Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)
1972-04-16 / 89. szám
Erdős István HÉTVÉGE A z asszony meg a gyerek késő délután érkezett meg a pincébe. A négy férfi, szabad szombat lévén, reggeltől egyfolytában ivott. Jó kedvük delelőjén viszonylag elnézőek voltak a családhoz. — Hadd legyenek. — Hadd legyenek! — mondta a művezető, amikor Főnyi első haragjában haza akarta parancsolni az asszonyt meg a lányát. Maradtak. Zsófika az apja mellé fészkelődött egy hordóra, Fonyiné letette az Esti Hírlapot a nyirkos, háromlábú székre, s arra ült. A pincében petróleumlámpa égett, a magasra csavart láng időnként megremegett, keskeny füstkígyót fújt a plafonra. A férfiak dühös fújása lobogtatta, ahogy énekeltek. Főnyi bort töltött a lányának. — Ne itasd a gyereket — csattant fel az asszony. — Nóta állj! — vezényelt Főnyi, aztán az asszony elé lépett, az üveglopót felesége keskeny szája széléhez nyomta, s hogy Fónyiné riadtan dőlt hátrafelé, nevetett. — Ne kezdd el megint! Még szépen mondom! Hallod!? Zsófika kiitta a félpohár bort, kezefejével törölte a száját, az apja megveregette a hátát. — Jólesett lányom? — Jól, édesapa! ' — Vérré válik az emberből. — Igen, édesapa. —- Feleltél-e máma? — Nem kérdeztek, édesapa. — Na, akkor mutasd meg ezeknek itt, hogy olvas az én lányom. Nesze, olvasd! Főnyi leszakított egy penészes, tarka falinaptárt a pince faláról. — Olvasd. — Északmagyarország falinaptára. — Géza bátyádnak, Feri bátyádnak keresd ki a névnapját. — Én tudom, mikor vannak ezek, édesapa, Géza bátyámé... — Keresd ki, azt mondtam! A művezető Fónyiné mellé húzta a hokedliját. — Hányadikos a gyerek? — Harmadikos. ' | — Nagy gyerek — Az. A három Főnyi összeölelkezett a hordó fölött, s újía énekelni kezdtek. Géza magas, szikár alakja mélyen meghajlott, a pince alacsony volt neki, Feri, a legidősebb testvér, öregurasan elengedte magát, öccsei vállába kapaszkodva. — Rá van csavarintva, az a kutya derót, akármilyen magos, leadja a szót, — torkuk szakadtából énekelték Géza villanyszerelő nótáját. A művezető megérintette az asszony karját. — Fónyiné, hogy bír maga ezzel a nagy mélák emberrel? — Sehogy. — Az nem sok! I — Maga hogy bír? — Hát én parancsolok neki, aztán azt csinál, amit muszáj. Felül a bagerra, nyomja a gázpedált, a gép meg markolja a salakot, rakja az autóba. Az autók jönnek sorba, amíg letelik a műszak, azokat rakni kell, nincs mese. Ezért fizetjük. Fónyiné menekült vissza a háromlábú székre, karját arca elé emelte védekezésül. Főnyi újra felé löttyintette a bort, az asszony hajához kapott, tapogatta nedvességét, Géza megfogta Főnyi karját. — Hagyd el, öcsém! Mire jó ez a pocsékolás, kilötyögteted a drága bort? Úgyse issza, tudhatnád. ' —Majd issza! — mondja Főnyi, és az asszony összeszorított szájába akarja tölteni az italt. — A savanyú hétszentségét a fejének! A kislány a hordón csendesen lehorgasztotta a fejét, sírni kezdett. A művezető megemelte a kislány fejét, meg- paskolta az arcát, suttogott neki. — Csak viccel az apád, ne félj! — Nem viccel az, tudom én. — Nem viccel? — Nem hát. — Akkor rákiabálok, jó? — Jó! — Főnyi! — üvöltött a művezető, hogy belerengett a pince — Tegye le azt a korsót! Elég legyen ebből a cirkuszból! Főnyi, mint egy meghunynyászkodott kutya vánszorgott a vakablakhoz. Letette a bort, felnyitotta a kisládát a lépcsőfeljáró mellett. — Menjünk ki, szalonnát sütni — szólt csendesen a művezető felé. Gyújtóst, fahasábokat szedett elő a ládából. A művezető felöltője után nyúlt, lekapta a szék karjáról. — Elegem van magából! Géza, Feri a művezető rábeszéléséhez fogtak. Gyula leült a kisládára, kezében tanácstalanul tartotta a gyújtóst, motyogott. — Szalonnát azért kéne sütni! — Süssenek, én hazamegyek — mondta a művezető, és elindult a lépcsőn fölfelé. Főnyi intett az asszonynak, a bátyjainak, hogy kapkodják össze magukat, ő pedig bevágta a ládába a fát, a gyújtóst. — Együtt jöttünk, együtt megyünk, művezető elvtárs — mondta Főnyi —, kár, hogy nem tetszik tovább maradni, most jönne, ugye, a java... A művezető szótlanul állt a lépcsőn, majd megnyitotta az ajtót. Sötétedni kezdett. A zöldülő fák futottak az utca fényei felé. A művezető beleszippantott a beáramló friss levegőbe. Fónyinéhoz szólt, aki a gyerek kezét fogva lépegetett felfelé a lépcsőn. — Micsoda tavaszszag van itt, Fónyiné! — Hegyi levegő — válaszolt keserűen az asszony. A pince előtt sokáig kellett ácsorogni, míg a három Főnyi kiivott minden pohár bort, bezárt minden lakatot, zárat. A lejtős utcán később a kislány messzire előre szaladt, hagyta, hogy apja, anyja kurjongasson utána. A művezető már megbékélt, szívesen, mosolyogva hallgatta Főnyi beszédét arról, hogyan szerzetté meg ezt a romos pincét, hogyan építette rendbe, hogyan rendezte be minden szükséges dologgal. — A bor Mátédon terem, novabor, de sok van belőle — lelkendezett Főnyi, ahogy látta főnöke érdeklődését — van tíz-tizenkét hektó is egy évben. Az asszony mellett Géza haladt szikáran, fáradtan, Feri meg jócskán lemaradva, játszadozott egy kóbor kiskutyával. A város lassan élni kezdett körülöttük, ahogy leértek a hegyről: villamoscsengetés hallatszott közelről, egy csemegebolt előtt overallos munkások úgy harapták le a sörösüvegek kupakjait, mint diót törhettek valaha erősfogú parasztokként. — Na, látja, művezető elvtárs — mutatott rájuk Főnyi —, ezeknek még inni sincs hol, kiállnak az utca közepére. Zsófika közelről nézett egy bajúszos öreget, aki a járda szélén ülve kortyolta a sörét. — Ne tátsd a szád — mordult rá Főnyi, és kézen fogva húzta maga után a gyereket. — Igyunk meg egy kávét a bisztróban, művezető elvtárs — mondta később Főnyi, amikor a belvárosba értek. Van itt egy jó kis hely, ez a bisztró a sarkon, jó kávét főznek. A bisztró zsúfolt volt, alig lehetett látni a füsttől. A pénztár előtt hosszú sor állt, a pultok előtt nagy tülekedés volt. Fónyiné megijedt ettől a zsúfoltságtól, az ajtóból visszarántotta a gyereket. — Én ide nem megyek bei Főnyi nevetett, félretolta ag asszonyt, előreengedte a művezetőt, a bátyjait. — Akkor kint maradsz. Zsófika kitépte magát az anyja kezéből, Főnyi után fűtött. — Nekem tessék vermi egy málnát, édesapa, tessék nekem venni egy málnát, szeretem. Főnyi állt be a pénztár előtti sorba, fogta a lánya Kezét, a többiek egy sarokban húzódtak meg, Fónyiné nehezen talált rájuk. Egy kicsit szégyenkezett, mikor az ura a pénztár elől gúnyosan visszané- vetett rá, de azért így is jobb volt, mint a kirakat előtt állni egyedül, öt perc alatt hárman is leszólították: „Rám vársz, kisanyám?” A férfiak beszélgetésébe nem tudott bekapcsolódni, a gyereknek integetett néha, aki