Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)

1971-11-21 / 275. szám

Uann Ferenc

KEDD

— KÉPZELD — FOLYTAT. TA KRISZTINA — ma a klinikán az egyik gyakornok gyerek kikezdett velem.

Fábián félmeztelenül és mezítláb feküdt az ágyon. C sak farmer volt rajta. Az egyetlen kopott folt ebben a lakásban. Szakadt zsebéből előkotort egy Kossuthot. Sötét volt, csak' a rádió világított, mint rossz romantikus töri énetekben a kályhaparázs.

— Hová jutunk így? — folytatta Krisztina — Már ea.v kölyök is szemet vethet a főorvosasszonyra. Bizony jól emlékszem, amikor, én a klinikára kerültem, másfél évig nem mertem tegezni a föorvosnöt. Másfél évig Éried? Hol vagyunk ma ettől?

Most jön a férje — gondolta Fábián. — Ez törvényszerű. Krisztina merész asz- szony. Hiszen annyira igyekszik, hogy rendszertelennek látszódjék. Következtetései sem egysíkúak. Most jön hirtelen váltással a férj.

— Tudod, voltaképpen szerencsés vagyok, hogy a férjem másik intézetben dolgozik. Na, nemcsak azért — és itt a fiúra nézett — mert így gyakran van külföldön.... Ő

nem. Gedeonnal semmi bajom. Gedeon talpig férfi. És ő nem tudja elviselni, ha pimaszkodnak velem. Ügy viselkedik, mint egy tróger. Ahogy mondani szokás, könnyen eljár a keze. Márpedig ez igazán, nem illik a pozíciójához. Egy adjunktus, akinek könnyen eljár a keze- .. Nevetséges. Ha látnád nem is hinnéd el, hogy orvos. Magas. Kisportolt. Sportosan öltözik, de választékos, elegáns. Nem látszik rajta az ötven év.

— Ne haragudj — szólt Fábián — a hajamon fekszel.

— Ó bocsáss meg, drágám

— nevetett az asszony. — Még ilyet!? Ha lehetne elmesélném ezt odabent a kolléganőimnek. Ilyent mond egy férfi: a hajamon fekszel!? Ezt senki sem hinné el. Dr. Gard Krisztina vezető főorvos egy farmernadrá- gos suhanccal fekszik magányos lakásán, a francia ágyon és a kamasz így szól: bocsáss meg Krisztina, a hajamon fekszel!

Percekig nevetett. A fehér lepedőn áttetszettek a hasán hullámzó ráncok.

Hogy lehet magányos az a szoba, ahol emberek lélegeznek ? — gondolta Fábián. — Lehet; hogy Krisztina jelenlétét ezek a tárgyak már ré- ges-rég nem érzik meg.

Nézegette a rokokó székeket, az asztalt, a kárpitozott zsámolyokat, s már komolyan kezdte hinni: a tárgyaknak valóban mindegy minden. Magányuk örökkévaló.

Krisztina felült. Már nem takarta el mellét a lepedővel, mint az első napokban. A falipolcról leemelt a néhány árva orvosi szakkönyv közötti űrből egy doboz arany Astort. Nyújtotta.

— Csak Kossuth — mondta Fábián röviden.

Rágyújtottak.

— Mondd! Tulajdonképpen mivel foglalkozol? Olyan keveset tudok rólad. Még a nevedet sem akarod megmondani, pedig holnap egy hete lesz már, hogy itt élsz a lakásomon Kedden jöttél ugye? Szóval... nálad van a kulcs, .tiéd itt minden. Még a tulajdonos is — mosolygott —- és lám, lám nem is csúnya asszony...

Most kellene mondanom

— gondolta a fiú —, hogy csodálatos, J, igazán csodálatos jelenség vagy, Krisztina. Ruhátlanul huszonöt évesnek hinne bárki. És a szerelemben. .. a szerelemben igazán nics hozzád fogható.

De csak hümmögöt egyet.

— Szóval itt az ideje, hogy mesélj valamit' magadról. Tudom, nem szép dolog a ki. váncsiság. de meg kell értened. Több mint tíz éve te vagy az eg vet len férfi, akivel ágvha feküdtem — persze Gedeont nem számítva

— ... és éppen eléggé különös fickó vagy.

Kiugrott az ágyból. Dereka köré csavart egy félig nedves törülközőt, felemelte a földről a parkettra csúszott hímzett díszpárnát. Magához szorította.

— Ez a papírzacskód. Én meg a hat nappal ezelőtti te vagyok.

— Elváltoztatta hangját, hajlongva mórikálta magát a szoba közepén.

— Jó napot doktornő! A szemembe ment valami az úton. Kérem nézze meg

Szigorú arckifejezést vett fel. eldobta a ,párnát és megfordult Egy pillanat alatt változott át dr. Gard Krisztina főorvosasszonnyá.

— Üljön le, kérem!

KEZÉVEL MELLE MAGASSÁGÁBAN MOTOSZKÁLT. Ebben a pillanatban a rádióból előlopakodó, szabadon ténfergő fény rugalmas felsőtestet világított meg.

— Szép — állapította meg Fábián. — Most igazán szép.

— Á! Készen is vagyunk, fiatalember. A rendelési idő vége felé jöjjön be ismét. Kap még egy cseppet a szemébe és kutya baja.

Arrébb lépett, haját gondosan átrendezte. Most két oldalra omlott le, arcát keretezte a fekete zuhatag.

— Köszönöm, doktornő, köszönöm.

Fábián csak feküdt az ágyon, szívta a cigarettát, és ügy érezte, gondolatai zsákba varrva ücsörögnek kint a küszöbön, kivülrekedtek e szobán. Krisztina föléhajolt, már a törülköző sem volt csípője köré fonva és a fiú arcához szorította fejét.

— Látod, így ismertelek meg. Száz ilyen találkozásom van egyetlen rendelés alatt. Száz.. És köztük mindenféle ember. Diák, munkás, tanár, néha kolléga is... És pont te, te ronda sörényű csúnya suhanc, pont te érted el azt, ami eddig senkinek sem sikerült.

Tudod-e — kuncogott —,

hogy Gidával mennyit vitatkoztunk a mai ifjúságról? Bizony, be kell vallanom neked, lesújtó véleményem van róluk. Még Gida volt, aki mindig intett: ne beszélj így, Krisztina! Ezek között is van orvosjelölt, egyetemista.

Majd megnyíratkoznak egyszer szépen. Vasalt nadrágot húznak, és éppen olyanok lesznek mint én vagy más. Nem elveszett emberek ezek.

— Na most más lenne a véleménye erről a témáról

— jegyezte meg Fábián. — Magamagát is meglepte, mennyire közömbösen kongott a hangja. Csupa unalomszilánk volt minden szava.

Krisztina semmit sem vett észre mindebből.

— Ejnye, ne légy ízléstelen! — mondta — és erőszakosan magához húzta a fiút.

A rádióból alig ismert Led Zeppelin-felvétel hangjai szivárogtak. Fábián érezte, hogy figyelme maradékát is leköti a szabad vijjogás, az improvizáció bilincstelen lüktetése.

— Tudod ugye, hogy Gedeon holnapután érkezik? Már csak egy napunk maradt. Igazán itt az ideje, hogy megvalld, ki is vagy te, rongyos herceg, te titokzatos királyfi. ..

Fábián kelletlenül motyogott valamit, de az asszony nem tágított.

— Nap Fábián. Született 1943-ban Temesvárott. Apja kőbányász, anyja varrónő. Vagyontalanok — darálta. — Iskoláit a fővárosban végezte. Két évig egyetemi hallgató volt. Jelenleg segédmunkás.

Krisztina kimeredt szemmel bámult. Fábián félrelökte a függönyt. A betolakodó neonfényben látta' az asszony combjait feszülni a vékony lepedő alatt Már majdnem odalépett hozzá, hogy megérintse, de aztán méeis inee után nyúlt.

Míg öltözött, egy szót sem szólt. Már az előszobában

járt, amikor Krisztina utánafutott. Az a pongyola volt rajta, amit férje, az adjunktus úr hozott neki tavaly, Osakából.

— Hová mégy?

— Még elérem talán a fél kettes vonatot Pest felé.

Krisztina arcan elérnyed- tek az izmok. Most volt először pózmentes, igazán emberi. Fábián tudta, hogy most meg kell markolnia a kilincset, és arra kell gondolnia, hogy surrant be a lakásba. nehogy meglássa valaki az orvosház lakói közül, hogyan lépkedett az utca túlsó oldalán, hogyan követte távolról Krisztinát, aki a másik oldalon sétált az ápolt kasztbeliekkel, a verőfényben.

Erősen rágondolt a rokokó bútorokra, a lélek nélküli könyvespolcra, Gidára. a nyakkendőivel, bölcs mondásaival, és kinyögte:

— Elutazom.

Megszorította hóna alatt a papírzacskót, melyben — jobb híján — egyetlen, fecnikre írott novelláját őrizgette. Egyetlen, bizonyára reménytelenül rossz elbeszélését egy egzaltált suháncról, akit egy igazi orvosnő szeretett, őrizgetett a lakásán, dugott az emberek elől, csak magának.

— Visszajössz egyszer majd, ugye? írj a klinikára!

— suttogta akadozva Krisztina.

Hangja, arca bántóan idegennek tűnt. Fábián topor- gott egy darabig az ajtóban, aztán elfordította a kulcsot.

— Nem, Krisztina. Nem jövök vissza többé

Az utcán fényletteb a macskakövek.

— Esett, kiderült, újra esett

— mondta maga elé Nap Fábián.

— Sok minden történt ide- klnt, míg én a kalitkában gubbasztottam.

Felnézett a dóm órájára.

— NEGYED EGY. Kedd van. Kedd van megint

Rugdosta a kavicsokat. Tudta, Krisztina nézi az ablakból. Talán valóban szorítja most szánalmas szivecs- kéjét valami, talán a sok üresség helyére most először bánat zuháht, amikor látta, hogy rongyos hercege elbaktatott az éjszakában.

Házak

Viktor Medvegyev;

Mire jó az anyaggyűjtés?

Van egy barátom. Verseket ír. S persze, hogy költő szeretne lenni. Semmi más, csak költő.

Érettségi után nem ment dolgozni sehová. Ögyelgett az utcákon, s kilincselt a szer. kesztőségekben bekönyörögve egy-egy versiként ebbe, vagy abba az újságba.

— No, hogy vagy? — érdeklődtem, amikor nagy néha összefutottunk.

— Tengődöm, tengődöm!... — húzta el a száját. — Egy lyukas garasom sincs. Rém keveset fizetnek egy sorért.

— Miért nem írsz hosszabb verseket?

— Éppen ma kezdtem bele egy elbeszélő költeménybe... De nem lenne kölcsön egy ti- zesed?...

Két hónap múlva ismét találkoztunk.

— No, hogy állsz már a poémával? — kérdeztem.

— Hadilábon. Csak néhány részlettel vagyok még kész. Az egyik szerkesztő azt ajánlotta. hogy menjek ki anyagot gyűjteni az életbe, az embe- rek közé. Például valamelyik építőipari vállalathoz.

— Csak nem?! No és te? Fütyültél menni, mi?

— Fütyültem... akarom mondani: fütyültem és mentem. Jókedvvel. Mert milyen érdekes ott, te! Főleg a magasépítészeti hegesztők érdekelnek. Képzeld, engem egy. szerűen csak ipari tanulónak néznek. Persze, én nem szólok nekik egy szót sem az igazságról, hadd higgyék csak, hogy tényleg tanuló vagyok. Teszem azt, amit parancsolnak. Nem is sejtik hát, hogy őket tanulmányozom. Jó mi? A foglalkozásukon keresztül közelítem meg az emberi lélek rejtelmeit. De mondd, nem adnál kölcsön három rubelt?. ..

Egy év múlva találkoztunk aztán újra.

— Mi újság? — szögeztem neki a kérdést.

— Minden rendben! Két- száznál is több rubcsit keresek havonta. Nem rossz, mi?.- Tessék, meg is adom a tizenhárom rubeledet...

— Gratulálok! — szorítottam meg melegen a kezét. — Ilyen jól hoznak a konyhára a versek?

— Hagyd a csudába a verseket! Hegesztő lettem a magasépítőknél. ..

8

NÓGRÁD — 1971. november 21., vasárnap

Baraté Rozália fordítása

\>\/v/v/vvvvw\íVv\/vv\^\n^\/vv\^v«vuvu<vvvvvwv\/wwv\/w\^vv\/vvv\n^vvvvvv»/vv\^vv^/\^\n^vvvvv\^vvvvvvvvvv\/\.'

Rubin Szilárd:

Kisvárosi legenda

M

iután az utolsó fogpiszkálót is összetörték, darabjait katonás rendbe állították, sóval meghintették, majd szórakozottan lesöpörték, néhányan azzal az elhatározással álltak fel a Pannónia söröző asztala mellől, hogy a közeiedő szovjet csapatok elé mennek,

A hír, hogy az oroszok legkésőbb estig bevonulnak, abban a kritikus percben terjedt el a patinás sörözőben, amikor a zóna felszolgálásának ideje lejárt, a menüé pedig megkezdődött. De a Pannóniában már csak haladó gondol- kozású férfiak tartózkodtak, infarktust senki sem kapott; a hír a leves és a főzelék között csak mellesleg került terítékre, a küldöttségmenesztés nagy témáját pedig már a pótkávé mellett vitatták meg, döntésüket az időjárás alakulásától is függővé téve. Erről a két piccolófiú ismételten jelentést tett a bokszokban ülő vendégeknek.

Az ötlet egyébként több asztaltársaságban is felvetődött, jobb köztisztviselők közt is. A városban hatszáz új polgármesterjelölt volt. De a végsőkig csak a Pannóniában tartottak ki. Fél négykor a tulajdonos már át is adta a fölkerekedő uraknak a nagy fehér kenyeret, melyet jelképnek szántak. Ám a kihalt utcára lépve a delegátusok sorra elbátortalanodtak, s a szeles országút helyett mégis a

meleg otthont választották. Annál is inkább, mert közben esni kezdett.

A főtérre érve, csak egy Zápolya nevű ügyvéd csatlakozott a színházi másodhegedűshöz akit Bocskai-ruhába öltözött diák várt a Hattyú Szálló előtt. Baksay Ali itt adott találkát a barátjának, de Türk, szokása szerint késett.

Mialatt várta, Bauer Tibor, Türkiz és Baksay osztálytársa egy ablakból többször lefényképezte a társaságot de képei, Ali szüntelen forgolódása és a Második Ukrán Front hadmozdulatai miatt, nem kerülhettek a város történetének albumába...

A másodhegedűs hamar megelégelte az ácsorgást.

— Uram — mondta —, az én cipőtalpam már átázott!

Hangjában súlyos vád volt, melyre Zápolya, a cipőgyár jogtanácsosa lévén, csak sóhajjal tudott válaszolni. A lyukra már rá se nézett.

A művésznyomor azonban Így is döntött, s végül Türk nélkül indultak útnak a kongó utcákon, szemközt a metsző széllel. Épp jókor, hogy csatlakozzanak a munkások csoportjához.

A küldöttség már a határban járt. Megy az országúton, a tar fák és csupasz mezők közt. Az ég kavemás. a szél baljós dübörgést sodor a csatasíkról. De a misszió bátran vonul. Megy tarka, protokollcáfoló öltözetben, ám ünnepi

komolysággal. Az overálok közt Bocskai-ruha. a bányászsapkák mellett lobogó művészhaj, címeres diákcsákó.

Az élen vörös, illetve fehér zászlóval, egy vájár meg egy lakatos halad, lobogóikat időnként elcserélve. Mögöttük Ali, a köpcös gimnazista lépdel, karján bársonydobozzal. Vajon mi rejlik abban a ládi- kában? Hátrább, a művészhajú, a hegedűtokját hozza. Vajon mi célja vele?

Ideje, hogy rövid káderjellemzést adjunk hőseinkről.

Baksay Ali, az önképzőkör neves novellistája nyilván dicsőségvágyból csatlakozott a küldöttséghez. A másodhegedűs talán első hegedűs szeretne lenni. Az ügyvéd képében a módos, de haladó polgárság vonul ki tisztelegni. Vonul, ámbár csak sereghajtóként. Mindenesetre zsakettet és kemény kalapot húzott.

A kalap Zápolya reménysége. Egy szélroham, és a csákókkal, sapkákkal, a másod- hegedűs széles karimájú művészsapkájával is ellentétben, hirtelen elszáll, az útra huppan, és sebesen gurul a város felé. Az ügyvéd látszólag buzgón űzi, de ahogy beéri, hátrasandít. Azzal megrúgja, hogy csak úgy süvit.

— Ejnye, ügyvéd úr! — rikolt egy gúnyos hang.

Az ügyvéd szabadkozva integet. hajlong. Megy ő, csak a kalapja legyen meg. Vagy agyhártyagyulladást kapjon?!

A kalap végül egy tócsába

pottyan, s Zápolya búsan utána nyúl. — Megyek! — kiált-; ja, de ujjai bezárulnak. A szél süvít, a kalap mocorog, billeg, ám elszállni nem hajlandó. Az ügyvéd undorral nézi, majd fölkapja, és dühvei lerázza róla a sarat.

Csatlakoznia kell! Pedig a hátrány, amit a szélnek meg a rúgásnak köszönhet. még előny is lehet: mentség a törvényes kormány előtt. Mert tegyük fel, hogy a szél az ellenkező irányból fújt nem a határ, hanem a város felől. Ez esetben ő kizárólag a kalapja miatt került ide a főtérről. Idáig kellett üldöznie. Ám, ha felzárkózik a küldöttséghez? Ki hiszi el, hogy mind a kalapot kergették?

Alinak máris gyanús. A zsakett, véli. biztosan Zápo- lyáé, a kalap viszont mintha kölcsönzött volna, több számmal nagyobb, mint Zápolya feje. Ez a látszat, amit jelenleg nincs idő leleplezni, de a felszabadulás után okvetlen tisztázni fogja.

— Jöjjön, jöjjön, ügyvéd úr! Elvégre jogásznemzet vagyunk! ...

De Zápolya legszívesebben magánemberként tartózkodna az országúton. Független magánemberként, aki napi sétáját végzi. Legfeljebb tüzet kérne, vagy az időt kérdezné meg az illetőktől, akikkel összeakadt. Mert azt, hogy milyen járatban vannak, neki nem muszáj tudni.

Olykor mintha a művész, hajú is ingadozna. Ki tudja, hányadszor áll meg az út menti fűzek mellett. hogy

szükségét végezze? Az ő hátsó gondolatai azonban minden politikai tartalmat nélkülöznek.