vette tudomásul, hogy mind több „munkáskéz” hiányzik földjeiről, s a robo­tolók mindössze a parasztok hozzátartozói, a feleségek, gye­rekek. Erőszakkal akadályozzák meg tehát parasztjaik tábor- bavonulását. Ha mégis elszök­tek. kegyetlenség, terror volt a nemesek válasza. Növelte az elégedetlenséget az élelmezési nehézség is. Bár a pápa az egyházi tizedet is a keresz­tesek élelmezésére kívánta felhasználni, a szükséglet és a felhasználható készletek nem álltak arányba egymással. DÓZSA A KIRÁLYTÓL kért segítséget. A válasz, — melynek megszületésében a nemesi közhangulatnak erős szerepe volt — hogy szüntes­se be a toborzást és azonnal induljon a fegyverzet és tá­mogatás nélküli seregével az Adria közelében fekvő Knin várának felszabadítására ame­lyet., — a békekötés ellenére — ostromolt a török. Nem volt véletlen tehát, hogy ép­pen Dózsa egyik alvezére — az alsópapság soraiból kike­rült — Mészáros Lőrincz volt az elégedetlenkedők fő szó­szólója. Mindezen tényezőknek sze­repük volt abban, hogy Dó­zsa és serege megtagadta az engedelmességet és nem Hor­vátország, hanem a Nagyal­föld felé indult, miután ki­sebb sereget hagyott hátra a pesti tábor színhelyén Szál- eresi Ambrus pesti polgár ve­zetésével, és a fősereg élén megindult Ceglédre. Itt hang­zott el a már említett híres beszéde; itt született „Kiált- vány”-a. Ezután Dózsa a hadával — melyet szakértelmével, a ka­tonatudásával állandóan, ala­kított; a parasztoknak komoly katonai kiképzést tartott, ha kezdetleges eszközökkel is: ki­egyenesített kasza, cséphadaró. fejsze, kevés kard, ágyú — to­vább indult Mezőtúr felé. Se­regének létszáma útközben ál­landóan növekedett. Mezőtúr­ról dél felé, a Maros felé tar­tott a sereg, midőn Békésen kézhez kapták Bakócznak a kereszteshadak feloszlatására vonatkozó parancsát. A meg- dühödött Dózsa erre így rea­gált: „Nem vagyok én gyer­mek. sem bolond, hogy tré­fáljanak velem; Istenemre és a szentekre: elbánok velük!” A felkelő had továbbhalad­va az apátfalvi révnél kívánt átkelni a Maráson. Itt azon­ban már várta őket Csáky Miklós Csanádi püspök és Báthory István temesi ispán a seregével. Az első összecsa­pás a nemesek győzelmével végződött. De túl korán ittak a medve bőrére. Nagylak vá­rában. így Dózsáék ismételt támadását nem tudták elhá­rítani. Csáky püspök is a pa­rasztok kezére került, akit — vezértársaival együtt - Dózsa karóba húzatott, valamint a Moldva felé igyekvő Telegdy István kincstartót is. A ma­gyarázat kettős lehet. Egy­részt Csáky is. Telegdy is a kerszteshadjárat kihirdetésé­nek ellenzői voltak; másrészt a „szent had minden eszköz­zel leszámol a vele szembe- fordulókkal. Tehát Nagylak városát. Csanád várát elfog­lalta Dózsa fő serege. Ugyan­erre a sorsra jutott rövid időn belül Világos, Lippa és Sóly­mos vára. s a teljes Arad megye. Bár a fősereghez hasonló sikereket nem értek el. még­is azt mondhatjuk, hogy a pa­rasztok szinte az egész or­szágban megindították felke­léseiket. Legkorábban Észak- Magyarországon, Kassa kör­nyékén. Gömör megyében lán­goltak fel a harcok. Beszter­cebányára békéltető biztost küldött a kormány a lázongó bányamunkások megfékezésé­re. Bakócz Tamás május 23tí intézkedésére mintegy felelet­ként a Pest alatt maradt utó­véd sereg 24-én megtámadta Budát. A nemesség nem se­gített a királynak a támadás visszaverésében, ezért indul­tak külföldre a segélykérő kö­vetek. (Ekkor került