Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)

1972-02-13 / 37. szám

ösztövér kútágas - Kulcsár József felvétele _ _ a tizennyolc íves koromban meg- I I kérdik tőlem, hogy mi akarok "A" lenni (senki se kérdezte), habo­zás nélkül azt felelem: kul­tuszminiszter. Nem mintha a hazai közoktatás reform iára lett volna valami országmen­tő tervezettem: akkoriban fő­leg a vízilabda érdekelt. De volt egv új szerelmem, az opera. Két pengőbe kerül a jegy az oldalsó karzat hátsó soraiba, ahonnan állva is csak a színpad egyik felét lehetett látni. Ennek megfelelően vol­tak jobb oldali és bal oldali operák, tudniillik atekintet- ben. hogy a szín. mely részén játszódott a lényeges cselek­mény, a Don Jüanban a kő­szobor bejövetele, a Falstaff- ban a ruháskosár vízbe dobá­sa. Ám ezt a nyakmerevítő helyet is fölöttébb körülmé­nyes volt megszerezni. Pénte­ken jelent meg a hirdetőoszlo­pokon a következő heti mű­sor. s vasárnap reggel tízkor nyitott az elővételi pénztár. De ilyenkor már hosszú sor várakozott az ablak előtt, a terelőkorlátok közt kígyózva, ki a Dalszínház utcára, néha egészen a szfinxig: az olcsóbb jegyeket egykettőre elkapkod­ták. Tanácsos volt jókor oda­állni. lehetőleg már hajnal­ban: a szombat estét úgvis barátaimmal töltöttem, nem­egyszer le sem feküdtem. So­sem tudtam azonban oly ko­rán érkezni, hogy néhány ásí.tozó operabarát már ott ne csellengjen. Ezután végtelen ácsorgás, toporgás következett a téli éjszakában, az egyes énekesek regiszterének apró­lékos megvitatása, a Nemzeti Sport többszöri kiolvasása: olykor még szunyókáltam is. az imádott épület kőfalának dőlve. E végigvacogott hajna­lokon dolgoztam ki életprog­ramomat: miként kerülhetnék olyan pozícióba, hoav mind e tortúrák nélkül juthassak be a színházba, jó helyre, ahon­nan látni is lehet, s akkor, amikor épp kedvem támad. Ehhez nem elég milliomosnak lennem, mert hiába vásárol­hatja meg a milliomos jegyét a harmadik emelet első sorá­ba. vagy még ennél is előke­lőbb helyre, a pénztárnál azért neki is sorba kell áll­nia (akkor még nem tartot­tam ott a társadalmi ismere­tek terén, hogy egy milliomos esetleg az inasát, vagy sofőr­jét is odaküldheti). Ehhez legalábbis kultuszminiszter­ré kell lennem, akinek tudva­levőleg saját páholya van az Operában: akkor jön-megyT amikor akar. a felvonás köze­pén is. s ha úgy tetszik neki. egy évadban akár tízszer is megnézheti a Fideliót. A vízilabdázást aztán abba­hagytam, az operából nem az egyes mérkőzéseken elért részletes eredményekkel, maid a győztes együttesben szere­pelt játékosok felsorolása és fényképe. Végül a góllövő­lista. Ehhez tudni kell. hogy a Karinthy Ferenc: ÖNGÓL • tudtam kiöregedni. Az élet olykor különös módon teljesí­ti vágyainkat. Kultuszminisz­ter ugyan nem lettem, a le­lek szerint már nem is le­szek. De az áhított szabadje­gyet egy évadra mégis meg­■Rjg» Ml Mjjt ■ Ili# W «731 hátvéd nem szokott gólt lőni. inkább az ellenfél lövéseibe igyekszik belenyúlni. A lab­da ilyenkor irányt változtat, s elsuhan a kapu mellett, vagv erejét vesztve lepottyan a vízre. Előfordulhat azonban. Brándf ...r.113 Schatz .................. 85 S tephányi............... 75 s tb., stb. Karinthy ............... 1 (öngól) É n ió ideig nem tudtam er­ről a faliújságról, csak az tűnt fel, hogy a portás nem köszön vissza, csupán morog valamit a postát rendezgetve, a kapualjban terefelérö mű­vészek hidegen biccentenek, összesúgnak a hátam mögött A lépcsőházban, a tábla előtt aztán megértettem e keßv- vesztés okát: elhülve olvastam át újra meg újra a góllövő­listát. A iobb érzésűek közül néhányan odajöttek, tapinta­tosan érdeklődtek, hogyan is történt a sajnálatos eset. Pró­báltam megmagyarázni, de ez hosszadalmas, bonyolult histó­ria. számos szakkifejezéssel, a közepén otthagytak, hogy 1e- lenésük van. Sokáig közelébe se mentem az Operának, s ha valamely tagjával találkoztam, igyekez­tem eltűnni, vagy úgy tenni* így lett a Vize6 jelzőből név, ellentétben jelentésével, így lett a szerelő fémjelzője en­nek a korcsmának. Először fájt neki. Az asz- 6zony örülit, sőt büszke volt rá. Nem is tudta pontosan, hogy mire büszke. Nem is sokat gondolkozott rajta. Keli-e egy fiatal és öz­vegy ■ korcsmárosnénak ennél több: tudják, hogy jól főz, és a városban azt beszélik, hogy esténként erős iparos férfi öleli őt. Olyan kevés kell a nő boldogságához, itt még túl is adagolt az élet, mert az italmérés haszna sem volt lebecsülendő. A férfit kollégái ugratták, ilyenkor szé­gyenlősen mosolygott. Maga sem tudta, ho­gyan, miképp és főleg miért, de rákapott az italra. Már napközben is vissiza-vissza járt, bekapott egy-egy fröccsöt és sietett vissza a munkához. Érezte, hogy valahol csúszik a talaj alatta, azért a munkájához görcsösen ragaszkodott, ezt érezte élete legbiztonságo­sabb pontjának. A korcsmában is tett-vett, a pulthoz is odaállt segíteni az asszonynak, de a lelkét kikezdte valami, az egyensúlyt már a munka sem tudta helyrebillenteni. Nappal sohasem volt részeg, erre vigyázott. Csak töltögetett, töltögetett, de a nívót tar­totta, egyszer sem lépte át. Este viszont mind gyakrabban berúgott. Nem volt kötöz- ködő természetű, danászni sem szeretett, in­kább szomorú volt* mondogatta is ilyenkor, hogy neki nem a teste kívánja a szeszt, a lelke szomorú, annak kell a bor. Az évek ilyen szomorúan repültek és a természet különös játéka, hogy ebben a nagy szomo­rúságban a jó ételtől, meg a töménytelen italtól a szerelő elhízott. Az asszony dombo­rulatai rendületlenül tartották magukat, de az évek szeme alá és szája köré finom kis szarkalábakat rajzoltak. Azért a részegeknek most is a régi kívánatos Róasdka volt. Egyszer az asszony azt mondta a szerelő­nek, eleget evett-ivott már, egyformán hasz­navehetetlen nappal is este is, a fiatalságát elrabolta, költözzön el tőle. Még utána kiál­tott, hogy nem köteles ő az ágyban is a bü­dös pálinkát szagolni. A férfi szomorú lett, szégyellte is a dolgot, aztán elvitte néhány ingét és ruháját egy albérleti szobába. A szoba kicsi volt, a talajvíztől dohos szagú és hűvös. A kis villanykörte a ráragadt légypi­szoktól alig adott fényt, az egész mégis il­lett a szerelő szomorúságához. Két hétig nem ment a korcsmába. Akkor is csak részegen mert bejönni. Odament az asszonyhoz és megkérdezte, mit segíthetne. — Menjen haza jóember, hiszen maga tökrészeg, tudja, hogy utálom az ilyeneket. A férfi leült, fejét mellére ejtette, kért egy pohár bort, kapott, ebből tudta, hogy semmit sem jelent már az asszonynak, már az italtól sem félti őt. Hangos társaság érkezett. Röhögtek, itták, énekeltek. Egy megtermett, inkább kövér for­ma közülük odakiáltott Rózsinak: „Hozza már lelkem, gyorsabban. Hagyjon fel ezzel a vénasszonyos tempóval”. Vihogtak. Amaz folytatta: „Az ágyban is ilyen lusta maga, angya­lom?” A vízvezeték-szerelő felállt, odatántorgott hozzájuk, barátságosan fogadták. „Igyon apa, itt a bögre fogja. Magának már nem árt.” „Nekem tényleg nem árt, amint látják ré­szeg vagyok, de így is tudok viselkedni. Vi­szont maguk nem tudnak viselkedni, ezért nem ihatnak többet.” Megfogta az üvegeket, hogy visszavigye a pulthoz. Valaki hátulról nyakon csapta, elesett. Az üveget estében fel­tartotta, hogy ne törjön össze. A bor hide­gen folyt arcára, be az inge alá. Felállt, az üveggel ütött, a kövér elterült. Hárman es­tek neki és kegyetlenül megrugdosták. Ügy félájultan egy székre ültették, telerakták hervadt virágokkal, aztán az egyik asztalról vázastól a kezébe erőszakoltak egy csokor őszi rózsát. Meglocsolték vízzel, utána rá­szórták a korcsmában található hamutartók tartalmát. — A vén huszár — mondta az, akit leütött és röhögve távoztak. Zárórakor a korcsmárosné fel rázta a szere­lőt. Utálattal kezet mosott, mondta a férfi­nak, hogy takarodjék haza. Köszönésképpen mégegyszer a leikébe taposott. — Nem való maga már semmire. Még arra sem, hogy egy gyönge nő becsületét megvéd­je. A férfi piszkos ruhában, de józanul lépett ki a sötétbe, s útközben akárhogy erőlködött, már a töltöttkáposzta íze sem jutott eszébe. Ez volt hát a történet, egy korcsma törté­nete és E.-beu a vendéglátóipari vállalat im­máron másfél évtizede hiába erőlködik, és kísérletezik új nevekkel, hiába adta a Zöld­koszorú nevet, hiába az 1-es számú üzemegy­ség elnevezést, nem ment a dolog. Az em­berek ma is a Vizesbe hívják egymást. Ez maradt mind a mai napig a korcsma neve. Jóllehet a szépszemű korcsmárosné és vízve­zeték-szerelő betyárja már régen az igazaié álmát alusszák a föld mélyén. kaptam. Ez úgy történt, hogy néhány esztendeje a Gellért- ben találkoztam Steohánvi- val. az Operaház jeles rende­zőjével. az FTC egykori pó- lózójával. ő mondta, hogy van egy csapatuk, a Fáklya, ő is újra vízbe szállt, szálliak be én is. Kicsit ellubickolunk, old boyok: ha rámegyünk, megnyerhetjük a másodosztá­lyú bajnokságot. Így is lett. több évi szünet után azt a nyarat még egyszer végigszu­szogtam a medencében: szo­morú fináléja egy hajdan me­részen induló pályának, még a siketek csapatával is szem­bekerültünk. De győztünk minden mérkőzésen. igaz. Brandi, az egykori válogatott aranycsapat hírneves bombá­zója is közöttünk fürdőzte utolsó tényleges szezonját, s valóban bajnokok lettünk, nagy gólaránnyal, a második osztályban. Az Operában hihetetlenül megnőtt a tekintélyem. Ér­mekkel. plakettekkel ajándé­koztak meg, két személyre szóló szabadj eggyel, mellyel bármely üres helvet jogom volt elfoglalni. Ha beléptem a művészbejárón, a portás ki bújt üvegkalitkájából, hogylé- tem, s formám felől tudako­zódott. az igazgató vóliam ve­regette. és saját páholyát ajánlotta föl, a titkár bekí­sért. a szünetben feketével kínált. Világhírű énekesek szorongatták a kezem, tüll- szoknyás balerinák küldtek felém jelentős pillantásokat: egv férfi, ez voltam a sze­mükben, igazi férfi, bainok. nem olyan festett báb. mint az itteni komédiások. « Dicsőségem, sajna, nem tar­tott soká: az az átok faliúj­ság tépázta meg. Egyébként a dekoráció remeke volt. egy titkos fényforrásokból megvi­lágított tábla, a léocsőház legforgalmasabb helyén, zász­lócskával és stilizált babérle­velekkel keretezve. Díszesen rajzolt arasznyi betűk tudat­ták a tagsággal, hogy a Fák-I lya-Opera vízilabdacsapata megnyerte a másodosztályt bajnokságot, alatta a tabella tíz eset közül egyszer, hoev ez a közbelépés nem sikerül, s a labda a hátvéd kezéről mégis a hálóba pattan, még­pedig töbnyire védhetetlenül. hisz a kapus másfelé helyez­kedett. így jártam én is: sok sikeres hárításom mellett az egyik — különben, könnyű, tíz góllal megnyert — mérkő­zésen úw találtam belenyúlni az ellenfél csatárának lövésé­be, hogy az csak kevéssé vál­toztatta meg irányát, s eev kis gellert kapva, mégis a ka­punkba csusszant. Az ered­ményen ez nem sokat változ­tatott. de ilyenkor a gólt an­nak nevére jegyzik be. aki utolsónak érintette a labdát, jelen esetben az enyémre. így tehát a góllövő lista követke­zőképp alakult: mintha nem én volnék azl olykor még sántikáltam isi Kedvenc operáimat hosszú ideig csak a rádión át hall­gattam. A sportolástól végleg visszavonultam. Három-négy év múltán a földalattin akadtam össze szegény Oláh Gusztávval. Na­gyon kedves volt, ő szólított meg, kérdezte, hogy min dol­gozom. Mesélni kezdtem a fennkölt. álmodó művésznek készülő drámáról, a jellemek kibontakozásáról, az atmoszfé­ra sűrítéséről, önfeledten, be- \ehevülve. Udvariasan hall­gatta. de egyszer csak közbe­szólt: — Mondd, kérlek, hogy iá volt azzal az öngóllal? A szabadiegyet egyébként nem hosszabbították meg. MEZEI ANDRAS: TÁJKÉPEK nj Két hete a tóra nézek, elaludtam, s befagyott. Jöttek a német zenészek, trombita szóit és fagott. Léptek a három jegenyék amíg a jég kövéredett. Fordult a tó és lett az ég az irtózatos mennyezet. Mint akit egy más égitest magához rántott, pihenek. Kiléphetek akárhová, már nem leszek idegenebb. I(. Jaj a fákon a görcsök, Az esős tél, a madarak, Szétázott arc az agyagon, németországi nap. Ez már az örök csütörtök: facipö, lágerruha. Ez már az örök csütörtök: facipő, lágerruha. NÓGRÁD — 1972. február. 13., vasárnap 9

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom