Nógrád. 1971. december (27. évfolyam. 283-308. szám)
1971-12-25 / 304. szám
Csukly László Deák László Erdős István Hann Ferene Horváth Mária Kiss Sándor VVVVVVVv>Aí'VVArWV'VVVVVVVVVV\A<'VVVVVVVVVV'VV'\/VVV\/VV/VVVV\<'>A<-VVV Zorba az őrnagy Egy órám van a vonat indulásáig. Sétálok és bámészkodom. A pályaudvar érkezési oidalán, a Thököly útról nyílik az oszlopos bejárat. Három fiatal fiút igazoltat a rendőr az egyik oszlop mellett. Megállók a közelükben. Középkorú férfi imbolyog felém. Nem zavarja, hogy rendőr van a közelben. Éppen meggyújtom a cigarettámat, amikor megszólít: — Ne haragudjon, megkínálna egy cigarettával? A fene tudja miért, rokonszenves nekem a férfi. Borostás az arca, de nyílt a tekintete és mosolygós. Talán nem is annyira részeg, mint ameny- nyire a járása sejteni engedte. Ruházata hanyag, mégse kelt rossz benyomást. Különben is mit számít milyen, nem kell ebből olyan nagy ügyet csinálni, hiszen csak égy cigarettáról van szó, amit «kárkinek adnék. — Hogyne, tessék — veszem elő a dobozt, gyufát gyújtok, Cöllobban a láng, fölé hajoL Egyenesen a szemembe néz, Így mondja: — Nem azért, van nekem pénzem. A zsebébe tár, kiemel egy csomó aprópénz. Nem szólok semmit, várom mi következik. Túlságosan hosszúra nyúlik a csend, már mondanám, nem érdekes, ne is zavartassa magát, tudom én, hogy milyen az egy dohányosnak, ha éppen Minősen cigarettája. A hallgatásomat bántónak érezheti, inert összehúzza a szemöldökét, de a nevetős ráncok nem tűnnek el alóla. — Ki is fizethetem — mondja. — Mennyi az? Egy- hÚ6Z? — kérdezi. Kiemel egy kétforintost a tenyeréből. Mivel nem nyúlok érte, leteszi mellém az ablakpárkányra. — Tegye csak el! — nevetem el magamat. — Még szüksége lehet rá — és a talponálló felé bökök a fejemmel. — Ha van pénze, akkor mért nem vesz cigarettát? Hamiskásan huhyorog rám. — Hát, vehetnék, csakhogy. .. — húzza a szavakat, mintha gondolkodna valami tupiszságon. A markából a pénzdarabokat visszaborítja a zsebébe, aztán kivágja: — Adjon nekem két forintot! Elnevetem magam. Akkor jár így az ember, amikor viccet mesélnek neki, s már előre sejti a csattanót, ami mégis ellenállhatatlanul magával ragadja. — Minek? — évődöm. Vidáman ugrál a szeme. A talponálló felé kacsint. Nyúlok a zsebembe, előveszek két egyforintost, a kezébe teszem. — Miből gondolta, hogy adok? Talán úgy nézek ki. mint akit meg lehet vágni? Olyan jámbor és jóindulatú fickónak látszom? Nem válaszok nem is bólint, csak még jobban elmélyülnek a nevetős ráncok a szeme alatt. Talán nem akar megbántani azzal, hogy valóban baleknek tart. De feleslegesen tapintatoskodik. Nézzük egymást derült képpel, kikerekedő szemmel, mind! jattén tudjuk, hogy mit gondol a másik, ettől valami furcsa áramkör keletkezik kettőnk között, mintha már nagyon régen ismernénk egymást. Zor- bára, a görögre emlékeztet. Vajon ki ez az állandóan jókedvű, vén csavargó? — Pedig soha nem szoktam adni — mondom. — Elvből. De most szórakoztat engem éz a dolog. — Adhatnál még egy forintot — mondja, s rövid szempillája résein lesi a hatást. Nahát, ekkora szemtelenséget! Ez már egyenesen zseniális. És haragudni se lehet rá. Csak nevetni, nevetni tele szájjal, ö is velem röhög. — Hát, mit gondolsz, ki vagyok én, Dárlus? Most mér •több pénzed van mint nekem. Én is szívesen meglnnék egy korsó sört. Van annyi? — Miért ne lenne?! Megszámoljuk a pénzt, öt forint egy korsó sör. Éppen egy forint hiányzik. Hozzáteszem az enyémből. — Majd én beállók a sorba! Viszem a két koraót a magasra emelt, keskeny asztalhoz. Ott vár. A hab végigcsorog az ujjamon. Körülöttünk bűz és piszok, egymást lökdoső italos emberek, esznek, isznak és hangoskodnak. Megszólal a hangoebemondó: „Gyonsvonat induL ..” Néhányon szedelőzködná kezdenek, a peronon meglódul a tömeg. Nagyot húzunk a sörből és kedvtelve nézegetjük egymást. — Te mindig itt lógsz? — kérdem. — Dehogy. Mit gondolsz? Van nekem rendes munkahelyem. Tudod te. kivel álisz szemben? Egy őrnaggyal, érted? Megmutassam az igazolványom? ötvenhatban leszereltem. .. — Te talán tudod, hogy én ki vagyok? Na látod! Nem is érdekes. Most én következnék, de majd legközelebb. Akármikor találkozunk, mindig jó leszel nálam egy sörre. Hasonlítasz Zorbára, tudod? Családod van? — Van. Két szép lányom. Az egyik tizenhat, a másak meg tizenkilenc éves. Gödön lakunk. Már csak pár percem marad a vonat indulásáig. A cigarettásdobozomat az asztalon hagyom. Hátha mégis szüksége lesz rá az öregnek. Elhelyezkedem az egyik fülkében. A kalauz belefúj a sípjába. Lehúzom az ablakot és kinézek. Az utolsó kocsi mögött a sarkon feltűnik Zorba. A kezében szorongat valamit é6 hevesen hadonászva integet a távozó vonat után. Hirtelen nem tudora, hogy mit akarhat. Szálljak le? Talán ottfelejtettem valamit? Nézem a csomagtartót. A táskám feldobva. A nagykabátomban az irattárcám. „Ja, a cigaretta” — kapok észlbe. Fél testtel kihajolok az ablakon. Legyimtgetek mérgesen. „Nem érdekes! Neked hagytam.” De nem hallja. Csak leejti a karját, a vállát megvonja és tétován visszafelé indul a pályaudvaron. Őszei // o Az őszi köd a fákra száll az ágakon mint egy madár mint nagy madár a nyári szél egy fuvalom még elkísér az utamon de szárnyra ke! és messze megy a képe csak mint képzelet Látomás Gazdátlan csikó poroszkál, beton útnak kő-porában, nyerítése: messzehangzó, kakasszó az éjszakában. Szabó Gyula Mártikám Látom a «Bernedet, A szemed annyit ér nekem. mint a csillagok. Van vagy három- és félmilliárd amit én látok. Veled és velük vagyok, pedig az éjszaka sötét csendje borul rám. és még csak nem ki álmodok. Deák LássM ' Kis irodai mi A költészet alapvető emberi kapcsolat, örökös párbeszéd a világról, önmagunkról. Aki alkot, annak a legmagasabb mércét kell maga elé állítania, ahogy azt József Attila is követelte: „Dolgozz, munkálj. A szép, a jó, a hasznos I mihelyt elkészül, az élethez áll. / Minden jó mű egy-egy szabadságharcos. / Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss, I ne fogja a halál.” Szerzőink, akik ezekről az oldalakról köszöntik az olvasót tudatában vannak a József Attila-i igazság súlyosan kötelező voltának. Lelkűkben melengetett énekeikkel harcba indulnak, hogy megtalálják az utat lélektől lélekig. Mert amikor a költő alkot — mondja József Attila — ez nem jelent kevesebbet, minthogy alakítja a világot, az emberi világot, az emberiséget azoknak a segítségével, akik a társadalmi munkamegosztás révén mással lévén elfoglalva, úgy osztoznak a költő tevékenységében, hogy művét szeretettel veszik magukhoz. A költők, az alkotók tehát mindenkor társakat kerestek, s találtak az olvasókban, azokban, akiknek szintén „szép volt lelkűkben az ének” és ezért találhatták a mások énekét is szépnek. Sokan mondják, hogy irodalmunk túlméretezett, akadnak még olyanok is, akik azt állítják, hogy lassan több lesz az író ember, mint az olvasó. A bőség gazdagsága azonban jó dolog. Szerzőink között találkozik a olvasó ismert nevekkel, olyanokkal, akik már sokszor szerepeltek szépirodalmi alkotásokkal. Lakos György több kötetes szerzőtől az első szárnypróbálgatásokat végző Tóth Gyuláig, a költői-írói hang számtalan variánsával, a valóság megközelítésének számtalan lehetőségével próbálkoznak. Nem egyenletes értékű alkotások. Lapunk mégis bátran ad teret a jelentkező tehetségeknek, mert tudja, hogy az Igazán nagy tehetségek is csak akkor ragyoghatnak fel, ha van olyan műhely, ahol bátran próbálkozhatnak. A tehetségek megítélése egyike a legnehezebb dolgoknak. Vannak korán érő, hirtelen fellobbanó tehetségek, s ÁLOM átkliltottál a szomszéd szobából mely épp a világ túlsó felén 20 000 kilométerre volt aztán összehúztad mint egy vacak redőnyt a földgolyót és beléptél hozzám át a zárt falon Hann Perem Galambszárnyú győzelem A gula-emlék vágycsúcsába készülök. Betűcipők lábnyomával kapaszkodom. Fehér ruhámat a vérem áztatja lobogóvá. A béke katonájaként repülök, galambszárnyon megérkezem. Mindenki vélem repül, és én mindazzal aki otthagyja a feledésben a fegyverek rémét. Mi fönt vagyunk a győzelemben, rátok hullatjuk szárnyunk puha tollát, betemetjük völgygödrötök sötétjét. Gyertek fel a napfénybe, háborúgyáros, gyűlölt emberek ti, is. Pohánka Erika 10 NÓGRÁD - 1971. december 25., szombat Czíve kiszikkadt. Szemébői már nem hullik egyetlen könnycsepp sem — és különösen gyűlöli a karácsonyokat. w Kis szőke gyerek volt, harmadik általános iskolás, amikor váratlanul eltávozott ax apja. Édesanyja éppen öt hozta a világra, amikor meghalt. Így jutott teljes árvaságra. Gyámjául mostohaanyját jelölték ki. A mostoha magas, megtermett; erős ölű asszony, aki keményen és sudáran nőtt a magasba, mint a délceg bükk. Amolyan ősnőstény, akin megakad a vállas, izmos férfiak szeme. Mégis egy megtört, háborút járt, szelíd férfihez kötötte az életét, aki az első házasságából magával hozta Gabit, a kis szőke fiút. Ö meg egy fekete, karcsú lánykát hozott magával, Elvirát. A két gyermek hamar megbarátkozott, hiszen egy idősek voltak, egy iskolába jártak és fél esztendőn át egymás mellett is ültek. Gabika szerette mostoháját, mert sóvárgó ösztönnel az anyát kereste benne, akit ő soha nem ismert, de akinek szaretetére, csókjára nagyon vágyott. Ügy érezte, hogy megtalálta azt, akit annyira keres, s nem vette észre, hogy az asszony féltékeny rá, igényt tart arra a szeretetre is, amit édesapja a fiára pazarol. Az eltávozó, a megtűrt, háborút járt apa nagyon tudott szeretni. Szerette a feleségét, a kis Elvirát és a fiát. Mint olyan ember, aki már felkészült a távozásra és megérezte, hogy közelében az utolsó út — tékozolta a szeretetet. A felesége pedig kapzsin, minden ölelést és csókot magának kívánt. Gyűlölte a kis szőke gyereket, mert elvett az ölelésekből, az együtt töltött percekből. Még jobban gyűlölte Gabit fiérje halála után, hiszen már visszahozhatalan, ami odaveszett. S mint afféle ösztönember, nem tudta fegyelmezni vak gyűlöletét. Értelme felfogta ugyan, hogy a kisgyermek semmiről sem tehet, de vak gyűlölete mindig felszínre tört Olykor úgy bánt vele mint a cseléddel Még őrizte férje emlékét és nem érdekelték a férfiak közeledései, de társat csaik a kis Elvirában keresett. Rááldozsőnak és baromfinak. S mikor az asszony és a kis Elvira már kigyönyörköd,te magát az ajándékokban, akkor Gabit kezdte el az asszony csepülni azért, amit nem kedve szerint végzett ©L Ajándékot a fiú soha nem kapott A karácsony előtti napon« amelynek estéjén karácsony- fiát szokás állítani, a kis Gabi már harmadik napja nem kapott enni, mert a trágyás gödörbe öntötte a vízzel együtt az ócska mosogatórongyot is. ta minden jóérzését, a kislányt halmozta el öleléssel és ajándékokkal. Gabika sóvárogva nézte az együvé tartozás forró megnyilvánulásait s valami ismeretlen, sötét bánat ült kis szívére. Mostohája sóvárgásáért még kegyetlenebbül gyűlölte. — Mosd föl a folyosót! — Adj enni a disznóknak! — Szaladj el az élelmiszer- boltba! Mindig akadt feladat, és gyakorta előfordult, hogy szidást kapott, mert por maradt az ajtófélfán, sárfolt a folyosó kövén, trágya a vályú mellett. Karácsony előtt néhány nappal az asszony fölvette az életbiztosítási díjat a férje után. A férj csak hivatalsegéd volt az iskolában, de törődött a jövővel is. Az asszony és Elvira napokon át a várost járta, nagy csomagokkal tértek haza. Távollétük idejére Gabika fontos feladatokat kapott: súrolja föl a konyhát, mossa el az edényeket, készítsen ételt híHonnan szerzek én még egy ilyen mosogatórongyot?! Az első két napon kenyérhéjat talált a kamra mélyén. Valamikor egércsaléteknek rakták ki, úgy maradt ott. A harmadik napon bement az iskolába, mert emlékezett rá, hogy a hentes fia a szenes ládába dobott egy hatalmas karéj zsíros kenyeret. De már a kenyeret nem találta a ládában. Kizárták őt a hideg konyhába, azok pedig a meleg szobában karácsonyfát állítottak. Nevetgéltek, viháncoltak, mintha csak ők ketten lennének, s akit odakint hagytak, nem lenne más, csak egy gazdátlan kutva. A fiú fázott, belülről pedig forróságot érzett. Szaporán , mert a bádog bögrével a jeges vízből. amelyet maga hozott, miután megetette a jószágokat. A szomszédék háza tételén fehéren szökött magasba a füst. A fiú először gondolt eltávozott apjára, annyira maga elé képzelte, hogy ki« ajka meg is vonaglott a könyörgő szavaktól: — Édesapám! S még jobban megborzongott, hogy édesapja nem jött. Fázott, félt éa éhség gyötörtél Mert a jeges vízből éa meg. töltötte gyomrát. Ügy mondják a tudósok, hogy puszta vízzel az ember akár hetekig ia fenntarthatja magát. A kis lélek azonban még gyengének bizonyult a megpróbáltatásra. Szédült, ereje kezdte elhagyni. Fölemelkedett. Megindult. Már minden ereje elhagyta. Élethez ragaszkodó, madárösztöne a kert felé hajtotta. Nem sokkal később Bakos Mihály, a lábszomszéd a kertvégében találta meg öt a hóban. Karján vitte be a meleg szobába. Szólt asszonyának: — Melegíts egy kis levest! Befalt a gyerek két tányérral. A két magányos öreg csak nézte, hogyan fal az a gyerek, aki után olyan sok pénzt vett föl a mostohája. Lefektették, és a nagy dunnát rakták rá takarónak. Este eljött az asszony. Tajtékzott Kereste a gyereket és szidta, mert nyitvahagyta a kertajtót. Bakosék nem adták oda a fiút. Karácsony és újév között a kis szőke fiút állami gondozásba vették. Mindez nyolc esztendővel a háború után történt. Üjlaki Gábor azóta főiskolát végzett, agronómus a szomszéd község szövetkezetében. Kilencéves korában sírt utoljára, amikor sós könnyeit sűrűn hullatta a Bakoséktól eléje tálalt levesbe. ¥ C zíve ki szikkadt. Szeméből már nem hullik egyetlen könnycsepp sem _ é s különösen gyűlöli a karácsonyokat. Lakos György
