Nógrád. 1972. március (28. évfolyam. 51-77. szám)

1972-03-19 / 67. szám

REGŐS ISTVÁN: Különleges tudakozó Te öregem, alig akarom elhinni, hogy két hét már et is telt. Mintha most integetnél a vonat után. Nahát, a férfiak! Már a vonaton megkezdték az ostromot. Még el se tűntél a látóhatár­ról. Tudod melyik, az a hosszú, fekete fiú. Rögtön rámszállt.- Magdika, én esküszöm, a világ legszerencsésebb embere vagyok. Még egy hónapja is azzal riogattak, hogy az a hárpia, Vólentné utazik velünk. De, hogy egy földreszállt angyallal utaz­hatok, arról álmodni se mertem. Aztán versengtek, hogy ki hoz előbb szörpöt, szendvicset. Te öreg, tényleg olyan jó nő vagyok én? Amit ott szövegben lenyomtak, hát azt hittem, megfulladok. Hogy olyan alakom van, mint egy kislánynak. Központi téma a melltartó volt: hor­dok, nem hordok? Megmondták, hogy hordok. De rögtön meg is nyugtattam őket, hogy melltartó nélkül se kell szégyenkeznem. Aztán, ami Varsóban volt, hát nem is tudom, hogy elmondjam-e? Mit gondolsz, hogy azok ott kinn, mitől bírják úgy a vodkát? Nem lehet ám visszautasítani. Szédületes, mennyit megittam. Sokat törtem a fejem, elmondjam-e? Lehet, hogy dühöngeni fogsz. De jobb túlesni rajta. Estefelé egy fogadás után értünk haza a Metropol Szállóba. Ha azt mondom, hogy színtiszta józan voltam, hazudok. Ko­pogtak. A fürdőkádból ugrottam ki. Csöpögött rólam a víz. Egy fürdőlepedőt terítettem sebtiben magam köré. Tudod, ahogy itt­hon szoktam rohanni a telefonhoz.- Jesszusom, Ádám! Hát maga mit akar itt?- Csodálatos! Egyszerűen isteni. Mint Kleo! - Meredten bámult rám, aztán közelebb lépett. - Magdika! — A fürdőlepedő alatt, ugye nincs semmi?- Nincs! A kádból ugrottam ki. Legritkábban fürdők fel­öltözve.- Jaj! Megőrjít! Ha nekem ilyen feleségem volna...- Ádám, maga teljesen megzavarodott?- Dehogy, csak hát... Ha lehetne ,.. Szeretném este ... meghívni a bárba. Azt mondják, jó műsor van.- Nem megyeki Köszönöm a meghívást. Álmos vagyok. Jó­éjszakát!- Magdika, várjon még egy percig, ne dobjon ki! Egy pi­cit se vagyok magának szimpatikus?- Dehogynem. Miért ne lenne. Elvégre csinos fiú. Jólne­velt. Remélem! Mondja, nős egyáltalán? Bár ez azt hiszem a jelen esetben majdnem lényegtelen?- Nem. Dehogyl Igaz már huszonnyolc múltom. Az idén.- A férjem meg harminc. Csak két év van maguk között.- És ezer kilométer! Azért az is távolság! - tette hozzá ki­hívóan. Tényleg csinos srác volt. Es egyáltalán nem szemtelen típus. Evek óta kitartóan bámul az intézetben. Nem húzom-halasztom. Lementem vele a bárba.- De csak egy órára, Adóm. Becsszól - Elpirult és olyon boldog pofát vágott, mintha ötös lottója lenne. Vodkát ittunk. Táncoltunk. A fiú alig ért a hátamhoz. Tudod, azt a csípőig dekoltált ruhát vettem fel, amit nem akartad, hogy elvigyek. Aztán megint ittunk. Na, mi van abban, még egyet! A keze a gerincemre tévedt, de tényleg úgy tett, mint a tánciskolában, olyan véletlenül oda kalandozott. Én, aki annyit próbáltam, any- nyi udvarlást hárítottam el már, szinte meghatódtam. A vodka hatott, rózsaszínben-fátyolosnak láttam a táncoló párokat. Hir­telen megnéztem a fiú arcát. Szeme akkorára tágult, mint a to­jásszén. Először finoman, aztán hirtelen magához szorított, arcát az arcomhoz. Magamhoz tértem.- Köszönöm, Adóm! Szép este volt. Menjünk haza. - Fel­kísért a szobámig.- Csak egy percre engedjen be, Magdi! Csak még vala­mit hadd mondjakI De tényleg csak egy percre. — Éreztem, hogy remegett a hangja. - Könyörgöm Magdi drága, csak egy percre. Vagy talán még sohasem csalta meg a férjét?