fegyelmezetten várakozott az apja mellett. Aztán figyelmes lett egy asszonyra, aki az asztaloknál takarította le a poharakat, s törölte a kiloccsant sörhabot, hamut, ételmaradékot. Az asszony egyszer ránézett, majd elkapta a tekintetét, háttal fordulva dolgozott tovább. Az ácsorgó férfiak időnként megpaskol- ták, alig tiltakozott, csak időnként óvatosan visszalesett Fó- nyinéra, s hogy látta érdeklődő, kutató tekintetét a bisztró másik végébe ment lerámolni az asztalokat. Fónyiné akkorra már biztos volt a dolgában, s mikor az ura lerakta a társaság elé a rumos feketéket, nem tudta megállni, hogy el ne mondja a felfedezését. — Gyuszi! Répási Margit itt takarítja mellettünk az asztalokat, nem ismert meg. — Na és — vigyorgott Főnyi, én már huszonötször ráköszöntem, mindig elfordította a fejét, azt hiszi a bolond, érdekel engem, mit csinál ő itt?! Mosogat, hát mosogat. Istenem, van ennél rosszabb munka is. — Szóval ő az?! — ö hát. — Ezt se hittem volna tizenöt éve! — Ö sem! Fónyiné felugrott a művezető mellől, ingerülten az urához lépett, maga felé fordította, megfogta a poharát. — Gyula, ne igyál annyit! — Mennyit? — kérdezte Főnyi elsötétülő homlokkal, és egy csorbult söröskorsót félig töltött borral. Felesége elé tartotta. — Sokat iszol. Főnyi meglöttyintette a félkorsó italt, felesége felé, Tántorgott. — Igyál te is, szentségit a mulatságelrontó természetednek! Igyál, mert beléd öntöm.' WEÖRES SÁNDOR: A rongyszőnyegből 9. Kutyateszi Bálint, Csókaviszi Benedek, Kocsihasú Péter, Csukaszemű Pál megeszi a szöcskét, fapapucsot, egeret, de ha leves készül, mindnek hasa fáj. 64. Báró és gróf, szeg és sróf, ablak és ajtó, vadász és hajtó, fővárosi és vidéki sajtó 8 NOGRAD — 1972. április 16„ vasárnap hirdesse szépséged, ruganyfenekű Erzsébet! — Meg az apja sei Hogy a lánya teutánad mosogat valamikor egy kocsmában. Zsófika kávét kért, az apja tartotta a szájához a poharat. Fónyiné megpróbálta egy kávéba mártott cukorral letudni a kíváncsiskodást, de a gyerek már kortyolta a kávét, nem mert szólni. Répási Mancit kereste, hogy odahívja a társaságukhoz. Feltétlenül beszélgetni akart vele, mindenáron el akarta mondani az új gázfűtéses lakást, az ura nagy fizetését, a gyerek félévi bizonyítványát, a pincét, meg minden dicsekedni- valót. Érezze ez a kevély nagygazdalány, hogy ő vitte valamire, hogy ő szombaton este nem mosogat, ő szórakozik, neki hétvége a hétvége. Zsófika nyafogni kezdett: „Álmos vagyok, menjünk haza, édesapa.” Főnyi megveregette a gyerek kipirosodott arcát, aztán felemelte, j óbbról - balról megcsókolta. — Géza bátyád hoz még egy grundót, aztán megyünk már kislányom, alhatsz holnap délig is. — De én a játszótérre megyek reggel hintázni, édesapa. Fónyiné nem akart inni még egy rumos feketét. — Nem fogok tudni aludni, ha megiszom. — Idd, meg, mert rádöntöm — mondta Főnyi. A művezető mentette meg az asszonyt, kávéját a maga poharába öntötte. Fónyiné elvitte a lányát a vécére. Az ajtóban ütközött bele a Répási lányba. — Szervusz Mancit — köszönt rá közvetlen közelről. A takarítónő csendesen letette a sarokba a felmosórongyot, odatolta a vödröt is, ránézett Fónyinéra, aztán bezárta maga után az ajtót. — Ki volt ez, édesanya — kérdezte Zsófika. — Barátnőm volt régen, kislányom. — És miért volt olyan mérges? — Nem tudom, kislányom. — Mátédi? — Odavaló, kislányom. Mire visszatértek a férfiakhoz, addigra Feri is hozott mindenkinek egy kávét. Fónyiné szó nélkül megitta; a gyerek is nyúlt a harmadik pohár málna után, de az anyja megfogta a karját. — Béka nő a hasadban, kislányom. — Hadd igya, ha jólesik — mondta Feri. Fónyiné ügyes anyai praktikával érte el, hogy végre friss levegőre kerülhetett, ölébe vette a hatalmas gyereket, Zsófika feje vállára kókadt, menni kellett. A nagyváros szombat esti fényes forgatagában haladva, háborgó gyomrát szorítva Fónyiné csak azon törte a fejét, mi módon érje el, hogy az ura legalább a lakásba ne hívja már fel a vendégeit. — Menjünk villamossal — javasolta —, alig vánszorog ez a gyerek. H a Főnyi Gyula nem is, bátyjai, a művezető értettek a szóból; Főnyi a villamos perónján kezdett csak káromkodni, mint a záporeső, felesége állhatatlan- sága miatt. Zsófika leroskadt egy ülésre, alig bírta nyitva- tartani a szemét. Szerencsére egy lépésnyire volt a villamos- megállótól a ház, ahol laktak. Főnyi haragjában néma volt, úgy bevágta a lépcsőház üvegajtaját, hogy beledöndült a ház. — Megijeszted a gyereket — csitítgatta felesége, bár legszívesebben azt mondta volna, nem ólajtó ez, az anyád istenét ! A lakásban Fónyiné enyhe gázszagot érzett, kinyitotta a konyhablakot. Ahogy betódult a friss levegő, boldog volt: kellemes fáradtsággal roskadt le egy hokedlire a tűzhely előtt. CSONKA DEZSŐ KÉT VERSE: Íme az ember Vakond lesz az kit túl sokáig Sötétben tartott sors és hatalom Elvész belőle minden ember S ha egyszer újra napfényre téved Azontúl lépte tántorogni fog És rossz lesz ő az emberek között Bujkáló farkas hitvány gálád Saját apjára támad veszetten És szent ügyeknek árulója lészen S felfogja falni önön fiát Mert néki nem lesz istene az égben S e földön nem lesz jóbarátja sem v A börtönöknek bús lakója ő lesz Bíró ügyész és vádlott egyszemélyben S nem lesz számára semmi kegyelem ő lesz az ki mindhalálig lázad S szemébe nézni senki nem mer S mikor majd kettétört csigolyával Gyámoltalanul összeroggyan így szól a hóhér: Íme az emberi Majd meghalok... Majd meghalok Valaki egyszer eljön majd értem S akkor elmegyek Egyedül megyek — ahogy szoktak — Kóbor kutyák és árva emberek Még nem tudom hogy sírom merre fészkel Mely pont lesz az hol léptem elbukik Csak azt tudom hogy fáradt szívverésem E naptól kezdve csöndet álmodik. Majd meghalok ha nem lesz semmi dolgom És rámszámítva senki nem remél És nem lesz majd ki simogassa arcom Kecses becéző jószagú tenyér Ha minden utat lezártak előttem És minden asszony másfelé nevet És nem lesz majd ki értem tartja jónak Viselhetőnek ezt az életet. Majd meghalok ha nem lesz szenvedélyem És nem lesz bennem többé akarat És nem merek már nappal szembenézni S szégyellnem kéne érte magamat Ha verseim már szárnyaikra keltek S keringnek szépen mint a csillagok Ha többre tartom azt a küzdelemnél Mikor magamban búsan hallgatok. Majd meghalok ha mindenki elárul És elhagyott már minden jóbarát Ha értelmetlen zagyvaság lesz benne/n S nem értem a rigók füttyszavát Ha fáradt lelkem végső jutalmául Fejemre rá hull hűsítőn a dér Ha rájöttem, hogy bár előre mentem Utam a porba mégis visszatér. Majd meghalok Valaki egyszer Eljön majd értem S akkor elmegyek Egyedül megyek — ahogy szoktak — __ _ Kóbor kutyák és árva emberek,
