Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)
1971-08-29 / 203. szám
Márton Klára Lázár Ervin: A költő r Azt mondják, a finneknek fez ember pénteken elmesél egy viccet, faarccal végighallgatják, s csak vasárnap a templomban kezdenek rajta nevetni. Kínos lehet. Egyetemi zászlóaljban voltom, nyaranta egy hónapra. Nem hiszem, hogy az aktív tiszteknek sok örömet szereztünk. A mi századunk legszebb katonája egy költő — azaz akkor még költőpalánta — volt; ma a legnépszerűbbek közül való. A nem éppen daliás termetű ifjúra, aki ráadásul akkor még egy cse- mevész agárnál is soványabb volt, nemigen találtak megfelelő kis méretű ruhát, ezért aztán zubbonyban is úgy látszott, hogy köpenyt húzott. Ha meg köpenyt húzott, alul is meg fölül is éppen, hogy csak kilátszott egy kis darab költő, egyébként az egész ember egy többszörösen , megtekert derékszíjból, egy bő re- dőkben leomló köpenyből, s egy csillogó szemüvegből állt. A sorban leghátul ment, ha lövészetre mentünk, ő hozta a céltáblát, harcászatban pedig ő volt az ellenség, akit vad diadalordítások és röhögés közepette elfogtunk. Nos hát, egy ízben lövészteknő- ásást gyakoroltunk. A föld meglehetősen köves és kemény volt, a lövészteknőmek mégis akkorának kellett lennie, hogy az ember hosszában végig tudjon benne feküdni és ne látsszon ki belőle semmi. A többség már nagyjából elkészült, a főhadnagy szemlét Itartott a művek fölött A sor és a lövészteknő vége felé járt, amikor vészt- jósló csendességgel megszólalt: — Magát, hogy hívják? Egy köpenygombolyag viszonylag függőlegessé rendeződött, tisztelgés, amennyire attól a marha nagy kabátujj- tól lehetett ée szabályos jelentkezés. A főhadnaev szélütötten meredt a költő-honvéd mes- terremekére, amely állott egy pocoktúrás mennyiségű, kikapart földből és egy hozzá méltó gödröcskéből. — Ez kész? — kérdezte mély undorral a gödörre mutatva a tiszt, közben remegett a szájaszéle. A költő magabiztosan rávágta. — Igenis. A tiszt elvörösödött, elüvöl- tötte magát: — Ez magának lövészteknő?! Mire a líra jövendőbeli mestere fölényes, oktató nyugalommal megszólalt: — Főhadnagy elvtárs jelentem, nem lövészteknő, lövészlavór. A század a lövészteknőben fetrengett a visszafojtott röhögéstől, s nem is tudom mi történik, ha a, joviális tizedes meg nem menti a helyzetet. Szerencsére azonban megszólalt: — Idefigyeljen, kiskatona! Aztán nehogy nekem legközelebb lövész szappanytartót csináljon. Apropó, ezappany? Így, nyövel! Középiskolás koromban volt egy vájtfülű, a nyelvhelyességre rendkívül érzékeny magyartanárom. Egyik esztendőben D-re került érettségi elnöknek A névsor vége felé tartattak már, a vizsgálóbizottság is unta kicsit a ceremóniát. A delikvens éppen József Attiláról felelt közepeskén. Hogy minél előbb túl legyenek rajta, az elnök megállította a fiút, gondolta feltesz egy könnyű kérdést, amit biztosan tud és mehet. Meg is kérdezte mi volt a foglalkozása József Attila apjának. Szerencsétlen legény gondolkodás nélkül rávágta: „Sza- panyfőző”. Micsoda? — kérdezte rezignáltan jó tanárunk, s szegény áldozat mit sem sejtve sétált az oroszlán torkába. „Szappanyfőző” — ismételte meg. A tanár úr most már rángani