Nógrád. 1971. november (27. évfolyam. 258-282. szám)
1971-11-21 / 275. szám
A SAS Egyszer egy sas került hot- Dosztojevszkij zánk a fegyházba. A kis pusztai sasok fajtájából való volt Valaki megsebezte és behozta a fegyintézetbe. A rabok összesereglettek és körülállták a kimerült madarat. Nem tudott röpülni szegény, jobb szárnyát úgy vonszolta maga után. s fél lába ki volt ficamodva. Még emlékszem, hogyan tekintgetett ide-oda. mérgesen figyelve a kíváncsiskodó tömeget. Hajlott csőrét nyítogatta. készen arra. hogy lehetőleg drágán adja az életét. Miután a fegyencek szétszéledtek. fél lábon sántítva. és egészséges szárnyával csapkodva elbotorkált a fesv- ház legkülső sarkáig, ahol odalapult a kerítéshez. Itt gubbasztott teljes három hónapig anélkül, hogy csak egyszer is elhagyta volna ezt a helyet. Eleinte gyakran jöttek a rabok, és még a kutyát is ráuszították. Sárik nagy dühvei rontott neki. de társaim legnagyobb mulatságára mégsem mert igazán rátörni. „Vad legény” mondták. ..ez nem enged magához közel senkit!” Később a kutya már nem félt tőle. és ha erősen uszították. megötrtént. hogy elkapta a sas beteg szárnyát. De a madár kemény csőrével, és erős karmát használva, minden erejével védekezett. Behúzódott megszokott sarkába, és egy sebzett király büszkeségével nézett a körülállókra. Végül is ráúntak. Senki sem törődött vele. Úgyszólván elfelejtették. Mégis naponta friss víz meg hús került edényébe. tehát valaki gondozta. Először nem evett, néhány napig hozzá sem nyúlt az eledelhez. Később elkezdett enni. de sohasem mások jelenlétében vagy kézből. Sokszor messziről figyeltem. Ha senkit sem látott, és úgy érezte, hogy egyedül van. kibátorkodott a sarokból és elsántikált a kerítés hosszában úgy tíz—tizenkét lépést, majd visszafordult, mintha az egészet csupán a testmozgás kedvéért tenné; Ha észrevett, teljes erőből ugrálva iparkodott vissza megszokott helyére. felszegte a felét és csőrével tátogatva, tollát borzolva, megállt, harcra készen. Bármit próbáltam is. akárhogy kedveskedtem neki. nem tudtam megnyugtatni. Még húst Bem fogadott el tőlem. Harapott. szárnyát verdeste és minden mozdulatomat mérges. átható tekintettel figyelte. Dühödten várta a halált. Nem bízott senkiben .és nem akart senkivel megbékélni. Egy szép napon a raboknak ismét eszükbe iutott a fogoly sas, s ,noha két hónapig még csak nem is gondoltak rá. most egyszerre rokonszenveztek vele. Ügy érezték, szabadon kellene ereszteni. „Ha meg is döglik, legalább ne itt a fegyházban” — mondták. „Természetes. hogy egv ilyen büszke, szabad madár nem hagyja magát. Ez nem tudja megszokni a börtönt" — hajtogatták. „Bizony ez másfajta, mint mi” — iefvezte meg valaki. „Látod, ezt eltaláltad; ő madár, mi pedig emberek vagyunk”. „A sas. testvéreim, a hegy királya...” - kezdte a szép- szavú Skuratov. de senki sem hallgatott rá. Egyszer. ebédszünet után. mikor munkához hívta a fe- gvenceket a dob. felvették a sast. befogták a csőrét, mert vadul csapkodott maga körül. . és kivitték magukkal a szabadba. Amikor elérkeztek a hegygerincre. az osztag húsz embere kíváncsian várta, merre tűnni el a madár. Mín’danvnyiunkat furcsa öröm járt át. mintha mi mgaunk szabadultunk volna. „Nézd az ebadta dögét; az ember jót tesz vele. ő meg cserébe megharapja” mondta az. aki fogta, és szinte szerelmesen tekintett rá. „Ereszd el. Mikitka!” „Ez még az ördögnek sem engedelmeskedik, ez a szabadságot kívánja, a valódi, az igazi szabadságot!” A sast nagy ívben a hegyről a völgy felé lendítették. Hűvös, borús őszi nap volt. A csupasz mezőn süvített a szél és kavarogva vitte a sárgult száraz avart. A madár egyenesen előre szaladt és beteg szárnyát lóbálva minden ereiével igyekezett menekülni tőlünk. A rabok érdeklődéssel figyelték, ahogy sántikálva nekiiramodott a rétnek. „Nézzétek csak!” — mondta elgondolkozva az egyik. „Még csak vissza sem