Nógrád. 1972. február (28. évfolyam. 26-50. szám)
1972-02-20 / 43. szám
PINTÉR TAMÁS: HAGYATÉK Egv halott lakásában tártam. Hátrahagyott holmilát leltároztuk: elnyűtt, igénytelen bútorokat, kínos gonddal kezelt, szegényes, " naftalin- szagú ruhadarabokat, öreges ragaszkodással őrzött értéktelen tárgyakat. De elrejtett értékeket. tízezreket, takarékbetétkönyveket is, amelyeket néhai tulajdonosuk precízen nylonzacskóba csomagolt. Ezekről tudtam, ő bízta rám a titkot hetekkel ezelőtt. Suttogva, a lénesőházból beszűrődő zajokra figyelve mutatta meg a már-már nevetséges és kéntelen rejtekhelyeket. — Itt lesznek, ha meghalok. — Folyton erre gondol. — Muszáj rá gondolni. — Mennyi ez? — Nyolcvanezer. — Miért nem költi magára? — Nem kell nekem semmi. A szekrényekből, az ágy alól, a kamra polcairól. . a konyhának kinevezett, sötét előtér mindén kis zugából konzervek kerültek elő, százszámra. Egy részük már használhatatlan volt, a gyári jótállás évek. óta lejárt, némelyiket megette a rozsda, ragacsos. büdös lé szivárgott' belőlük. Ezek voltak a legrégibbek. és rájuk rakva, szinte rétegekben a mind közelebbi időkből valók. — Az élet bizonytalan. Minden lehetőségre fel kell készülni. Ezt 'gyakran hajtogatta. — Háborúra gondol? — Nincs olyan rossz, amelynél rosszabb ne jöhetne. — Mégis, mire gondol? — Engem semmi sem érhet váratlanul... ócska papírbőröndökben, a polcok hátsó részén, eltorlaszolt sarkokban, papírzacskók hevertek, kristálycukorral és rizzsel töltve, Lehetett vagy negyven-negyven kiló. ha nem több. Kövérre hízott, riadt egerek rohantak szét, ahogy a csomagokért nyúlt az ember, a kirágott zacskókból a poros padlóra ömlött az egérpiszok- kal keveredett rizs és cukor. Emlékszem, mindig ugyanabban a kifakult, agyonhordott melegítőben járt. Mogorr va volt és bizalmatlan, mint az, idős, magányos férfiak általában. A kevesek közé tartoztam. akikkel szóba állt. Mert egykor a szomszédom volt a ház tulajdonosa. A házé. amely valamikor a harmincas években vidám napokat. láthatott. Földszintjén elegáns étterem volt. nehéz, keményfaasztalokkal, dráaa Thonet-székekkel. Kint magas orgonasövénnyel szegélyezett kerthelyiség, amely fölé hatalmas, vörös csíkozású vászontetőé lehetett kifeszíteni. Távolabb, a forgalmai utcai fronton, 'különálló épületben volt még egy olcsó kisvendéglő és tágas söntés is, a futóvendégek és a vékonv- pénzű kirándulók számára. A zenekar egy félkör alakú, nyitott erkélyen muzsikált, és az emeleten kártyaszobák várták a vendégeket. Kártyaszobák? Az igazsághoz tartozik, legalábbis a környékbeliek szerint, hogv ezeket a hangulatos, diszkrét kis her lviségeket időnként egészen más. intimebb játékok céljára Is kiadták, nevezetesen: alkalmi párocskáknak, egy- két-három órára. Minden bizonnyal nagyszerűen megfeleltek erre a célra is, arra is. Hoey aztán lakásnak nem voltak éppen a leR- ideálisabbak, azt saját keserves tapasztalataimból tudom. Laktam ott! A valamikori nyitott erkélyen most leginkább száradó ruhák lógnak, az étterem helyén ma is elég gyakran megfordulnak részegek, de rendszerint nőm önszántukból: a kerületi rendőrkapitányság körzeti megbízottja székel itt. Az egykori borospincét a MÉH bérli, hordók nem, esetleg csak rozsdás, idő rágta hordódongák találhatók benne, a volt vendéglőben pedig a környék legnagyobb önkiszolgáló boltja van. A vállalatok épp úgy bért fizettek a tulajdonosnak a helyiségekért, mint a négy házbeli lakás bérlői. — Enyém, és mégsem az enyém... — mondogatta az öreg. míg élt. Én meg ezt mondtam neki: — Most élhetne. A bérekSZÉKELY DEZSŐ: Ének tücsökhegedűre Búcsúszavát a vándor falevélnek csak azok értik, kik zavarban élnek. Ti hol éltek majd, cigány-tücskök? Porzik a nyár, a gyémántküllős álom, küldik az egek rezgő pákfonálon a tél pénzét, a vert ezüstöt.,, Búcsúzzunk. Dér ül a kert csonka fáin, hová készültök, nótás cimboráim? No, ne sírjatok! így ni, jól van... Még elintézek néhány sürgős dolgot, hát ne várjátok — űzzétek a gondot egy föld alatti fogadóban. CSANÁDY JANOS: Gyógyfüvek illata A bogarak már messze kint az utcán rajzanak, magadra hagy csendjével a nyár. Fejed fölött egy fülledt légtömeg oválisra-csiszolt nagyítóüvegformára tömörül. Tűz a nap, izzadtság sistereg, szárnyak pörkölődnek, lábak lángolnak: várod a vihart, ami a nagyítót összezúzza, és az égbolt, mint vadlovak sörénye, hajlékony lányok dús aranyhaja rejtelmesen könnyű és zilált Nesz ismét - száraz gyógyfüvek illata - hogy szeretnéd magadhoz húzni és kékjébe fúrni gyötört arcodat. 8 NÓGRAD - 1972. február 20., vasárnap bői legalább kétezer összejön havonta. Valamennyi nyugdíjat is kap. Pénze van a takarékban. Mit akar? — Mindig beosztással éltünk. akármennyink is volt. Nem költöttünk semmi feleslegesre. Sem én, sém a . bátyám. Nőtlenek voltunk, kevéssel beértük. — Szeret utazni. Miért nem utazik legalább? — A világ mindenütt egyforma. •. S most nagyon nyomasztó érzés volt rakosgatni a. tárgyakat. Az asztalon még ott állt az utolsó sovány reggeli maradéka: egy darab üres oi- rítÓ6, fél citrom és csorba fajanszbögrében kevés kihűlt tea. Ezen a reggelen beszéltem vele utoljára. Rosszul érezte magát, mégis csak nehezen egyezett bele. hogy orvost hívjak. — C6ak a pénz kell nekik! Segíteni nem tudnak... Tervszerűen, a hivatalos ügyben járók kegyetlen alaposságával vettük sorra a dolgait. Minden fiókot kihúztunk, minden zugba belenéztünk. Á szúette kétajtós’ szekrény aljából rendezett iratcsomóik kerültek elő: telekkönyvi' kivonatok, adóbefizetést nyugták. számlák, üzleti leveleit, átvételi elismervénvek, igazolások és egy internálás! javaslat fotómásolata, amelyről többször is hallottam. — A bátyám angolbarát volt. És ezt nem tartotta magában. Járt a szája. De az államosításkor jól jött a papír. Nem vették el a házat. — Később felajánlották, nem? — ötvenegyben. Mert nagyon szorították a prést. Magas volt az adó. Felajánlottuk a házat az államnak. Nem kellett«. Leltároztunk a hideg szobában. — Egy darab átmeneti kabát, használt, kopott, százötven forint. — A tanács tisztviselője gyakorlottan, jól ol,vaeható betűkkel irta a hagyaték darabjait az erre szolgáló nyomtatvány rovataiba. — .. .Három lepedő, á: húgz forint.... Egy pár magasszárú cipő. negyven forint... Konyhai edények, takarók, használati tárgyak, ingek,.. A.: húsz forint... Vajon gazdájuk életét mennyire becsülhette volna a leltározó?! Másfél éve került Hód ősi Pálné a szövetkezet élére. Kívülről érkezett, fürge tekintetű szemmel nézett körük Mindjárt első délben észrevette, hogy külön-külőn asztaloknál ebédelnek a munkások, a technikusok, az irodaiak. összetolatta az asztalokat, ettől fogva mindnyájan együtt ettek két hosszú sorban. Hódos! Pálné azonnal tegeződni kezdett a nőkkel, a takarítónőkkel is, a tanulólányokkal is, ha elmúltak tizenhat évesek. Mint a népi állam megszilárdulásának hajnali szakaszán. Egyéb intézkedéseivel és szokásaival is arra törekedett, hogy családias levegőben éljen ez a kis létszámú üzem. Az elégedettek