Nógrád. 1972. március (28. évfolyam. 51-77. szám)
1972-03-19 / 67. szám
Unites! vcaitosősoi* NYELVMŰVELŐ SOKOK Ecremikäsai A iermeiőazöietkesetek története a honismereti mozgalomban Történelem nélkül nincs nemzeti közösség, nincs közösségi tudat; a Hazafias Népfront által életre hívott és irányított honismereti mozgalom — és ennek keretein belül a helytörténetírás — a népi önismeret és öntudat fejlesztése szempontjából igen fontos feladatra vállalkozott. Propaganda, hívó szó se igen kellett hozzá, szinte maga a lehetőség is elég volt, hogy országszerte csoportosuljanak azok az emberek, akik úgyszólván a dotáció és a megjelentetés reménye nélkül vállalkoztak a krónikaírásra, és az emlékek gyűjtésére, vagyis a történelmi forrásteremtés látszólag apró és elszigetelt, valójában igen fáradságos és sokfelé irányuló munkájára. Férfiak és nők Hivatásuknál fogva elsősorban a könyvtárosok — mint módszertani irányítók, mint a kéziratok letéteményesei — és a történelemtanárok vesznek részt ebben a mozgalomban. Velük és mellettük közvetlen segítségként az érdeklődő közép- és főiskolás diákok. Ám rajtuk kívül még igen sokan. Különböző foglalkozású értelmiségiek, tsz-művelődési felelősök és autodidakta paraszt- emberek. Férfiak és nők, öregek és fiatalok, akik szenvedélyes ügybuzgalommal kutatják lakóhelyük közelebbi és távolabbi történetét, jegyzik föl az öregek elbeszéléseit és a futó napok eseményeit, gyűjtenek tárgyi emlékeket, és néphagyományokat, már csak a múltra utaló dűlőneveket és szólásokat, dalt, mesét, eszközt és még sok mindent; ápolják szülőföldjük jeles személyiségeinek emlékét. Mindezekből látszik, hogy a helytörténetírás igen komplex, sokféle tudománnyal érintkező, azoknak segítő, de azok ismeretét is föltételező tevékenység. Olyan emberek végzik azonban, kik egyikben vagy másikban esetleg szakemberek, ám mindegyikben aligha. Ezért igen alapos segítségre szorulnak, olyan vezetésre, mely a részeredmények összehangolására képes. Ezeket a gondokat ismerte föl a Szabolcs-Szatmár megyei Hazafias Népfront és a művelődési központ vezetősége, amikor Mátészalkára ösz- szehívta a megyei hely történetírókat, hogy ezúttal egy témakörön — a termelőszövetkezeti történetírás keretén — belül adjon eligazítást a munka menetéről és módszeréről. Az országos kutatásba kapcsolódó szándékot mutatta, hogy a Magyar Tudományos Akadémia által irányított és a három agráregyetem közreműködésével készülő tsz-tör- ténetírás vezetőjét, dr. Do- náth Ferencet hívták meg a módszertani útbaigazításhoz. Ö előadásában hangsúlyozta, hogy a helytörténetírás e kérdésben sem csak a gazdaság- történeti fejlődést kjvánja rögzíteni, nemcsak azt kutatja, hogyan lettek a tsz-ek nagyüzemmé, hanem az élet és az emberi kapcsolatok változását is. Ezt a változást megérteni és figyelemmel kísérni csak a különböző időszakok elválasztásával lehet; a korszakokon belül figyelve az akkor uralkodó jelenségeket. Korszakokra bontani A tsz-fejlődés első periódusában (1949—56) negyedmillió ember hagyta el a mezőgazdaságot. Sem a szövetkezeti parasztok igyekezete, sem az állam támogatása nem segítette kellően a nagyüzemi gazdálkodás kialakulását. 1959-ben következett el a kollektivizálás befejező időszaka, és tartott a hatvanas évek közepéig. Ekkor kezdtek kibontakozni a nagyüzemi gazdálkodás keretei. Eddigre, sajnos, csaknem félmillió mezőgazdasági kereső vándorolt el, és ez a tény a nagyarányú állami támogatás ellenére is megnehezítette a megnövekedett közös gazdaságok indulását. Mind a parasztságnak a közös gazdasághoz való viszonyában, mind pedig a termelésben, igazi változást a hatvanas évek második fele hozott, azoknak a gazdaságpolitikai intézkedéseknek nyomán, amelyek a szövetkezetek önállóságának gazdasági alapjait megteremtették. A tsz-fejlődésnek ilyen korszakolása alapot ad a helytörténetíróknak is, hogy