kezdett az idegességtől (kissé ideges természetű volt egyébként is), de azért még mindig halkan, szelíden mondta az elítéltnek: „Írja föl a táblára”. Barátunk a táblához sétált és szép kalligrafikus betűkkel fölírta: „Szappanfőző”. Így n-nel. Mindenki felszabadultan felsóhajtott. Na látja — mondta az elnök — olvassa szépen el. A fiú a tábla felé fordult és szép tagoltan elolvasta: „Szappanyfőző”. Így nyövel Az elnök lilára váltam kirúgta maga alól a széket, felugrott és ordítva kérdezte: „Hogy hívják magát, szerencsétlen?! — Szappanyos Ábrahámnak — közölte a megszeppent fiú. Átengedték. Milyen ember az apám? Mezítláb megyek az utcán. A sarkon egy asszony fordul be. Megállók előtte. — Néfti kérem, merre laknak Szilágy iék? A negyvenkettes házat könnyen megtalálom. Zöld léckerítés van előtte. Az udvaron tornác. Kifeszített spárgákra futóbab kúszik. Egy öregember ül a virágágyak között. Lábat áztat. Megállók előtte. Árnyékom arcára vetődik. Hangosan dobog a szívem. Az öregember néz, szemét összehúzza. Dús, fehér haja van, és nagyon kék szeme. — Én vagyok a maga unokája — mondom, és a letaposott füvet nézem a lavór körül. Tiszta nyugalom száll meg Ügy érzem, hogy most szép vagyok, és ő nem tud nekem ellenállná. Várom, hogy feláll, magához szorít és azt mondja, maradjak itt, nála. Elképzelem, hogy virágokat fogok itt öntözni. Este, ha lemegy a nap. Nagyanyámóknál is úgy szokták. És a fűszálakon, virágokon majd csillogni fognak a vízcseppek. — Te vagy a Kató Marosa lánya? — kérdi az öregember. Egyik lábát kiveszi a lavórból, aztán visszarakja. Csobban a víz. A nyitott konyhaajtóban egy kövér asszony jelenik meg. Nézek rá, és nem tudok megszólalni. — Mi az? — mondja és megáll az öregember háta mögött. — A Kató Marosa lánya::: — néz rám az öregember. Nem fordul meg. Most csak én látom az arcát. Kicsit fé- loseai mosolyog és nekem megint a virágok jutnak az eszembe. — Nahát! — mondja azasz- szony. — Honnan jöttél? Röviden, csattogva ejti ki a szavakat. Egy madár jut róla az eszembe, akinek egyszer az énekét az erdőben hallottam. — Most itt vagyok a másik nagyanyámnál — mondom. Színtelen a hangom és érzem, hogy most elvesztettem varázsomat Már csúnya vagyok. A lábam poros és az arcomon a naptól biztosan előbújtak a szeplők. Megint a madár csattogását hallom. — Tudja valaki, hogy idejöttél? — Erről a dologról velem soha nem beszélt senki — szólok és lehajtom a fejem. — Nincs is sok értelme — mondja az asszony. — Anyád később visszavonta, hogy a mi fiunk... szóval ... mást nevezett meg... — Ez nem igaz — mondom. — Hány éves vagy? — szól közbe az öregember. — Tizennégy múltam... És anyám nekem kiskoromban mindig ezt a nevet tanította — mondom egészen reménytelenül. Az asszony vigasztal: — Szép lány vagy ... Vigyázz magadra. Nehogy te is úgy járj... Sokáig csend van. Érzem, ha holnapig itt állnék, akkor sem beszélnének hozzám többet. Kifelé indulok. Gyorsan jönnek utánam. Kívül kerülök a kapun, és megfogom á léckerítést. Éles a hangom: — Hol lakik az apám? Szeretnék neki írni... Az asszony felkapja a fejét: — Nézd csak... — hallom. — Micsoda követelődző! Nem mozdulok. Dacosan nézek rá. — Hát nézd meg a kezeit. — Az öregember halkan szól. — Nem látod? Egészen ben. A tehenek kirohannak a sorból, és megállnak a kapuk előtt. Valahol vizet húznak. A kerekeskút nyikorog. Már nem látszik a nap. Csak a háztetők piros cserepeire süt. Vöröslenek a kövek. Lépéseket hallok. Tudom, hogy ez csak ő lehet. Nem nézek fel. Érzem,' hogy ég az arcom. Mindenféle papírhulladék világít előttem a földön. „Nem fogok ránézni, s ha nem ismer meg, hát akkor úgy is jó” — határozom el. Két, papucsos lábat látóit, ahogy elsiet előttem. Nem nyitom ki a szemem. De ekkor megszűnnek a lépések. Kicsit oldalt ülök és eltakarom az arcom. Hát mégis! Ahogy közeledik, még jobban lehajtom a fejem. — Csak nem sírsz? — kérdi és megsimogat. Sokáig hallgatunk. Szivarra gyújt. Beszívom az édeskés illatot. A füstkarikák körülfogják csupasz térdemet, aztán szétoszlanak a sötétségben. — Hallottam annak idején, hogy férjhez ment az anyád — mondja. — Legalább van tisztességes neved. — Igen... — szólok. — Amikor kicsi voltam, engem is úgy hívtak, mint őt. Azért jöttem ma el, mert ezt a nevet tanította. Nem válaszol, csak pöfékel. k — Vannak testvéreid? — Négy. — Hűha.:: Ez igen::: És hogy bánnak otthon veled? — Rosszul... — Hát igen.:: Ez érthető — mondja lassan. — De te még nem ismered a világot, kislányom. Hetvenéves leszek, a fiam pedig... Sok örömöd nem lenne benne, ha megismernéd. vetett A könyvkereskedő arca eltorzult, ököllel vágott a levegőbe. Később csendesen azt kérdezte:— Ott voltál? I Látta a fehér nadrágot fenn á magasban, a tűzoltók fogták a ponyvát, födele néztek, yárták.»j i Bólintott ' Kubik Lulu ökle az orra előtt — Azért, mert én nem .. azért értsd meg, kell... valakinek mindig kell... lett mutatni. Csíkváron! Berlinben ötödik lett. Dobogóra is kerülhetett volna, ha nincs láncszakadása. Április végétől tréningezett. Mindig fölhajtott az öreghegyi emelkedőn, onnan végig lehetett látni a műutat fehéren kígyózott a tavak felé. Ütemesen emelkedett a térd, zörrent a lánc: zzz... zzz... járt a hajtókar, mint az óramű. „Csíkvár championja újra nyeregben!” Ezt írta az újság. Kubik Lulu mutatta, összekis Takács már régen a Feketevágásnál ... Senki se kiáltotta: Dóri! Dóri! Ismeretlen arcok. Ezüst barkó. Kubik Lulu a járda szélén. Szeméből rémült komolyság. „Tiporj bele!" Egy suhanc kiálthatta. Nem. Csönd van. Hal- lucináL Az öreghegyi emelkedő előtt maga elé engedte az olaszt, hadd vezessen, öten szöktek meg, jóval Csíkvár előtt. Mögötte egy román fiú, hátrább két osztrák. Zzz... Csak egy Még érezte, hogy zuhan. Azután semmi Azután itt ül a verandán. Sakkoznak. Lulu könyveket is hoz, és felolvas. „Ezt figyeld csak! Világhírűi Alice Csoda- országban.!” O nem tud oávasrrl. Képtelen elviselni a betűket — Nyertél. Presze, nyert Farkasszemet néztek. Csak egy ideig. — Még mindig milyen meleg van! Szávay Edit rajza olyan... Amíg beszél, oda se igen — Nincs értelme — hallom ügyelek, hogy mit mond. Csak ismét a csattogást. — Semmi elképzelem, hogy miiyen em- értelme. bér az apám. Talán kék sze„ ’ me van... Magas, fekete haMegyek hazafelé. Csend jú... van mögöttem. Tudom, még — Szeretnék nriln írni — mindig ott állnak a kerítés- mondom, nél és figyelnek. Meg se for- Az öregember sóhajt. Enyhe dúlok. kis sajnálatot érzek a hangDéltrtán az utcákon őgyel- ^ban: - Szegény kislányom gek. Többször elmegyek addig mondja és elmduL a sarokig, ahonnan láthatom a Lat2a>, 1}(>gy. mozdulatlan házukat. maradok, es visszaszól: — A Vadalma utcában lakik. Egy Már esteledik, amikor meg- park van a ház előtt... látom az öregembert. Lassan, Nagyon sokáig hallom a komótosan jön a hársfák alatt. lépteit a kavicsos úton. Utá- Beállok egy kapumélyedésbe, na szeretnék szaladni, mert a Aztán elkísérem egészen a számot nem hallottam jól, és piactérig. Látom, megáll a eszembe jut, hogy el sem bú- dohányosbódénál. Előtte né- csúzott tőlem. Ügy ment el, hányán sortállnak. mintha mindennap találkozEkkor elhatározom, hogy nánk. valahogy majd az útjába ke- Nagyanyám házában már ég rülök. Leülök egy padra. El a villany. Belépek az ajtón, kell, hogy haladjon előttem. Ott vannak az asztalnál. A Ha visszafelé jön. helyemre ülök , és hallgatok. Tehéncsorda kolompol az — Mi az? — kérdi nagyutca végén. Hársfavirágok és apám. — Nem tudsz köszön- meleg tejszag van a levegő- ni? DEMÉNY OTTÖ: Zsoltár Parázsló csipkebokor — ím, alatta vetem meg az ágyad. Lángol lobog homlokod körül. Füslkígyói magasan szállnak. A völgyben birkák nyája béget. Mellettünk ösvény kanyarog. A völgyben birkák nyája béget. Fehér gyapjúkon nap ragyog, körmükkel köveken zenélnek. I Ekkor már tegeződtek. Április végén egy kerékpárt áűitott a műhelyajtóba. — Ide pipálj! — Kisujjával emelte föl a gépet. Elször a sportcsarnokban hajtott a gyakorló hengereken az ökölvívó-mérkőzés szünetében. Az ő fofdulatszáma volt a legnagyobb. Taps. „Berlinben az olimpián a legjobb országúti bajnokok, közt...” Így mutatták be. Már be kelhajtva odatették a polcra a többi mellé. A Tour de Hongrle első napján megnyerte a futamot. Később is az élen volt. Ügy írták, hogy „rajta” vagy „együtt”, és rögtön az ő neve következett. Az összetettben első volt. Az utolsó, a hatodik napon mentek át Csíkváron, ö vezette az élbolyt. A lánygim- názium előtt, a kanyarban oldalra fordította fejét, ajka szétnyílt, lihegett Persze, a pohár szódát! Egy kortyot! Legalább kiáltott volna valaki Csíkváron, hogy ne teljes csöndben kelljen ... zzz ... ne teljes csöndben ... Lulu szeme is milyen... Tiporj bele! ... Legalább ennyit... Fehér volt az út, tudta, rögtön, felérnek a tetőre, ahonnan mindent meglátni, mesz- szebb látni, mint a tűzoltótoronyból. Zzz... Járt a hajtókát. Szódát, szó-dát, meg-ve-szek, szódát, Fekete lett az út. Lulu felállt, ö rátámaszkodott a két botra, és amennyire béna lába engedte, kissé megemelkedett. Ha valaki benéz a kerítésen, két férfit Lát, akik nem szólnak, mégis mindent tudnak egymásról. Az egyiknek a tekintete a tűzoltótomyot keresi, a másiké a szerteszaladó fehér utakat. De nem nézett be senki, senki se látta őket. Csak egy fiú zörgött el ócska kerékpárján az akácok alatt. Áldozni való valahány; oly ártatlan, szelíd és tiszta. Hűvös patakvíz italuk, szemük égi csillagok csokra. Pásztoruk vagyok, s őrizem a lángot is arcod felett. Szájuk előtt a legelőt, derekad alatt a füvet. NÓGRAD - 1971. augusztus 29., vasárnap 0
