Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-13 / 241. szám
A Patyolat az asszonyokért Az automata vezérlésű „BŐVÉ” márkájú vegytisztító gépet nemrég vásárolta a vállalat hatszázezer forintért. Egyszerre tizenkét kiló ruhát tisztít a gép, és a szintetikus kelméktől, a gyapjú- és pamutáruig, mindenfélét „rá lehet bízni”. Csak lyukkártyába fel kell jegyezni a programot, és a gép már irányítja is a munkát. Schujer Gyuláné, a gép kezelője, most felső ruhaneműt helyez a gépbe Tóth Józsefné a modem vasalógépen férfinadrágokat hoz rendbe, ö a „József Attila” szocialista brigád tagja, és a vasalóbrigád többi tagjával együtt vállalta, hogy rövid határidőre, mindig leszállítják a tisztított ruhaneműt, és felelnek munkájuk még jobb minőségéért is Ä vállalat új csavarógépe, amely az egyszerre száz kiló ágyneműt tisztító gép tartozéka. Nem kell már a lepedőket, paplanhuzatokat kínos-keserves körülmények között otthon mosni i Kulcsár József képriportja Mai kommentárunk Munkásélet és művelődés Kit szolgál a mezőőr? Rövid időn belül befejeződik az idei termés betakarítása. Lemérhető, hogy ebben az esztendőben tovább csokiként a mezed lopások száma. Illetéktelenek kevesebbszer dézsmálták meg a termést. Ezek többségét is felelősségre vonták, mert a mezőőr tetten érte őket. Néhány esztendeje annak, hogy a mezőőröket munkába állították, Egyenruhát, szolgálati fegyvert kaptak. Feladatuk szakszerű ellátására különböző tanfolyamokat vé* geztek. Hivatásuk hűséges elvégzésére az államhatalmi szervek előtt esiküt tettek, és ezzel hatásági személyekké váltak. Megbízatásúik, hogy véd jék meg a társadalmi tulajdont, mevelőmunkával előzzék meg a bűnözést. Legfőbb feladatúik: szolgálni a dolgozó embert, hogy amíg az piheni munkája fáradalmait, addig senki ne károsíthassa meg. Sokan jogosan kérdezhetik: szükségünk van ilyen intézkedésre? Egyértelműen válaszolhatunk; szükség van a mezőőri szervezetre, mert vannak kapzsi, rosszindulatú emberek, akik nem tudnak maguknak parancsolni. jelentéktelen érték eltulajdonításáért is képesek hírbe hozni magukat. Ezeket az embereket csak határozott intézkedéssel lehet megfékezni. Sokan gondolkodnak úgy, hogy mit számít egy maréle lucerna, vagy egy pár cső kukorica a közös gazdaságnak?! Hazafelé jövet elrejtik a hátikosárban. De száz ember tegyen el naponta két cső kukoricát, rendkívül nagy kár keletkezhet belőle. Kit szolgál tehát a mezőőr? Azt a dolgozó embert, aki fáradságos munkával hajnaltól estig dolgozott, hogy megteremtse a javaikat. A felmérések szerint a mezőőr munkájának eredménye, hagy a mezei lopások, terménydézsmálások a korábbiak felére csökkentek. A dolgozó emberek ezt megnyugvással tapasztalhatják. Természetesen, akiknek kellemetlen a mezőőr, mert nem mehetnek kéinyükre-kedvükre a közös tulajdon megkárosítására. aizok igyekeznek lejáratni a hivatalos embereket. Erre a józanul gondolkodók csak azt válaszolhatják: aki a mezőőrt nem becsüli, annak oka van arra. Természetesen néhány erkölcsében gyenge ember szavára senki sem ad; a mezőőr ettől zavartalanul végzi fontos hivatását. A mezőőrök kinevezésük óta többségükben bebizonyították, hogy megbízatásuknak nagy felelősséggel eleget tesznek. A dolgozó emberekkel jó a kapcsolatuk. Méltán elvárják, hogy munkájuknak megfelelően kapják meg a megbecsülést és a támogatást. — B — Színházi bérlet és