Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)

1971-10-05 / 234. szám

Közúti halastó Pásztón Ember legyen a talpán az a gépjárművezető, aki betart­ja a közlekedési szabályokat a képen is látható közúti ha­lastónál, Pásztón. A gépjármű­vezetők gyakran kérdezik egymástól: „Mit láttál a tó fenekén?” A biztonságos és baleset- mentes közlekedésről naponta hallunk, olvashatunk. A tele­vízió, a rádió, a napilapok naponként tudósítanak súlyos balesetekről, s az okok között nem egyszer a szabálytalan kanyarodás is szerepel. Ha a képet figyelmesen megnézzük, rájövünk, hogy sem jobbra kis ívben, sem balra nagy ív­ben nem lehet kanyarodni a közúton lévő víz miatt. Men­jünk tovább. A Lenin úton a felhordódott kiskocka kő, mint parittyából kilőtt golyó pattan a lakóházak udvarára és hálálkodhat az, akit nem talál fejbe. Tovább menve „nevezetes” a MÁV-áüomás felé vezető út, ahol mély ár­kok csalogatják a gépjármű- vezetőket. Az állomáson a változatosság kedvéért a gya­logosokra leselkednek alatto­mos csatornanyílások. Pásztó nemrégiben nagyköz­ségi rangot kapott. Fejlődésről beszélnek a községben. Az utak gazdái: a Pásztói nagy­községi Tanács és a KPM Nógrád megyei Közúti Igaz­gatósága nem egyszer észre­vételezték már az utak rossz állapotát. Jegyzőkönyvek tö­mege készült. Annyi, hogy azokból szinte be lehetne te­metni az utakon levő gödrö­ket. Ügy látszik, egy komoly baleset szükséges, hogy el­kezdődjék az útjavítás. Minőséglánc A félmunka keveset ér r — Jó dolog a minősóglánc mondhatnák sokan. — Adriig is rendben van, hogy mindenki igyekezzék kifo­gástalan munkát végezni. De- hát azért van a minőségellen­őrzés, hogy ezt megkövetelje, és ne vegyen át selejtes mun­kadarabot. Miért lenne szük­ség ezenkívül még minőség- láncra is? Ha valaki jobban belegon­dol, nyomban megtalálja a vá­laszt a kérdésre. Ha egy üzem évente kétszázmillió forintot termel, s csupán egy száza­lékra rúg az átlagos selejt, ez magában kétmillió forint kár. Ha kétszáz munkása van a gyárnak, ebből egyre-egyre tízezer forint jut. Olyan ne­héz lenne belátni, hogy ebből az „elveszett” tízezer forint­ból jócskán futná nagyobb béremelésre és jutalmazásra? Hátha még azt is hozzászá­molnánk, amikor meg kell ja­vítani egy-egy munkadarabot, vajon az mennyibe kerül? Amikor a munkafolyamatok végén derül ki, hogy egyetlen hibás alkatrész miatt elölről kell kezdeni mindent, emiatt „csúszik” a szállítási határidő, ami megtépázza a gyár piaci hírnevét és tekintélyét. Fo­rintban ki sem fejezhető a kár nagysága. S ezen egyma­gában a minőségellenőrzés sem képes változtatni. — Jó, jó, de mit tehetünk? — kérdezheti valaki. — Ho­gyan lehetne jobban érdekelt­té tenni a dolgozókat, hogy a mennyiségi előírások mellett, a minőségi követelményeknek is hiánytalanul eleget tegye­nek? Hiába „szavalunk” a jó minőségről, ha egész bérezési rendszerünk elsősorban a na­gyobb teljesítményre ösztö­nöz. Hogyan lehetne mérni és díjazni a minőségi munkát? Hol kezdjük a minőséglánc szervezését? Faluhelyen azt mondják, ar­ra, aki nem jól csinált vala­mit. hogy, fölmunkát végzett. Ebből talán ki lehetne indul­ni, hiszen ezek szerint „egész” mim kának csak az tartható, ami minden szempontból ki­fogástalan. Most már csak azt kellene eldönteni, milyen jog­címen és mennyi vonandó le az „egészből”, ha valakinek a munkája nem üti meg a kí­vánt mértéket —, s máris ad­va van egy olyan mértékrend­szer, ami híven tükrözi a munka minőségét Hogy mennyire nincsen új a Nap alatt, a napokban ér­tesültem róla, hogy a minő­ségi munka mérhetőségének módszerét máshol már régen kidolgozták. B. Nyeveljuk és N. Fetrov adnak hírt róla „Amikor elhangzott a »heuré­ka«!” címmel az egyik ma­gyar nyelvű külföldi folyó­iratban. A Szovjetunió egyik nagyüzemében, a lvovl Távíró­berendezések Gyárában a ná­lunk ismert minőséglánchoz hasonlóan „A selejtmentes munkáért” elnevezéssel moz­galmat indítottak. De akár elhiszi valaki, akár nem, ók korántsem érték be ezzel a hangzatos jelszóval. Teodor Mocsulszkij, a meó- vezető munkatársaival kiala­kította az értékelés megbízható módját, aminek a segítségével eldönthető, hogy valójában ki­nek mennyit ér a munkája. — A részleg, a műhely, az osztály kollektívájának egy­havi kifogástalan munkáját 1- es számjeggyel értékeljük — számol be erről Mocsulszkij az újságíróknak. — Ha azon­ban valami hanyagság, baklö­vés fordul elő .., szigorúan megszabtuk, hogy a munká­ban előforduló különféle hi­bákért mennyi levonás jár. Ebben a gyárban naponta mindenki megkapja a műszak alatt végzett munkájára az ér­tékelést, amit a részleg (bri­gád) minőségi naplójába be­vezetnek. Már egyetlen, utóla­gosan kijavítható forrasztási hiba is levonással jár. De ugyanígy az időben ki nem javított selejtért, a selejtes termék eltitkolásáért, s min­den más mulasztásért, ami va­lakinek a munkájában kifo­gásolható. A mozgalom „együtt él” a gyári munka versennyel. A prémium fele-fele arányban használható fel a mennyiségi és a minőségi munka jutal­mazására. Ha valaki csak O, 71 minőségi pontot ér el. akkor csökken a prémiuma. Ha a minőségi mutató 0,6 alá esik, akkor jutalom egyálta­lán nem fizethető. Még szigo­rúbbak az előírások azokkal szemben, akik a mumkaver- senyben részt kívánnak ven­ni. Ha az egészből két tized hiányzik, már be sem nevez­hetnek. Ahhoz, hogy bár­milyen helyezésre szemet vet­hessen egy kollektíva, a mi­nőségi mutatójuk nem lehet rosszabb 0,85-nél. Ebben a Ivovi gyárban így sikerült el­lenfelekből szövetségesekké tenni a mennyiséget és a mi­nőséget. k. S. Ä vállalati kollektív szerző-: dés, ami a kezembe került, ihletett szavakkal emlékezik meg a régi dolgozók, vagyis a törzsgárda megbecsüléséről. Közli azt is, hogy tíz, tizenöt, húsz évi munka után bronz-, ezüst-, arany jelvényt kapnak az arra érdemesek, az arany­jelvényhez nyomatékül még ezer kemény forintot is. Ez igen, gondolná az ember, i’ct aztán megbecsülik azokat, akik hű­ségesek voltak a vállalathoz. Aztán kiderül, egyetlen mon­datból, hogy szó sincs megbe­csülésről, Pusztán formalitás­ról —, ha máshol is van törzs- gárdajelvény, akkor miért éppen ennél a vállalatnál ne lenne? Meg egyébként a vál­lalat vezetőit különösképpen nem érdekli, hogy ki, mióta dolgozik a gyárban. A kollek­tív szerződés szerint ugyanis a törzsgárdatagságra jogosult „megfelelő időben köteles fo­lyamodni a tagságért, s annak megadásáról a vállalat veze­tősége, a mozgalmi szervekkel egyetértésben dönt.. „Hát nem gyönyörű?” — mutatott rá erre a pontra az a dolgozó, aki a kollektív szerződést — mint afféle dísz­példányt — elém tárta. Mér­gesen és felháborodva, s mindjárt hozzátéve: ő bizony a büdös életben nem lesz törzsgárdatag. Mert igaz ugyan, hogy már huszonhat éve ugyanott dolgozik, de fo­lyamodjon az jelvényért, meg az ezer forintért, akinek nincs önérzete. Mert micsoda dolog az. ha az embernek magának kell felhívni a főnökök figyel­mét a saját érdemeire? Es mi­énállésáf és felelősség Áttörni » faiakat Vad kér ten is „önáüósáfUJfc. felelösséaülf fokozatos növelése, hatáskö­rük. gazdasási lehetőségeik bővítése révén erősítjük a ta­nácsok »terepét a helyi állami munka mind nagyobb részé­nek végzésében, a lakosság ellátásában. . (Idézet Fock Jenőnek a kor­mányprogramról elmondott felszólalásából.) Érsekvadkerten a tanácsel­nök szobájában nem idéztük szó szerint a nevezetes kor­mányprogramot. De amiről beszélgettünk, lényegében ezt tükrözte. Arról folyt a szó, mit tehetnek a tanácsok sa­ját bevételeik bővítéséért, a helyi gondok mielőbbi megol­dásáért. .. Görbe Imre éppen tizenhá­rom esztendeje tanácselnök Érsekvadkerten, október else­jén ünnepli ezt a „nevezetes” évfordulót. Mosolyogva jegyzi meg: — Még szerencse, hogy nem vagyok babonás. A község lakossága, a ta­nács már évek óta mindjob­ban támaszkodik saját ere­jére. A tanácselnök találóan mondja: — A vadkertiek soha nem voltak kicsinyesek, ha vala­mi a falujuknak kell. Szíve­sen áldoznak, akár pénzről, akár társadalmi munkáról van szó. Bizonyítéka ennek a szép, új iskola, amiben a falu gye­rekei szeptember elsején kezdtek tanulni. Kevés község dicsekedhet olyan iskolával, mint ami Vadkerten van. — Iskolagondunk nincs, — lapozgat a tanácselnök a ter­vekben. — De más akad még bőven. Ismeri azt a régi szállóigét hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz. Mi ezt úgy „módosí­tottuk”: Érsekvadkert három legégetőbb gondja: a víz, víz, víz. Ahányszor mintát küldtek fel vizsgálatra az itteni ku­tak vizéből, mindig visszajött a papír: fertőzött, ivásra al­kalmatlan. Egyetlenegy jó vi­zű kút van a faluban, az is­kolában. így a vizkérdés mindenképpen megoldásra vár. A tanács úgy tervezi, hogy 1973-ban alakul meg a vízműtársulás. A családok fe­le minden bizonnyal szíve­sen csatlakozik. A többi már számolás kérdése. Mert nem kevés összegről, tizenhat—ti- zenhétmiliió forintról van szó. A lakossági hozzájárulással, az ÁFÉSZ, a gépjavító válla­lat anyagi segítségével és a tanács majdan összegyűlő fejlesztési alapjával vágnak neki. — Nagy szerencsénk van, hogy a vízkutatások kedvező­ek. Érsekvadkert és Dejtár között ugyanis gazdag vízré­teg húzódik, amely ellátja majd Vadkertet, Dejtárt, Pa­takot, Drégelypalánkot és Nagyoroszit. Mindenesetre a beruházási programot és a ki­viteli tervet már megrendel­tük. Amikor megkezdik, ak­kor látjuk lényegében, meny­nyibe is kerül a víz. Ha min­den nagyon jól menne, eset­leg már jövőre megalakulhat­na a vízműtársulás... Talán nem is volt. nincs is olyan jelölőgyűlés, tanács­tagi beszámoló, tanácsülés, vagy végrehajtó bizottsági ülés Érsekvadkerten. ahol szóba ne kerülne az óvoda és az út. Kevés az óvodai férő­hely, ötven—hatvan gyerme­ket minden évben el kell uta­sítani. Pedig