jól csoportosítsák mind az írásos források, mind az emlékezések anyagát. Az előadást követő vita (befejezni nem lehetett, csak az idő rövidsége miatt berekeszteni) mutatta, hogy a falusi változások rögzítése mennyire a krónikások szívén fekszik. Az őszinteség kérdése A főkérdések között szerepeltek olyan módszertani problémák, mint a túlírás, túlrészletezés, következésképp az irdatlan papírtömeg veszélye; hasonlóképpen a félresik- lás az adott komplex tárgykörből valamelyik résztudomány felé. Foglalkoztatta a jelenlevőket a megjelentetés lehetősége is: lesz-e mód legalább a jelesebb krónikák vagy a belőlük készülő monográfiák közlésére, hozzáférhetők lesznek-e a meg nem jelent, de forrásértékű munkák? Sokan aggodalmaskodtak amiatt: megírhatnak-e őszintén mindent, nem okoz-e sértődéseket vagy éppen kellemetlenségeket, ha említés történik olyanokról, akik adott időszakokban — bármi okból — akkori magatartásukkal a közösség kárára voltak? Elhangzott olyan javaslat is — mivel igazmondás nélkül nincs valamit érő történetírás ! —, hogy csak tények, események, leírások szerepeljenek, nevek említése nélkül... Azután: a helytörténeti krónikás olyan, mint a régi idők történetírója: nemcsak múltat kutat, de napjai jelenét is. Beleírja-e a mai gondokat, vitákat? Érdemes-e rögzíteni őket, hátha holnapra már el- intézetté, jelentéktelenné válnak? A szorongást oldó, munkára biztató zárszó bizonyára sok kételyt eloszlatott. A megbeszélés azonban mutatta, hogy nem könnyű a feladat, amire ez a sok különböző műveltségű, társadalmi helyzetű és annyi elfoglaltsággal terhelt ember vállalkozott. Várják— és joggal megérdemlik — itt és országszerte a szakemberek, intézmények támogatását. Boasőky Éva A megtartó anyanyelv Mohács után, „az országút szélére vetett országban” a prédikátorértelmiség tartotta a lelket. Származva a né .. jl, bejárva az európai egyetemi városokat, nagy műveltségükkel hazatértek a kis magyar falvakba. Szerepükről és sorsukról megrendítő képet fest a történész Perjés Géza a Kortárs januári számában. Közülük egynek, a „ragyogó szellemű” Syilvester Jánosnak küzdelmes életét különösen nagy szeretettel rajzolja meg. „Hatalmas intellektus: Erazmus követője, héber és görög nyelv, majd a történelem professzora a bécsi egyetemen ... kity,nő szervező, iskolát és nyomdát szervez, vezet és eleven kapcsolatot tart o külfölddel.” Mikor 1527-ben hazatér Krakkóból így írja le az ország állapotát: „Gyom veri fel hajdan viruló áldott mezeinket, Nincs ki ugart törjön, s vessen földbe magot. Bárhova lépsz, a halál dermesztő képe mered rád, Füstölgő romok és üszkösödő tetemek.” Füstölgű romok között kezdi meg hősies küzdelmét a magyar nyelv elismertetéséért. Azért a nyelvért, amelyen terjed és megerősödik az új hit, amely „kőharapó” erejű hajszálgyökereivel kapaszkodásra és fennmaradásra készteti a magyarságot. Torkot szorítóan szép és izgalmas ez a XVI. századi nyelvművelés, a hősies erőfeszítés, hogy a magyar nyelv „mindenben való nagy, nemes voltának” képét megmutassák. Nem lehet meghatódás nélkül olvasni, hogy micsoda örömet érzett ez az Európát járt szellem, ahogy rádöbben az anyanyelve értékeire. Amikor felismeri névelőink létét és jelentőségét, s kijelentheti: a görögön kívül nemcsak a németnek, hanem a magyarnak is van névelője, mely, ha helyesen használjuk, „méltóságot és fényt ad” nyelvünknek. Az Üjtestamentum lefordítása még inkább növeli örömét. A magyar nyelv alkalmas a bibliai szövegek tolmácsolására is: „más népek még irigyelni is fognak bennünket nyelvünknek jeles volta miatt, melyet még utánozni sem tudnak.” De a legnagyobb büszkeség akkor tölti él, mikor fölfedezi, hogy a magyar nyelv alkalmas az időmértékes verselésre is, s anyanyelvén olyan pompás hexametereket zenget- het, mint az előbb idézett, 1527-es országleírás mutatja. Elgondolkoztató ez az áldozatos