felelősség A NÉPSZABADSÁG legutóbbi vasárnapi számában Havas Ervin igen érdekes és elgondolkodtató cikket írt Budapest közművelődése kapcsán annak legfontosabb célkitűzéséről. Többi között, idézi a X. pártkongresszus egyik fontos megállapítását is, miszerint: „A közművelődés fejlődése az egyéniség kibontakozásának, a szocialista demokrácia erősödésének, a termelési kultúra emelkedésének elengedhetetlen feltétele.” A cikkíró azon megállapításával ugyancsak egyetértünk, hogy a kulturális forradalom legfontosabb feladata napjainkban a szocialista embert formáló művelt és művelődni vágyó emberi közösségek létrehozása. Maradjunk e megállapításnál. S ezúttal kissé szűkítsük le a témát. Miről van szó? Példánk ezúttal a közművelődés egyik ágával, a színházzal kapcsolatos. Salgótarjánban, a megyei József Attila Művelődési Központban lezajlott az idei színházi évad bérletezése. Szinte divattá lett nálunk, mindenki mindenütt hivatkozik rá, hogy munkásváros vagyunk. Ez megfelel a valóságnak, a hiba nem is itt keresendő. Pontosabban: az a hiba, hogy gyakran úgy tűnik, csak hivatkozunk rá, és néha, helyenként kevesebbet teszünk ennek szellemében, mint kellene. Mert mi történt? A megyei, városi pártértekezlet is követelményként szabta meg — a tényből kiindulva — nagyon helyesen, hogy az elkövetkezendő időszakban közművelődésünknek elsősorban munkás- és ifjúságközpontúnak kell lennie, összefügg ezzel egyébként az az országos figyelemre számot tartó felmérés is, amely a városban folyik az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézetének segítségével és közreműködésével, s amely a salgótarjáni munkásság kulturális helyzetét vizsgálja. A művelődési központ, természetesen, a színházi bérletezéskor nem várta meg, nem is várhatta, a vizsgálódás befejezését, s ezt helyesen tette. Any- nyi ugyani« vizsgálódás nélkül is nyilvánvaló, hogy az új évadban minél több munkást és fiatalt kell színházlátogatóvá tenni. ahogyan az előadások száma emelkedett. Más fogalmazásban; tavaly az egy előadásra jutó bérletes több volt! VALAMIVEL kedvezőbb a helyzet az ifjúsági bérleteknél: 900 bérlet fogyott el. Itt két előadással számolhatunk, ez 1300 látogatót jelenthetne. Az optimális bórletszám 1200 lehetne. Legtöbb bérletet a nógrádi szénbányák (100), s a kohászati üzemek (96) vásárolt. A ZIM 60, az öblösüveggyár 60, a kishartyáni termelőszövetkezet 45 bérletet vett meg. A többi üzem, vállalat, téesz ennél jóval kevesebb bérletre tartott igényt. A vasötvözet- gyár, az ÉMÁSZ például csak négyre, az Állami Építőipari Vállalat tízre, az AGROFIL hatra, s még sorolhatnánk a példátlan érdektelenségről valló példákat. Természetesen, a két legtöbb bérletet vásárolt cég sem emlegethető követendő példának, hiszen dolgozóinak száma sok ezerre tehető. Jó példát könnyű szívvel nem is említhetünk! Felmerül a kérdés: ennyire sokadrangú kérdés lenne egy munkásvárosban és környékén, hogy kik ülnek — vagy nem ülnek! — a színházi előadások nézőterén? Megteremtettük a közművelődés alapvető feltételeit, milliókat fordítunk azok állandó korszerűsítésére. Jó színházat hozunk Salgótarjánba. A kereteket milyen tartalommal töltjük meg? Annyi bizonyos, hogy a munkahely, a közösség, a munkahelyi vezetés ösztönzése körül mindenképpen baj van. Hogyan ösztönözne ugyanis jól, ha alig-alig méltatja figyelemre például a színházat. A munkásság társadalmi megbecsülésében — úgy tűnik — nem éppen nagy helyet kap a műveltség, az önművelés, a kulturált szórakozás. S felmerül a szocialista brigádok kulturális vállalásainak formalizmusa is. Milyen közös műveltségi kincset, értéket mutatnak fel. S egyáltalán, ki és hogyan igényli a munkahelyen, hogy ezt tegyék? Példánkban a népművelők megtették a magukét. Minden üzem, vállalat igazgatóját, vezetőjét felkeresték. Szinte színházi ügynökösködést vállaltak. Ez így van rendjén! De találtak-e partnert? A gazdasági vezetők mindenütt támogatást ígértek. Aztán „leadták a témát” — valaki másnak. Kinek? Ezt nem lehet pontosan tudni. Annyi bizonyos, nem a legjobb kezekbe került ez az ügy. Néhány példa. Az Állami Biztosító városi-járási fiókvezetői szerették volna, ha a CSEB-tagok minél nagyobb számban ott ülnek a nézőtérén. Az üzemi intéző bizottságok azonban nem vállalták azt a szervezést, hogy mindig elosszák a bérleteket a dolgozók között. Utasítani nem lehet őket. A salgótarjáni ipari szakmunkásképző intézet tantestületének vezetői ugyancsak „lelkesedtek” az ügyért, az „eredmény” 16 bérlet. A megyei téesz-szövetség is ígérte a támogatást. Mégis volt olyan termelőszövetkezeti elnök, aki határozottan kioktatta a művelődési központ munkatársát arra, hogy nekik erre nincsen pénzük. És így tovább. Félreértések elkerülése végett hangsúlyozzuk, az igazgat tők, gazdasági vezetők jogában áll — s ez tulajdonképpen hozzá is tartozik a korszerű vezetéshez —, hogy a feladatokat „kiadják” az arra illetékeseknek, függetlenített, vagy nem függetlenített funkcionáriusoknak. De jogukban áll a számonkérés is. NE BONYOLÍTSUK most tovább ezt a kérdést. Célunk nem a számonkérés, nekünk erre nincs is módunk. Példánkat csupán azért hoztuk fel, mert ellentmondást érzünk a szavak és a tettek között. Befejezésül ismét a Népszabadság cikkíróját idézzük. Milyen következtetésre juthatunk e tények ismeretében? „Arra, hogy... megnőtt a szubjektum, a kisebb-nagyobb közösségek, az állami és társadalmi szervek felelőssége az egész nép művelésében...” Tegyük hozzá, a gazdasági vezetők felelőssége is a munkásosztály körében. A színházi bérletek kapcsán egyelőre ennyit kívántunk elmondani. Nem nagy ügy? Éppen azt akartuk bizonyítani, hogy a kultúra legnagyobb ügyei között van a helye. Tóth Elemér Kellett volna! Mert az „eredmények” mást igazolnak. Mi hát az „eredmény”? A felnőtt bérlet összesen 942, ebből az üzemek, vállalatok, intézmények 544-et vásároltak. Ebben az évadban három felnőtt előadást tartanak, ez 1800 személy befogadását jelenti. Az optimális az lenne, ha legalább 1400 bérlet kelt volna el. A múlt évadhoz képest valamivel több a bérletes, de nem azzal arányosan, Kél iskoláról közöl riportot a Közneve- legeti hosszasan. Szerényen,' les legfrissebb száma. Az de eredményesen esztétikus a, , nógrádmarcalit környezetben dolgoznak a negatív oldalról, elretten- . , , tő példaként mutatja be, matraverebelyi pedagogumíg a másikat, a mátrave- 8ok- Verebélyi András igazrebélyit erényei miatt em- gató vezetésével. Az utolsó napon Ki korán kel, többnyire álmos, így módosította a nyugdíjazása előtti, az utolsó munkanapon a réges-régi közmondást fiatal beosztottjai védelmében a csoportvezető könyvelő. Három lány, egy fiú ült vele egy szobában, valameny- nyien bejáró dolgozók. Az ebéd utáni kávé