százötven férő­helyes a két óvoda. És még ez is kevés. Üj kellene, de 1973-ig az iskola ém'tése a község minden forintját lekö­tötte. — Ráadásul az egyik óvo­dában épületgombásodás lé­pett fel, ami azt jelenti, hogy legkevesebb százharmincezer forintunkat elviszi, amíg rendbetétetjük. A tanácselnök megnyugtat. — Azért nem az a helyzet, hogy csak panaszkodunk; ez sincs, az sincs. A panaszna­pok ma már nem sokat ér­nek. Keressük, kutatjuk az utakat, módokat, hogyan tudnánk közös összefogással előbbre lépni. Mert a község fejlesztése nemcsak a tanács érdeke, de ugyanolyan fontos az ittlevő üzemeknek és a termelőszövetkezeteknek is. Elvégre az ő dolgozóikról van szó... Sokat fejlődött Érsekvad­kert, az tagadhatatlan. Nem is panaszkodnak a vadkerti­ek az ellátásra. Van kisáru- há/.uk. három önkiszolgáló boltjuk, tej-kenyér bolt, ra­gyogó eszpresszó, ahol két­százötven az állandó étkezők száma/ A múltkor ide láto­gatott egy pedagógus házas­pár, aki tíz éve került el a községből. Ök mondták: Ha nem saiát szemükkel látták volna a fejlődést, el sem hinnék... A tanács nem szűkölködik tervekben az együttműködést illetően. A végrehajtó bizott­ság úgy döntött, hogy hama­rosan írásba is foglalják a közös feladatok megoldását, szerződést kötnek a termelő- szövetkezettel, ÁFÉSZ-szel. építő ktsz-szel és a gépjavító vállalattal. A közeljövőben pedig értekezletre hívják meg a vezetőket, hogy szóban is egyeztessék az elképzelése­ket: mihamarabb áttörjék a közönynek és értetlenségnek azokat a falait, amelyek mi tagadás, még megvannak.,. A tanács „egyezkedik” az építő ktsz-szel más területen is. Munkát kell adni a falu asszonyainak, akik kisgyere­kük miatt nem járhatnak máshová dolgozni. A ktsz melléküzemet létesítene Vad- kerten, ahol elektromos alkat­részeket gyártanának. Ez leg­alább harminc asszonyt, lányt álláshoz juttatna. Valóra válik-e a vadkerti melléküzem? A tanács min­den segítséget megad, és re­méli, hogy a ktsz vezetői ugyanígy gondolkodnak. Szó esett még járdásítáerfit; villanyhálózat bővítéséről, útépítésekről. Az elnök biza­kodó: — Sok-sok millió kellene ahhoz, hogy a mostam földes utcáinkat köves úttá változ­tassuk. Mindent egyszerre nem tudunk megcsinálni. De évről évre előbbre lépünk és ez nagyon sokat jelent mind­annyiunknak. .. Csata! Erzsébet Könyvhónap November 5-én kezdődik a téli politikai könyvhónap. Az előkészület, felkészülés javában cart. A Kossuth Könyvkiadó fő­leg lexikális és klasszikus műve­ket tartalmazó „házi könyvtá­rat” állított össze. A kétezer forint értékű, ötven váloga­tott műből álló kiskönyvtárat intézményeknek, szövetkeze­teknek ajánlják. A megrende­lések, előfizetések sorában a széesényi járás termelőszövet­kezetei járnak az élen. FOLYAMODNI? csoda megbecsülése az a régi dolgozónak, ha az illetőnek magának kell folyamodnia a megbecsülésért? Ha a vállalat vezetői maguk nem tudják, hogy ki a törzsgárdatag és ki nem. akkor ez a megbecsülés formális. Tulajdonképpen azt takarja, hogy nem becsülnek ók senkit, legfeljebb a saját adminisztrációs nehézségeiket. Bizony, rejtélyes e kollek­tív szerződés készítőinek gon­dolkozása. Sajnos azonban, nem egyedülálló. Nagyon sok olyan vezető van, aki a beosz­tottjaiban csak „munkaerőt” lát. Egy