örömmel hajtogatták: Hódosi Pálné tudja mi a demokrácia, s lám az egyszerű eszközökkel is megvalósítható. Mások, kevesebben, úgy vélekedtek, hogy hajkurássza a népszerűséget és eszközei igen praktikusak, egy fillérbe se kerülnek. Ez utóbbit egy éven belül megcáfolta az a nyomós tény, hogy Hódosiné segítségével a szövetkezetiek meghódították a szakmában elérhető legjobb fizetéseket és munkafeltételeket ★ Idén éppen nők napján kászálódtak ki a napsugarak a hetek óta- vastagodó, már homlokszorító szürkeség mögül. Először próbálkozó ta- vaszigéretet is szállított a fény. Éttől eleve is derűsebbé vált mindenki. Az étkezőRéti Zoltán: Érsekvadkerti palántázók ZELK ZOLTÁN. Egy-szál ingben Egy Síál ingben, mezítelen talppal, a tél göröngyös tócsáin át futott hozzám, s bebukva az ajtón, mellemre zuhant az a leány, ♦ Kuporogva megült a fotőjben - nem illett hozzá most semmi fény, nem illett a szép fiatal térdek sose szűnő nyári mosolyaFölemelte lassúdon a csészét s félúton eltört a mozdulat - úgy bámult a kihűlő teába, \ mint kútba hajdan a\kis cseléd. Apjo voltom? bátyj'a? szeretője? mindenképpen rokona, hiszen a rémület vert tanyát szívében, s megőszült egy pillanat alatt. Megnyugodva? Csak letörölt könnyel ment el aztán. Kucsma és kabát. De én láttam, kusza, fehér hajjal mezítelen fut az úton át! A kiiasznoii ben pedig, meglepetésükre, két-két deci bor várta az ebédelőket. Hódosiné hozatta az Italt. Tréfás nőnapi felkö- szőntőket rögtönöztek. Majd az egyik karbantartó előadta tudományát: hogyan lehet a mértékletes két decit egy literré fokozni. Ha az ember Lassan-lassan csepegteti szájakéin népes családom van, nem könnyű gondoskodnom róluk. Húsból mindig egy hétrevalót veszek, eláll szépen a fridzsi- ben. Hetenként egyszer egy százassal megsértem a hentes öntudatát, mire színhúst mér. Nagyon hirtelen,,nagyon kemény csend lett. Hódosi Pálné a csend legelső másodper— Mert nézne — kezdte ti Nagy Színész, szinte minden étnemet nélkül, miután üdvözöltük egy- mu8t —, egy szöt se szólnék, ha valaha is kiloqás merült volna lel emberi vagu művészi magatartásom ellen. Visszautasitottam-a csak egyszer is valamilyen vidé- •kl meghívást, lemondtam . csak egyetlen alkalommal is Ingyenes "fellépést? Ez önmagában még nem volna érdem, de én nem kötelességből tettem, amit leltem a kultúráért, hanem büszkén és boldogan, abban a hitben es tudatban, hogy szerény lehellégemmel segíthetek. Vagy állíthatna bárki, hogy a nagy szerepekre pályáztam?■ Hiszen a kisgyerek, iá tudta, hogy bálványozott színész létemre a legkurtább szerepet is szívesért emeltem lel magamhoz. Es vajon csak a drámai szerepkörben éreztem volna jól magam'! Hát nem ugyanolyan átéléssel alakítottam a zenés bohózatok megcsalt férjét, vagy nem álltám örömest rendelkezésére a kabarénak is, amikor szüksége volt rám'/ Mert a művészt arisztokratizmust, a gügöt és hiúságot én nem Ismerem . . Es nem vettem ki részemet lángoló hittel es ifjonti lelkesedéssel a magyar film megújhodásából, stem vallallam-ft fizikai erőműn felüli odaadásaid a filmezéssel iáró fáradalmakat, izzó nyárban és dermesztő téli fagyokban? ■ ■ Ue nem is lehelne másként. Én színésznek születtem, én a színpadon élek, az életet csak játszom ... Gs most mégis kitaszítottak ' az emberi és művészi sorsközösségből, kitaszítottak úgy, ahogyan művészembert még talán sohasem. Mindig borzadva gondoltam az emberi bűnök egyik legaljasabbjára, az apagyilkosságra — és most egy apagyilkosnál utolsóbbnak érzem