jótékony hatása ellenére sűrűn előfordult velük, hogy félelmetesen hosz- szú számoszlopok fölé görnyedve el-elbóbiskoltak. A könyvelő meghajlította az íróasztalán plexi vonalzóját, várt, majd eleresztette: a csat- tanásra felkapta fejét a soros alvó, a többiek meg nevettek. A könyvelő másfelé nézett. Kibámult az ablakon, és sajnálkozva gondolt fiatal kollégáira. Látta magát húszévesen, amint elfoglalja élete első íróasztalát, és gyorsan számolni kezdte, hány ilyen ásíttatóan eseménytelen délutánt ült végig íróasztal mellett. Negyvenegy év, az nagyjából tizenkétezer munkanap. Elképesztőnek találta a gondolatot, hogy ezek a lányok meg az a fiú ugyanúgy éljék le életüket, ahogy ő élt negyven éven át, vagy hasonlóan. Tizenháromeaerszer ébredni a vekker könyörtelen csörömpölésére, tizeniiáromezerszer vo- natnoz vonszolódni félálomban, bezsúfolódni, ultizni, veszekedni, békíteni, beérkezni, üzemi konyhán ebédelni, kávézni, ülni, ülni, írni, írni, írni .. Tizenharomezerszer visz- szazsúfolódni az esti vonatba, utazni, hazaérni... Hazaérni úgy, hogy senki se vár. A három »lány szemben ült vele, a fiú az ablak mellett. Jól megnézte őket, kizártnak találta. hogy valamelyikük is egyedül élje majd le az életét. Persze, húszéves korában róla sem mondta volna senki, hogy agglegény marad, és mint csoportvezető könyvelő megy nyugdíjba. Igaz is. Ő tulajdonképpen testnevelő tanár akart volna lenni, de érettségi után 1930- ban képtelenség volt főiskolára mennie, dolgoznia kellete, pénzt kellett keresnie a többi gyermekre. Nézte fiatal munkatársait, s nem értette őket, miért választották 1970-ben ezt a szakmát. Miért nem mentek egyetemre, főiskolára, miért ülnek be ezerháromszázért egy poros irodába, számoszlopok mellé? A fiúról tudta, hogy jelesen érettségizett, , a három lány közül kettő jó rendű volt, egy közepes. Majd - mindegyiküknek helye lenne egy tanárképző főiskolán, vagy műszaki egyetemen. Lehetnének mérnökök, művészek, közgazdászok. De nem. Meg sem kísérelték, hogy bejussanak egy egyetemre, kezdettől fogva, „íróasztalban” gondolkodtak. Vajon miért? Az iskolatípus miatt, ahonnan kikerültek? Az egyszerű, falusi, pa- rasztszülők szándéka szerint? Már éppen elhatározta, hogy nyugdíjazása előtt, az utolsó napon elmondja nekik véleményét, amikor az órájára nézett. Három óra volt. Tudta, a búcsúztatása fél négykor kezdődik. El kellene addig mondani ezeknek a gyerekeknek, mit mulasztott a maga negyven évével az íróasztalok fölé görnyedve, figyelmeztetni kellene őket, hogy élettapasztalatok híján szerencsétlenül választottak, hogy élte- sebb munkát kell keresniük. De hallgatott. És fél négykor elkezdődött a búcsúztatás. Kitüntették, pénzjutalmat kapott. Meghatottan nézett körbe a tiszteletére összegyűlt félszáz kollégán. Négy fiatal beosztottja most is az ablak mellé kuporodva hallgatott. A soros méltató a könyvelő példás életéről beszélt, fontos, felelős munkájáról, lelkiismeretességéről, majd a fiatalokhoz szólt. Úgy dolgozzanak egy életen át, mint nyugdíjba menő munkatársuk dolgozott, s az ő sikere legyen mindig a biztatás: megéri a munka, a helytállás. A könyvelőt elringatták a szavak, büszke volt magára. Könnyes szemmel bólintott igent minden intelemre. amit általa, búcsúja által aktualizáltak a negyven év múlva nyugdíjba menőknek. (e. i.) NOGRAD — 1971. október 13., szerda 5