tekint!” — szólt a másik. „Egyetlen egyszer sem nézett hátra, testvérkéim!” „Hát mit gondoltál? Maid megfordul, hogy megköszönje?” — mondta a harmadik. „Igen. ez a szabadság... a boldogító szabadság!” „Már nem is látni, testvérkéim. ..” „Mit álltok itt? Mars”... kiáltották a katonák. Lassan valamennyien munkához láttunk. Boldog Balázs fordítása November 11-én az egész művelt világ megemlékezett F. M. Dosztojevszkij, az orosz irodalom klasszikusa születésének ISO. évfordulójáról. ZELK ZOLTÁN: Ahol, ahol, ahol Mikor beléptem a kapun, a liftajtó már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodpercet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús-kurtára nyírt szőke hajjal, s piros kabátban szállt fölfelé az ifjúság. Megint elkéstem — ezt dohogtam, meg ezt: Mit is kerestem itten, ennek a seholsincs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol... Végül mi mást tehettem volna, a kapu küszöbére ültem, s mert itt ülök már ezer éve, látja a kőszakállú ember, látják a toronylakó varjak s minden hajdani madarak: ül a városuk kapujában, csak ül az özvegy szerelem. Csendélet (Pataki József rajza) Kiss Dénes Meddig érdekes egy lány? Olyan lánynak látszott, akivel könnyen ki lehet kezdeni. Kicsi volt és riadt. Az apró asztal mögé bújva ült, félszeg testtartással. Ügy rémíett, alig mer fölplllantani. Az állomás melletti eszpresszóban sokan voltak. Éjszakai műszak után beültek a fiúk a közeli üzemekbőL Sokféle ember akadt köztük. A legtöbben vonatra vártak. Némelyik már láthatóan részeg volL borzas hajjal, tunya tartással könyökölt. Sok volt a sörösüveg is a kis asztalokon. A fiúk feje az üvegek tompa zöldje fölött világított. Az eszpresszó volt a falu egyetlen szórakozóhelye. A lány melletti asztalnál is három suhancféle ült. Már ők ittak is annyit, hogy hangosan és elég feltűnően szólítgatni merjék a lányt, aztán mekeg- ve nevessenek ostoba megjegyzéseiken. — Hallod-e, kisanyám? Fi- gyuzz rám, figyuzz a te jópofádra. Naa!... Nem hallod? — hajolt most közelebb a lányhoz a legrészegebb és legvagányabb kinézésű, aki mindig első akart lenni mindenben, hogy így őrizze meg tekinté' A város felől közben egy kerékpáros suhog a csoport után. Nyomja a pedált, hogy szinte szállni látszik. De a hegedűst ez nem hatja meg: — Szép kis fiesúr! — kiáltja megvetően. — Jó, hogy nem taxit bérelt! Zápolya még reménykedik a kalaptrükkben. Alighogy felzárkózott. s ujja máris a karima alá tévéi Lopva, köny- nyedén megint csak lazít rajta. A kalap elszáll, a kerékpáros azonban el is kapja. és készséggel visszanyújtja A gépről nyurga. izgatott diák ugrik le. — Csakhogy itt vagy! — támad rá Ali. Türk az útfélre dobja a gépet, és beugrik a barátja mellé. Ali döbbenten mered a tékozlóra: — Itt hagyod? — Muszáj! SS-gép. A Gestapo elől loptam ... — Kár érte ... De Türk egy Rolls Royce-ra is fütyülne most. — Itt van a versem! Ali rá se pillant a kéziratra — Ezért jössz későn? — A végét átírtam ... — Most?! A szó vad zúgásba fullad, a város felé húzó szovjet repülők zúgásába. A pilóta, aki a legalacsonyabban száll, talán bele is láthat a költemépybe. O a megmondhatója. hogy Türk, az utolsó percben, nemcsak kereszt-, de belső rímet is csinált. Zápolya mélyen és véglegesen szemére húzta a kalapját, így nem fújja le a szél, viszont látni sem kell. Elég, hogy a dübörgést hallja! Akik látnak, a szemközti dombra merednek. A domb és a felkúszó út egy pillanatig még üres, aztán előbukkan egy harckocsi ágyúcsöve. Elérkezett a helytállás perce! Türk, a költők örök hiúságával megigazítja lúdtollas diáksapkáját, Ali a történész komolyságával stopperórájára tekint. Nyilván a kíváncsi utókorra gondol. A dombon felbukkannak a tankok. Sötéten, fenyegetően, jönnek az ónszínű égbolt alatt. Meg lehet állítani ezeket a kolosszusokat verssel meg hegedűvel? így, szemtől szembe végzetes nagyralátásnak