- Ádám! Legyen jó fiú! Hát ez a barátság?! Ejha! Nem szép dolog ... — Hirtelen elpirult, és zavartan mentegetőzött, lehajolt és kezet csókolt. — Bocsánat. A vodka... Ez a sok vodka ... Én nem is tudom . .. Igazán restellem.- Ugyan, nem történt semmi. Reggelre elfelejtjük. Aludjon jól. Szép álmokat!- Maga is. Most haragszol? Olyan fene szigorú képet vágsz. Legalább csókolj meg! Te drága! Velem nem sok történt. Leadtam a kéziratokat. Tudod, ar­ról az erőszakos galeriről. Mielőtt elfelejtem, elintéztem a ma­cidat. A jövő héten mehetsz próbálni. Ja, és Ildikó fent volt Pécsről. Nem sokáig, csak két napig. Egyik délután csöng a telefonom:- Szia, lidi vagyok! Két napig maradok. Rengeteg dolgom van. Hogy vagy, jól? És Magdika gyönyörű? Mikor jelenik meg a könyved, soha? Lehet itt valamit ebédelni? Kiesik a gyom­rom.- Amíg levegőt veszel, gyorsan a válaszok: kösz, jól. Gyö­nyörű. Külföldön van. (Ja, ezt nem is kérdezted!) Jövőre. Száz helyen. Megebédeltünk, Estig mászkált. Majd közölte, hogy nálunk olszik. De előbb vigyem el valahova. A Triola Bárban voltunk, há­romig. Ha azt mondom, nem kívántam meg, akkor hazudok. Te, lehet, hogy beteg vagyok, de arra aondoltam, a sztriptiz alatt, hogy mi a frászt csinálhatsz most Te Varsóban. Aztán táncol­tunk. Konyakot is ittunk.- Szoríts magadhoz. Te nagyfiú. Még igazából el se gon­doltam, milyen férfi lehet a barátnőm férje. Izgalmas lenne ki­próbálni, nem?- Hát, nem mondom . ..'- Mondd, hár.y nőd volt már életedben?- Nyolcezer-kilencszázhetvenegy.- Ne hülyülj!- Mittudomén. Egy! Azt hiszem, Magdi!- Mi a fene. — És elhúzta a száját. Taxival mentünk haza. Fázott a kocsiban — (mondta), és hózzámbújt. A fürdőszobából a te köpenyedben jött ki, nem volt alatta semmi, láttam, hogy keresztbe rakta a lábát, az ágyam szélén ült. Konyakot ittunk. Én szólaltam először meg. - tudod mit játsszunk?- Na, mit?- Papást-mamást. — Kéjesen, csilingelően nevetett, bedug­ta a kezét a paplanom alá, és megkérdezte:- Én leszek a papa. te a mama?- Nem kedves — és utánoztam az affektáló hangsúlyát. — Én leszek a papa, és te leszel a gyerek, aki a másik szobá­ban már régen alszik, ilyen későn. Na, sipirc az ágyadba, kis­kornál Sértett, durcás képpel átvonult a másik szobába, és be­vágta az ajtót. Magdi, lehet, hogy tényleg beteg vagyok? De olyan hülyeségnek éreztem, pont most, és egyáltalán csak azért, mert lehet. Ha tudnám, hogy mikor van az a pont, amikor az ember abbahagyhatja? Amikor még képes mérlegelni az érté­kek között. Ah, hagyjuk! De egy kérdésre még nem válaszoltál. Ádám nevű hódolódnak (és nekem se!). Mondd te Éva; „Vagy tolón még soha sem csalta meg a férjét?"- Kérdezd meg a különleges tudakozótól. , Egymásra néztek. Harsányan, tiszta szívből elkezdtek ne­vetni. Szinte egyszerre kérdezték: _ — Hát nem vagyunk mi teljesen őrültek? A MÁSODIK NŐNAP Érdekes — morfondírozott hogy eljöjjek azzal az átko- magában Lebenye szaktárs —, zott jácinttal, amit még bele tavaly Ilyenkor még megfe- se tett a vázába, lelt neki a tulipán is. Sőt, Böbi idegesen nézegette határozottan örült neki. De aranyfoglalatú svájci karórá- hát változnak az idők. Min- iát. Remélem, hogy ezek után denesetre nehéz megemészte- nem jön vissza a férjem, ni, hogy egy nő ilyen hálátlan Legalábbis rövidesen nem. De is lehet. Bezzeg, amikor elve- más megoldás nem volt. tette magát feleségül, akkor Géza már fey >« türelmetlen, nem Volt Ilyen báklis? Hák- i^aza- van- Ezt az öreg szi­li«? Hát mire is lett volna vart aliS lehet lerázni. Min- háklis. De megfogta ám az is- diS a szoknyámon ülne. Igaz. ten lábát. Egy hónap se kel- eödiß soha nem vészé­iért hozzá, máris új