Mohács utáni nyelvművelés. Vállalni mindent azért, hogy az anyanyelv alul ne maradjon a „nyelvek harcában”. Elgondolkoztató, hogy akkor, az országút szélére vetve, a Sylvester Jánosok, Pesti Gáborok, Komjáti Benedekek mennyire világosan látták az anyanyelv megtartó, nemzetmentő szerepét és erejét. Vajon nem azon kellene-e most is fáradoznunk, hogy minél jobban biztosítsuk az anyanyelv szeretetét, féltő ápolását? Dr. Szabó Károly „Jeges híd” Filmet készítenek a nagy bolgár hazafi, Georgi Dimitrov életéről. Ljuben Sztanev bolgár író „Jeges híd” című filmjének forgatókönyvében arra törekedett, hogy Dimit- rovot mint harcos kommunistát és egyszerű embert ábrázolja, aki közvetlenségével mindig megtalálta a helyes hangot és a példamutató tettet. Az író Dimitrov életének kevéssé ismert epizódjait kívánja feleleveníteni. Keveset tudunk például arról az időről, amely Dimitrov lipcsei pere és moszkvai útja között eltelt. Kevéssé ismertek azok a napok is, amikor a Reichstag gyújtogatási pere befejeződött, s Dimitrovot és társait Berlinbe vitték, ahol Goring és a Gestapo valóra akarta váltani Dimitrov elleni fenyegetéseit. A nagyszabású, kétrészes filmet, amely a bolgár filmgyár, a DEFA és a MOSZ- FILM koprodukciójában készül, Christo Christov rendezi, Georgi Dimitrovot az ismert bolgár színész, Stefan Gezov személyesíti meg. Goring szerepében Viliam Po- loni szlovák művészt láthatjuk majd. Film a szovjet tenofrészekről Emlékszem, hogy if jú koromban gyakran elfogott a kétkedés iekolatársaim- mal együtt a bibliai csodákkal kapcsolatosan, s istentelen módon mindenféle fizikai és kémiai magyarázatot kerestünk az apostolok által lejegyzett legendás csodákra. Volt, aki hiztosra vette, hogy a tavon száraz lábbal csak azért lehetett végigmenni, mert onnan kezdve be volt fagyva. S a legkülönbözőbb ateista érvek kerültek felszínre. Pedig hol tartott még a tudomány a maitól a felszabadulás előtt! Akkor még azt is elhitték nagyanyáink, hogy az égben, a felhők fölött angyalok és ördögök keringenek, akik lesik, figyelik minden lépésünket. Ma már bizony az idősebbek is megmosolyognák azt (elenyésző kivétellel), aki az űrt képzeletbeli lényekkel népesítené be, hiszen embert vivő űrhajók szállnak a Holdra, rakéták száguldanak a Mars és Vénusz vonzáskörébe, s bizony angyalnak, ördögnek semmi jele, se földön, se égen. A legvallásasabb országok sajtótermékei is arról tudósítanak, hogy a tudomány forradalma rendkívül megnehezítette a papok dolgát is, hiszen még ők sem valamennyien veszik készpénznek a bibliai szöveget, akár a világ hat nap alatti teremtéséről, akár a szó szerinti értelemben vett csodákról legyen szó. Persze, a hívek előtt magyarázattal kell élni, s ez nagyon nehéz anélkül, hogy a vallásos hit csorbát ne szenvedjen. Spanyolországban, mint azt valamelyik nyugati lapból vett szemelvényben olvastam, egyszerűen azt mondják, hogy akkor még voltak csodák, azóta már nincsenek. (Persze primitív magyarázat ez, elméletileg azt jelentené, hogy a tudományos látókör bővülésével egyenes arányban szűkülnek a csodák!) Az iparilag felettébb és kulturálisan műveltebb ore: V; okban sokkal megfontoltabb eszközökkel él az egyház: a bibliamagyarázatot igyekeznek a lehetőség szerint a tudományos eredményekkel egyeztetni. így á hatnapos teremtés legendájáról azt mondVASÁRNAPI JEGYZET Vannak-e még csodák? jak, hogy az képletes, csak a fokozatosság elvét hangsúlyozza, s az egy nap akár százezer ás millió év is lehet a valóságban. A csodákat elkerülik, ha lehet, s mint azt valahol olvastam, már olyan javaslat is elhangzott egy- házfiak részéről, hogy a csodákról szóló részt helyes lenne apokrifnak, koholt, nem hiteles, véletlenül bekerült kéziratnak tekinteni, s egyszerűen ki kell hagyni az új Biblia-kiadásokból. Hiszen ma már az alapfokon iskolázott ember is tudja, hogy nincsenek csodák, tudományos