Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
/ Fehér Klárái A titokzatos üzenet Laci hat és fél éves, és mohón ércjeklődik a világ jelenségei iránt. Már hároméves korában szakadatlanul kérdezősködött: miért nő a fű? Miért hullanak augusztusban a csillagok? És hová hullanak? Mikor Íródul az első menet- rendszerű holdrakéta? Mitől foróg az óramutató? Hogyan kell fékezni a villamost? Forró-e a gázláng? Nagyon forró-e? (Majd kipróbálás után: miért kente be a kezemét olajjal a doktor bácsi? Lehet ejtőernyőt csinálni gézből? A kórházi liften miért lehet lefelé is menni? Az autóbusz ajtaja hogyan- csukódik magától? Miért ne kérdezzek any- nyi'c?) : i -*i Óvodába életében mindösz- sze egy napig járt, négyéves korában. Az óvó néni levitte a csemetéket a térre sétálni, majd amikor visszaterelte őket az ötemeletes épületbe, az első csoport belépett a liftbe. Az első csoporttal Laci is. Belépett, körülnézett, majd berán’totta maga-mögött a rácsos vasajtót, becsukta a liftajtót, és megnyomta a legközelebbi gombot. A lift lement a pincéba A nagy kaland a gyerek visításával, az óvó néni rémült kiabálásávál és Laci kicsapásával végződött. „De otthon is.... otthon is én nyomom meg a liftgombot” — védekezett zokogva, amikor közölték vele, hogy kitiltatott az ország minden óvodájából. .1 Ezek után érthető, hogy a család izgatottan várta az iskolába indulás nagy napját Mindenki ellátta jó tanáccsal: legyen szerény, udvarias, csendes, rendes és legfőképpen, az ég szent szerelméért, ne nyúljon semmihez. Mamája kézenfogva vezette, és egész úton intette: csak akkor szólj, ha kérdeznek, csak akkor mozogj, amikor a tanító néni megengedte, csak az a tied, amit odaadnak neked és így tovább, és így tovább. A terembe lépés pillanatáig nem is volt semmi baj. Az osztály küszöbén Laci álmél- kodva megállt, szeme keresz- • tülsiklott húsz pádon és negyven tisztára súrolt gyereken, és a gyönyörűségtől elfulladva kérdezte: „A tábla... hogyan lehet fel-lehúzogatni a táblát?” „Sehogy” — mondta a mama rémülten. „A táblához nem szabad közel menni”, „Értetted?” „Igen” — válaszolta a fiatalember, és megbabonázva . bámulta a hatalmas, fekete alkotmányt, amin piros vonalak és kockák díszlettek, és alsó peremén ismeretlen rendeltetésű krétadarabok csábítottak... Napokon át a tábláról mesélt. „Én még mindig nem mehettem a táblához”. „De Lon- tayt kihívta a tanító néni, és megengedte, hogy felrajzoljon egy kört”. „Pataki ma két vonalat húzott a táblára”. „Ma kockás táblára rajzoltak”. „Ma a tanító néni lehúzta a felső táblát”... és aki legjobban viselkedik, az lesz a hetes... az fogja egy hétig törülni a táblát...” „De te csak akkor nyúlsz a táblához...” — kezdte a mama. „Ha a tanító néni* kiszólít” — fejezte be Laci szelíden. Ez az esemény a második héten valóban bekövetkezett. Méghozzá — mint az iskolába beidézett kedves szülőnek a tanító nérjf elmesélte — a következő módon: Számtanórán a tanító néni intett Lacinak, hogy jöjjön ki a táblához, fogja a krétát, és rajzoljon fel két asztalt. Először egyet, azután még egyet. Laci a kréta után Harcos (Jánhssy Ferenc illusztrációja) KERENYI GRACIA: * REZGŐ LILA Lila virágok nyúljatok értem amikor a jalak föl-alá járnak. Rezgő lila alkonyi levegőből ' építek neked várat. A földszinten lakik a dió, meg a gesztenye, a'szölp meg a kenyér az emeleten. A földszinten göröngyös cC vágyakozás. Ac emeleten hallgatag és lágy a szerelem. T’n teneked soha nem csilingelnék. cinem is kinyithatom, ha akarod. I yen szeretőd többé nem lesz. Ilyen szerelőm többé nem lesz Upen bántóm. Ilyen jóakaród. nyűit, de félúton megállt, szenvedélyesen felkiáltott, két kézzel elkapta a tábla fémfogantyúját és lehúzta. Ezután teljes erejéből felfelé nyomta a fogót, a lendülettől a nehéz tábla felfelé siklott a keretben, Laci felhúzódzkodott. két lábbal kalimpált a levegőben, majd visszacsúszott Most újra fel... most újra le. ... „Hagyd abba” — kiáltott a tanító néni, de Laci megszállottan hintázott a táblán. Minden ő volt most, Ikarustól Piccard professzorig, mélységek és magasságok hőse... Az osztály visított, a tanító néni csaknem sírva fakadt, a ked-_ vés szülőket behívták az is-' kólába... Laci állt, lehajtott fejjel hallgatta a szidalmakat és fenyegetéseket, az anyai sírást, az atyai kiabálást. — Az ilyen gyerek nem ehet a családi asztalnál... az ilyen gyerek nem kap „jó éjszakát, puszi”-t, az ilyen gyereket nem viszik el a vadászati világkiállításra.... Az utóbbi szíven találta a bűnöst. Egy héttel előbb ígérték meg, hogy szombat délután kiviszik a kiállításra. — Ígérd meg, hogy ezentúl jó leszel — így a mama. — Nem kell ígéret. Semmi ígéret — kiabált a papa. — Majd ezentúl megkérjük a tar nító nénit, hogy az ellenőrző könyvedbe írja be, hogy mit műveltél az iskolában, és itthon is aszerint bánunk veled... Négy nap telt él, szomorú csendben és békességben. Szombat délben a mama várja otthon' a csemetét: Laci nem jön. Már a negyedikes nővérkéje is otthon van. A szomszéd gyerekek is otthon vannak... Laci sehol. A mama rémülten szalad az utcán. A sarkon túl már látszik az iskola. És ott... az utcán, a poronty. Táskája a földön, falnak borulva áll a kis elsős poronty, arcát eltakarja és sír, sír keservesen. — Kisfiam. .1 Lacikám. 1; mi történt? — Se... sem;:; semmi;:! — Megint rossz fát tetcél a tűzre? — Ne..; hem.:; I'.".. igazán ... — Hát akkor? — A tanító néni;:. a tanító néni... beírt a kiskönyvembe ... — Mit írt bele? — Ho.;:.. honnan tudjam azt én? Én... még nem tudok olvasni... — De azt mondod, hogy jó voltál... — Ne... hem vagyok benne... egészen biztos... — Hol az ellenőrző köny ved? — Nincs. — Hogyhogy nincs? — Elvesz... h... tettem.. — Hol vesztetted el? — Nem tudom. — Azonnal mondd meg az igazat. — El..; vesz... tettem... — Merre vesztetted el? — Az osztályban. — Hogyhogy az osztályban? — Az osztályban. — Megkeressük. — Ne keressük meg. Édesanyám, ne keressük meg! — De hát, hogy gondolod? — lehetsz iskolás ellenőrző könyv nélküL — Akkor inkább ne legyek iskolás... — De hát hogy gondolod? Minden gyereknek iskolába kell járnia. No, gyere, kisfiam. Gyerünk csak vissza. Minden lépcsőfokon csökönyösen megállva, minden lépésnél sírva, könyörögve, de mégiscsak visszatértek az iskolába. A pedellus bácsi jött velük az üres tanterembe. Nézték a padokat; sehol nincs az ellenőrző. Tanári asztal: ott sem. — Márpedig, édes fiam, innen haza nem megyünk, amíg nincs meg az ellenőrző könyv. — Talán ... talán ott... a 'A. a dobogóban... — Hol? — Itt. Egy korhadt deszka a katedra szélén ... oda belenyúl Laci és vékony, gyerekujjai kiemelik a piszkos, összegyűrődött ellenőrző könyvet. — Ugye megvan, te híres! ;.. Hogy ezért mit kapsz apádtól... add csak ide!! Lássuk, mit írt bele a tanító néni... Biztonság okából jobb kézről a mama, bal kézről a pedellus bácsi fogta a gyereket, nehogy eszébe jusson kereket oldani. A mama megtalálja a tanító néni félelmetes üzenetét, ránéz a könnytől maszatos arcú csemetére, és hangosan olvassa: „Értesítem a kedves szülőket, hogy Lacit jó magatartásáért el lehet vinni a vadászati világkiállításra...” (Kiss Attila tusrajza, részlet) E. Divilkovszkiji R a g o z a s A múltkoriban otthon ültem, és lapozgattam a nyelvtankönyvet. Olvasom: „Én megyek, te mégy, ő megy”. Tehát mennek valahová. Sietnek. De miért kell menni feltétlen ■valahová? Lehet otthon is ülni. Mint például mi, ezen az estén. Én úgy ülök, mintha a fiain nyelvtani házi feladatát ellenőrizném. Te' úgy ülsz, mintha néznéd a televíziót. * Ö úgy ül, mintha házi feladatot készítene. Mintha... De uram, teremtőm! Mi az, hogy én ülök? Hisz’ nekem gyűlésre kellene mennem. Igen, de nem' most, jó lesz majd holnap is. Most Szu- szekint kellene felhívnom telefonon. Tehát azt a gyűlést holnapra teszem. Én mintha gyűlésre mennék. Te mintha a barátnődhöz mennél. O mintha a barátjához menne, elkészíteni a házi feladatot. Tehát — gondolom — ilyen ez a családi élet. Közös gondok, bajok. Érzem, hogy itt valami nincs rendjén. A részletek valamelyike, mintha nélkülözné a valóságot. Am azonnal rájöttem: Az igeragozással van baj! Valahogy így: Én hazudok neked. Te hazudsz nekem, ö hazudik nekünk. De az is lehet, hogy az asz- szonytárs már szólt Szuszekin- nak. Én mafla, nekem már tegnap rendeznem kellett volna ezt a gyűlésügyet. Hogy erre nem gondoltam hamarabb? Hasonló esetben 6 mindig idejében értesít engem... Bűnbánóan tovább ragozok. Én jó férj leszek. Te jó feleség leszel, ö jó fiúnk lesz. Na! Így mindjárt más.' Rendben is van minden. Akkor én holnap bemegyek a munkahelyemre, megmosom a kezemet, leülök az íróasztalomhoz és így fogok ragozni: Én hiszek neked. Te hiszel nekem, ö hisz nekünk. Mi hiszünk nektek. Ti hisztek nekünk, ök hisznek mindenkinek. Ugye milyen szépen hangzik? Lám mit szül a helyes igeragozás, amely mindig egyes szám első személlyel kezdődik!... Fordította: Sigér Imre Szakonyi Károly: NEHÉZ... É va kérte, hogy menjen fel vele az intézetbe és varia, meg a folyosón. De ő nem ment. Inkább itt állt a sárikon és járkált le-fel a iárdaszélen. Nem szerette a kórházi meg az orvosi dolgokat. Kezét a ballonzsebbe dugta és magasra húzta a sálat a nvakán. Száiából lógott a cigaretta. A szél szította a Darazsát: amint lefelé haladt a járdán, szembefújt a szél. és a cigarettapernyéit elhordta a füle mellett. Néhány fa is állt az utcában négyszögű ho- mokágyban és ezekről piros szélű levélkéket szaggatott a szél. Zörögve gurultak a Iá. ba körül.x Aztán Éva hirtelen belékarolt: — Soká jöttem? — Már fázott. Nem szeretett várni. — Soká jöttem, kedves? — hallotta. — Na. mi van? — Eldobta a cigarettát és átfogta alany vállát. A csikik a ‘szélben szikrázva szaladt a fal töve felé. — Van... — mondta Éva. — Most már biztos! Hirtelen naevon csendesek lettek, csak lépdeltek egymás mellett, esvmásba fogódzva, a fiú lógó fejjel, szélfújta, bar- nahajjalés arcán néhány friss ránccal, a lány félénken, izgatottan. fel-fel pillantva, s ahogy hallgatott, a szájával kicsit csücsörített, mint akibe beléfojtották a szót. Az esti fuvallat utánuk futtatott néhány kunkorodott, zörgő levelet. Befordultak a sarkon: erre már égett né. hány 6zímes neoncső a kirakatok fölött; telrert betűk és formák; trolibuszok surran, taik el mellettük az úttesten, ringó testtel, mint szelíd, hájas állatok. A fiú hosszúkat lépett és lassúkat, a lány apró. kopogó tioegéssél követte. Éva a vállát átfogó kéz után nyúlt, oldalt fordította a fejét és pici meleg csókot nyomott a vaskos, rövid körmű ujjakra. Aztán ránézett a fiúra szelíd őzszemekkel, kicsit hunyorított is, miint máskor pajkos kedvében, de a fiú rá se hederített, csak a cipőié előtt figyelte az utcaköveket. Erre a lány is megharagudott, vagy legalábbis elmúlt a kedve. abbahagyta a szelíd nézést. a csókókat és a kirakatokat. meg az embereket kezdte figyelni. — Hm? — mondta eSyszer- csak, s alulról megint a fi” ura tekintett. — Tessék? — ocsúdott az mély. idegen, hangon. •— Nem szóltál? — Nem. Éva vállat rántott és egészen lelassított. — Na — mondta a fiú. — Utálom a hallgatást — fakadt ki Éva. — Hallod? Gyűlölöm, amikor így jössz mellettem, némán lógatod a fejed és nem tudom, mi van benned, hallod, csak hall-- gaitsz és bámulsz! — Ideges vagy — mondta színtelen hangom, a fiú. — Mert ingerelsz! Ezzél a makacs hallgatással ingerelsz! Azt akarta mondani, hogy marha hallgatással... Durván akarta mondani. De idejében kijavította. S belül megijedt: már ilyet tudok mondani neki?! _ Menteti tovább ugyanúgy: a fiú lógó fejjel, a lány sértődötten. — Éva — szólt egwszercsak a fiú. — Ne veszekedjünk. Mi a ‘csudának még veszekedni is? — Hát jó... — mosolygott el a lány. De a fiú komor maradt. Kicsit sápadt is volt. És fújt a szél. s attól cseppecskét fázott. — Nézd kedves ez nasvon naev gond. Örült nagy gond. — Maiid áthidaljuk. — Ne légy ennyire felületes.. — Elvégre az enyém. — És az ejnyém. Az én kötelességem, hogy megmondjam: ne legyen. Erre még nem gondoltál? — Erre... nem! Kiértek a sarokra. Itt már villamosok is mentek, nagy robajjal zörögtek a rozzant macskakövek közé épített síneken. S autó is járt itt, sok, a zajtalan trolibuszok helyett. Alig lehetett érteni egy-egy szót. — Pedig gondolnunk kell — mondta a fiú és elővett egy cigarettát a bal zsebéből. A jobból gyufát kotort elő és hátat fordítva a szélnek. rágyújtott. — Erre gondolnunk kell. kedves — mondta, amint kifújta a füs-í töt. A füst a szótagok szerint pöfögött ki a hűvös szélbe. Éva előőebámult a színes utcába és nagyokat lélegzett. Andrisnak igyekeznie kellett, hogy utolérje. — Észnél kell lennünk, kedves. — Ne mondd, hogy kedves! Rettenetes, hogy mindig azt mondod: kedves. Mint egy jóisten! — De.., — azt akarta mondani. hogy kedves. Nyelt egyet. — Ideges vagv. Nem mondta az orvos hogy ideges vagy? No. hisz’ ez vele jár. .Egy KÖZÉRT előtt .mentek el. s a bolt zöld neonja megfestette a lánv arcát. Mintha fuldokolt volna. — Az lehetetlen. — Mi? Hogy ideges vagy? •’ — Elvenni... az lehetetlen. Én akarok gyereket! Hanem is most, ha nem jókor jön is,
