Nógrád. 1972. április (28. évfolyam. 78-101. szám)

1972-04-16 / 89. szám

NYELVMŰVELŐ SOROK „Anyanyelvi • •• ff • jövője • i,Aki ma nyelvőrségen áll, nem öldöklő szerszámokkal fegyverkezik fel. Nem fegy­veres őr, inkább talán olyan toronyőr, aki helyzeténél fog­va messzebb lát, s a magas­latról beszámol tapasztalatai­ról azoknak, akiknek a szem­határa szőkébb” — olvashat­juk Lörincze Lajos 1968-ban megjelent. Nyelvőrségen c. művének bevezetőjében. Nemrégiben egy újabb nyelvművelő könyv látott napvilágot Anyanyelvi őrjá­rat címmel. Idézzünk ennek előszavából is: „A mi őrjá­ratunk a magyar nyelv tág mezején tájékozódik; sok he­lyen megállunk több-keve­sebb időre, hogy szemügyre vegyük a környéket. Ezekről az úti tapasztalatainkról szá­molunk be írásainkban.” Az egybehamgzás kétségte­len. S a címek és idézetek jól mutatják a mái nyelvmű­velés szándékát és módját is. Napjaink nyelvművelője to- ronyőr vagy őrségen levő. Nem rázza harciasán a fegy­verét, nem kötözködik feles­legesen; hanem vigyáz és jelent. Véd és őriz. Hírt ad azoknak, akik közben teszik azt, amit kell Hogy legyen mihez tartani magukat. Az Anyanyelvi őrjárat c. kötetben felvonul a mai nyel­vészek színe-java. A szerző­gárda tehát számos tagból áll, a szemlélet azonban tel­jesen egységes. De nézzük meg, mit i$ vesznek szem­ügyre, s milyen úti tapaszta­latokról számolnak be írása­ikban. Minket — itt a palóc földön — különösképpen érdekelhet az, amit a nyelvjárások vilá­gából hoznak. Egyöntetű a vé­lemény; a tájnyelvi eltérések könnyen megcsalhatják az embert, tehát jó, ha tudato­sítjuk nyelvjárásunk sajátos­ságait. De az egyes cikkek írói leszögezik azt is. hogy a tájnyelvek nem rontott nyel­vek. hímem olyan értékek, amelyek ma is gazdagíthat­ják anyanyelvűnket. Bár esz­ményünk a köznyelv, még­sem mondhatunk le könnyel­műen a táji beszéd bizonyos sajátosságairól. Példaként a veszendő zárt e hangot emlí­tik; „Napról napra szomorú­an tapasztaljuk fővárosunk­ban, hogy sokan, akik vidék­ről ide kerültek sietnek le­vetni vélt nyelvjárásiasságu- kat, például az e-zést is, igyekeznek megtanulni, ha nem is a csibésznyelvet, oly kifejezéseket, amelyekről lerí az idegenszerűség...” Végigpásztázzák az őrjárat tagjai az idegen szavak va­dánál is. Érdekes gondolatuk, hogy az idegen szavak elbur­jánzásának a tudálékosság mellett a szellemi restség is a táptalaja. Mennyivel köny- nyebb például a koncepció szót használni, mint válogat­ni a magyar változatok: el­képzelés , elgondolás, irány­elv stb. között. Sokan aggódnak ifjúságunk nyelvének „elfajzása” miatt. Hogyan szemléljük a tüntető mosdatlanságot, a kaja, pia, csaj, pacák stb. szavak nép- szerűsödését? Megszívlelendő tanácsokat kaphatunk mindnyá­jan. De haszonnal forgathat­juk a hivatalok nagyképű stílusáról mondottakat is. Íme egy kis ízelítő a kötet gaz­dag anyagából. A Kosztolá­nyi szavaival megfogalmazott szándék talán ennyiből is ki­derül; „Célunk az. hogy a szunnyadó nyelvi lelkiismere­tet felrázzuk.” S ha feltámad, rájövünk arra is, hogy nem bízhatunk mindent ,''.csalha­tatlan” nyelvérzékümkre. Dr. Szabó Károly PETŐFI SÁNDOR: A XIX. század költői Ne fogjon senki könnyelműen A húrok pergetésihez! Nagy munkát vállal az magára, Ki most kezébe lantot vesz. Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad, s örömed: Nincs rád szüksége a világnak, S azért a szent fát félretedd. Pusztában bujdosunk, mint hajdan Népével Mózes bujdosott, S követte, melyet isten külde Vezérül, a lángoszlopot. Űjabb időkben isten ilyen Lángoszlopoknak rendelő A költőket, hogy ők vezessék A népet Kánaán felé. Előre hát mind, aki költő, A néppel tűzön-vízen át! Átok reá, ki elhajítja Kezéből a nép zászlaját, Átok reá, ki gyávaságból Vagy lomhaságból elmarad, Hogy, míg a nép küzd, fárad, izzad, Pihenjen ő árnyék alatt! Vannak hamis próféták, akik Azt hirdetik nagy gonoszán, Hogy már megállhatunk, mert itten Az ígéretnek földe van. Hazugság, szemtelen hazugság, Mit milliók cáfolnak meg, Kik nap hevében, éheu-szomjan, Kétségbeesve tengenek. Ha majd a bőség kosarából Mindenki egyaránt vehet, Ha majd a jognak asztalánál Mind egyaránt foglal helyet, Ha majd a szellem napvilága Ragyog minden ház ablakán: Akkor mondhatjuk, hogy megálljunk, Mert itt van már a Kánaán! Es addig? addig nincs megnyugvás, Addig folyvást küszködni keli. — Talán az élet, munkáinkért Nem fog fizetni semmivel, De a halál majd szemeinket Szelíd, lágy csókkal zárja be, Bocsát le a föld mélyibe. S virágkötéllel, selyempárnán HA JÓL EMLÉKSZEM, a legutóbb lezajlott könyvtáros- konlerencia második napján — a szünet után — néhány oldalas sokszorosítványt . . i­tam a székemen. Bele se néztem: eltettem. Nem mint­ha se hideg, se meleg felszó­lalások annyira lekötötték volna a figyelmem. Fél óra múlva azonban észre kellett vennem; úgy­szólván mindenki ezeket a papírlapokat nézegeti, s csak fél tüliel figyel a szónokra. Mindez addig tartott, míg­nem a felszólalók is arról kezdtek beszélgetni, ami a papírlapokon volt olvasható. Egyre szenvedélyesebben. Nyoma sem volt immár a jól fésült óvatoskodásnak. Igaz, az első pillanatban csak a hozzáértők ismerték föl: a III. országos könyv­tárügyi konferencia ajánlásai­nak tervezete cím mögött mi rejtőzik. Aki azonban figyel­mesen végigolvasta az olda­lakat, meg kellett, hogy értse; a konferenciának sorsdöntő kérdésekben kell állást fog­lalnia. Csakhogy a pontokba sze­dett kérdőjelekre sokfélekép­pen lehet válaszolni! S a tervezet Achilles-sarka tudniillik épp az volt, hogy a válaszok körvonalazása hát­térbe szorult a kérdésfeltevé­sekkel szemben. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem lehet csak kérdezni. Még akikor sem, ha az is vitathatatlan, hogy más a válasz Nógrád- ban, más a Dunántúlon, nem is szólva a tanyák-falvak- k is városok könyvtári helyze­tének összemoshatatlanságá- ról. Mindenesetre a problémák leplezetlen fölsorolása is meg­tette a magáét. Ugyancsak bebizonyosodott, hogy a könyvtárak jövője felől ko­rántsem csupán a könyvtáro­soknak kell határozniuk. Hi­szen az a jövő nemcsak az övéké kell, hogy legyen. Hanem a társadalomé! Ennek a kissé közhelyszerű igazságnak az érvényesítése rendkívül nehéz. A szóiban forgó bizottság például több hónapos munkát végzett azért, hogy — legalább elvileg — kidolgozza az érvényesítés alapj airt-f el tételeit. Nemrégi­ben jelent meg mindössze nyolcoldalas kiadványuk: A III. országos könyvtárügyi