csavart a gépezetben, amivel nem kell törődni. Leg­feljebb akkor, ha valami baj van vele. No már most. azért ember az ember, hogy meg­mondja, ha valami baja van. Következtetés: aki nem szól, az nem szorul segítségre, tá­mogatásra, vagy esetleg meg­nyugtatásra. Aki hallgat, az­zal nem kell törődni! Sok ilyen eset van. így derül ki aztán, hogy némely helyen sorra „megbolondulnak” a ré­gi dolgozók. Évekig ott dol­goztak, s egyszerre csak kez­dik elhagyni a munkahelyü­ket. Biztosan más gyárak a, hi­básak benne, mert csábítják az, embereket. No, persze lé­tezik munkáscsábitás is. De létezik az is. hogy némely üzemből, vállalattól valósággal eltaszítják az embereket. Nem törődnek velük. Márpedig az emberi természet olyan, hogy — legalábbis a többség —, még akkor sem szívesen tá­lalja ki a problémáit, ha má­sok felhívják erre. Ha senki nem kérdezi őket, ha nem veszik észre, hogy valami ba­juk vem, akkor különösen hallgatnak. És megtalálják a megoldást maguk. Egyedül, s nem egyszer annak az üzem­nek. vállalatnak a rovására, amely magukra hagyta őket A vándormadarakat védem? Dehogy. Az igazság az, hogy az emberek többsége nem vándormadár; most egyébként is azokról van szó, akik hosz- szú ideje ugyanazon a mun­kahelyen dolgoztak, s látszó­lag hirtelen úgy érzik, hogy elegük volt, másutt jobban boldogulnak. A hirtelenség csak látszólagos. Sokszor hosz- szú éveken át érlelődik a dön­tés. Ami pedig a vándormada­rakat illeti: sokukból, különö­sen a fiatalokból soha nem lett volna az. ha már első munkahelyükön bizalommal, segítőkészséggel — mondhat­nám —. szeretettel közeledtek volna feléjük. Különböző bot­rányos ügyek kapcsán gyakran kiderül, hogy az illetőről a munkahelyén semmit nem tudtak. A közvetlen felettesek, a munkahelyi kollégák ilyen­kor ijedten, sokszor szinte megdöbbenéssel mondják a te­levíziókamerák. vagy az újság­írók előtt, hogy ha sraöban forgó munkatárs hozzájuk for­dul, segítettek volna. Dehát miért kell megvárni, hogy va­laki szóljon? Miért kell „fo­lyamodáshoz” kötni az embe­rekről való gondoskodást, vagy a törzsgárdatagságot? Micsoda bürokratikus, kifica­modott gondolkodás ez! Miért nem számolnak a vezetők pél­dául előre azzal, hogy az új embereknek egy új munka­helyen szinte törvényszerűen problémái adódnak. Miér'c nem mennek ók oda hozzájuk, mi­ért nem ők nyújtanak először kezel? Az új ifjúsági törvény vég­rehajtási utasításában a kor­mány elrendelte, hogy az új munkába állókra ö'c esztendeig a személyzeti, munkaügyi osz­tályoknak fokozott figyelmét kell fordítaniuk. Meg kell kér­dezniük a fiatal dolgozókat, hogyan vannak megelégedve, módot kell nyújtani arra, hogy előadják véleményüket, javas­latukat. s azokat figyelembe kell venni. Remek rendelkezés ez, s nagyon jó lenne, ha nem válna formális kötelezettséggé. Olyanná, mint amilyenné a kiindulópontul említett válla­lati kollektív szerződés for­málta a törzsgárdatagságot. Ne kelljen „folyamodni”. Min­denki kapja meg. ami neki jár, ami megilleti. Már csak azért is, mert az üzemek, vál­lalatok csak így kaphatják meg dolgozóiktól, amit viszont- cserében elvárhatnak tőlük. Pintér István NÓGRÁD — 1971. október 5., kedd 3

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom