Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

Pintéi Tamás:

Orbán Ottó

r ____ r ___

A

BECE

' Nem engedték, hogy az új piros autót magammal vigyem. Augusztus 20 án volt a búcsú, ott kaptam, és nagyon szerettem. Ha felhúztam, zümmögve elindult az asztalon, de ahogy a sima asztaUap széléhez ért, mindig megtorpant és visszafordult. Eldugtam a nagy ebédlőszekrény háta mögé, hogy az öcsém meg ne találja. A sötét matrózruhát kellett felvennem, mintha ünnep lenne. Fekete lakkal bevont hátitáskám volt, ha szaladtam, zör- gött benne minden. Nagyon sajnáltam, hogy az autót nem vihettem magammal.

— Mindenkinek kell iskolába járnia — mondta az édesanyám

Rasovszky tanító úr idegbeteg, durva ember volt A kemény, hosszú nádpálcát soha nem tette le a kezéből. Biztos voltam benne, hogy az ágyban is vele van. Talán csak két hétig tanított. Az utolsó, magasabb padban három ismétlő ült.

— Nézzétek meg ezeket — mondta.

Az ismétlők egy fejjel magasabbak voltak nálunk. Néztem őket.

— Ne akarjatok Ilyenek lenni — mondta a tanító.

Hátra tett kézzel, elcsavart nyakkal néztem őket*, vadaknak látszottak és ellenségeseknek. Mezítláb ültek a padban, táskájux kopott volt, rozoga, az olvasókönyv lapjai szétestek. Senkivel sem álltak szóba. ,

Fekete táskámat hozzádörzsöltem' a kavicsos földhöz, hogy ne legyen annyira szégyenletesen új.

— Neked meg kell mutatnod. .. — mondta az édesapám.

Az alsófalusiak külön ültek. Szalonnát és kolbászt ettek. Klottgatyában vagy kordbársony nadrágban jártak az iskolába. Én leggyakrabban zsíros kenyeret, almát vittem magammal. A fényesre kopott matrózruhát hordtam. Az alsófalusiak sváb - gyerekek voltak. Nem szerettem a svábokat. Nem értettem. mit beszélnek.

— Vizezik a tejet — mondta a szomszédunk.

Egyszer Boltos tanító néni megkérdezte, ki tud énekelni valamit. Jelentkeztem:

„Én és a kisöcsém fütyülünk a nőkre az idén...”

Ezzel otthon, társaságban mindig sikerem volt. Boltosné nem pofozott meg. Kicsit rángatózott a szája széle, vártam, hogy most. na most megüt De nem nyúlt hozzám. Jóban volt a szüleimmel.

Ha megkérdezték, mi akarok lenni, azt mondtam, nőgyógyász.

Már dohányoztam. A trafik közel volt az iskolához, a templom közelében, a jegyző háza mellett. Vaszari Pirinek hívtuk a trafikosnőt. Fony- nyadt, száraz vénlány volt, barna ujjai vékony szivarokhoz hasonlítottak. Tízpercben elszaladtam Vaszari Pirihez, vettem két darab félfilléres Hunnia cigarettát és gyufát. A leveles gyufa felét egy fillérért adták. A vécében szívtam a cigarettát, nem hittem volna, hogy valaki besúg. Azt mondták, a tanító néni hívat. A megmaradt Hunniát és a gyufát a zoknim alá tettem, lecsúsztattam a magasszárú cipőmbe. Boltosné nem találta meg. Sokáig gyanakodva figyeltem az osztálytársaimat, de soha nem tudtam meg, ki volt az, aki besúgott. Az ismétlők befogadtak maguk köAztán megkaptam az első évi

bizonyítványt Minden jegy „kitűnő” volt. Kicsit szégyelltem. Az értesítő könyvecske fedőlapjának belső oldalán „Szükséges tudniva- lók”-at találtam:

„Ameiyik gyermek dohányzik, vagy szeszes italt iszik, az nem halad a tanulásban és testileg elcsenevészesedik, erőtlen, munkára képtelen lesz. Ez a két méreg oltja be leggyakrabban az emberekbe a tüdővész csíráját is, ami igen sok embernek ássa meg a sírját. Mert a tüdővész nagyon ragadós betegség és mindenki megkaphatja. Hazánkban 70 000 embert visz el ez a rettenetes betegség évenként...”

Már egész tűrhetően olvastam.

Volt otthon egy orvosi felvilágosító könyvünk, legszívesebben azt böngésztem. Hamarosan, ha kézbe vettem, magától kinyílt egy oldalnál, amelyen aktfotók voltak: „kislány”, „fiatal nő”, „érett asszony”.

Egy alkalommal szüleimmel az állomásfőnökekhez mentünk. É'dke, a lányuk egy vagy két évvel volt fiatalabb nálam. Bebújtunk a háromrészes hálószobái tükör mögé, végigsimogattam és megcsókoltam az arcát. Nevettek rajtam. Határozottan tudtam, hogy komoly dolgot csinálok és dühös voltam, hogy nevetnek.

— A paráználkodás halálos bűn — mondta az esperes úr, aki a hittant tanította.

Az első áldozásra készültünk.

— Aki nem vallja be minden bűnét, annak vér folyik ki a száján, ha a szent ostyát átveszi — mondta a tanitónő.

Kis papírszeletre írtam fel a bűneimet, nedves, nyirkos volt a tenyerem, fáztam a gyóntatófölkében, A csókról elfeledkeztem. Csak akkor jutott eszembe, amikor ott térdeltem az oltár előtt és megláttam a pap kezében az ostyát. Azóta sem féltem úgy. Az első áldozáson egyébként semmi különös nem történt.

Molnár Sándor tanított azután. Fiatal, szőke ember.

Szerettük. Négyen feleltünk egyszerre földrajzból Egy a szöveget mondta, a másik mutatta a térképen, a harmadik a táblára rajzolt, a negye' dik a keretes terepasztalon „építette fel” a tájat homokból. Ha ide kerültem, a hegyek mindig túl magasra sikerültek. »

Molnár Sándor volt a? első igazi tanítóm. Értette á játékainkat, értett minket.

Hazafelé menet rendszerint a csúzlival szórakoztam. Min dig volt csúzlim. Nagyon értettem a dolgot: tíz lövés közül hét biztosan talált. A Fő úton mentünk. Csicsur úr motorszerelő műhelye mellett, az olajos hulladékban keresgéltünk. Egy zacskóra való, fényes csapágygolyót gyűjtöttem össze. Máskor csúszkálva jöttünk végig a Kis-Duna jégért, az iskolától az állomásig. A tintásüvegem eltörött, már későre járt, a Fő úton kigyulladtak a lámpák. Édesanyám százszor leíratta velem: „Járt utat a járatlanért el ne hagyd”. A tanítómmal kellett aláíratnom.

Egész nap betegen ültem a

padban, szégyelltem odamenni hozzá. Csak az utolsó óra után, amikor már senki sem volt a teremben, akkor vittem oda a füzetet.

— Járatlan út? — kérdezte hümmögve. Nem mondott mást. Aláírta.

Kántortanító volt egy diákja temetésén agyhártyagyulladást kapott és meghalt.

Akkor sírtam először vígasztalhatatlanul.

— Nekem is kell majd iskolába járni? — kérdezte valamelyik nap, hároméves fiam.

— Igen — feleltem. — Mindenkinek kell iskolába járnia.

El

ff

so szerelem

A

z egész életemre kiható

első szerelmet az határozta meg, hogy akkoriban anyám takarítani járt. Űri házakhoz, többek között Trommelékhoz is. A legőszintébben szólva, sohasem dicsekedtem volna anyám foglalkozásával. Nem olyan időket élünk. Meg aztán úgy érzem magam, mint egy valódi gróf a származásukkal kérkedő újgazdagok között. Csak azért árulom el az igazat, mert enélkül nem tudnám elmondani ezt a történetet.

Tehát, anyám takarítani járt. Trommelék velünk szemben laktak. És mindannyian Zuglóban laktunk.

Hat-hétéves lehettem ebben az időben. Az biztos, hogy már iskolába jártam.

Átmentem anyám után Trommelékhoz. Akadálytalanul bejutottam a lakásba. Végig, minden ajtó nyitva volt. Anyám a belső szobában dolgozott. Egyik talpa alatt padlókefével ide-oda csúszkált. Olyan nevetséges volt, hogy vigyorogva megálltam, és

Q

NÓGRÁD — 1$7l. június 27., vasárnap

néztem, mert azt hittem játszik. Ö is vidáman intett felém, de á csúszkálást nem hagyta abba.

Aztán bejött egy velem egykorú kislány, Trommel Babyka. öt már láttam az utcán, és onnan is tudtam a létezéséről, hogy amióta megtanultam olvasni, átküldte anyámmal a mesekönyveit.