Dózsáék kezébe a Moldvába tartó Te­legdy István kincstartó.) KÜLÖN KIEMELENDŐ az észak-magyarországi csatáro­zások közül a Pásztó határá­ban május 27 — június 23, az Eger—Debrő környékén ugyanezen időben és június 13-tól júliusig folyó harcok. A keresztesek Barabás pap vezérlete alatt küzdöttek, a HevesNógrád . Gömör , Borsod megyei nemesek szer­vezkedését, harcait Perényi Imre, valamint Drágffy János irányította, akik összpontosí­tották a nemesek támadásait. Ennek tudható be, hogy jú­nius 10-e körül . .a várme­gye nemessége Pásztónál utolérvén... a pómépet. széj- jelverte. A pórok két hada azonban — az egyik Tisza- várkonynál. a másik éppen Heves közelében táborozván — .. .s mivel a tehetetlen kor­mánytól a vármegyék segítsé­get nem remélhettek, maguk­nak kellett a védelemről gon- doskodniok. E végből Nógrád vármegye nemessége a szom­széd Hont, Pest és Heves vár­megyével együttesen 1514. jú­nius 16-án a szentlőrinci pusz­tán gyűlést tartott, amelyből a többi vármegyéket csatlako­zásra szólították fel.” íme a felszólító levél néhány részle­te: „.. ,e héten jutott hozzánk . .híre, hogy a .. .kuruczok- nak két paraszt tábora a Ti­szán áttörve ax egyik Vár- konynál. a másik Heves váro­sánál ütött tábort, azon szán­dékkal. hogy határainkat ... feldúlják, elpusztítsák. ...Szor­galmasan kérjük uraságtokat, minden késedelmet félretéve, készüljenek a háborúra és fe­jenként. amennyit lehet, men­nél nagyobb sereggel a közel­gő Szent Iván napjára (jú­nius 24.) siessenek Hatvan vá­rosába, hogy .. .őket vissza­nyomhassuk. .. .Kérjük tehát Uraságtokat. siessenek, nehogy elvesszünk, mert a késedelem maga a veszély. ...Nógrád, Hont . Pest és Heves várme­gyék nemességének közönsé­ge.” LATJUK TEHAT, hogy a nemesség mindent megtett an­nak érdekében, hogy sorait egyesítve léphessen fel a to­vábbi parasztfelkelés ellen, amit annál is inkább sikerrel tehettek, mivel az ország te­rületén egymástól elszigetelve küzdő parasztseregek nem tudták harcaikat összehangol­ni a fősereg mozdulataival, és így az egymástól elszigetelt parasztmegmozdulásokat a ne­mesek egyesített és jobban felszerelt csapata legyőzhet­te. Még mielőtt a Hatvan vá­rosába június 24-re terve­zett erőösszevonásra sor ke­rült volna, Debrőnél június 21-én a parasztok csapatai ve­reséget szenvedtek. Az ország északi, északkeleti területének többi része megoszlott a ne­mesek és a parasztok kezén. Például: Tokaj, Sárospatak, Bihar megye nagy része, az egész Ugocsa megye a parasz­tok, Ung, Szatmár megye a nemesek kezén volt. Nagy harcok dúltak a Szerémség- ben. Bács vára körül. A király körül időközben kisebb sereg gyűlt össze, amely előtt a pesti utóvéd had részben csatát vesztett, rész­ben letette a fegyvert. Június végén a Tiszavárkonynál át­kelt parasztok is vereséget szenvedtek. A többiek — a fő­sereg kivételével — részben kegyelmet kértek, részben fel­hagytak a harccal. DÓZSA SEREGÉVEL Te­mesvár felé igyekezett. Ugyan­oda tartott a király által a nemesi csapatok élére állí­tott Szapolyai János erdélyi vajda is. Temesvár védője Báthory István volt. A dön­tő összecsapásra 1514. július 15-én került sor. s bár még voltak ezután is elszórt csa­tározások, (Várad. Kolozsvár, Bács. Bihar) a temesvári csata elvesztésével a parasztháború gyakorlatilag befejeződött. Leblanc Zsoltné NÓGRÁD — 1972. május 21., vasárnap i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom