Nógrád. 1971. december (27. évfolyam. 283-308. szám)
1971-12-05 / 287. szám
V A város peremén (Pataki József rajza) J. Zoloiarjov: ED Z Ö SO R S Ügy történt minden, ahogyan vártam: virággal és zenekarral fogadtak. Az egyesület minden focista tagja családostul vonult ki a fogadásomra. A fiúk vállukon vittek ki a pályaudvar előtti térre, ahol rögtönzött gyűlést tartottak. A tiszteletemre v összesereglett tömeg fölött hatalmas transzparens rikított: ..ÜDVÖZÖLJÜK AZ ÜJ EDZŐT ! !!” A város legtekintélyesebb sportmecénása egy jókora pirosra sült kenyeret meg egy dobozka sót, a helyettes egy lakáskiutalást, a helyettes helyettese pedig egy lepecsételt, tömött borítékot nyomott a kezembe. A nők kendőiket lobogtatták felém, a gyerekek bájosan integettek, a felnőtt szurkolók pedig kórusban fújták: „Meg-jött vég-re! El-jen! Él-jen!" Éo diszkréten mosolyogtam, röviden válaszoltam az üdvözlő beszédekre, majd kocsiba ültem, berántottam a Volga ajtaját és töprengve dőltem hátra a kényelmes bőrülésen. Az efféle fogadtatás ugyanis nem volt már újság nekem. Engem ilyesmivel már aligha lehetett bámulatba ejteni. Másnap reggel méglátogattam a város vezetőit. Határozottan kinyilatkoztatták, hogy náluk magas fizetést és határtalan bizalmat élvézhe- tek. __ Napközben összehívtam a focistákat és grafikonon sűrítve vázoltam előttük az élenjáró fővárosi csapat elleni döntő mérkőzésre való felkészülés tervét. Egyetlen hét állt a rendelkezésemre. Rettenetesen meg- ízzasztott minden játékos. Valamennyi tapasztalatomat, tudásomat, energiámat, találékonyságomat igyekeztem a lábukba varázsolni. Megismertettem velük a modern labdarúgás legújabb taktikai elveit. Fokoztam az általános erőnléti felkészülést. Arra is meg szerettem volna tanítani a fiúkat, hogy ne csak a lábukkal, hanem az eszükkel is dolgozzanak. Tekintélyem a hét folyamán szüntelenül nőtt, s a mérkőzés előestéjén érte el a tetőpontját. A találkozó előtt fél órával még egyszer elismételtem a ’’ játékosoknak a taktikai utasításokat, lelket öntöttem beléjük újra és — a szállásomra mentem. Leültem a televízió elé, s vártam. A közvetítés első nyolc perce alatt mozdulatlanul terpeszkedtem a fotelben. Elő- érzétekkel gazdagon megáldott ember vagyok. Ezért a kilencedik percben könnyedén felálltam, kihúztam az ágy alól bőröndömet.és a már jól beidegződött mozdulattal nyitottam föl a fedelét. Ugyanekkor az egyik fővárosi csatár hirtelen kiugrott. Lövés! — mire a szvettere- met és két-ingemet a bőröndbe ejtettem. A sok-sok ezer szurkoló kétségbeesve sziszszent fel. Kapufa!.,. A szvet- tert és egyik inget visszavettem a bőröndből. Üjabb lövés! — visszaejtettem a szvet-, tért. Gól! Ha jaj! EH pakoltam a villanyborotvát, a papucsot és a pizsamát. Amíg a mieink ellentámadásba lendültek, összeszedtem többi holmimat is. Majd megkértem a postát^ hívják fel és kapcsolják szülővárosombeli lakásomat. Csapatunk elkeseredetten támadott. A két szélső ügyesen, okosan helyet cserélt, kicselezték a védőket, villámgyors leadás, lövés — góóól! A tribünön fülsiketítő öröm- újjongás. A bőröndömhöz léptem és tétován megálltam. A játék az első félidő végéig váltakozó sikerrel folytatódott. A második félidő első perceiben izgatottan mászkáltam a bőrönd meg a tévékészülék között. Az ellenfél viharos támadást indított, s a labda máris ott táncolt a mi hálónkban. Pontosan ekkor szólalt meg a telefon. A feleségem jelentkezett, otthonról. — Muszj ácska — szóltam nyugodtan a telefonba — üdvözöllek. Itt minden rendben. A munkát befejeztem.» Ma este hazautazom. A jegyet már egy hete megvettem. Te ne aggódj semmi miatt! A holnapi napot odahaza töltöm — átutazóban... — Nem értem — kérdezte a feleségem —, meddig dolgozol te még abban a városban? ! — A mérkőzés már a nyolcvanadik percben jár — pillantottam az órámra —, tehát még kb. tíz percig. Csókollak, drágám!... A játékvezető tizenegyest ítélt ellenünk. Felhúztam a kalucsnimat, fogtam a felöltőmet és a kalapomat. Lövés! ÉS a kapus hihetetlen ügyesen hárít! Határozott mozdulattal rúgtam le az egyik kalucsnit. A közönség tapsolt, de a labda mar megint a mi térfelünkön pattogott. A sárcipő újra a lábamra került. Balhátvédünk előre- . vágta a labdát a mezőnybe — s én természetesen már megint kalucsni nélkül álltam. Üj ellentámadás — újra fel a cipőt! Középcsatárunk előretöí, ragyogó kiugrás — leveszem a kalapomat. Gyönyörű csel — ledobom a felöltőmet. A center kicselezi a jobbhátvédet — lehajítom az egyik kalucsnit. Kicselezi a balhátvédet — l^hajítom a másik kalucsnit. Hatalmas lövés — góóól! ! ! Gól! Gól! Befejező füttyszó: 2:2! Nagyszerű! Arcomon rejtélyes mosoly bújkált- Felvettem a telefon- kagylót és felhívtam a városi fömecénás titkárnőjét. — Bocsánat — kérdeztem — mit is tartalmaz a megállapodás döntetlen esetében? — Rögtön utánanézek!... Kínos szünet következett Vártam. Kelletlenül számolgattam pulzusom verését. A titkárnő papírok között lapozgatott, majd megszólalt: — Na, meg is van! Hall engem?.., Szóval.., nekünk egyetlen edző sem felel meg hosszabb távon. Kivételes eset csak az, ha a csapat mindig győz. Akkor maradhat az edző. Nekünk győzelem kell, bármilyen áron. A sovány kis döntetlenkék nem, sokaid érnek. — Igen... Nagyon szépen köszönöm — mondtam és felhúztam a sárclpőmet. Lassan indultam a pályaudvar felé abban a csodálatos estében. Ott várt a lelkes tömeg a pályaudvar előtti téren, ott volt legelöl a kenyér a sóval, ott voltak a virágok, a zenekar és a rikító transzparens. De a kutya se szólt hozzám egy szót sem. Ugyanis nem engem búcsúztattak. Az új edzőt fogadták. Krecsmáry László fordítása Menyasszonybúcsúzó Jaj, pártám, jaj, pártám, Gyöngyösi koszorúm, Gyöngyösi koszorú, Gyöngy vei rakott pártám! Kötöttem, kötöttem Három koszorút, Szerelmes virág; Kincs, kincs, nagyobb sincs, Kinek szíve bánatba nincs. Egyiket köttettem Násznagy uramnak, Szerelmes virág; Kincs, kincs, nagyobb sincs, Kinek szive bánatba nincs. Másogyikot köttettem Vőfély uramnak, Szerelmes virág; Kiifts, kincs, nagyobb sincs, Kinek szíve bánatba nincs. Harmagyikot köttettem Vőleginy uramnak. Szerelmes virág; Kincs, kincs, nagyobb sincs, Kinek szíve bánatba nincs. Egyik virág még a búza szíp virág; Virágom, tolled én elmegyek, Szép virág, tői led ugyan él sem válhatnék. / Másogyik virág meg a szőllő szép virág; Virágom, tolled én elmegyek, Szép virág, tőlled ugyan el sem válhatnék. Martnagyik virág még a rózsa szép virág; Virágom, tőlled én elmegyek, Szép virág, tőlled ugyan el sem válhatnék. Szintúgy vetekedik háromszénű szép virág; Virágom, tőlled én elmegyek, Szép virág, tőlled ugyan el sem válhatnék. — Jaj, Néni barátom, Szerelmes pajtásom, Szánod-e megválni Te éldesanvádtól? — Jaj, dehogynem szánom, Majd, hogy meg nem halok, Kő van a szívemen, Majdhogy meg nem reped! — Jaj, Néni barátom, Szerelmes pajtásom, Szánod-e megválni Te éldesapádtól? * — Jaj, dehogynem szánom, Majdhogy meg nem halok, K6 van a szívemen, Majdhogy meg nem reped! — Jaj, Náni barátom, Szerelmes pajtásom, Szánod-e megválni Te lyánybarátyidtól ? — Jaj, dehogynem szánom, Majdhogy meg nem halok, Kő van a szívemen, Majdhogy meg nem reped! Sírjál, sírjál, s2éP szűz virág, • Mert van mért sírnod, Mert mán elválsz, szép szűz virág, Éldesapádtól. Sírjál, sírjál, szép szűz virág, Mert van mért .sírnod, Mert mán elválsz, szép szűz virág, Éldesanyádtól. Sírjál, sírjál, szép szűz virág, Mert van mért sírnod, Mert mán elválsz, szép szűz virág, Lyánybarátyidtól. Lyányom, lyányom, Náni lyányom, De nagy titkon tartottalak, De nagy titkon tartottalak, Kalitkában foglaltalak. Kalitkában foglaltalak, Mégis ott sem tarthattalak, • Kieresztem sárhajadat, Útnak ereszted magadat. Ne félj, lyányom, Náni lányom, Véled leszen a nagy Isten, Véled leszen a nagy Isten, Isten után Okosi István. Ipolyvarbó (Nógrád) 8 NÓGRÁD — 1971. december 5., vasárnap féSSSSJSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS* rs*ssss***ssssss Erdős István: Csörög az óra F elkapaszkodtak a lovak a Cserepartra, a szekérderékban asszonyok ültek, özvegy Magyar Lajosné széthúzta egy résnyire a nagy kendőjét, lenézett a falura. Csak egyszer haza érjünk már! — moccant volna a szája beszédre, de az asszonyok mel. lette mozdulatlan dermedtséggel kuporogták. Hiábavaló itt minden szó, elkapja a szél az ember hangját, levágja a kerekek alá. A szélről eszébe jutott a távvezeték zúgása, a távvezetékről a madár, amelyik délelőtt ott verdesett a drótok között, mígcsak szikrázva le nem zuhant a földre. összeszaladtak az asszonyok mindenki sajnálta, a szép madarat; senki sem akadt, aki azt mondta volna, úgy kell neki, minek (szállt a drótok közé. Hallotta valamikor gyerekkorában, hogy a beteg madarat szájból kell itatni, hát megpróbálta életre- kelteni, de nem sikerült. Még ki is nevették érte, hogy itatja a döglött madarat. Idába. Kár volt azért a gyönyörű állatért, soha nem látott azelőtt még ilyen színpompás tollú madarat! Ha nem szé- gyellte volna, elhozza haza, de így csak otthagyták egy répalevélcsomó tövében. Nehéz ez a dermedtség, ez a munka ilyen sáros-szeles hidegben, de érdekes, hogy mindig történik valami. Ma is itt van ez a madár. Miért repült neki a rengeteg drótnak, pont ott, ahol az asszonyok répát ástak? Ha egy kilométerrel arrább száll a távvezetéknek, észre sem veszi senki. így meg mennyien sajnálták. Majdnem- hogy elsiratták, eltemették. Mint egy embert. Hát ennyi az élet. Ennyi van az élet még a halál határvonalán, egy pillanat. Szikrák között zuhant le az a madár. Szépen pusztult el. Mert megfoghatta volna egy kóbor kutya, vagv róka is valahol téli dermedtségében. Ez annál, sokkal szebb halál volt. Ha már egyszer el kell pusztulni, az sem mindegy, hogyan történik. Belemerült a gondolataiba, észre sem vette, hogy a faluba értek, s a ház előtt megállt a szekér. Álom és ébren, lét határán motyogott maga elé tovább, a kocsis szólt hát- -a, hogy hazaért, szálljon le. Álig bírt feltápászkodni, elgémberedett lábaszárába sehogy sem akart visszatérni az élet, alig tudott leszállni a szekérről. Utána dobták kis- zsákba a néhány hullott répát, amit céklának hozott haza. Markolta volna a zsák száját, de nem volt ura a kezének, az ujjaira fagyott sár mint páncélkesztyű bénította. A csizmájával tolta a répát a hídlás alá, ott legyen, ne a sárban, az úton, míg érte jön valaki a házból. A kiskapu kilincsét könyökkel nyomta le, az udvar mély sarát kerülgetve cammogott a házajtóig. Halaszthatatlanul kívánta a lavór meleg víz si- mogatását bokája körül, az előszoba fogasán meg beleütközött egy fenyegetően meredő, kőkemény viharkabátba. Bosszantotta, hogy idegen van a házban. Belép sárosán, összéfagyottan közéjük, s a lánya majd úgy csapja össze a kezét, mintha nem tudná, répaásásból november vége felé így szoktak hazajönni. A színészkedés arra való, hogy a vendég azt higgye, ők az istennek sem akarják engedni a tsz-be az anyjukat, de nem lehet neki parancsolni. Keserűen felsóhajtott. Csak lenne egyszer békességrontó erős akarata, hogy kimondaná: hazudnak Este ők állítják be fél hatra csörgőre az órát. Csörög az óra, ébresztő, neki, ha enni akar, muszáj mindennap menni a munkaegységért. A szobában négyen voltak; Lánya, vasúti altiszt veje as asztal mellett ültek, vacsoráztak, levest kanalaztak. Unor kája hasalt a tűzhely melletti heverftn, zsebrádiót szorított a füléhez, lobon cos-bozontos nagy fejét úgy lóbálta a zene ütemére, hogy nevetség volt nézni. A vendég a tisztaszobából áthozott széken ült az ablak előtt. Csend volt. Olyan csend, amin érezni lehet, éppen abbahagyták a beszédet Sáros csizmáját nézték félreérthetetlenül. A lánya felugrott az asztaltól, megfogta elgémberedett kezét, és mint egy bűnjelet emelte meg a vendég felé, és kezdte mondani a maga mentségét, any. ja erőszakosságát. — Hogy azért a harmincnegyven forintért képes, édesanyám ... Mossa meg a kezét édesanyám, forró vízben, szappannal. Itt a lavór, tegye rendbe magát, hamar... Nem lehet magának parancsolni. A fiatalasszony a vendégre mosolygott, aztán hogy az anyja német intett a kézmosásra és mutatta, hogy a meleg víztől a hideg ütne a kezébe, széket húzott a tűzhely mellé, kibontotta az anyját kályhacső keménységű csizmájából, nagykendőből, köd* mönből, leültette, áztassa a lábát A vendég öregember volt. Fehér bajszos, szép arcú. örökhagyó gazdag nagyapa — biztonságérzettel szája körüL
