Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)
1972-02-13 / 37. szám
'Íjss Dénes: Egy nap boldogság János bácsi lottózott. Hetenként egy szelvénnyel, s évek óta azonos számokkal. Mert egy szelvényt még neki, a kiskeresetűnek is megért a reménység. A műhelyirodában már pénteken délben mindig tudták a számokat, és kiírták egy fekete táblára. János bácsi pedig dél körül, ebédszünetben mindig arra ment kocsijával. Azon a pénteki napon is úgy történt minden, akárcsak eddig, valamennyi pén- teikem. Akkor is arra húzta a kocsiját, és megállt a táblánál, hogy megnézze a számokat. Nem vette észre, hogy körös-körül, a gépek ág-bogai közül, kaján tekintetek figyelik. Lassan, ahogy mindig szokta, megfontolt mozdulatokkal vette elő drótkeretes szemüvegét. Nem is azért, mintha arra gondolt volna komolyan, hogy nyert. Ez a kis szertartás inkább megszokás volt a reménység fenntartására. De mi ez? Miféle butaság! Váratlanul, gyors mozdulattal kapta le orráról a szemüveget, mintha az égetné a bőrét. Valaiki egy rövidet röhentett, de időben befogták a száját a többiek. Az öreg még a fejét is megrázta, mintha csak azt motyogná magának: „Nyugalom öreg, nyugalom”. Aztán lassú mozdulatokkal megtörölte overálja belsejébe a már jócskán összekarcolt lencséket és fel akarta tenni újra a szemüveget. De ez nem ment olyan egyszerűen. Az egyik szárával elvétette a fülét. Annyira reszketett a keze, hogy csaknem kiesett a kezéből. A fiúkban dagadt a röhögés, majd kipukkasztotta őket. Az öregnek végre sikerült feltornászni az orrára a szemüveget. És semmi kétség, a táblán most is az ő állandó számai virítottak Tériké kriksz-kraksz vonásaival. Mind az öt. Ezt nem lehet elviselni. Közelebb ment, szemét le nem véve a számokról. Csaknem átesett kocsija rúdján. Sanyó, ez a röhej-fej, csaknem elrontotta a dolgot azzal a hülye képével, de szerencsére kéznél volt a géprongy. Nem is volt olyan olajos, azt nyomták a szájába. Az öreg valahogy átjutott a kocsirúdon. Ekkor már kö- rülpülantott, de nem vett észre semmit. A fiúk visszahúzódtak, ő meg valósággal berontott a műhelyirodába. Ott csak Tériké ült, a többiek ebédeltek. — Tériké! Tériké! A számok! ... — mondta köszönés nélkül. Tériké, a csúnya Tériké kitűnően játszotta szerepét, örült, hogy a fiúk szóra méltatták. Bár érezte, hogy valami nem egészen helyes, örült, hogy a fiúkkal közös buliban vesz részt. Különben is balhé lesz, ha rosszul csinálja... így mondták; meg is járhatja. Tériké szegény, nem akarta megjárni. — Milyen számok, János bácsi? — állt föl, de nem nézett az öregre, ceruzájával babrált. — A lottó, Tériké! A lottószámok! — Nem tudja még a számokat, János bácsi? — ál- mélkodott megint Tériké. — Hova is tettem a cetlit? — matatott az asztalon. — Dehogynem! Akarom mondani... A táblán ... — dadogott is, kezével kapkodott. — Tériké a táblán ... — Ma nem írtam volna ki? — nyúlt a fejéhez a csúnya lány és krétát kerített, indult ki a táblához. — Akkor kiírom — mondta még. A öreg izgatottan követte. A lány emelte a krétát a tábla felé. Igen jól játszott, és boldog volt, hogy szerepelhetett. Ö látta a fiúkat Is. Ez volt Tériké nagy- jelenete. — De hiszen — torpant meg a keze —, már kiírtam őket — mondta megint úgy, hogy egyetlen arcizma sem rándult. Még a fiúk felé is tudott kacsintani titokban. Azoknak imponált is a dolog. Ügy látták, hogy Tériké nem is annyira csúnya, hogy belevaló csaj. Egyikük cuppantva meg is jegyezte; „Egész klassz nő ez.” János bácsi pedig már átlényegültén állt. Egyszerre akart kimondani sok szót és először artikulátlan kiáltás tört ki belőle és csak azután mondta; — ötös! Űristen, nyertem! — mind hangosabban kiáltozott — Emberek! Nyertem! ötösöm van! Az öltözőben, a kabátomban... Ötös! Emberek! — futott lelkendezve, géptől gépig, mint egy gyerek és már