magam. Ha magát nem ismerném oly régóta, higgye el, hogy elkerültem volna,, aminthogy elkerülök most mindenkit, mert nem is merek már az emberek szemébe nézni. Hisz’ úgy nézhetnek rám, mint egy veszett ebre;, becsületből elégtelent kaptam Egy pillanatig se higgye, hogy üldözési mánia ez nálam; teljesen tisztán és józanul látom a dolgokat, de tudom, hogy többé nincs szükség rám, ezt akarták a tudomásomra hozni, ilyen leplezetlen könyörtelenséggel, ennyire brutális módon. Csakis ezt akarhatják — Igen, ne is szóljon közbe! — az ti céljuk, hogy férfikarom teljében, amikor a legérettebbnek érzem a művészetemet, elbúj dos- sjrn, kivándoroljak innen. Látja, ez a legvalószínűbb, ezt a sorsot szánták nekem az üldözőim; hisz' ismerik a jellememet, tehát tudják, hogy más kiút nincs számomra, pusztulnom kell, mégpedig minél előbb, hogy ne röhögjenek rajtam milliók. Igen, ez az egyetlen megoldás számomra, ha nem akarok a kárörvanüök szeme láttára lassan elmerülni a gyalázatok gyalázatában, bitang csavargó módjára elkerülni minden tisztességes ember tekintetét, s a társadalom számkivetettjei, a legzüllöttebbek módjára önérzettetekül elsüllyedni p mocsárban... *- Deficit tulajdonképpen mi történt? — kérdeztem megdöbbenve, amikor, a Nagy sSínétz lélegzés ily i szünetet tartott. A művész rám meredt; — Hogy ml történt?! Ember, hát maga csukott szemmel jár a világban?! Nem tudja, hogy az új darab plakátján ugyanolyan nagyságú betűkkel szedték az én nevemet, mint a többi szereplőét? LHeves Ferenc így fogja Tel... a hentes. — Bizony igaz — helyeselt gyorsan a kis Forbóthné. Hódosi Pálné igen haragudott magára, s hogy ettől szabaduljon, a többiekre lökte a haragját: — Megmondanátok, ugyan kinek ártok vele?! — Nyilvánvaló, hogy kinek. — háLÁSZLÓ ANNA: A bátorság rései ba a szeszt, hatása megsokszorozódik. Igaz-e, vagy sem, nem bizonyosodott be, mert a mókától,- ahogyan hátrahajtották fejüket és nevetés, vt- sítozás közben egymás szájába töltögették a bort, mindenképpen megrészegültek. Később nem is emlékeztek rá, ki volt az, valaki viccelődött: a hús, fájdalom, nem képes ünnepi magaslatra emelkedni, ma is mócsíngos, mint közönségesen. Ekkor Hódosi Pálné is kapatos volt már, legkivált attól, hogy ilyen szerteóramló, általános a jókedv, s ezt ő teremtette. Felkiáltott: — Mindent meg lehet oldani, kellő leleménnyel! Ne? cében kijózanodott. Hol felejthette az eszét?! összekócoló- dott. Ítélete szerint: többek között, de talán elsősorban az különbözteti meg a vezetésre alkalmas embert, a vezetésre alkalmatlantól, hogy sohasem lazul az önellenőrzése. Ez önkontroll vesztés volt a javából! A hangtalan keménységben, feszességben megszólalt Tor- ner Ila, halkan bár, de fojtott indulattal: — Nem hittem volna, hogy Ilyen bejeg szellemet táplálsz a siázaiéaiddál! És jogtalan előnyöket szerzel magadnak meg a családodnak! A hentes öntudatát legalább mi ne fogjuk fel cinikusán. Elég, ha ő borgott Ha. — Azoknak, akik helyetted kénytelenek elvinni a csontot, a mócsingot, a zsírt! Forbáthnéra nézett, hogy erősítse meg, de a fiatalasz- szony üres' tányérját kapar- gatta. — Azok nem adnak száz forintot — mérge&kedett Hódosi Pálné — így lényegében azonos* értéket kapnak, mint én a száz forint plusszal! Tudta, hogy ez elfogadhatatlan érvelés. Eddig ismeretlen, erőszakos vonás, vasvonás került az arcára. Eddig ismeretlen “ parancshangon folytatta: . — Az ebédidő ma sem hosz- szabb, mint máskor! Ha egy kis ünnepséget tartunk, nem ok a lógásra! A
