Nógrád. 1971. augusztus (27. évfolyam. 180-204. szám)

1971-08-29 / 203. szám

T Évadnyitás Szolnokon Minden színházi évad va­lójában kétszer kezdődik: először a „színészbe jár ók” kapui nyílnak meg, s a társu­lati ülésekkel a szakmabeli­ek számára megkezdődik az intenzív alkotómunka szaka­sza, melynek eredményekép­pen néhány héttel később felgördülhet a függöny a kö­zönség előtt is. Salgótarján mindegyre nö­vekvő színházi törzsközönsége legnagyobb érdeklődéssel — természetszerűen — a szol­noki Szigligeti Színház ku­lisszái mögül „kiszivárgó” hi- reket, terveket kíséri, hiszen a színház az 1971/72-es évad során immár ötödször mutat­ja be teljes repertoárját vá­rosunkban. E jogos várakozás tudatában Vass Károly igaz­gató, — aki az elmúlt évad derekán került a Szigligeti Színház élére — évadnyitó programbeszédében kiemelten foglalkozott a salgótarjáni vendégszereplések új vonása­ival is. Mit láthat a néző — szol­noki és salgótarjáni egyaránt — az új főrendezővel, Székely Gáborral, valamint — Agárdi Ilona, Büros Gyöngyi, Cso­mós Mari és Peczkai Endre személyében — új tagokkal erősödött társulat előadásá­ban a most induló évadban? A színház műsortervének az irodalmi igényesség a fő jellemzője, A program gerin­cét alkotó 'klasszikus (Sophok­les: Antigone, Csehov: Si­rály) és modern (B. Shaw: A megtört szivek háza, Brecht: A kaukázusi kréta,kör) mű­vek a világ drámairodalmá­Demény Ottó : VÁ Z L A T Vésd egy agyagtáblára — engedetlen vágyóik — törd össze és felejtsd el de a cserepek megmaradnak nézésedben egy töredék egy szó kezed mozdulatában amikor átsétálsz a parkon nem arra mész amerről hívnak ment lassan érik be a tett mert a kín bűbájos varázslat mert ma még halogató s elront mindent a magyarázat ha tudnád hogyan tudsz szeretni ha ismernéd szépségedet légy engedelmes szót fogadni majd jó lesz, ma még nem lehet Csendélet, hallal (Pataki József rajza) nak legjavát reprezentálják. Ősbemutatóként — a mai ma­gyar dráma képviseletében — kerül színre Maróti hajós: „Az utolsó utáni éjszaka” cí­mű drámája, valamint egy zenés szatíra: „A csirkefogó” címmel, melynek alapanyagát — tehetséges színházi íróként is tisztelt — Csurka István szolgáltatja. A további ze­nés darabok közül egy — tekintettel a közelgő Mik- száth-évfordulóra — több színház által is bemutatásra szánt musical: a Farkas Fe­renc megzenésítette „Noszty fiú” emelkedik ki. A műsor másik jellegzetessége, hogy a műfajilag sok színű, dráma, tragédia, színmű, vígjáték, szatíra széles rétegek igénye­it kielégíteni szándékozó da­rabokat egyazon problémakör (a szubjektum és a társada­lom, az egyéni és a közössé­gi érdek viszonya) variánsai szinte szerves egységgé ötvö­zik. E gazdag programot a sal­gótarjáni közönség — a ter­vek szerint — növekvő elő­adásszámban tekintheti meg, ugyanis az eddigi gyakorlat szerinti — produkcióként! — kétnapos vendégszereplés há­romnapossá bővül. Az elmúlt évadban a Szigligeti Színház tizenegy produkcióját har­minc előadásban mutatta be a József Attila Művelődési Központ színpadán, az idén kilenc mű mintegy negyven­ötven előadásban szólhat a közönséghez. Űj színfoltja e színházi programnak, hogy Fényes Szabolcs „Maya” cí­mű népszerű nagyoperettjét előbb láthatják a tarjáni né­zők, mint a szolnokiak, hi­szen a premierre városunk­ban kerül sor október 19-én. Mindezen túl a színház mesz- szemenő segítséget ígért és nyújt a helyi közönségszer­vező tevékenységhez, propa­gandamunkához is. Kétségtelen, hogy a szolno­ki színház az elmúlt évek so­rán a rendszeres — nem kis gonddal járó — tumézás vál­lalásával jelentős tényezője lett városunk kulturális életének. E küldetés elismeréseként a Salgótarjáni városi Tanács a Szigligeti Színházat az el­múlt évad végén emlékpla­kettel tüntette ki. A kitünte­tés, úgy tűnik, a kapcsosatok tovább bővítésére sarkallja a színházat, s valóban második otthonának tekinti Salgótar­jánt. Csongrády Béla Vihar után te (Farkas András rajza) Népművelő a falun A kultúra, a műveltség a társadalom fontos, produk­tív erejéhez tartozik, a gaz­dasági növekedés és a tár­sadalmi haladás egyik alap­vető követelménye. Ezért a szocializmus építésének fo­lyamatában annak része­ként kell értelmezni a sze­mélyiség szocialista formá­lását, alakítását, a marxis­ta—leninista eszmék meg­honosítását a tömegek kö­zött. Ez a célkitűzés egyér­telmű, világos és összhang­ban áll a társadalom álta­lános fejlődésének igényé­veik A megvalósítást azon­ban több ellentmondás gá­tolja. Plakátfestők vagy igazgatók ? Az egyik ilyen ellentmon­dás : művelődési intézmé­nyeink korszerűtlensége. A művelődési otthonok jelen­tős része a régi népműve­lési koncepciónak megfele­lően épült, kisebb termek nélkül és így szakköri és klubfoglalkozások számára, a népművelés új formáinak meghonosítására alkalmat­lanok. A két évvel ezelőtti A napokban felkereste szerkesztő­" ségünket egy idén érettségizett kislány, hogy segítségünket kérje elhe­lyezéséhez. Mint elmondotta, négy- vagy hatórás munkát keres, olyat, amely reggel kezdődik, nem fizikai munka, de azért számolással sem jár (mert a matematika mindig gyengéje volt!) és ahol jól fizetnek. Elmondtuk neki, hogy egy szimpla érettségivel túl igé­nyes, majd ha beáll dolgozni, rájön, hogy az élet nem ilyen könnyed do­log, azonkívül a szorgalmas munka egyébként is az élet értelme. Jót ne­vetett az erkölcsi prédikáción és el­mondotta, hogy ő jelenleg is állásban van, csakhogy egy nagyközségben dol­gozik és szeretne mielőbb városba ke­rülni, mert úgy érzi, ott jobban meg­találná helyét, még ha utazgatni is kell hozzá. Most már arról kezdtük faggatni, hogy mik a tapasztalatai a munkahe­lyén. Kiderült, hogy az eltelt két hó­nap alatt még egy tűt sem tett arrébb, egyetlen egyszer fordult elő, hogy az egyik szobatársa megkérte: számoljon utána egy rövid összeadást. Az egész jelenségből arra következtet: őt csupán „négernek” vették föl, hogy alacsony fizetésével javítsa a bérek átlagát. De az is lehet, mondta, hogy mindenki így lóg. Hiszen volt ő már nyári fizikai munkán is és az idős munkások mind­untalan arra biztatták, hogy lopja a napot. Kérdeztük, miért nem fordult a főnökhöz. A válasz: vagy nem volt otthon, vagy nem lehetett bejutni hoz­zá. Akkor miért nem fordult egy idő­sebb munkatárshoz. Kiderült, hogy ezt is megtette. De a férfi, aki korát te­kintve a dédnagyapja lehetne, csak ne­vetett és különböző illetlen helyeken simogatni kezdte és azt mondta: „Te­hát unatkozol, kicsikém?! Mért nem szóltál előbb?” Nem véletlen tehát, hogy a kislány munkahelyet keres, de az sem, hogy oly sokoldalúak, merészek az igényei, így látta, ilyenek a tapasztalatai, azt hiszi, hogy mindenütt csak a fizetésért Vasárnapi jegyzet A példa járnak be. Illetve nem egészen ez a véleménye, mert a szüleit szerencsét­lennek tartja. Édesapjának keményen meg kell dolgoznia a bányában, édes­anyjának is a tsz-irodán. (Ha ügyeseb­bek lennének, vélte, akkor találnának olyan helyet, ahol semmit se kell csi­nálni és jobban is fizetnék!) Vajon hibáztathatjuk-e a lányt té­ves és különc véleményéért? Azt hiszem, egyöntetűen felmenthet­jük a vétkesség vádja alól, viszont an­nál inkább elítélhetjük azokat a fel­nőtteket, akik a példát, az okot szol­gáltatták a véleményformáláshoz. Nem ő ugyanis az egyetlen, akinek ilyen rossz véleménye alakult ki a munká­ról és a felnőttekről. Már más fiatalok panaszát is hallottuk, hogy a nyári munkán a felnőttek azért szidták le őket, mert annyira törik magukat. Ilyeneket mondtak: „Holnap is nap lesz.”... „Senki se végzi el helyet­tünk.” ... „Ezért senki sem fizet.” (Ez az utóbbi megjegyzés árra szolgált, hogy nem borravalós vagy maszek munka, ezért csak a fizetésüket kap­ják meg, s így közömbös, hogyan dol­goznak.) Nem mindegy ugyanis, hogy a fiata­lok, akik az iskola padjai között any- nyit hallanak az építés szép terveiről, a nagy feladatokról, a munkás öntu­datról, a szocialista munkaversenyről — mit tapasztalnak kilépve az életbe. Hiszen azt veszik természetesnek, hogy a szocializmusban különösen feszítet­ten dolgozik mindenki. Mért is lenne másképp, amikor (és ez cáfolhatatlanul igaz!) mind az egyéni szorgalomnak, mind az ebből származó vállalati ha­szonnak egyaránt a munkás látja hasz­nát? S az is igaz, hogy a munkahelyek többségében nem a lógást tekintik esz­ményképnek, hanem a megfeszített, hibátlan munkát, és kinézik maguk kö­zül azt, aki lazsál, aki rontja a brigád jó hírét, zavarja a termelés feszes üte­mét. A munkások zöme arra szolgál példát, hogy nálunk a munkának egy magasabb erkölcsi funkciója érvénye­sül, mert lehetőséget ad a képességek hiánytalan kifejtésére és ezt még anya­gilag is dotálják. De mit is tagadjuk: akadnak, akik ellenkezően viselkednek, de legalább-' is ellenkező hangulatot igyekeznek kel­teni. Hogy miért teszik ezt? Ügy gon­dolom, az okok különbözőek. Vannak, akik kérkednek azzal, hogy ők ilyen mindenkivel szemben álló fenegyere­kek. Vannak, akik a múltból hoztak magukkal olyan emlékeket, hogy a munkaadót ki kell játszani. (Megfeled­keznek arról, hogy ők ma már tulaj­donosok!) Vannak, akik csak könnyel­mű kijelentéseket tesznek és amellett ugyanúgy húznak, mint a többiek. Vannak, akik csak ismerkednek még az ipari munkával és a lazább felfo­gást magukkal hozták. S folytathat­nánk a sort. Bármi is azonban a henye maga­® tartás oka, megbocsáthatatlan bűn, ha a fiatalokat káros és kóros felfogásukkal, példájukkal megfertő­zik. Fiataljainknak igenis azt kell megtanulniuk, amiről a minapi tanács­kozáson az ifjú szocialista brigádveze­tők is beszámoltak, hogy nálunk ke­ményen meg kell dolgoznia, képessé­geink legtöbbjét kell nyújtania, de en­nek minden tekintetben megvan az ér­telme. új besorolás értelmében a falusi művelődési házak fe­le nem felel meg a korsze­rű követelményeknek. Ez országos átlag. A másik ellentmondás: a személyi feltételek hiánya. Az ok: a falusi népművelői munkakörök nem vonzóak. Jellemző erre, hogy orszá­gosan ma is huszonöt—har­minc százalékos a fluktu­áció, ennek következtében a képesítési rendeletnek — amely például egyetemi diplomához köti a függetle­nített művelődési ház igazga­tói tisztét — nem lehet ér­vényt szerezni. Két szám­adat is meggyőzően bizo­nyítja ezt. Országosan, a könyvtárosok több mint fe­lének, a művelődési ház igazgatók több, mint két­harmadának nincs megfele­lő szakképesítése. Az okokat vizsgálva meg­állapítható, hogy a népmű­velők gyakori cserélődésé­nek több reális oka van. Az egyik: a népművelőkkel szemben támasztott követel­mény és felelősség nincs arányban anyagi megbecsü­lésükkel. Átlagfizetésük ke­vesebb a pedagógusok fize­tésénél, nem is beszélve a falura kerülő műszaki, ag­rár-, és orvosértelmiség ke­reseti lehetőségéről. A má­sik: a népművelők a társa­dalmi rangsorolásban igen alacsony szinten helyezked­nek el. Kétségtelen, hogy szakmai tekintélyük —meg­felelő képesítésük mellett elsősorban azzal nőne meg, ha a falu szellemi életében legalább azt az önállóságát megkaphatnák, mint az is­kolaigazgatók vagy az or­vosok a maguk területén. Ez azonban ma még koránt sincs így. A harmadik: a népművelők munkaköri kö­telességei változatlanul kö- rülhatárolatlanok. Gyakran az irányító-szervező munká­tól kezdve — megfelelő se­gítőtársak híján — egészen a plakátfestésig terjed a művelődési házak igazga­tóinak munkaköre. De va­jon reális követelmény-e ez havi kétezer forint körü­li fizetésért, ami a pillanat­nyi országos átlag? A ne­gyedik: a magasra szabott bevételi tervek a népműve­lőket gyakran saját igénye­ikkel szemben is megalkuvás­ra késztetik. Ebben az eset­ben egyébként is jelentke­zik az a belső ellentmon­dás: komolyabb bevételt csak nagyobb befektetéssel, esztétikus, jól felszerelt, korszerű intézményekben tud produkálni egy igazgató. Ezek a feltételek azonban csak nagyon kevés helyen találhatók meg. Változtatni kell S végül, ami szintén nem elhanyagolható tényező: a népművelők falusi letelepe­dését nem segítik — tiszte­let a kivételnek — a helyi szervek a különböző szoci­ális juttatások révén sem. Tény, hogy a falura költöző értelmiségiek közül a nép­művelők juthatnak legutol­jára lakáshoz, ugyanakkor, amikor a többszörös jöve­delmi lehetőségekkel ren­delkező orvost kész lakással várják a falvak. Még a pe­dagógusokat megillető la­kásépítési kölcsönből is csak elvétve részesülhetnek. A tiszteletdíjas népműve­lők esetében, ha más cso­portosításban és más mér­tékben is, nagyrészt ugyan­ilyen problémákkal talál­kozhatunk. Pedig számuk nem jelentéktelen: országo­san a művelődési házak ve­zetőinek közel kétharmada és a könyvtárosoknak több, mint kétharmada tisztelet­díjért végzi nagyon fontos munkáját. Nem véletlen, hogy a pedagógusok nem szívesen vállalják a tiszte­letdíjas népművelő feladat­körét, mert azzal — néhány száz forintos tiszteletdíjért — olyan gondot és felelőssé­get vesznek a nyakukba, amely meghatározza egyéni, sőt családi életüket is, mi­vel falun népművelni iga­zán csak az esti órákban le­het. Ugyaniakkor sem er­kölcsi, sem anyagi megbe­csülést nem kapnak olyan mértékben — ellenszolgál­tatásként —, ami egyálta­lán vonzóvá tehetné szá­mukra a falusi kulturális munkát. Annak érdekében, hogy a fiatal népművelők és könyv­tárosok szívesebben vallják a faluhoz kötődő hivatásu­kat, változtatni kellene tár­sadalmi helyzetükön, meg­becsülésükön. Szükséges len­ne számukra olyan ked­vezmények bevezetése, ame­lyeket más értelmiségi ka­tegóriákba tartozók kapnak államunktól, falusi munka­helyük elfoglalásakor. Érdemes legyen Tény: a társadalmi és gazdasági fejlődés terem­tette új lehetőségek nem­csak az emberrel, hanem annak művelődésével szem­ben is új követelményeket támasztanak. Az új felada­tokat azonban csupán a ré­gi tudás birtokában megol­dani már nem lehet. Csak a folyamatos tudásszerzés biz­tosíthatja, hogy lépést tud­junk tartani a gyors- és egyre fokozódó ütemű fej­lődéssel. Ehhez azonban megfelelően képzett, mun­kájukat hivatásnak érző népművelők kellenek. Ez az igény viszont szükségszerű­en megköveteli nagyobb er­kölcsi és anyagi megbecsü­lésüket, azt, hogy népműve­lőnek lenni érdemes legyen. Prukner Pál 1 NÓGRAD - jWl. augusztus 29., vasárnap 7

Next

/
Oldalképek
Tartalom