sírt, hangosan, szégyentelenül zokogott a boldogságtól. Piszkos öklével törölgette a szemét, elmasza- tolta az arcát. Egész testét rázta a sírás, és a nevetés váltóláza. Így ment ez félórán át. Sokan szívszorongva néték a kis öreget, akire nem lehetett ráismerni. Hát ennyi érzés lakik benne? E az a „Héjános”? Állt a munka, álltak az emberek és félni kezdtek. A fiúk meg a térdüket csapkodták, úgy nevettek. Csöpi egész hosszában hen- tergett a röhögéstől. Az öreg kiáltozása, sírása-nevetése meg hol itt hol ott hangzott fel a gépek között. A fiúk mindenhova követték, röhögve, egymást lökdösve lopakodtak utána, és mondogatták: „Ez aztán jó hecc!” „Klasszul sikerült!” Még fürdéskor, a zuhany alatt is röhögve utánozták az öreget. De jutott a gyárkapun kívülre is. Óbégatva mentek az utcán. Ügy érezték: be vannak rúgva és nem lehet abbahagyni a röhögést, pedig már fájt a hasuk, sajgott a fejük, pedig már jó lett volna különválni a többiektől, és leülni valahová szótlanul. De nem lehetett. Meg kellett várni Terikét is. Jött is, kivirulva. Csókolgatták, ölelgették és beültek vele egy cukrászdába. Istenem, micsoda boldogság! Ezekkel a fiúkkal ül együtt Másnap reggel mindenki az öreget leste. Jött. Lassan, porosakéivá, kissé meggör- nyedten. Nem nézett semerre. Nem köszönt senkinek, neki se mert köszönni senki. De azért hallatszott néhány megjegyzés: „Jön a milliomos!” Nem törődött vele. Egyenesen az irodához ment. A fiúk halkan követték, és megálltak mögötte az ajtóban. Tériké fal arccal állt föl írógépe mögül. — Tériké — kezdte rekedt hangon a öreg —, én nem haragszom. Ne féljen ám. Én... — Nem... En nem..; — susogta Tériké. — Én nem... — a fiúkra nézett és megérezte nagy bűnét, s teljes szívéből kiáltotta, eldobva a fiúk barátságát, a további randevúkat, a reményt — a fiúk. ők voltak! — A fiúk? — fordult meg az öreg a lány tekintetét követve és nézte, amint olyan tehetetlen összevisszaságban és furcsán vigyorogva állnak ott az ajtó keretében. Egy csomó fej hegyén-hátán. — Szóval a fiúk ... — Na és! — röffent fel valamelyikükből. — Én rójuk sem haragszom — mondta szelíden az öreg. — Nem haragudhatok rájuk mert én fiuk, fiaim, ilyen boldog csaknem egy napig, még soha életemben nem voltam. Még gyerekkoromban sem. Soha ... Ezt én csak megköszönhetem — folytatta őszintén, tiszta arccal és lassan elindult a kocsija felé. Lehet, hogy csak a fiúk vélték úgy, hogy gör- nyedtebben jár az öreg János, mint azelőtt szokott. Besze Imre: Nem búcsúzom tőled kát, a tűz alá én vittem petróleumot a lámpánkból, ezért a lopásért nem kaptam egy vacsorát, novemberben új táblát és új tanítót küldött a tanács, felköthettük Ismét a vörös nyakkendőt. Hidd el, aki nem érti a külföld nyelvét, legyen bármilyen nagy ember hazájában, olyan szánalmasan kicsi odakint, hogy sírni tudna a tehetetlenségtől. Megfogadtam hét. hogy ezután perfekt megtanulom az oroszt. Apám szájéból csodálatos dolog lenne hallani a szavakat, Itt mellettünk Is bú" csúznak, közeleg mór a palacsintasütői „Induktor”, nem búcsúzom tőled, azt hiszem velem leszel végig, neked jobb a memóriád, hasznos lenne, ha eljönnél, előbb felismernéd az ezerarcú moszkvai állomáson az apámat. Siess haza, meg ne ázz, nézd, olyan esőbe lógó az idő, mint azon a húsvétim, amikor elmondtam neked szármarásom és mon- golos szemem titkát. Te tudtad már nővéremtől régebben, úgy tettél, mint aki meglepődött, de kellemes meglepetést színleltél, hogy nekem ne fájjon a zabiság. Sokszor én is átkoztam anyámat, minden mostoha ütést miatta éreztem, már tudom, hogy a háború nem kitöréstől békekötésig tart. Huszonöt évvel a véres füst után Is érzem a nyomát és érzed te is, ha — Nem búcsúzás ez, hiszen hamarosan visszatérek, tudod milyen az utazás háromszor huszonnégy órán keresztül? En még soha nem ültem eny* nyit vonaton egyhuzamban, a napi bejárás Pestre az más, általában Ismerős arcok között ülünk, de képzeld csak el magad most az én helyemben, amikor soha nem látott arcok és tájak között ülök és robogok a vonaton. Felbukkan a határon a vámőr, szín. te semmit sem viszek ki, csak néhány üveg kisüstit, amikor az öregem értesült létezésemről azt mondta: most három napig vodkát iszom! A pálinka jobb, ebből elég három deci és kétszer látja a fiát, még ez a kétszerlátós sem pótolja a huszonöt évig nem-létás keserű valóját, fáj, hogy nem jöhetsz velem, ritka élményben lenne részed, bizony: ritka élmény, ha két férfi zokogni kezd, neked a gyermekkönny nem ismeretlen fogalom, láttál te már sírni és bőgni is engem, ha nevelőapám megvert a tehénlánccal, akkor is bőgtem amikor a ballagásra karórát hozott, aztán mindketten leittuk magunkat. Azóta a szemét sem úgy fordítja rám, hogy fájjon, meséltem neked azt Is, amikor négyéves koromban feleségül ment anyám hozzá, a térdére ültetett, egy hét múlva már „kezével” hívott, s a nevem nem is mondta ki csak nyolcadikos koromban, pedig az iskola tanári közössége gratulált neki, ha kitűnő voltam, ilyenkor a foga között mor- gott valamit, s a bizonyítványosztás utón, villámló időben kergetett legeltetni, sokszor csodálkozom a tanulmányi eredményeimen, a szomszédék Marcijának külön könyvtára volt, mégis lemaradt tőlem két osztállyal, pedig az apja mindenféle háziállatot vitt a tanítónak. Féltem a Marci ökleitől, erősebb volt nálam és az irigységét mindig ököllel fejezte ki, kora hajnalban megírtam a leckéjét, és este helyette gondolkodtam az orosz szavak jelentésén, furcsa betűk vannak az orosz nyelvben, nekem valahogy jobban ment az értésük, ötödiké« voltam akkor kezdtük tanulni. Aztán jött az október, elégettük a nyelvtábláesssssssssssssssssssssssssss/SSS/sssssss/ssss/s*s*fsssss/ssssssss/ssssssssssssss/sssss/sssssss/ss//sssss/sssssssss/sssssssssssss/fss. Suha Andor: A korcsmárosné és betyárja megölellek, engem érzel, Ilyenkor eszedbe Jut a bujkálás. a félelem, az esztelen- ség, pedig ma Is ölnek, búikéinak és ömlik a vér, Ma Is születnek zablk. nyugodj meg, tegnap óvatos voltam, mint máskor is, mindig félsz, hogy nem lön meg. egyszer késett Is. de az Idegességed miatt. Lóm te Is Ideges vagv néha, akkor születtél, amikor először vágott rám kapa- nvéllel az apám. No sless, mert fennmaradsz a vonaton te is, leugrani pedig veszélyes, így ment el két lába tegnap egy öregembernek .. Ha időd van, menj ki nagyapámhoz, mér virágot is lehet kapni, éa tedd rendbe a sírt. tavaly nyolcvan forintot adtam az őrnek, de a gyom azóta Is hever a hanton. Anyádnak üzenem a legjobbakat, ne aggódjon ő sem, visszajövök, hiszen nem disszidálni Indulok, s ha éppen akarnék, Bécs felé indulna a vonat, de huszonöt év után az ember nem vágyik idegen simogatásra. Jól élünk majd, hidd el, te nem ütöd a fiamat és én sem engedem, hogy káromkodjon Látod már esik az eső, menj, zöld a lámpa, engedd el a kezem. Jó lenne, ha egy éjjel mellettem feküdnél, de jövök hamar vissza... Esernyőt hoztál? Jól van, vigyázz a lépcs'őnél. el ne sodorjon a vonat. Szervusz. SZÜTS LÁSZLÓ: Petrarca könyvébe Kezdettől fogva fájsz nekem Mindig bomlik valami köztünk Az is amit meg sem kötöttünk Sziszifuszi e küzdelem Mert szélszaggatta hegyeken Mert sziklákon mohaként nőttünk Csoda a ml halovány-zöldünk Csupa elvérzett győzelem Visszafordul a hátamon A mindennapos fájdalom Hogy kettőnket újra teremtsen És folyton kezdhetem élőiről S az Idő engem meg nem őröl Hisz’ két foga közé szorultam. A korcsmáknak is megvan a maguk története. És rendszerint nevüknek, címüknek is. Most elmondom, az én falumban miért neveztek el egy korcsmát Vizesnek. És bár... De lássuk a mesét. E.-ben élt egy részeges vízvezeték-szerelő, aki munkáját precízen és szeretettel végezte, aztán, ha megunta, felsóhajtott: „elmegyek a Vizesbe, bekapok egy fröccsöt”. De nem mert oda menni, mindig egy másikba ment és ott itta meg borát. A szerelőt természetesen intelligenciával és munkaszeretettel áldotta meg az ég. A városka egyik romantikus mellékutcájában volt egy kis büdös korcsma, ott mérte a pálinkát meg a többi Italt özvegy Saroffemé, szép szőke asszony. A nő fiatal volt, ahol kellett domborodott, huncut is volt, ahogy egy korcsmárosnéhoz illik, és a szeme Is villogott, mint minden özvegy korcsmárosné szeme. Villog, ha törzsvendég jön a boltba, vagy duhaj vendégeket kell kidobni, vagy talán — és néha ez Is megtörtént —, éppen tetszett neki valami. Dehát ez régen volt, akkor még a vízvezeték-szerelő is fiatalos bolondsággal bámult a világba. Néhány napja költözött a városba. Bejött a korcsmába, megjavította a csapokat, kezet mosott, kért egy tányér kocsonyát, megivott rá egy nagy- fröccsöt. Később átment a szomszédba ter- peszkédő iskolába, és amíg a hegesztőpisztolyával a fémcsöveket lágyította, bámult a fénybe, azon kapta magát, egyre a korcsmárosné igéző kék szemét látja, nincs ott, de látja. Délutánig bírta. Akkor átment ismét a kricsmibe, mert érezte, tudta, az asszony szeme hívja öt, mennie kell. A munkával végzett, rendes, majdnem elegáns utcai ruhába ült az asztalhoz. Az asszony megismerte, rendelés nélkül vitte a fröccsöt. A szerelő megfogta a korcsmárosné kezét, és csöndben annyit kérdezett: „Jó a csap?” „Jól szuperál” kacarászott az asszony és hagyta, hogy a kezét fogják. Három fröccsöt kapott, többet nem adott neki ^z asszony, pedig egész este ott ült szembe a söntéspulttal. A harmadik pohárnál már nem beszélgettek és nem is fogta meg a kezét, mert tele lett a helyiség emberekkel és az asszony mondta, hogy most ne. Csak a szemük beszélgetett. Á. zsivaj elandalította őket, a füst különös álomvilágot varázsolt. Egy vasutascsoport érkezett, teleszíva szesszel, mint a szivacs. Ittak, aztán a fizetésnél kötözködtek. — Nézze asszonyom — szájait az egyik —< rossz bor nincs, rossz bor csak az lehet, amit a vasutas hitelben sem iszik meg, ámbátor erre példa még nem volt. A maga bora elég silány, így hát hitelbe ittuk. De megittuk! És ehhez a borhoz csók is jár, a maga csókjáért készpénzzel fizetnék. A szerelő felállt, odament a vasutasokhoz; megkérdezte mennyit ittak. Elővett két pengőt, letette a sörtől áztatott bádogpultra az asszony elé, és ugyanezen mozdulat fonákjával visszakézből srájonvágta a szellemeskedő vasutast. Az elterült. A verekedés tíz percig tartott, akkor megjelent a magyar királyi csendőrség bajuszos őre és véget vetett a cé- cónak. A vízvezeték-szerelő egy hónapot kapott. A korcsmárosné egyszer bement hozzá, cigarettát és házikolbászt vitt neki. Amikor kijött, megvárta a rendőrség kapujába. A férfi szerette a munkáját, még aznap nekifogott. Este elment Saroffeméhoz, leült megint szembe a pulttal, itta a nagyfröcs- csöt. Hét órakor . égetett cseréplábosba töltöttkáposztát rakott elé az asszony. A gőzölgő edényben a paprikás, tejfölös szaft alatt két nagy töltés dagadozott, meg egy jókora füstölthús. Kenyér helyett barnára sült vékony rántotthúst kapott, a disznó zsírtalan combjából sütötte a korcsmárosné. Nem evett még ilyen jó ízű ételt, talán sohasem volt még ilyen jó dolga, hogy töltöttkáposztát rántotthússal egyen. A vasutasoknak se volt igazuk, mert nagyon jó bort mért az asszony, este 11 órakor a rollót együtt húzták le belülről. Éjszaka megtörtént az, aminek ilyenkor meg kell történnie. Hanem a város! Sarofferné kormcsáját elnevezték Vízvezeték-szerelőnek, aztán csak röviden Vizesnek. „Gyere a Vizesbe, megiszunk valamit”. „A Vizesbe mérik a legjobb barackot”. „A Vizesbe kapni a legjobb kocsonyát.” „A Vizesbe békebeli töltöttkáposztát főz Sarofferné."