asszo- kedtünk. de hát most csak nya lett a kétszoba-összkom- ez 32 üt volt, hogy el- fortnak. És most tessék. A menjen. jácint már neki nem is vi- Amikor Géza belépett az rág. Egyszerűen lebiggyesztet- S-jtöo, Böbi szaja sarkában te vastagon rúzsozott alsó aj- megjelent az a bizonyos hun­kát és azt mondta, hogy ez cut ^ ráncocska. Pedig a meg se tölti a halványzöld fiatalember virágot sem ho- vázát. Meg, hogy a Kémé- z°tt­nvesné vörös szegfűt kapott. Lebenye szaktárs már har- De kitől, könyörgöm, kitől? madszar csengetett amikor Az albérlőjétől, attól a nyám- az asszony végre kinyitotta az nyila, szeplős alaktól, akinek ajtót. Kezében hatalmas cso- ráadásul a nővére is a kerté- kor vörös szegfű. Kétszáz fo- szetben dolgozik. rint volt. de hát legyen a Hiába no, ilyen az én for- férfi gavallér... És Böbi mo- mám. Ha akkor ráhallgatok eolygott. Ügy látszik már nem az anyámra és a szomszéd haragszik. De hiszen mindjárt Icát veszem feleségül, az még sírva fakad? a cipőt is a lábamra adná. De Ö édes apucikám! — bo­hát az olyan idomokhoz is rult a vállára az asszony. — szokni kell ám, mint az övé. Én úgy szégyellem magam. Megállt a helyijárait-meg- Hogy lehettem ilyen hálát- állónál és átpásztázta a me. lam..; netrendet. Még több mint — De Böbikém...? húsz perc van. Gyalog Is el- — Igen, igen... És meg se indulhatna, de hát szó ami nyugszom addig, amíg azt a szó, elég volt már az ő négy- jácintot vissza nem hozod, ven felé lépegető lábainak a Mert az volt a te igazi... mai nap. Ha az asszony itt — De hát ez sokkal.,: lenne, biztosan el kellene in- —Ne ítélj el, kérlek! Na- dulmii vele, de hát nines itt. gyón kérlek! Siess, rohanj Haragban vagyunk. Egy év azért a jácintért, ha valóban óta először, a nőnapon,. azt akarod, hogy megnyugod­Még csak hátra sem for- jak. dúlt, amikor bevágtam az aj- És Lebenye sietett, rohant, tót. Egy nyamvadt virág mi- száguldott. S miközben ket- att. Idegesen meggyújtotta a teeével szedte lefelé a lépcső- cigarettáját. Pedig már három fokokat, érezte, hogy szívét hete nem dohányzott. Csak dagasztani kezdi a szerelem, nincs valakije? Ha megcsal Lelki szemeivel látta még én öngyilkos leszek. Hülyeség. Böbi arcát, amint könnyesen, Böbi csak engem szeret. Ha de mosolyogva áll az ajtó mö- nem így lenne, nem jött vol- göfct. gg ha hátra fordul ta­na hozzám, hiszen tizenhét ián Gézát is látta volna, aki évvel fiatalabb. De mégis, búcsúzóul megsimogatta azt a valami komolyabb oka lebe- huncut kis ráncot a szája tett. Legalább egy icipicit mo- csücskén. De Lebenye szak- solygott volna. Hiszen tudja, társ nem fordult hátra, mert hogy mennyire szeretem azt a a boldogok csak előre néz- huncut kis ráncot a szája nek... csücskében. De nem. Hagyta» Horváth Mária KÖZÉPKOR (Gonda Zoltán metszete) ZELK ZOLTÁN: HALOTT AIM Izgatottabbak az élőknél, nem ölelnek, csak hadonásznak, úgy szeretnek, csak fenyegetnek, ujjúkkal szívemre mutatva számonkérik mindenegy percem, mit gyűjtöttem haláluk óta. Az vagyok nékik, aki vélük, aki akkor, közöttük voltam — bánják is ők, ha térdig járok a vénség lekaparhatatlan, csontomra száradó sarában: ők futni vágynak, én is fussák! ők táncot vágynak, én is járjam az ifjúság jeges lépcsőit, a hegedűszó meredélyét! Velük, velük, velük, tapodtat se nélkülök, én lettem hűtlen, én hagytam el a régi udvart, én álltam föl a régi asztal mellől, melyet ők körbe ültek a lámpafény holdudvarában. Velük a földön és a földben - ez a parancs. S, hogy ne feledjem: aki lányra ha még ránézek, fölírják annak homlokára, csikorgó maradék szavamra. „ süllyedő, horpadt egeimre, holnap