konferencia ajánlásai. V alaki mellemnek szegezte a kér­dést: miért sikkasztották el az idén Nógrád megyében a költészet napját és hetét? Még hozzá is tette, élezvén a két város sohasem valós el­lentétét : egyedül Balassagyarmaton ün­nepelték meg április 11-et, József At­tila születésnapját, egy Kossuth-díjas színművész részvételével. Mielőtt a dolgok lényegére tér­nék, hadd oszlassak el egy félreértést: a költészet napja Nógrádiban egyálta­lán nem sikkadt el, sőt, nagyon is ki­emelkedő módját találták meg az ün­neplésnek. Megrendezték ugyanis Sal­gótarjánban a munkásfiatalok orszá­gos versmondó versenyét, hatvanöt résztvevővel. Ráadásul három SZOT- díjas költő is meghívást kapott, akik már április 9-én .és 10-én író-olvasó találkozókat tartottak a megyében. Kedden várják Baranyi Ferencet. Ké­szül a könyvnapi program is. amelyre az idei József Attila-díjasok szinte •kivétel nélkül hivatalosak. Költészetkedvelő és -pártoló embe­rek élnek a mi megyénkben, a palóc népiélek, amely sejtelmes meséken táplálkozik évszázadok óta. rokona a költészetnek. Szeretik azokat, akik ér- zéseiket a szavak dallamos sorba raká­sával öntik strófákba. Különösen, ha ezek a dallamok valamelyik húron rokonságba kerülnek a palóc lélekben lakozó dallamokkal. Nemcsak hallani, olvasni, idézni szeretik Nógrádiban a verseket, hanem sok Is nálunk a köl­tő. Számszerűen — úgy mondják — Kínában él a legtöbb versíró. Száz­millióra rúg a „népköltők” száma. A m,i megyénkben talán még ennél is jobb lehet az arányszám. Ezt a NŐG- RÄD szerkesztőségében jól látjuk, hi­szen jóformán nincs olyan nap, hogy a megye valamelyik sarkából versek­kel teli borítékot ne hozna a posta. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezek a versek kivétel nélkül megütik a közlendőség mértékét, sőt túlsúly­ban van a minimális színvonalig sem érő versfaragás. Mégis örömteli leve­lek ezek, mert tiszta, szép érzésekről, VASÁBMP1 JEŰYZET Szültem volna egy mérnököt a gondolkodás. az alkotni vágyás igé­nyéről vallanak. Hát ha még közlés­re alkalmas is kínálkozik közülük! De függetlenül a költemények színvona­lától, esztétikai értékétől, van ami megnöveli e művek ázsióját. „Költő­ink” egy jelentős része a munkapadok mellől kerül ki, s versei telitve van­nak közéleti töltéssel. Az ötvenéves Salgótarjánról bányászok és paraszt­asszonyok alkottak túlfűtött érzések­kel telített verseket. Felszabadulásunk ünnepe versírásra ihlet; az idősebbe­ket és a fiatalokat egyaránt. (Kisdobo­sok és úttörők verseiből már néhá­nyat a Szerkessz velünk! rovatban kö­zöltünk is!) S hány vers született vi'et- nami testvéreink hősi harcáról! Nem véletlen az sem, hogy me­gyénkben a költészet múltja is messzi gyökerekig nyúlik: egészen a legelső latin és magyar nyelvű kiadványokig. Megyénkben élt és alkotott többek kö­zött (betűrendben, rangsorolás nélkül): Balassi Bálint, Bérezi Károly, Csuzi Cseh Jakab, Ferenczy Teréz, Gyön­gyösi István, Jeszenszky Danó, Kis Ferenc, Komjáthy Jenő, Lisznyay Kál­mán, Madách Gáspár, Madách Imre, Nil (Rozsnyai Kálmánná, született Dapsy Gizella), Pap Gyula, Ráday Ge­deon, Ráday Pál, Rirnay János, Sajó Sándor, Varsányi Gyula, Vértessy De­zső, hogy csak néhány nevet emeljek ki a hosszú sorból, s arról ne is be­széljek, hogy Arany, Petőfi és más nagyságok is többször megfordultak görbe országunkban. A költészetet ünnepijük tehát ak­kor is, amikor régebben élő és alkotó nagyságainkra emlékezünk, s elmond­hatjuk, hogy az emlék ápolásában nem érheti vád a nógrádiakat, legfel­jebb annyit jegyezhetnénk meg egé­szen mellékesen, hogy a túlzásba vitt Madách-kultusz más nagyságaink em­lékét olykor értelmetlenül háttérbe szorítja. A költészet szeretetéről vall a könyvesboltjainkból tömegesen vásá­rolt verseskötetek nagy száma is. Minden évben szinte várják már a könyvbarátok a költészet napjára és hetére megjelenő Szép verseket is. (Így történt az idén is, kár hogy egyes helyekre, így Salgótarjánba is késve érkeztek meg a „Szép versek, 1971” kötetei!) Mi magunk is Kisterenyéről szereztünk egy példányt, minthogy oda a költő-olvasó találkozó jóvoltából ha­marabb eljutott. Pedig az idei termés (lapunk más helyén ezzel bővebben foglalkozunk) -talán jobb minden eddi­ginél. Illusztrációképpen egy csodálatos Illyés-versből (Kiket szült Katalin) idézek, amely a kötet egyik remek­műve: Szültem volna egy mérnököt. Már-már világra hoztam. De előbb meg kellett szülnöm egy jégszekrényt. Meg kellett szülnöm egy lakást, ennek az idegennek itt, aki pórázra vet tekintetével. Meg kellett szülnöm egy kocsit, belé a szomszédok áhítatát..., \ kispolgárt és kispolgárságot job- ban leleplező költemény még nem született magyar nyelven. Ámbár hasonló kispolgári dolog ellentétet szí­tani Balassagyarmat és Salgótarján között is. Mert a nemlétező bolhából valóságos elefántot csak egy pedigrés kispolgár képes készíteni. Tudom, hogy furcsán hang­zik: engem mindenekelőtt meglepett a — stílusa. A könyvtárosok „ajánlanak”, „kérnek”, szerényen „fölhív­ják a figyelmet” a problé­mákra. Mintha elbizonytalaní­taná őket a látszat: maguk­nak kérnek. Ámbár ez a .maguknak” — mi vagyunk! Mi, akik — kár volna ta­gadnunk — túlságosan is szűkkeblűén bánunk a könyvtárakkal. Az utóbbi há­rom-négy év statisztikái egy­értelműen azt tanúsítják, hogy az állami költségvetésen kí­vüli anyagi források jelentő­sen apadtak. Sok helyen „spórolnak” a könyvtárakon. Nem véletlen, hogy „A mun­kások és az olvasás” című ki­advány szerint 486 üzemi dol­gozó véleménye alapján 12 felsorolt foglalkozás közül a könyvtáros az — utolsó előtti. (A közértboltvezető, s a bér­elszámoló is megelőzi!) MIT KELLENE TENNI? — ötlik fel az emberben a kér­dés. „Sürgős intézkedésre van szükség!” — feleli rá a meg- szokottság. Amiben kimondat­lanul is benne van: „fölülről”. Az ajánlások azonban arról a fölismerésről tanúskodnak, hogy fölöttébb naiv dolog azt hinni, valamiféle központi rendelettel-intézkedéssel egy- csapásra rózsaszínűvé vará­zsolható az ország könyvtári helyzete. Amikor az általános kulturális fejlődés a helyi ön­állóság kiteljesítése felé tart, a problémák megoldásának a mechanizmusa is meg kell, hogy változzék. Azaz a meg­oldás nélkülözhetetlen elemé­vé válik a helyi erők meg­nyerése — jelen esetben a könyvtárak ügyének. Jól példázza ezt a falusi könyvtári körzetek kialakítá­sa. Tulajdonképpen Pestről is elő lehetne írni, milyen na­gyobb településeken kell ki­fejleszteni azokat a könyvtá­rakat, amelyek ellátják a környezetükben levő 3—4 kisebb falu és tanya olvasóit. Ügynevezett letéti könyvtárak segítségével, amelyek könyv­anyagát a központból cseré­lik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ily módon egy-egy körzet könyvvel való ellátása — mondjuk így: könyvtári kul­túrája — számottevően meg­javítható. Papíron fölöttébb egyszerű­en: a könyvtári centralizáció szükségességét senki sem ta­gadja. Amikor azonban az anyagi erők összpontosításáról van szó, a fölöttébb magától értetődő egyszerre „bonyolult­tá” lesz. Miért? Azért, mert x körzet központi könyvtára csakis úgy fejleszthető ki a jelenlegiből, ha az érintett falvak, illetve e falvak ki- sebb-nagyobb vállaiatai-ter- melőszövetkezetei kulturális célokra szánt forintjaik bizo­nyos részét a leendő központi könyvtárnak adják. Azaz, ha fölülemelkednek önmagukon: áldoznak vala­mit a holnapjukért. A könyvtárkonferencián elhangzottak arra figyelmez­tettek: egyelőre igen messze vagyunk a fontiek megvalósí­tásától. A tervezett körzetköz­pontok elenyésző hányadát sem sikerült — még csak alapjaiban sem! — kialakíta­ni. Az ajánlásokból ez is kitű­nik, nemcsak a szűklátókörű­ség miatt. Hiányzanak a ter­vek : egyelőre fehér hollónak számít az a helység, ahol többé-kevésbé tudják, milyen irányban észerű fejleszteni a következő 5—10 év során könyvtáraikat. A perspektivá- latlanság miatt, a könyvtárak költségvetései tétellé egysze­rűsödnek: ennyi és ennyi jut új könyvek vásárlására, eset­leg konszerűsítósre-renoválás- ra. Holott aligha kell különö­sebb szakértelem ahhoz, hogy bárki megértse: nem lehet pusztán a forintokra bízni az ország könyvtári kultúrájának a holnapját. Mindenekelőtt azért, mert félő, hogy kellő előrelátás híján ezek a forin­tok napi esetlegességekre for­gácsolódnak szét. Ezért fontos, hogy az aján­lások a helyi távlatok kidol­gozásának a megalapozása végett arra kérik a Művelő­désügyi Minisztériumot: dol­gozzon ki 15 évre szóló táv­lati tervet a magyar könyvtá­rak fejlesztésére. A másik ezzel kapcsolatos javaslat: a minisztériumnak érdemes volna kezdeményez­nie egy úgynevezett központi könyvtári alap létrehozását. Azért, hogy a helyi érdekek körén kívüleső feladatokat — például az országos könyvtári együttműködés magasabb szintre emelését, a szakirodal­mi információs hálózat kiala­kítását stb. — központilag is lehessen támogatni. Mindebből nem nehéz kiol­vasni: az ország könyvtári szerkezetének átalakításáról- modernizálásáról van szó. Új­szerű „könyvtári gondolkozás­mód” meghonosításáról. Ami­hez, persze nemcsak pénzre és perspektívára van szükség. Hanem az ötvenes évek de­rekától származó könyvtári „törvény” újjáformálására is! AZT HISZEM, ÉRDEMES elgondolkozni a tennivalók, ajánlások vázolta sorrendjén. Nem véletlen került az első helyre a helyi erők összponto­sítása. Nem véletlen, hogy a könyvtárosok úgy vélik, „lent” kell megalapozni a jövőt. Mert különben a legnagy­szerűbb országos tervből, a legkitűnőbb könyvtári elkép­zelésekből sem lehet valóság! Veszprémi Miklós MŰEMLÉK (Radics István tusrajza) NÓGRÁD — 1972. április 16., vasárnap _ ^

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom