Nógrád. 1971. július (27. évfolyam. 153-179. szám)
1971-07-27 / 175. szám
Támadnak a partizánok Saigoni katonai szóvivő közlése szerint hétfőn amerikai helikoptereken egy saigoni zászlóaljat szállítottak a Shau völgyétől délkeletre fekvő hegyvidékre, Thua Tien tartományba. A saigoni kormánykatonák és a felszabadító erők összecsaptak a Huétól, a légi fővárostól 40 kilométernyire délnyugatra. A katonai szóvivő szerint a saigoni zászlóalj ideszállításával megkezdődött a „Lám Son 720” fedőnevű „tisztogató hadművelet” negyedik szakasza. S hadműveletet a tavaszi laoszi intervenciót követően indították el és az előző szakaszokban a Shau völgyében, maid az ország északnyugati sarkában, közvetlenül a fegyvermentes övezettől délre végeztek a saigoni tengerészgyalogosok „tisztogató hadműveleteket”. Azt a vidéket, ahová hétfőn a saigoni zászlóaljat irányították, az amerikai B—52-es bombázók az előző két hét folyamán többször támadták. A saigoni főparancsnokság hétfői jelentése szerint a Saigon környékén fekvő harmadik katonai övezetben és a Mekong deltavidékén levő negyedik katonai körzetben megélénkültek a harcok. A felszabadító erők hétfőn támadást intéztek a saigoni haderők egyik előretolt állása ellen, mindössze 45 kilométernyire a dél-vietnami fővárostól északnyugatra. A saigoni amerikai katonai parancsnokság hétfőn közölte, hogy az elmúlt héten 4100 fővel csökkentették a Dél-Viet- namban harcoló amerikai csapatok létszámát. Ezzel a Dél-Vietnamba bevetett amerikai csapatok létszáma 229 200 főre csökkent — s ez 1965 decembere óta a legalacsonyabb szám. Nixon elnök korábbi bejelentései szerint az év végére 184 ezerre kell csökkenteni az amerikai csapatok létszámát. (AP) Éaxah-írorsxág Újabb kivégzések Khartúmban Súlyos összecsapások A szudáni főváros utcáin őrjáratok, páncélosok cirkálnak. Mint képünkön is látni, megerősített őrség áll Nimeri elnöki palotája előtt Észak-lrország nagy városaiban, Belfastban, London- deryben, Lurganban és New- ryben vasárnap este és a hétfőre virradó éjszaka ismét fellángoltak az ellenségeskedések. Belfast katolikus negyedében a félizgatott tömeg egy labdarúgó-mérkőzés forró hangulatát használta fel ürügyként arra, hogy kőzáport zúdítson a szolgálatot teljesítő rendőrökre. Londonderryben az angol katonaság szorította vissza azokat, akik egy tejeskocsit támadtak meg, feltehetően a tejesüvegek miatt: ezekből szoktak ugyanis benzines palackokat készíteni. A városban több robbanás is volt. Newryben egy robbanás súlyos károkat okozott egy áruházban. A belfasti hatóságok szerint házkutatások során olyan dokumentumokra bukkantak, amelyek azt bizonyítják, hogy az IRA (a törvényen kívül helyezett Ír Köztársasági Hadsereg) Londonra is ki akarja terjeszteni tevékenységét. (MTI) (Folytatás az 1. oldalról) Az omdourmani rádió szerint hétfőn kivégezték Mpha- med Ahmad Husszeint, a puccsista forradalmi tanács tagját, valamint egy hadnagyot; felakasztották Safi Ahmed el-Seikhet, a szakszervezetek főtitkárát. A katonai bíróságok Musz- tafa Khogali orvos, a puccsisták miniszterelnök-jelöltje, az új kormányt nyíltan támogató Jaseph Garang miniszter, a déli ügyek felelőse, valamint Hamid al-Anszari üzletember, a kommunista párt állítólagos „anyagi támogatója” ügyében folytatják e pillanatban a pereket. Egy kormányszóvivő közölte, hogy Abdel Khalid Mah- gubnak, a KP főtitkárának pere kedden kezdődik. (AP) Csak a lapokban olvashatják Laird amerikai hadügyminiszter hétfőn elrendelte a titkos Pentagon-dokumentumok titkosság alóli feloldásának elhalasztását. A vietnami háborúval kapcsolatos amerikai politikát ismertető 47 kötetes tanulmányt, mint ismeretes, számos amerikai lap kezdte közölni, és miután a legfelső bíróság a lapok és az amerikai kormány perében az újságok javára döntött. Nixon utasítást adott, hogy a tanulmányt bocsássák hivatalosan is a kongresszus bizottságainak rendelkezésére. Laird azonban most úgy határozott — mint a hadügyminisztérium szóvivője közölte —, hogy a Pentagon egyik munkacsoportja elkészít egy változatot a dokumentumból, hogy az megfeleljen a „törvényes és biztonsági” követelményeknek, és csupán ezt bocsátják majd a „megfelelő” bizottságok elé. (AP) Kisházi Ödön (a képen középen), az Elnöki Tanács elnökhelyettese fogadta Abdul Halim Khaddabot (bal oldalt), a Szíriái Arab Köztársaság miniszterelnök-helyettesét s külügyminiszterét. A látogatáson a többi között jelen volt Cseterki Lajos (jobb oldalt), az Elnöki Tanács titkára Szuez másfél évtizede Amikor Nasszer elnök 1956. július 26-án, Alexandriában ujongó, százezres tömeg előtt bejelentette a Szuezi-csatorna államosítását, nemcsak az imperializmus legfontosabb egyiptomi hadállására mért csapást, hanem megjelölte Egyiptom fejlődésének irányát is. A nagy vízi utat Egyiptom brit meghódítása óta angol katonák ellenőrizték, franciák igazgatták; a csatornailletékek roppant jövedelme szinte teljes egészében az angol és a francia monopóliumok pénzszekrényeibe vándorolt. Csak egyetlen adat: az államosítás előtt, az évi jövedelem 32 millió egyiptomi fontot ért el, de ebből csak egymillió jutott az egyiptomi államkasszába. A csatorna 1869. augusztus 15-én nyílt meg, és nyomban a világ egyik legfontosabb vízi útja lett. Feljegyezték, hogy amikor Eugenie francia császárné jelképesen szabaddá tette a Földközi- és a Vörös-tenger között vájt 167 kilométeres vízi utat, az egyik nagykövet ünneprontó megjegyzést súgott egy diplomata fülébe: „Ebben a csatornában nem tengervíz, hanem tengernyi vér fog folyni.” A megjegyzés előrelátó volt, a csatorna története véres történelmi eseményeket idéz. Már a munkálatok idején hihetetlen emberáldozatot hozott. Egyiptom: a fellahok, a kubikos parasztok tíz- és tízezrei haltak éhen, estek balesetek áldozatául. Rabszolgamunka volt, ez és az egyiptomi dolgozók százezrei vérrel és verejtékkel építették meg a csatornát, amely nem Lessepö Ferdinand, vagy a Szuezi Társaság dicsőségét volt hivatva hirdetni, hanem a korszak legnagyobb üzleti vállalkozásának indult. A kedive 99 évre adta bérbe a csatornát a francia— angol érdekeltségnek. Véresre festette a csatorna zöldes vizét 1948-ban, 1956-ban és 1967-ben az a háború, amelyet Izrael vívott az arabok ellen. 1956-ban a támadásra az adta az ürügyet, hogy „biztosítani kell” a hajózás szabadságát ezen a fontos vízi úton: Izraelt akkor az angol és francia imperializmus támogatta. Egyiptom sikerrel visszaverte a támadást. A hármas agresszió tulajdonképpen válasz volt az államosításra: az imperializmus így akarta visszaszerezni az oly nagy jövedelmet hozó és hadászatilag oly fontos vízi utat. A nyugati hatalmak azt jósolták, hogy az egyiptomiak nem lesznek képesek az államosított csatorna igazgatására — és, hogy elősegítsék a „jóslat” teljesülését, visszahívták a külföldi révkalauzokat. De nem sikerültek ezek a mesterkedések sem. Az államosítás után eltelt évek bebizonyították, hogy az egyiptomiak jól igazgatták visszaszerzett csatornájukat. Növekedett a teherforgalom, s ennek megfelelően a jövedelem; az egyiptomi állam a csatorna korszerűsítésére százszor annyi pénzt fordíthatott, mint az államosítás előtt. A szuezi jövedelmek elősegítették az ország iparosítását, hozzájárultak ahhoz, hogy növekedhessék a nemzeti jövedelem. A Szuezi-csatorna államosítása kiindulópontja volt azoknak a nagy társadalmi átalakulásoknak, amelyek megnyitották az EAK nem kapitalista fejlődését, lehetővé téve az egyiptomi haladó rendszer megszilárdulását. Ezt a fejlődést akarta megtörni az újabb izraeli agresz- szió. Izrael azonban nem érte el háborús célját, nem bukott meg a progresszív kairói rezsim. Izrael azonban a „hatnaposnak” mondott 1967-es hadjárattal elérte a Szuezi- csatorna vonalát és azt, hogy a csatorna használhatatlanná vált. Dajan tábornok - csapatai azóta is a keleti parton állomásoznak. s megakadályozzák nemcsak a vízi út megnyitását, hanem a közel-keleti konfliktus méltányos rendezését is. A Szuezi-csatorna államosításának 15. évfordulóján az EAK népe hangsúlyozza az agresszió következményeinek felszámolására irányuló szándékát, kifejezi készségét a konfliktus olyan rendezésére, amely méltányos és tartós békét biztosítaná a Közel-Kelet országai számára. Csúcstalálkozó Kairóban? A bejrúti Nida al-Uatan című lap értesülése szerint Kairóban hamarosan csúcs- értekezletet tartanak Szadat, Asszad és Kadhafi részvételével. A lap, a maga „különleges” kairói forrásait idézve közli, hogy Nimeri is ott lesz az értekezleten, amelynek fő témája Szudánnak a föderációba való bebocsátása lesz. A bejrúti lap értesülését az INA iraki hírügynökség közölte. (MTI) A Nixon - Mao kézszorítás előtt fi.) A „Piros Könyvecske” a tengerárról Akad jó néhány nyugati — elsősorban amerikai — újság, amely könnyedén leírta az elmúlt napokban: „radikális fordulat történt Kína és az USA viszonyában”. Már fogadásokat is kötnek arra vonatkozólag: mit is jelent a Pe- kingben és Washingtonban egyszerre közölt bejelentés, amely szerint „Nixon elnök, Csou En-laj miniszterelnök meghívását elfogadva 1972 májusa előtt látogatást tesz a Kínai Népköztársaságban”. A kérdések lényege így foglalható össze: mikor utazik Nixon Pekingbe; milyen témákról tárgyal majd Csou En- laj-jal (és egészen bizonyosan Mao Ce-tunggal is); milyen mélységű megállapodást kötött a további kapcsolatokra vonatkozóan rejtelmes pekingi repülőútján, Kína mai vezetőivel Henry Kissinger, Nixon első számú külpolitikai tanácsadója? A feltett kérdésekre akkor könnyebb a válaszadás, ha kellő figyelemmel vizsgáljuk Nixon rendkívüli tv-nyilatko- zatának egyik részletét. ..Amint az elmúlt három évben többször hangsúlyoztam, nem lehet tartós és szilárd béke a világban a Kínai Nép- köztársaságnak és 750 milliós népének részvétele nélkül. Ezért tettem több kezdeményező lépést, hogy megnyissuk a kapukat országaink normálisabb kapcsolatai előtt” — mondta Nixon. A Nixon-féle „nyitást” hosz- szú esztendők politikai előkészítő munkája előzte meg, egyáltalán nem csak a republikánus párt politikusainak oldaláról. Most, hogy Nixon belpolitikai ellenlábasai, a demokraták, szinte egyöntetűen üdvözlik az elnök elhatározását, érdemes visszapillantani az USA Kína-politikájának néhány esztendejére. Nemcsak Kínában ismerték jól Mao Ce-tung híres kis vörös könyvét, a „Mao-bibliát” — ennek hatodik fejezetében található az a kínai csoportok által oly sokszor hangosan felolvasott idézet: „Az amerikai imperializmus mindenütt garázdálkodik, ezáltal önmagát teszi a világ népeinek ellenségévé, és egyre jobban elszigetelődik ... A világ népeinek az amerikai agresszorok ellen zúduló haragos tengerárja feltartóztathatatlan...” Most azonban Pekingben már készülnek az „elszigetelt” Egyesült Államok elnökének fogadására és teljességgel valószínűtlen, hogy Nixont „a harag tengerárja”, sokkal inkább a kínai udvariassággal korszerűen párosuló diplomáciai etikett várja majd. A Kissinger—Csou En-laj beszélgetés ugyanis csak pont volt az I-betűn: befejezése a régóta folyó kínai—amerikai megbeszéléseknek. A két ország, amely között 1949, a Kínai Népköztársaság megalakulása óta sohasem volt nemcsak diplomáciai, de tulajdonképpen semmiféle szabályos államközi kapcsolat sem, régóta készül erre a magas szintű találkozóra. 1945. szeptember 2-án Japán kapitulál és az addig Japán 2 NÓGRAD — 1971. július 27., kedd megszállás alatt levő Tajvan • szigetet ismét Kínához csatolják. 1945-től 1949-ig, a kommunisták vezette népi demokratikus mozgalom forradalmi polgárháborúban megdönti a Csang Kaj-sek vezette Kou- mintang-klikk uralmát és 1949. október elsején kikiáltják a Kínai Népköztársaságot. Csang Kaj-sek, fegyveres erőinek maradványaival Tajvan szigetére menekül, ahol az amerikaiak segítségével bábkormányt alakít, s ezzel megakadályozza, hogy a Kínai Népköztársaság elfoglalja helyét az ENSZ-ben. 1950 júniusában Truman amerikai elnök, hogy megakadályozza Tajvan felszabadítását, elrendeli a sziget amerikai megszállását. Ezekben az években semmiféle kapcsolat nem volt a két ország között. Az Egyesült Államok — kissé leegyszerűsítve. a dolgot — egyszerűen nem akart tudomást, venni a Kínai Népköztársaság létezéséről. Lassan azonban változni kezdett a helyzet. A teljesség igénye nélkül — hiszen a kínai—amerikai kapcsolatok teljes története könyvtári anyag! — érdekes most felvillantani néhány epizódot a kínai—amerikai kapcsolatok előkészületi tevékenységéből. Az első, nem ritkán figyelmen kívül hagyott bény Csou En-laj 1955-ös ki- szén pontos értesülésekkel jelentése. A bandungi konfe- rendelkezik, vagy rendelkezett rencián mondta: „A kínai kor- a kínai—amerikai tárgyalások mány hajlandó az Egyesült hangulatáról, tárgyáról, kilátá- Allamok kormányával leülni sairól, Az első Dean Rusk — és tárgyalásokat kezdeni, hogy kijelentése pillanatában az a Távol-Keleten mutatkozó fe- Egyesült Államok külügymi- szültségek enyhítésének kér- pisztere — 1965. augusztus 23dését és különösen a Tajvantf területén tapasztalható feszültség enyhítésének kérdéseit megvitassa”. 1955. augusztus 1-én Svájcban, Genfben a két ország követi—nagyköveti szinten tárgyalásokat is kezdett. Három esztendőn át a semleges országban, a Léman-tó partjának csöndjében tárgyaltak a kínai és az amerikai diplomaták, 1958. óta egy szocialista főváros, Varsó a megbeszélések színhelye. Igaz, voltak hosszabb-rövidebb (néha egy évig tartó) szünetek —, de a Peking—Washington-pár- beszéd lényegében tizenhat éve tart. De hát miről tárgyaltak? Hivatalosan soha nem mondották meg egyik fővárosban sem, csak (nagyon is szándékos!) amerikai elszólásokból tudjuk, mi is zajlott előbb Genfben, aztán a lengyel királyok egykori vadászkastélyában, a Mysliwieczki-palo- tában. Még mielőtt a részleteket próbálnánk összeállítani, hallgassunk meg két olyan amerikait, aki nyilván egéáa egy sajtóértekezleten ez- Ttél a mondattal képesztette el hallgatóit: „Azt hiszem, hogy az utóbbi tíz esztendőben Pe- kinggel több vitát folytattunk fontosabb problémákról vitáztunk, mint minden más kormány, amely Pekinget elismeri ..." A másik, nyilvánvalóan igen jól értesült férfiú, John Gronouski, volt varsói amerikai nagykövet, aki jó néhányszor ült a varsói tárgyalóasztalnál, szemben kínai kollégájával. „Ezek a varsói beszélgetések lehetővé teszik, hogy a két ország a problémák egész sorát vitassa meg, különösen a délkelet-ázsiai helyzetre vonatkozólag. A délkelet-ázsiai helyzet komolysága ezeket az összejöveteleket még fontosabbá teszi” — mondta Gronouski, 1966-ban, az amerikaiak vietnami agressziója kiterjesztésének Egy harmadik tanú azonban egyik kritikus szakaszában, még ennél is többet tud ... Gárdos Miklós (Folytatjuk)
