Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-01 / 180. szám
S. Simon István: Telefon négykor Nádasé József: / A szúnyog is ember A titkár tanácstalanul tette le a kagylót. — Mi a csudát akar? Délelőtt két teljes óra hosszat ült itt a nyakamon férjestül, kisírva, kipanaszkodta magát, szépen elmagyaráztam nekik, mire számíthatnak, s úgy mentek el, mint akik mindent megértettek. Ha egyszer nincs, hát nincs. Talán bizony en költözzem ki a híd alá és adjam át nekik a lakáskulcsot? Megértem én őket, de ők is értsenek meg engem Azt hiszem, épp elég türelmes voltam. .. — Különben pedig mit is gondol ez a nő rólam? Hogy bárhol, bármikor, négyszemközt. .. Úgy sem tudok többet mondani. — Meg, hogy négyig vár a válaszra, hívjam vissza. Nem tudom, mióta szokás ez. Egyáltalán hol él ez az asszony? Honnan veszi ezt a bátorságot? Mert csinos. A csinos nők valóban hajlamosak arra, hogy azt gondolják: nekik hivatalból könnyebb az élet, ha jól gazdálkodnak a pillantásukkal, meg a mosolyukkal. Hát csinos és kész! Mégiscsak ügyfél — semmi több. S az ügyfél bokája lehet ívelt vagy dagadt, egyremegy. Jól is állnánk, ha aszerint mérnénk az igazságot! — Bárhol, bármikor, négy- szemközt. .. Nem rossz... De ennek végire járunk! r — Közönséges csapda.' Ha simán nem megy, hát így megpróbálja. Piarcba veti a bájait, legyező szempilláit, gótikus nyakát, hófehér térdeit. Azt gondolja a kis aranyos, hogy én majd felveszem ezt a kesztyűt. Elmegyek vele vagy hozzá, úgy rendezi, hogy meglássanak bennünket, hogy kompromittáljon. Esetleg a férjét is beleavatta a dologba. Váratlanul és véletlenül betoppan, talán még tanú is lesz, s akkor kezdődik a zsarolás. Vagy egyszerűen felajánlja magát, amit elfogadni szerinte csak ellenértékért, szívességért jogos, visszautasítani meg ostobaság, pipogyaság. Ebből a zsákból aztán nincs kijárat! — Mert ő szép asszony! S hogy tudja! Nem mondom én, ha valahol másutt kerülne az ember elé. Egy presszóban, egy délutáni sétán, egy bálban. S ha nem kérni jönne, ha nem lenne ilyen „szívesség • ízű” az egész ajánlat! Az utcán biztosan utána fordulnék, feltűnne, rámereszteném a szemem. De így? — Te fogsz idejönni, drágám. Ide, ebbe a hivatalszo- bába. Mert ugye, azt mondtad; bárhol? Ugye azt mondtad, bármikor? Itt ülsz majd ebben a bűvös székben, itt az íróasztal előtt és vailasz. Mintegy kis angyal, mindent rávallasz a magnószalagra. Az egész párbeszéd meglesz, ne búsulj! A szomszéd szobába pedig beültetek két tanút. S mikor mindent elmondtál, minden fegyveredet harcba dobtad, ők is előjönnek. Hogy fogsz majd bámulni, ha hallod a magnetofonból szerelmes sírásodat, könyörgésedet, szemérmetlen ígéreteidet! Hogy pirul majd a bőr azon a hamvas képeden, ha visszaperegnek az elszállt mondatok: „Nézze, titkár úr, én mindent megteszek magának. .. ha kellek, itt vagyok... a szeretője leszek, csak segítsen rajtam ... Csak egy szavába kerül.,. Nézze, nem vagyok csúnya, rút, sokan bolondulnak utánam... Segítsen. .. és.. — A saját csapdádba zuhansz, kis hamis, mert ide hívatom a férjedet is! Hadd hallja, milyen büszke szép asszony vagy. Ha te így, majd én is. Ez hivatal! — Moshatnám én magam azután! Csak az kellene, hogy egyet sikíts, megtépd a blúzod, hogy két gomb lepattanjon róla, az isten se lenne a tanúm, hogy ártatlan vagyok. „Erőszakoskodott! Rám rontott! Tessék nézni, a hajam, a ruhám!” Hiszen amikor végképp nem megy, szokták így is csinálni. Fegyelmi, pletyka, huzavona, botrány a hivatalban, botrány otthon. Egymás után nyomta el a cigarettákat. — Azt hiszem, jó nyomon járok, bár a nők természete teljesen kiszámíthatatlan. Szinte száz szézalékig biztos vagyok benne, hogy ez egy aljas merénylet. No, de ha mégsem? Hátha nem is az ügyfél akar visszajönni, hanem csak a nő. Ahogy elnéztem a férjét, elég jelentéktelen fráter. Nem éppen hozzáillő, legfeljebb árnyéka lehet ennek a dekoratív asszonynak, hogy jobban hangsúlyozza a szépségét. — Nehéz megérteni ezt a két embert, így együtt Vajon mi fűzi őket egybe? Pedig milyen meggyőzően mondta az asszony: „Tessék elhinni, a családi boldogságunk múlik ezen! Egy háromméteres szobában élni hat éve, s most már egy nagy fiúval!” — Őszintén szólva, egy kényelmes, modern lakásban is nehéz őket elképzelni. Merő ellentéteik. Az asszony finom, szinte légies vonáséi, meg az a kemény, morcos arc! Csak- hát ilyenkor minden létező és hamis indok előkerül a nagyobb nyomaték kedvéért. — Tulajdonképpen nem vagyok, se öreg, se beteg, se rút, s talán még ostoba se. Lehetetlen volna? Volt már rá példa, hogy nő, asszony belém- szeretefct Akartam, nem akartam, én is meg-megdobban- tottam egy-egy szívet ilyet is, olyat is. Lehet, hogy szamár voltam, mert nem használtam ki a helyzeteimet, de tudja ördög, az ilyen asszonyokat nőket mindig tiszteltem inkább, minthogy gazemberség jutott volna eszembe Ha rám sugározta az érzéseit egy asz- szony, az jód esett. Melyik férfinak nem imponál, még ha az ördög felesége, és kacsint is rá? Ez pedig egy angyal, mégha ügyfél is. — A fene vinné el, hogy az embernek is éppúgy kimérik a pályáját mint a csillagoknak. Presztízs, becsület, hivatal, éppen olyan dolgok, mint a műholdnak az egyenlítő síkjával bezárt szöge, a pari- geum, az apogeum, csak nem számokban, hanem konvenciókban. Én már azt sem engedhetem meg magamnak, hogy valaki rám nyissa a szemét, rám mosolyogjon, négy- szemközt beszéljen velem? Ügyfél. De hiszen nekem az egész város ügyfelem. Ha igazságot teszek, ha valakinek a javára döntök, mindegyikkel meggyanúsítanak. — Igen, mert én is ilyen aggályos vagyok. A világon semmi sem történt, csak felhívott telefonon egy asszony, s én máris meggyanúsítottam őt, meg magamat is. Csudába ezzel a magnetofonnal! no — És mi, férfiak tán különbek vagyunk? Gyengék, esetlenek, rapszódikusak. Gyanakszunk, kételkedünk, vigyáza- toskodunk, azután meg egy szemrebbenés úgy felháborít bennünket, hogy minden előbbi aggodalmunk elillan. Nekivágunk a sötétnek fenntartás nélkül, mitsem törődve azzal, hogy ott mibe ütközünk. Azt mondjuk: az elején még korán van gondolkodni a végéről. — Node éppen ez az! Hogy mibe botlik az ember a sötétben. Hiszen mégiscsak egy elszánt nő lehet ez. Kézen fogna. Vezetne, vezetne s egy- szercsak otthagyna véres fejjel. Annyira nyílt volt az ajánlata, hogy lehetetlen a gyanú méregfógát föl ne ismerni. „Bárhol, bármikor, négyszemközt!” Több ez, mint amit egy asszony egyszeri látás után megengedhet. Ha tisztességes szándékkal igyekezne hozzám, vagy szerelemmel, legfeljebb azt mondhatta volna, hogy néhány fontos dologról megfeledkezett, vagy bizalmas dolgokkal szeretné kiegészíteni, amit délelőtt mondott.. — Ki tud itt elég okos lenni? Tizennyolc kérvényt írt harminckét helyre, évek óta kilincsel gyárban és hivatalban, míg végül... rászánta magát Vállalná. Egyszer életében félretenne erkölcsöt szemérmet, büszkeséget, csakhogy előbbre jusson, mert belefáradt már abba, hogy sohasem fogadhat vendéget nem főzhet egy vasárnapi ebédet, mert nincs konyhája, de még csak ki sem nyújtózkodhat a sezlonon, nehogy megrúgja a mellé préselt gyerekágyat. — Lehet, hogy csak egy jobbra vágyó asszony, szeretne virágot is az ablakpárkányra, szép függönyt, szőnyeget, fürdőszobát amelyben hideg és meleg vizet fröcsköl a csap, meg kamrát, ahová el lehetne tenni néhány üveg cseresznyét meggyet a kisgyereknek. Talán televíziót álmodott az egyik szobában, meg modem bútort, sok szép könyvvel. A másik szobában a kisfiú aludna majd a nagymamával. S akkor a férj sem lenne olyan morcos, elhanyagolt. — Egyszer rosszat tenne, hogy minden jóra váljon. Csak ő tudná ezt, s mindig nagyon szégyellné magát, mikor eszébe jutna. A bűntudat talán a szépség rózsáit is leher- vasztaná az arcáról, de mikor elfelejtené, mikor nem járna az eszébe, maga is boldog lenne. — Ez a kincse, a szépsége; bájos asszonyi mivolta.., odaadná érte... — De hiszen csapa olyat kér, amire méltó. Csupa olyat akar, amit szabad és kell akarni. Ezzel gondolná megsürgetni? H — Nini, már fél négy. S 6 négyig vár a telefonra. Fele hívjam, ne hívjam? De mit is mondjak? Asszonyom, fontos értekezletem van... Ezzel azonban csak egy napra bújok ki a válasz alól... Asszonyom, vegye tudomásul, hogy nálunk ilyen módszerekkel nem lehet előnyöket szerezni. .. Milyen módszerekkel? Csak beszélni akart velem... Asszonyom, ha bármit is segíthetnék, nagyon szívesen fogadnám még egy beszélgetésre, de lelkem mélyén még súlyos viharok dúlnak a döntést illetően... — Igen, igen, valahogy így. Csakhogy kimondható ez? így, ilyen őszintén? Most van négy óra. Mit tegyek?! P rimőrrel rendszerint tavasszal, vagy kora nyáron ajándékoz meg bennünket a természet, illetve a megbízott közvetítő, az állami kereskedelem, még inkább a magánszektor. Ezúttal én nem valamiféle frisszamatú gyümölcsről, vagy más, vitamintartalmú termékről óhajtok megemlékezni, híradásom annak megérkezéséről úgyis lekésett volna. Egy magán, egyéni, majdnem öntelt primőrről szól most a híradás: megkaptam az ez évi első szúnyogcsípést. Látom, hogy ott valaki, a sarokban, felhúzza az orrát, az a sötétbőrű — olyan színű, mint a hús, amit a gondatlan szakácsnő elégedett —, s legyint: ez nemcsak a kanizsai gyorsot, de a lacháaai vicinálist is lekéste, most, júliusban, regél az első szúnyogcsipés- ről?! Micsoda konzervativizmus! Védelmemre megemlítem, hogy az ez évi júniust egy ostoba baleset kiiktatta nyaramból (melyik baleset nem ostoba?), csak júliusban látogathattam meg a vízpartot, a béreikét, a nevemet viselő (nem fordítva, én szerény ember vagyok) vizmelletti hegyes végű növényzetet, meg az erdőt, szóval azt a tájat, ahol a szúnyogok kempingeznek. És az első este, hét óra után, a nap már lement, de csillagok még nem jöttének (ezt már írta előttem valaki, idős ember vagyok, nem jó az emlékezőtehetségem, különösen, ha kollégáktól kölcsönzők). Nos, ez a negyed-, fél óra a a szúnyogok hivatalos döfési ideje. És már meg is történt! Megkaptam ez évi első szúnyogcsípésemet. Rágalom, hogy káromkodtam volna, épp ellenkezőleg, elmosolyodtam, megörültem, neki, ez aztán a primőr, azt jelenti, hogy ezt a nyarat is megértem. Bizonyság egy édes ellenség erőteljes akciója. Ez az ismeretlen szúnyog engem választott ki, senki mást Akár kitüntetésnek is tekinthetem. Nem, 5 sem mellőzött engem. Kegyeskedett megszűrni!™ Emlékszem életem első csípésére, ezt nem szúnyogtól kaptam, de a tekintélyesebb nagybáty vagy főosztályvezető, egy darázs, tisztelt meg, égy hetven esztendeje. Az egész család, apa, anya, négy darab gyermek, én a legkisebb, Fiu- mében voltunk, és nagyvonalú apám már befizetett egy hajókirándulásra Abbáziába. Ez azért is fontos volt, mert magasabb társadalmi érvényesülésre törő pesti-erzsébetvá- rosi-terézvárosi kispolgár akkoriban rokonai, ismerősei, üzletfelei körében lehetőleg azzal büszkélkedett, i hogy a nyáron Abbáziában volt. A szerényebbek siófoki képeslapot küldözgettek pesti ismerőseiknek; a lipótvárosi, télen zsúrfixet rendező ügyvédnők és bankárnék Velencéből és Sorrentóből küldték nyári üdvözleteiket, mi még csak a közbülső dobogóra akartunk felhágni — ezüstérem —, ezért tervezte apám az összesen egynapos hajókirándulást. Hiszen egy nap alatt rengeteg képeslapot lehet megcímezni és postára adni! É s ekkor hívtam ki én a sorsot, és egy sárga, szigonnyal felszerelt légcsavaros bestia dühét. Úgy a lábamba szúrt, hogy napokig kénytelen voltam cipőt húzni, nem hagyhattak egyedül a fiumei penzióban, az abbáziai hajóút paradox módon vízbeesett Nem elég volt nekem a szenvedés, családom valamennyi tagja engem szidott, könnyű volt nekik, én voltam a legkisebb. Azt állították, hogy közismert ellenzékiségem felmérgesítette a szegény, ártatlan darazsat. Úgy bántak velem, mintha én szúrtam volna meg azt és nem az engem. Először kerültem ilyen helyzetbe, de nem utoljára. Hiába magyaráztam, hogy édes a vérem, ezt érezte meg a repülő orrszarvú is. Mit se használt. Ez az állítólagos édes vér, mint nem mindig kellemes legenda, életemen át elkísért. Hogy van-e természettudományos alapja, azt bizony nem tudom. Mindenesetre akadt orvostudor is, aki súlyos szavával megtartott e hiedelemben, ifjú éveimben számos nőismerősöm hasonlóképp fogalmazott, ők is szívták a véremet, és a szúnyogok körében mutatkozó népszerűségem szintén ezt látszott igazolni. De az utóbbi években mint: ha elvágták volna. A nőkkel kapcsolatban nem nyilatkozom, a szúnyogok lanyhuló érdeklődését megkísérlem azzal magyarázni, hogy a napfoltok, vagy talán az irodalompolitikái meglepetések csökkentették vérem édesség hányadosát Keserűbb lett az ereimben lassabban folydogá- ló nedű. Már ezért is kötelességem, hogy nyilvánosan köszönetét mondjak annak az Ismeretlen, derék szúnyognak; aki mit sem törődve a rólam, illetve véremről elterjedt rágalmaknak, helyesnek találta belémkóstolni. Egyébként sem tartom helyesnek, igazságosnak, és előremutatónak, ha szidalmazzuk a szúnyogokat. Azt kellene mondanom, hogy a szúnyog is ember, pontosabban teremtmény, ő is a piacról él. Ezenkívül nemcsak ő táplálkozik a mi vérünkből, belőle is táplálkoznak. Az a rigó, aki ma hajnalban megjelent az ablakpárkányon és csípőre tett szárnyakkal rámfüttyentett: micsoda lajhár, a hasára süt a nap, zeng és ragyog az egész természet, ez meg az ágyban heverészik, nyilván szintén nem veti meg a szúnyogpecsenyét. Nem nyilatkozott erről, azt viszont láttam, hogy az előkelő, frakkos fecskék szúnyogból készített diétás menüt szolgáltak fel kicsinyeiknek. Azt hiszem Arisztotelész mondta, de lehet, hogy Schoppenhauer — idős ember nem emlékezhet mindenre —, hogy ízlések és pofonok különbözőek. Ezt a bölcs és még ma is érvényes megállapítást alátámasztja az is, hogy néhány évvel ezelőtt a Duna-kanyar egy szakaszán, de a Balaton - part egy részén is irtó hadjáratot indítottak a szegény szúnyogok ellen. Bizonyos eredménnyel, az üdülők (az emberek) üdvözölték az intézkedést, viszont, ahogy általában jól értesült helyről közölték velem, mindkét táj madarai tiltakozó kérvényt adtak be felsőbb hatóságokhoz, amelyben katasztrofális élelmiszerhiányról panaszkodtak. Mostanság, állítólag, ahogyan ezt az én tegnap esti primőr- csípésem is bizonyltja, a madarak élelmezési helyzete valamelyest javult. i K ollektív világszemléletű ember vagyok, így hát ünneplem ezt a változást, noha néhány csepp vérembe nekem is belekerült. Dehát — fő, hogy nyár van) A csendre vágyó A csendre vágyó égbe ver hidat. A hídpülérek múló századok. Emlékét őrzik hallgatag halak, s aki-megálmoáta őket, rég halott. Ha teste volt, maréknyi por, vagy az se, hajléka áll csak, vénen, roskatag, s magába rejti kőtomácos kincsét, a kristálytiszta, mély halastavat. Lépése immár nem kong körbe-körbe, de őt idézi száz és száz virág, a néma halak csillogó beszéde és kertje mélyén a magnóliák. Álmodott házat, verset, tornyot, kertet, és kicsinysége láttán lett nagyobb, s már távozóban még szavakba rótta a népe nyelvén irt Halászatot. Ő most a minden itt, s a semmi. A tenger ö, és ő a cseppnyi csepp, Az ember ő, és benne minden ember, s a kicsiny jelhő, mely fenn leng, libeg. Csuka Zoltán Kánikulai fogalmak ŰJ KOMBA JNTlPUS ( I I KUTYAMELEG (Takács Imre karikatúrái) NÚGRÁD — 1971. augusztusi., vasárnap 9