rémlik! A kis csoport azonban halad. Mennek, a munkások csillagában, a bányászok jószerencséjében bízva. A fiúknak meg mintha külön nagyszerű horoszkóp volna a zsebükben; AU már integet is. Kedvesen, bizalmasan. mintha óriási gyerekkocsik közelednének, nyomukban álruhás peszton- kákkal. Az élen közben magasra tartják a zászlót, a vöröset, meg a fehéret is, valaki fölemeli az „Isten hozott!” szövegű táblát, s a küldöttség lelkes éljent kiált. A félelmetes harckocsik lassan megállnak az apró emberkék előtt. Egyetlen valaki lépdel, vakon és gyanútlanul, egyenesen neki a tanknak. Ott koppan egyet és megáll. Keze reszketve tapogatja a páncélt, a géppuska csövét. Aztán vadul hátralöki a keménykalapot, bokáját öszevágja és inogva lelép. Egy tank mögül ezalatt gépkocsi bukkan elő. a tisztek kiszállnak, a küldöttekeié lépnek. — Mi... — kezdi a vájár. A parancsnok szigorúan, és bizalmatlanul néz. De a katona ébersége mögül egy nagyobb, erősebb ösztön tör fel, s mielőtt a küldött folytatni tudná, már kezet is nyújtott. A motorok túlharsogják az üdvözlő szavakat, de tartalmuk leolvasható a barátságos és hálás arcokról. S hőseink felbuzdulnak. Ali előlép, és a tiszt elé tartja a pompás bársonydobozt. Keze reszket, de arcán a városatyák nemes fönsége ül. A kapitány bámul, majd széles mosollyal kiemeli a lá- dika tartalmát, a hatalmas, díszes kulcsot. Felmutatja, s a közeli város felé int. De ez csak a kezdet. Türk, az SS-biciklin érkezett diák most könnyedén félretaszítja Alit, s meghajlik mint egy iskolai évnyitó ünnepségen. Fejét fölveti, szeme a ködös távolba tekint. Hangját elnyeli a motorok dübörgése, de gesztusairól, átszellemült arcáról látni hogy szavalni kezdett. A tisztek zavartan toporognak. Igaz, hogy egy mukkot se lehet megérteni, de azért ünnepi perc ez. Maga a tank- csoport parancsnoka is csak lopva-pillant az órájára. Mi lesz, ha egy bujkáló nyilas most röpíti a levegőbe a porcelángyárat. Tűrhető-e ekkora késés, a haditerv köny- nyelmű megszegése a váratlan matiné miatt? A háttérben közben újabb műsorszám készül. A „Dongó” című virtuóz zenedarab kottája máris ott függ Zápolya hátán. Az ügyvéd mint a koncertek kezdete előtt, megigazítja a nyakkendőjét, a művész ázó hegedűjét hangolja. A múzsák hajlékává lett mezőségen azonban türelmetlenül zúgnak a tankok. A parancsnok kezet fog a meghajtó poétával, aztán a hegedűs felé fordul: — Ott — mutat a város felé —, majd lesz idő az ünneplésre. meg a barátkozásra. Itt már — jelzi szigorú fejrázással — egy percet sem veszthet. A művész megértőén elcsomagolja hegedűjét, összehajtja a kottát. — A G-húrom úgyis rossz volt! — sziszegi Ali felé. De Ali erre csak legyint: — Másra kell most a vonó! — S, a népügyész komorságával tekint körül. A munkások derűsen összenéznek, de Ali korántsem érzi. hogy fontoskodott. Hisz’ itt. a küldöttek közt, tán nem lenne kinek a körmére nézni? A parancsnok rögtön elkobozhatná Zápolya keménykalapját, hogy nagyságát a jogtanácsos fejével összevesse. De erre most nem jut idő. A sereg félelmes zúgással tovább árad, a delegáció felkap egy előzékeny teherautóra. Az arcokon diadalmámor, a két diák megdicsőüiten szorítja egymás kezét. — Nagy vers volt?! — ordítja Türk a dübörgésben. — Mint alkalmi! — ordítja vissza Ali. A perc azonban mégiscsak nagyobb. S ahogy elkomolyodnak. egyszerre kicsik, majdnem gyerekek lesznek. K örülöttük hatalmas áradatban vonul a sereg. Az ágyúk, a géppuskák fenyegetően néznek a hegy lankáin ázó városra. De holnap, ha a Pannóniában asztalhoz ülnek, Zápolya joggal jelentheti: — Ügy elesni, ahogy azt a mi városunk tette, nemhogy egy helység, de Zsiga, a legügyesebb pincér is ritkán szokott. Mert itt, uraim, egy kávéscsésze se tört össze! lyét. Haját, amúgyis alacsony homlokára fésülte, mintha szégyenné, hogy egyáltalán van homloka. A lány pedig igyekezett nem rájuk nézni. Az ajtót fürkészte, de nem mozdult. Bár igazában sokfelé nem nézhetett, mert alig volt asztal, ahol he ült volna férfi és ne pislogott volna rá. A szemek kancsal tüzében ült kopottan és félszegen, s nem volt árnyéka. Ha sokáig nézte az ember, már nem volt biztos abban, hogy „olyan lány”. Inkább árvának és elhagyottnak tűnt fel. Az asztalon nem volt már előtte semmi. Elég régen rendelhetett, mert a felszolgáló elvitt előle mindent. Az asztallap üressége még jobban felbátorította a suhancokat. Az előbbi „bátrabb” szőke most még közelebb húzta a székét. Két társa kihajolt az asztal mellől és röhögött. Az egyik még a kezét is össze- dörzsölte: jó hecc ez. A nagy jelenetre szinte az eszpresszó egész közönsége figyelt. Sőt, úgy tűnt, hogy hallgatólagosan még biztatják is a majomarcú szőkét. Azt pedig nem nagyon kellett biztatni. Vaskos megjegyzéseket és disznóságokat mondogatott a lánynak. Rekedtes, mély hangja bántóan különült el a többi vendég zsongásba mosódó hangjától. A legdisznóbba- kat azért olyan halkan mondta, hogy csak a lány és a haverok hallhatták. A lány pedig egyre ijedtebb lett, összehúzódott a kis asztal mellett, és egyre jobban kiütközött esetlensége. Pedig közelről dacossággal ötvözött báj látszott az arcán. — A kisasszonynak nem vagyok elég jó? — kérdezte kihívó hangsúllyal a homlokta- lan. — Majd akkor jönnek a haverok is! Ennyien csak megfelelünk? — Körülnézett és várta a röhejt A haverok röhögtek is azonnal A lány keze az asztalon feküdt Nem voltak kis kezek, kecsesek, finomak, hanem erősek, durvák. Nem illett volna rájuk a kézcsók. sem a hosszú szárú, városi kesztyű. Pedig nem lehetett több tizenhat—tizenhét évesnél. El- hagyatottságában kis, riadt verébre emlékeztetett. Szárnya és lába béna, kiszolgáltatottan várja sorsát. Nem tiltakozik. Nem csinál semmit, csak éppen van. De létezése bizonyos fokig védtelen felkí- nálkozás és nem, nem az ötösek vadásznak rá. hanem a minden tekintetben leggyengébbek. — Hát meddig pofázzak; kisanyám? — emelte fel hangját a homlokfalán egy pohár sör után és felállt, hogy egészen a lány mellé húzza székét, amikor egyik társa hirtelen pisszegett neki. Már ekkor mindenki látta, hogy az eszpresszó ajtajában egy fiú áll. Tekintete felett összehúzta a szemöldökét; majd határozottan megindult a lány asztala felé. A lány arcán megenyhültek a vonások. A fiú közeledett és közben nem nézett se jobbra, se balra. Ment egyenesen ahhoz az asztalhoz. Megállt a homlokfalán előtt, nem sokkal volt magasabb nála, mert az is zavartan felegyenesedett. Az új fiú nyílt tekintetét nem sokáig tudta elviselni. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, majd a homlokfalán bizonytalanul elfordította fejét és elindult az illemhely felé. Arcán visszafojtott düh és gyáva gyűlölet ült. — Iszol, iszol egy kávét? — kérdezte a lány, miután halkan, megkönnyebbülten sóhajtott. — Nem — felelte a fiú, kis hallgatás után. — Bántottak? A lány megrázta a fejét és mosolygott. Kinyílt az arca .mint valami nagy virág. Szép volt. De ezt az emberek már rjem látták Az eszpresszóban már nem figyelt rájuk senki, nem voltak érdekesek többé... SOMOSKÖ1 LAJOS: K esei sirató (Radnóti Miklós emlékére)* mint frissen sült kenyér leszelt karéja, Enyém még a jó ízű létezés az élet, vígságba rejtem gondom, bosszúságom, csak bánatom felét köpöm ki néha. Zsákoló küszködés zihál tüdőmmel, formálni hevíti acélkemény világom, paraszt elődeim kaszája villog szemem tükrében, ha elvemért vitázom. Ajkúdról nem zuhog többé a vers már, nem dobban ritmust rímre szívverésed, s föiéd a hírek tisztultabb virágról hiába hordanak derűt, nem érted. Te már magadra húztad ott a tájat, fölötted télen kósza varjú károg, s tavasszal, mikor megoldvad a hóié , homlokcsontodon lassan átszivárog. •November 6—10 között volt Radnóti Miklós évfordulójaNÓGRAD - 1971. november 21., vasárnap 9