leomló falaimra. „Kedves Prezsüli Mária — mondta a tanár tanitványá- nak —, véletlen az, hogy kik kerülnek be az életünkbe, s talán az is, hogy kiket szere­tünk meg. De azt nem tekint­hetjük véletlennek, hogy kik­hez ragaszkodunk.” — Háttal állt a szobának, kinézett a kis terem ablakán, ahol csak fölfelé lehetett látni, mert a vízszintes téret tetők állták el. A magasban pedig száz és száz téli ág futott össze, os­tobának tűnt ez a növényi hadakozás, szinte egymás el­len törtek az ágak és eltakar­ták az eget. ,,A pillanat szeszélyességé­vel szerettem önt. Ajaj, ne sírjon. Egyáltalán ne sírjon. Nem idős maga és én sem va­gyok az. A látása vonzott, azt hiszem; ma már megmondha­tom. Nem is maga. talán nem is konkrétan a maga szemé­lyisége, hogy pszichológiailag fejezzem ki magam, hanem saját belső erőim, tendenciáim taszítottak volna maga felé.” Csönd volt egyébként, s Nyizsnij-Novgorod alacsony tetőjű utcáin nem járt senki. Sötét, téli eső esett, mert a tél most enyhe volt. „Azt mondom, hogy volna, Ti szén sohase volt az enyém. Talán nem is ez a döntő. Tudom, hogy maga most is ott áll a katedrám előtt és a füzetét nyújtja föl, kék sze­me van és szeles vállai” — el­hallgatott Nikolaj Jegorovics, s látta, nem a fent vázolt ké­pet, hanem önmagát ebben a szerencsétlen, kissé gyűrött, szürke zakóban, s régi nyak­kendőben, látta arcán a rán­cait, melyek olyan öreggé tet­ték, mintha már túl lenne a negyvenen. „Semmi közöm önhöz” — magának beszélt, ki tudja? A szoba vékony és hosszú volt, a nő kivehetetlenül ült a szé­ken, kényelmetlenül, és ijed­ten hallgatta. — „Mindig sze­rettem, minden mozzanat ér­dekelt a sorsából, tudtam, hogy nem lett zenetanár, hogy elköltözött Tomszkba, aztán később visszatért. Nekem is voltak nehézségeim. Micsoda? Az állások, s a szerelem. Most jutottam csak oda. arra a pontra, hogy szabadon sze­ressem magát, ügyetlenségem páncélja leesett, más asszo­nyok dobták szét, akik ben­nem tudós csodabogarat lát­tak. Az ember pillanatnyilag kíván és hosszan érez. Való­jában még nem voltam kész önt szeretni. A sejtek, a bel­ső felszínek és lehetőségek nem álltak egybe, hogy úgy legyen, hogy egyenesen szere­tem. Lemondtam magáról. A többiekről nem. Az könnyeb­ben ment, csaknem egyszerű­en. Igaz. hogy utána min­dig gyűlöltem őket, mármint ha elmúlt a szerelem. Mert a szerelem elmúlik, különösen el a férfiaknál. Egyszerűen eltűnik, mint kép a falról, amit nem vetítenek tovább. Sohasem értettem meg, mi­ért nem megy férjhez. Sokat hallottam udvarlóiról, akik délcegek és okosak voltak, s bizonyára el is vették volna önt. Jól tudom, hogy nem én tartottam vissza magát attól, hogy engedje magát elvenni. Valami más, hiába, magá­ban is az az életelem dolgo­zott, ami bennem. Maga any­nyíra csinos volt, annyira szép, annyira női. Hatásos megjelenésű, igazi orosz szép­ség. S mégsem ment férjhez. Magában volt a hiba. Vala­mi ellenállás, valami csönd, mely lelke legmélyéből, szik­lák és mohok közül áradt, s a férfiak nem értették ezt. így gondolom. De most annyira elmúltak a percek, órák, évek. Látja, itt nem változott semmi. A régi bordó és enyhén sárga mintás geometriai terítő, az annyiszor moccanó kredenc, csiszolt, régi üvegablakaival, a homályos, testszínű csillái’, mely magának régen annyira tetszett, a pufók angyalokat mintázó bőrhátú székek, a kert, a mintás falú cserépkály­ha, itt van. Mi kell még? Ezek maradandók. De közü­lük elfolyt az élet, a levegő, a tér. Elfogytak a bánat kap­csolatai. a szomorúság ösz- szefüggései és nem maradt itt GYURKOVICS TIBOR: ZENETANÁR

Next

/
Oldalképek
Tartalom