Nógrád. 1971. október (27. évfolyam. 231-257. szám)
1971-10-03 / 233. szám
Vlagyimir Dezsin: Meglepetés Odajött hozzám Borisz Szergejevics, és így szólt: — Adjál egy rubelt. Ál- locskának születésnapja lesz. összekapartam utolso va- saimat, de így is csak hetven kopejkát tudtam előguberálni. — Bojja, harminc kopejka hiányzik! — vallottam be. _ . _ Menj, és szerezz valakitől, Feltétlen! — De kitől kaphatnék kölcsön? Fizetés előtt mindenkinek vékony a zsebe. — Ne sírj, hanem eredj. Borisz kérlelhetetlen volt. A pénz bekaszírozásában nem ismert tréfát. — Nyikoláj — mondom a barátomnak — adj harminc kopejkát. . — Egy rúbelom volt, azt mar leszurkoltam. — Állocska javára? — Természetesen. — Mit gondolsz, kitől kérhetnék? — Nem tudom. Vakmerő lépésre határoztam el magamat.1 — Állocska — mondtam, — milyen elragadóan bájos maga!. •. — Legalább hét elején mondaná! — Állocska, nem tudna kölcsön adni nekem harminc kopejkát? "* — Tudok. De mire kell ilyen sürgősen? Mondjam meg neki az igazat? Nem; az lehetetlen! Így a plafont nézve ezt válaszoltam: ( i — Egy doboz „Belomor” cigarettát kell vennem. Sőt, matt látom, harminckettő hiányzik... — Oh, — mondta csalódottan. Amik«: aztán leszámolta nekem a harminckét kopejkát, már rá mertem nézi, és arra gondoltam, milyen kellemes meglepetés lesz neki, amikor munka után felkö- szöntjük majd, átadjuk neki az ajándékokat. Erről az apró kis manőverről valószínűleg halvány sejtelme sem lesz... — Köszönöm, hálásan köszönöm, Állocska! — Már éppen búcsúzni akartam, amikor közel hajolt hozzám, és szinte süttogva mondta: — Ma már tizenöt rubelt osztogattam széjjel. És akkor jön maga bárminkét kopejkáért! Hát mire jó ez? Erre én teljesen megzavarodtam. — Nem tudom, Állocska, isten bizony nem tudom ..., de hiszen a kollektívánk olyan baráti... igazán, nem tudom... Figyelmesen nézett rám, megkért, hogy hajoljak még közelebb hozzá. — ön valóban nem tudja, hogy születésnapomra mivel akarnak meglepni? Én ugyanis egy pár tűsarkú cipőt szeretnék. De vajon képesek annyi pénzt gyűjteni? ön úgy gondolja, hogy igen? ... JTAGT TSTVAm ANYÁM Feltette rá az életét; itt áll kifosztva egészen nincs még háza kertje se van gyermekének gyermeke taposta sokszor a század nevezte mostoha lánynak egyre gyűlt benne a, csend félt nappal, éjjel rettegett, hónaptól hónapig látott, aggódott, ha május hívta, hallgatott, ha ősz becézte, útja, ha volt földi törvény, csak a napi munka malma változtató szerelem homlokát nem csókolta, szeme az eget idézi, zöld kacagás a szívem, erőmet övéhez méri. . \ APÁM Feltette rá az életét: itt áll kifosztva egészen van már háza kertje is gyermekének gyermeke, rátaposott kétszer a század, nevezte mostoha fiának, osztott szorzott és kivont, éjszakákat adott össze, megsiratott veszteséget, dicsért minden nyereséget, közelebbről néz a földre, a szíve is- gyakran kihagy, köhint néhányat naponta, hangosan vesz lélegzetet, nótázik, ha jó a termés, bántja, ha meghalt valaki, Csupasz fa helyette szívem, siratják erős jegenyék. MAJOR JÁNOS: ZENE Lehotka Gábornak TSvokxfj, valdárma bábeli hangzavar tisztán lépj szobámba hóharmatos hajnal gerincem gitárhúr reumás csigolyám az idő sarlóján éleset csikordul más tavasz és más tél más virágárusok és künn a szikár szél szakadatlan suhog soha megérkezés csak ez a léghuzat mi fölemel, s futtat .... Fordította: Sigér Imre TATTOK-AS LAJOS« ÚTI MOZAIK Utaztam városokba, országodon át álltam pályaudvarok hús osarnckáibang amíg más vidáman ölelte rokonát a régen-távozót szerelemmel vártam. , Jártam a tiszta Alpokban, ahol a felhők a hegyeket ölelik, s ahol a kis faluk odahúzódnák a Hegyekhez, föl a fenyvesekig. ♦ „ Merengtem reklámok fényzuhategában, míg dörgött mögöttem Milánó vas-szíve; Nápolyban szép Dél szegényeivel háltam, s néztem a szédítő terek fényeibe. Délen azúr tengerben fürödtem, számhoz csapta sós karaját a hab. S távot mint egy szörny, csatahajó tűnt főt messze-szigetnél hatalmasabb. akarok! Tudod, hogy járt a nagynéném? Elvették tőle az elsőt. Fiatal házasok voltak, szégyelték volna. Mindjárt^z első ' évben... Aztán többet 60ha! Annyit myavalygott gyerekért, én látt,am. Mindig az öcsémet. vagy engemet akart örökbe fogadná. — Ezer közül egy. Vagy még kevesebb... — Andris igyekezett megfogni a lány vállát, de Éva lerázta magáról. — Megölnéd? Mi? Megölnéd a gyerekedet? Fintort vágott, nem válaszolt: — Anyatigris — gondolta. — És az esküvő? — tette hozzá nagyot szippantva. s orrán-száján bőségesen eresztve a füstöt. — Meg esküszünk!-T S mit szól a rokonság? Éva megállt, ráncolta a homlokát. Sápadt, vértelen ajka kicsit reszketett. N— Te, hát most jössz elő a. kispolgári félelmeiddel? Mit érdé. kel engem a »rokonság? Talán a rokonságnak fogok élni? Talán a m? dolgunk mellékes és csak - az a fontos, h agy tetss zünfc a tántikának ?! Frászt, kisfiam! — Nadehát gyerekkel... Egy férfi rájuk nézett, pár lépésről ismét visszafordult. András belekarolt a lányba: »— Gvere. klem szeretem, ha mások is hallják. Gyere, üljünk be eev eszpresszóba. — Nincs kedvem. S különben is. hánytat a dohányfüst! ArdnA eldobta a cigarettát és kétségbeesett mozdulattal tette zsebre . a' kezét. — Aztán meg — szólt kicsit félszegén — lakás sincs.:. Honnan veszel lakást? Én nem dobhatom ki Lalit... Nem kereshet másik szobát... Különben sem kap háromszázért olyat, amilyen a ■ mienk. Háromszázért ki engedné meg neki, hogy a konyhát;' meg a fürdőszobát is használja? S csak kilencszázat keres. Élni is kell. Nem dobhatom ki... Igyekezett utolérni a lányt. Néha naigyon hangosan zör- gött el a villamos, az úttest közepén. Már sötét volt, csak a kirakatok világítottak. A szél rángatta az ívlámpák huzalját: imbolyogtak az árnyak. — Meg ki sem menne — fűzte tovább András. — Mért menne ki? Nem köteles. Háromszázért nem kap ilyen albérletet, ötért kap. Vagy hatért... Éva csak hallgatott makacsul, Andris meg igyekezett belékarolni. A lány hagyta. — Különben is... A néni nem is venne oda házaspárt! Pláne ha meglátná a hasadat. Egyáltalán: ká vesz fel gyerekes házaspárt albérletbe? Senki. Olvasod az újságokat? Gyerektelen házaspár. .. az igen, az még elmegy. De gyerekkel? Pláne csecsemővel?!... Figyelte Éva arcát, de az nem szólt. Nézett előre, rágcsálta a száiaszélét, s ment mellette, mint egv bábu. — És hozzátok se... oda sem mehetünk — magyarázta tovább. — Vagy odavenne a nagvnénéd? Szoba-kon vhás lakásba? Mi? Hm? Na, meg- kulkultál? — Nem. — Nem venne, mi? Hát persze. hogy nem. Pláne gyerekkel. .. — Nem venne. — És, hol kapsz lakást? Hol kapsz az Eljövendő • tíz évben lakást? Sehol öregem. Arra várhatsz... Há?i Ketten, még csak találunk valami szobát. Elég drágát, persze, de hát ketten leszünk. Hanem a gyerekkel... lehetetlen. .. Éva megállt, nekidőlt egy hirdetőoszlopnak. A bal okiét kivette a zsebéből és elkezdte vele dörzsölni a1^homlokát. — Nem akarom... Szeretném! Nem érted? Ügy szeretném! — Ne csacsiskodi! — oda- állt eléje, meri már nézték őket néhányan, hogy mi van a nővel. — Rosszul van? — kérdezte egy nénike. — Nem, köszönöm. Gyere, drágám, mert csődület lesz. Ismered az embereket. Éva belekarodt és továbbmentek. — Muszáj — mondta halkan a fiú. — Muszáj!... Éva megrázta a fejét, sírva és sápadtan. Nagyon fájt neki, amit Andris mondott. Sírt. hangtalanul, mert már megértett mindent. — Tudom, *hogv most haragszol rám. és azt is tudom, hogy megvetsz — mondta a fiú. — Pedig szeretlek. Nagyon. És csak jót akarok. Hidd el, muszáj... Éva vállát rázta a sírás, belecsimoaszkodott Andrisba. — A .fiad... — Tudom. — Megölöd. — Tudom. \ V. Jevtusenko: Mustó János ír ZET 1 P Ä dfcíog ügy kezdődött! hogy bementem az áruházba. A cipőosztályon megkérdeztem: kaphatnék-e egy pár papucsot? Az eladónő rám mosolygott és így szólt: — Először ás üdvözlöm Qnt nálunk, Ólja vagyok. És ön? I <* ' '' . » Ég nem is izgat? — Izgat, de mit csináljak ? Muszáj... Te is tudod, hogy muszáj! — Most egymáshoz értek és összezárták a felső karjukat. A szél csomókba köcolta a hajukat, friss, erős levegő volt. Éva nagyot lélegzett: — Szegény kicsim. — Majd egyszer... — De a nagynénikém... — Butaság. Butaság, ha mondom. Csendben kerülgették az embereket. Az úttest közepén nagy robajjal mentek a villamosok. — ötszáz — mondta Andris. — Azt hiszem, ötszáz forint. — Rengeteg. — De nincs oécó, igazolások, kérvény... A doktor befektet a kórházba két napra és minden rendben lesz. Majd meglátod. — Félek. — szólt Éva, s megborzongott. — Hazakísérlek — mondita a fiú. — Ideje. Tíz óra. V illamosra szálltak és megálltak a peronon. . Ahogy rázott a kocsi, Éva lassan megfogta a hasát. Aztán megkereste Andris tenyerét, és azt is a Inasához szorította. — Itt lehet. Mit gondolsz: Fiú, vagy lány? Hat hetes... Andris jegyért nyúlt a zsebébe. Aztán piait rámosolyo- dott Évára. ' — Talán fiú. De Éva komoly lett. és erre ő is elhagyta a mosolygást. — De. az is lehet, hogy lány , mondta halkan.. APUC Kissé megdöbbenteni mutatkoztam be. De az1 eladónő természetes nyájassággal folytatta: — Nyikoláj Jemeljanovics? Örülök, hogy megismerkedtünk! Mit parancsol? — Tudja, üdülni megyek. Elkelne egy új papucs. Ólja meglobogtatta lenszőke haját és még kedvesebben mosolygott. — Egy pillanat! Negyvenes a lába. ugye? Nem tévedek? Ö. negyvenegyes! Elnézést! Őszintén szólva a választék nem nagy. Dehát. nézze csak, Nyikoláj Jemel- ianovics! A pulton megjelent egy zöld papucs fehér varással, rikító sárga talppal. Mint egy béka. Rögtön brekegni kezd.' Hátratáhtorodtam a pulttól. 01j.a bűvös mozdulattal elhúzta kezét a papucs fölött, s ettől az ijesztő béka egyszeriben elegáns. ' zöld csónakká változott. — A lábbeli színe igen praktikus. Különösen. ha tréningruhá ja kék vagy zöld. És nézze csak, micsoda harmónia van a fehér varrás és a sárga talp között!' Az orránál kicsit kiszélesedik, ami széles lábúaknaik nagyon előnyös.Eszembe intett hogy pizsamám zöld. s a ; lábfejem is elég széles. — Biztosíthatom, hogy elégedett lesz a vétellel. — mondta Olienvka. — A papucs megfiatalítia önt. habár így is olyan, mint egy élsportoló. — Ugyan. Óllal Idestova hatvan éves leszek. — morogtam meghatottam — De abban igaza van. hogy számomra ez a légi óbb p apucs. Számlázza, kérem. NÓGRÁD - 1971. S — örülnék; Ka máskor fcs hozzánk jönne. Nyikoláj Je- meljanovics — mondja OL. Semyka. szívből. — Köszönöm, ön olyan AH gyelmes. Ólja. Rögtön látszik, hogy tapasztalt eladó. A fiatal lány szemöldök» csodálkozom felcsúszott a homlokába és kiesé szégyenkezve mondta:* — Ugyan. Nyikoláj Jennel- ianovics! Újonc vagyok, most végeztem a kereskedelmi technikumot. Eltelt két év. Ismét szükségem lett volna egy pár papucsra. Eszembe jutott a szőke Oljenyka, hát elmentem az áruházba. Már messziről megláttam a változatlanul sudár, lenhajú lányt. Kariát a mellén össze, fonva állt. s a kirakaton át méltőságteliesen szemlélte a zajos utcát. — Jó napot Olienyka. Látja. újból eliöttem. ' A kislány meg sem fordult. — Papucsot szeretnék venni! — mondtam hangosabban. — Van? Bal keze gépiesen felemelkedett az egyik polcig, matatott rajta egy kicsit, maid az orrom alá dugott valami . disznóorrú filcmamuszt. Ép- hogy nem röfögött. Hátraián- torodtam a pulttól. —- Drá ga Öli a nekem eg v rendes papucs kéne! — Ne bizalmaskodion. polgártárs! Én magának nem ti vagyok drága! Kitépte a kezemből a papucsot. s mérgesen a polcra hajította. Ekkor jöttem rá, hogy Ólja már nem újonc a kereskedelemben. Fordította: Szeredás Agnes október 3., vasárnap §
