Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-29 / 203. szám
A MI FIUNK... Vasárnap délután a kerttel? alatt kevés falusi ember sétálgat. Hétköznap ugyan erre járnak a határba sietők, de a vasárnap az övék. Abból nem engednek. Most, hogy jó idő van, az öregebbek kiül. r.ek a házak elé és megvitat, iák a hét eseményeit, a fiatalok meg kicsípik magukat és lesélálnak a falu központjába. Ez már olyan hagyomány. amiit nehezen kezd ki ez idő vasfoga. Csiüröstné, Béres Olga most mégis a kertek alatt megy haza. Máskor a főutcán menne, hogy szót váltson a falubéliekkel, hiszen hétközben neon sok 1 ehe* őségé van az ilyesmire. Reggel korán inéiul a munkásbusz, este meg már örül, ha otthon lehet a családjával. De hát jól is van ez így. Értük él. dolgozik és boldog is. Igen — valóban boldog, csak attól az emléktől tudott volna megszabadulni. Alttól a borzalmas emléktől, ami mindennél erősebb és attól a kegyetlen tudattól, hogy most már biztos hogy áldozatot, vagy áldozatokat követel. De ezért ő is hibás. Egyedül ő a felelős, hogy ez a szerencsétlen helyzet bekövetkezhetett Mert hogy a gyerekeit nagyon szereti, ahhoz nem fér kétség. A férjénél sincs jobb ember italán a faluiban sem. És ő mégis hazudott nekik. Vajon megbocsátható. feloldozható bűn-e az, amit elkövetett... Tudta, érezte, hogy Béla egyszer visszajön. Tizenöt éve már. hogy elment, s azóta csak megvetéssel, gyűlölettel tudott rá gondolni. Pedig valamikor hogy szerette... Az pedig itthagyta őt Itt hagyta egyedül, szerencsétlenül. Este még együtt voltak, aztán reggel hirtelen elment. Soha nem beszélt róla, hogy Bécsbe késziül. A szülei később azt mondták, hogy hát a politikai helyzet miatt ment el. nagyon szerette a kisfiúit, sok vonást a magáénak vallott benne. Az asszonynak meg nem volt szíve megmondani az igazságot. Sem akkor, sem azui'án. Hiszen olyan boldog volt és olyan elégedett.. És most mindennek végé. Béla hazajött. Milyen boldogan sietett pedig Olga a kocsmába. hogy sört vigyen a férfiaknak! Mert hát maholnap már a fia is késiz férfi, ősszel másodikos lesz a technikumban. — így szoktat’a őket. Vasárnap csak hadd lustálkodjanak otthon a tévé előtt, majd ő gondoskodik róluk. Meg aztán jobban is szerette. ha otthon maradnak. Ügy,is ritkán van együtt a család. Így hát most is gyors léptekkel haladt a kocsma felé. amikor — mintha villámcsapás érte volna — észrevette, hogy Béla integet felé a ham- bitjukról. Mindjárt felismerte, pedig sokat váll! ozott azóta. Szinte kövérré; vált, alacsony testén elegáns, finom anyagú ruha feszült Szeretett volna futva tovább menni, de nem bírt Ügy érezte magát, mint a bélka. melyet megbénít a kígyó tekintete. — Hát te.. 1“ hebegte elfúlva, — hogy kerülsz ide. Mikor jöttél? — Ma — felelte szűkszavúan a férfi és átható tekintetétől vér szökött az asszony arcába. Milyen kihívóan, pimaszul ltud ez ránézni. Gyűlöli — utálja! ! Sokáig nézték így egymást kihívóan és gyűlölködve. A férfi szólalt meg ismét: — No és a fiunk? Az asszony megremegett... — Ha a fiiamat kérded, az jól van... És a kislányom is. A férjem szereti őket. — A kertek alaW jöttél haza. nyikorgott a kiskapu, ami. kor becsuktad — mondta a férfi nyugodtan és mint aki le akarja zárni a beszélgetést. Bicegve megindult, hogy bekapcsolja a televíziót. — Bálint! mondanék valamit — szólt az asszony köny- myeivel küszködve. — Hagyd csak. — legyintett a férfi, — jó műsor lesz. De aztán, ahogy ránézett a feleségére és látta annak kétség- beesett viadalát, mégis vissza, ült a heverőre. — Sírd ki magad Olga! Sfrj nyugodtan! Az majd megkönnyít. — Tudom. Béláról akarsz beszélni. Lá'tam délelőtt a világoszöld kocsiját a házuk előtt. Meg a fiadról, aki... — De én... — Te tudod? — kiáltott fel az asszony és teljes szomorúságát, elkeseredését átadta a zokogásnak. — Nem akartam szólni. Talán még azt hitted volna, hogy sajnálatból vettelek eL És ez nem igaz. — Mióta, kitől tudod? — Akkor régen, én vittem neked azt a képeslapot. Amit a Béla írt Becsből. Hát onnan tudom. — És most?... — zokogta az asszony — Most mi lesz? •— Hát mi lenne? Elkészíted a vacsorát. — És a fiú? — Neki nem kell róla tud- rrt. Meg aztán úgysem hinné 1N0 de ne pltyenegj miár, a teringettét! Hol az a vacsora! Mindjárt itthon lesznek a gyerekek... — Aztán átfogta a még mindig szipogó asz- szony vállát és tréfálkozva a fülébe súgta: — Meg aztán úgy gondolom, a könnyei ddel nem tud jóllakni a mi örökké éhes. kamasz fiunk... Horváth Mária Mészáros Erzsébet: Gobelinterv CSANÁDY JÁNOS: BESZE IMRE: Fényben élni Acélöntők — frü —frü —frü hangosan muzsikálnak mezők zenészei. Hideg az este és jó ez a hideg — jő — jó — eső keserű, cseppje verhetne buborékot, jöhetne már az ősz, a dérmezős ősz — frü — frü — nem nő már a fű csak fárad-szárad, árad a hideg víz zsugorodik, hold nő ökörnyál akad a szarvára ezüst égi kötélpálya; azon szökünk majd a tél elől holdbéli nyárba holdbéli nyárba holdbéli nyárba — Pálioka-izfl zsíros kenyér hozza esti betűk között a kemence melegével telitett gyomor éhes láncait; Aztán mámorzöld paiacköól énekel a hegyi pásztor szüreti rigmust. Aztán csont-bőr-izom feszüléssel rést szakit két martinász kenetlen-láncos ajtók alatt Aztán ömlik a tűz megolvadt Nap-közelségben szárad szakadt ingeikre a munka. így, messzi-közelröl nézni a btrlkot, távcsővel csillagokat — könnyű. így, azbeszthurokban védve az érc köpéstől — könnyű. Ott lenni közért-forintért süket, és vak, aszalt bőrű nyolc óra alatt! Ott vannak mégis; asszony-vigyázat, gyermek-aggódás azbesztszálad védik a mozdulatot ... mert lábukba haraphat sztkraszemfl mindent feketére nyaló, vakító acélkutyafalka. Jávor Ottó: Országúti bajnok Politika.. .1 Mit értett Olga akkor még az ilyesmihez. Ö csak azt tudta, hogy itthagyták, kásemmizték. megátkoztál? mindörökre... „Várj rám és neveld fel a gyerekünket!”... Ezt írta neki pár héttel később Bécsből e"v képeslapon. Pedig akkor Béla még nem is tudhatta, hogy a lány valóban teherbe esett. — Aztán tizenöt év alatt egy sort sem írt... De Olga már azon a ször- nvű reggelen rádöbbent, hogy számára Béla örökre meg. szűnt létezni. Ha így itt tudta hagyni, nem szerette őt igazán... így történt azután, hogy egy röpke hét múlva igent mondott a régen ostromló, hűséges posrtáslegénynek, a mostani férjének. özvegy édesanyja örült a váratlan fordulatnak és rövidesen meg is tartották a lakodalmat. Szegény, szegényes lakzi volt, de ő mégis nagyon boldognak érezte magát. Volt már fér. je, aki nevet és becsületet ad,őrt a fiacskájának, aki hét hónap múlva meg is született. A faluban senki nem pletykált, hiszen az ura köztiszteletben álló ember volt. meg aztán Olga sem szerzett soha haragosokat. Csűrös Bálint — És te... ? — A fiunkat kérdeztem! — Vágott közbe türelmetlenül a férfi. ■— Nekem csak egy fiam van és az nem a tied! — mondta határozottan Olga. — És ezt a mesét a te postásod elhitte neked?... Vagy talán nem is tudja, hogy... — Hallgass!! — jajdultfel az asszony — hallgass! !... Hátra sem nézve futásnak eredt. Nem is tudta, hogy hogyan talált rá a kerti útra. Csordultig tellet a pohár, színt kell vallania a férje és italán a fia előtt is. Mert ha Béla mondja el... ! Hiszen az a férfi már egyszer szerencsét" lenné tette és képes arra, hogy mostani boldogságától is megfossza. Akkor pedig vége! Mindennek vége! Amikor hazaért a gyerekek már nem voltak otthon. Lementek a klubba. (Csűrös Bálint egyedül üldögélt a szobában és az újságot lapozta. Amikor belépett, a férfi felnézett ná, aztán már az újság mögül így szólt: — Sírtál Olga, — Mi jut eszedbe! Tudod... ez az átkozott por. meg az a sok személykocsi... A verenda északi oldalát üvegfal zárta, oldalról behajolt a diófa. Tikkasztó meleg volt. Ebéd utáni hőség. A kertben a tyúkok a bokrok alá húzódtak, nyitott csőrrel mozdulatlanul, mint tarka, pi- hegő kövek. Ha valaki benézett volna a kerítésen, két férfit lát a verandán. Sakkoztak. De nem nézett be senki. Üres volt az utca. Egy kerékpáros fiú — nem lehetett több tizenkét évesnél — hajtott végig a járdán zötyö- gő, nehéz „Csepel” kerékpárjával. Az útszéli akácok levelei alig észrevehetően megmozdultak. Az egyik férfi fölkapta a fejét. Ha valaki átnézett volna a kerítésen, bizonyára azt mondja: „Nini, ezek ketten még ebben a dög melegben is .. De nem nézett át senki, üres volt az utca, csak a kerékpározó fiú jött visszafelé a járdán, csörömpölve ugratta át a vízlevezető árkokat. — A lóval léptél? Hm. A pacikávai? — mondta Lulu, és lehajolt az autoszifor.ért. Fröcskölt a szóda. — Tehát nézzük csa! Szóval a pacikával. — Adj nekem is! Odatartotta poharát. Le-fölszálltak a szóda gömbjei, és ő ilyenkor mindig kellemes hűvöset érzett a nyakán, a mellén, végigcsurgott hátul a gerincén. „Dóri! Dóri!...” — emlékezett. Ütemesen kiabáltak az országút szélén. Lassított. Megtehette, Csikváron mindig az élre állt, a többiek széthúzódva mögötte, a fehér sapka alól odavigyorgott a lelkes biztatókra, s már nyelte is a hideg szódavizet. Egy kis srác futott mellette nagy üveg szódával, az fröcskölte rá a vizet, közben kiabált: Dóri! Dóri!... ő meg mutatta, hogy most a homlokára, nyakára, melíére a szíve fölé... Dóri! Dóri! Ha valaki átnézett volna a kerítésen, rögtön a szemébe ötlik a két férfi, amint a sakktábla fölé hajolnak. Talán meg is áll... „Hát ezek már rögtön ebéd után?...” De senki se járt az utcán, csak a poros akácok alatt zötyögött visszafelé az ócska kerékpár. Lulu leütötte az egyik futóját. — Elméláztál, Dóri. Utálta ezt a jámborul fed- dő hangot. Elmélázott. Hát aztán! Takács Feri várta mindig a vámnál szódásüveggel, vagy a lánygimnázium előtt a kanyarban fagylalttal. Ott laktak a Szeder utcában. Adott is neki egy biciklit. Igen jutányosán adta, talán ötven pengőért egy könnyű versenygépet alumíniumkerékkel. Akkor nagyon ment az üzlet. A Buda úton volt a javítóműhelye. A bejárattal szemben serlegek, érmék meg egy Emerge plakát. A kis Takács belefulladt a vízbe a Feketevágásnál. Ott sokan belefulladtak. — Adj még egy kis szódát. Lulu készségesen nyúlt az asztal alá, emelte a szifont. — Micsoda hőség! Ha valaki látja a két férfit a verandán, talán elmorogja az orra alatt: „A fene a jó dolgukat, mért nem szundítanak inkább egyet a hűs szobában!” De senki se látta őket, üres volt az utca, a tyúkok se kapirgáltak, csak egy fiú biciklizett a járdán, rovátkolt kígyó maradt kereke nyomán a csillogó porban. Ha valaki látja őket... Nem. Hiába látta volna bárki azt a kettőt a, verandán. Csak ők tudták, miért vannak ott. Akkor kezdődött, amikor Lulu visszaballagott a tűzoltótorony lépcsőjén. Pedig már ott fénylett fehér tenisznadrágja a magasban, a tűzoltók feszítették a ponyvát, bámult a nép, várta az ugrást, Lulu meg fogja magát, visszajött a lépcsőn. Tizenkilenc éven át minden tűzoltónapon fölment a toronyba, és leugrott a ponyvába. Előrefeszített lábbal és karral zuhant lefelé. Egyszer egy évben. Húszadszor is felment, de nem ugrott le. Visszajött. Utána a könyv- kereskedését is becsukta. Az a hír terjedt el, hogy elköltözik a városból. Egyszer aztán, pünkösd előtt, felhúzta a redőnyt. — Dantét is árultam. Tudod, ki volt Dante? Dante? Egy olasz. A fagyialtosra gondolt, ott árulta a fagylaltot Kubik Lulu könyvkereskedése mellett. „Gelateria Italiana!” Kitűnő fagylaltja volt. Azóta se evett olyan kitűnő fagylaltot. — Bizony, egy olasz, Dórikéin, de milyen olasz! De milyen! Csíkváron az országúti versenyeken fagylalttal is várták. A leánygimnázium előtti kanyarban nyomták kezébe a tölcsért. „Tüdőgyulladás! Kész tüdőgyulladás”! Borzod- va ráncigálta tovább egy anya matrózruhás lányát. Fél kézzel fogta a kormányt, másik kezében a fagylalt. Amikor Lulu kitette Dantét a kirakatba, ő már két éve abbahagyta a versenyzést. Akkor állított be műhelyébe a könyvkereskedő. Ez hát, aki tizenkilencszer leugrott a toronyból, de húszadszor már nem! ősz vol Kubik Lulu, haja egészen rövid, majdnem kopaszra nyírt, széles barkója szája szögletéig ért. Hát ez az. Mint egy spanyol-indián. Valami motorláncot hozott. — Kitűnő lánc, svéd acél! — Neki nem kellett. — Akkor magának adom — mondta Kubik Lulu. <3 a sarokba dobta a láncot. Két nap múlva mindenféle prospektust hozott, Autók, kerékpárok, motorok fényes! merített papíron, műszaki leírással, árjegyzékkel. Letette az asztalra. — Na? Figyeli! Na? Később leemelte a polcra gyűjtött újságokat, otthonosan elhelyezkedett egy karosszékben, és hangosan olvasta a címeket: „A Tour de Hongrie hőse!” „Dráma az utolsó kilométeren!” „Az országutak bajnoka!” ...Kígyóztak a fehér utak, ütemesen emelkedett a térd, feszültek az izmok a combon, zzz ... zzz.. J zörrent a lánc, fecskék csap-- tak le eléjük, messze az aszfalton, mintha víz vibrálna..J zzz .... zzz. — Na ? Lulu szeme átsütött az új-í ságon. Ki kellene dobni. Elfordult. — Van még benne. Lulu a szifont rázta. Lötyögött. Egy parasztot tolt a bástya elé. Oly mindegy. Úgyis győzni fog. Mindig ő győz. Talán ordítani kéne, lesöpörni a figurákat. Minek. Megérti Lu- lut. Mióta sakkoznak, mindig hagyja, hogy ő nyerjen. — Micsoda hőség! Szörcsögött a szifon. A könyvkereskedő már naponként beállított a műhelybe. ö azt mondta: dolgom van, nem érek rá. A könyv- kereskedő bólintott: nem baj, majd holnap. Szemében nem a kerítők édeskés mosolya, mert ó, akkor egyszerű lett volna az ügy... apuskám menjen a jő francba... hanem valami rémült komolyság. Mint a kártyásoké, amikor lapot húznál?. Ezüst tapasz a barna arcon: oldalszakáll. Vagy kardvágás? Széles pallosé? Érezte, Kubik Lulu számára élet-halál kérdés. Egyszer késő délután együtt léptek ki a műhelyből. — Hát az? — mutatott a tűzoltótorony tetejére. .Magában nets’AGY LÁSZLÓ: KOVÁCS Homloka érchegy, haja deres erdő. Orcája kardélekkel megírt kép. Csontját újmódi barbárok megtörték, de nem a szívét, a szíve ép. Erős volt hitben, igaz marad mindig, Szolgál a világért emberül. Forgatja, szívja, égeti a nappal, arca, ha álmodik, földerül. Fecsegők cifra sallangját elfújja. Pártot áll, szózata: vas-zene. S tüzel, mert tudja nagy baj lesz, ha újra befagy az ábrándok tengere. S NÚGRAD — 1971. augusztus 29., vasárnap