törvényekkel minden megmagyarázható. Elképesztő, hogy a felszabadulás óta mennyit fejlődött az emberiség! Szinte hihetetlen, hogy az első szabad választásokon a klerikális pártok még azzal blöffölhettek, hogy megjelent a Gumimenyasszony és azt üzente: minden igaz, katolikus magyar Slachta Margitra, vagy a Barankovics pártra szavazzon! Sőt magam is jártam egy szabolcsi községben, ahol a falu lakói három napon át pincékben, árkodban, gödrökben várták a világ végét. (Ma bizonyára szégyellnék már akkori elmaradottságukat és hiszékenységüket!) Pedig véletlenek, elképesztő esetei? ma is történnek és senkinek se jut eszébe, hogy azt csodának tekintse, s valamelyik szekta, vagy vallás bevételi rovatán könyvelje eL Érdekes megfigyelni, hogy ,a néhány, az utóbbi időkben történt érdekes, csodaszámba menő esetet még a vallásos befolyás alatt álló emberek sem tekintik csodának. Gondoljunk csak Julianna Kopeke esetére! A tizennyolc esztendős német kislány egyedül menekült meg élve a perui őserdők fölött bekövetkezett repülőgép-katasztrófából, ráadásul tíz napon át vergődött a lakatlan őserdőben, amíg az első emberi településre akadt. De hogy a kilométeres magasságból miért sikerült csak neki megmenekülnie, azt senki nem magyarázza megfoghatatlan, elvont csodának, hanem sokkal inkább figyelembe veszik a körülményeket, a levegő, fizikai fékező erejét, s azt a tényt, hogy ezt a repülést az üléssel együtt, az üléshez szíjazva tette meg, ami az autóversenyzők karamboljainál is jól bevált védekezés. S hogy kijutott az őserdőből, az sem az angyaloknak köszönhető, hanem annak a puszta ténynek, hogy geológus szüleivel már járt a dzsungelben és ismerte az őserdők törvényeit. S hasonló a helyzet a Csehszlovákia fölött felrobbant repülőgép életben maradt nőutasával kapcsolatosan is. Vagy vegyünk hazai példát! Veszprémben megszólalt az Állami Építőipari Vállalat irodájának riasztócsengője, s rá néhány órára agyonverték az éjszakai portást. Mégse jut senkinek az eszébe, hogy a csengő váratlan megszólalását mennyei előrejelzésnek tekintse, hiszen a vizsgálat kimutatta a rövidzárlatot. Vagy egy közelebbi példát! Nemrégiben a Salgótarján—Hatvan főútvonalon, Selyp közelében összeütközött két személygépkocsi. Az egyik a szentkúti, a másik a nagyrédei búcsúba tartott. Bizonyára néhány isténfélő ember is ült a kocsikban. Mégse hivatkoznak csodára, vagy predestinációra, hanem a ködre, a szabálytalan előzésre, a KRESZ megsértésére és feltételezett műszaki hibára. Pedig egy idős asszony meg is halt. Ügy látszik azonban, hogy végképp meghaltak a csodák is! A távol-keleti dokumen- tumfilm-stúdió a „Sorsom — az óceán” címmel szélesvásznú, színes filmet készít, amely hamarosan a szovjet és a külföldi közönség elé kerül. A film arról szól, hogyan élnek, hogyan dolgoznak szülőföldjüktől távol a szovjet tengerészek és halászok. A filmet a 45 esztendős Fjodor Fartuszov operatőr forgatta. Fartuszov csaknem egy évet töltött a tengeren, együtt élt és dolgozott a halászokkal, a Moszkva jégtörővel bejárta az Északi-sarkvidék vizeit és szovjet tengerészhatárőrökkel hajózott a Csendes-óceánon. Párizs fényei Párizsban egész más az este mivel a hold itt rásüt Pestre, de ott a hold nem látható mindent elönt a fényfolyó a fény amelyben alkohol van, legalább annyi, mint a holdban kábít és táncra ingerel király, királynő így leszel. Süvítve lövik rád a lángok a nagyvárosi boldogságot éled a képtár, múzeum és szól a csinnadratta bumm! és kezdődik a bálok bálja a képek sorra lábra állva táncolnak Párizs főterén Van Dyck, Rubens, Cézanne, meg én Keretben járják a nagy táncot Rafael, Goya, Dürer, Van Gogh, Tizian, Rembrandt és Gauguin nem hagyják abba tán sosem és ezért egész más az este a hold minálunk rásüt Pestre, de ott a hold nem látható mindent elönt a fényfolyó. Urr Ida NÓGRÁD — 1972. március 19., vasárnap 7