Olyan szép kislányt azóta sem láttam. Finom bőrű volt, és földöntúlian tiszta, és kedves, és mosolygó, és rögtön megmutatta az egész házat, és szökdécselve mutatta meg. A kertet is. A WC-t is, ahol csodálatos minőségi fehér papírok voltak egy dobozban.

— Vegyél ki egy papírt — mondtam.

Trommel Babyka kivett egyet. Szaladtunk ceruzáért, és rajzoltam neki, mert el akartam kápráztatni. Hálából, és azért, mert beleszerettem.

Aznap elhasználtuk a WC- papírok felét. Mindenre bohócot rajzoltam, piros és kék színessel. Az utókor, mint „bo- hóckorszak”-ról fog majd megemlékezni művészi pályámnak erről a szakaszáról. Minden kezem ügyébe kerülő

Derű és vidámság

Ezen a mennyei vakondtúráson,

ahol a helyi öldöklések mellett egy huzamosabb háború is folyik és napjaink bunkerében hasalva tudják az idő névtelen hősei hogy a mosoly csak áltatás, és az öröm csak a halál haladéka mert a nagy ügyek kis ügyekből tevődnek össze, mert a győzelem ábránd egy olyan ütközetben, ahol számokkal ágyxízzák a parasztházakat,

mert nagy szobrász a megélhetés, és birkapofát farag az emberarcból,

és az éhségnek nincs költészete sem érzéke a szubsztanciákhoz

ezen a földön, ahol a szegénység nem újság,

és senki nem bolond a megrendüléstől dadogni és könnyezni,

mert ki nem szállt le már valamilyen keresztről,

és ki nem áztatta szögektől elgyötört lábát egy lavór vízben,

melyik gépírónő nem támadt fel miután elégették családját,

és ki nem felejtette el szerelme felejthetetlen arcvonásait,

ahol mindenki kezet rázott a fájdalomtól megtört özveggyel,

és mélyen a szemébe nézve biztosította együttérzéséről,

és táviratozott Lázár feltámadása alkalmából A LEGJOBBAKAT,

ahol feltalálták a kitartás eszméjét a kínzókamrák ellen

ahol ugyan ki nem látott már minden látnivalót,

és kinek nem korlátozottak a lehetőségei,

és ki nem cserélné föl az államügyeket egy horgászbotra,

ennek a kopár anyának a mellén,

ha a kozmikus bénaság csillagaival a porhoz szögezve,

nekidőlsz a korlátnak, és lenézel a völgybe, *

látod a század reményét, vacak kis teherkocsit,

hátára pakolva amit tűiből tűzbe menekít a maradék motyó,

bútorok, zsákok, lábosok, csirkék,

mint egy megölhetetlenül pöfögő bogarat,

mint egy bádogpofájú hüllőt, ahogy a szemével reflektoroz,

és benzin-nyelvét az erőlködéstől kidugja, mint a gyerekek,

míg a lángok domborműve előtt rázkódó oldalán,

villog a nikjiel márka-jelzése,

Derű és Vidámság.

ZELK ZOLTÁN:

TOLDALAG1 PAt:

Visszhang, madarak szívében

Fogai közt madárral fut a macska, cinkék, rigók szívében dübörög, visszhangzik néma talpú surraná3a — a földön fut és fut a fák fölött.

Borzong a csönd. Aztán egy gyáva fényű, halovány füttyszó mégis fölremeg, aztán kigyúl és lobog már egy másik —

Borzong a csönd. Aztán egy gyáva fényű, aztán tollak, trillák örvénylenek, és bólogatnak nagybölcsen a lombok, mintha rezgő szavakkal mondanák, mit kurta létű fivérük, az ember mondana most: Az élet megy tovább.; l

Különös ember;

Könyveket vett kezébe, zenét hallgatott, sétált, a telet nem szerette, hanem a színes, széttárt

nyarat élvezte, melyben olyan édes időzni, a héthatárba nyúló

éjszakákat, az ősi

BOÓR ANDRÁS:

Nagyapó

Megrozsdált rajtad a borvirág Nagyapám — öreg zsivány Eljutott veled a nyolcvan év Lyukas vaskarikán

A szürke tó is elfogyott Leballagott a hold Köszönni már csak azt tudod

Hogy neked meghajolt

jelekkel és füzekkel telített sűrűséget, ilyenkor megnőtt, lassan valaki mellé lépett,

és átölelte biztos karokkal, és vezette az időn túli, tágas, szél-nem-járta terekre.

papírdarabra bohócot rajzoltam akkoriban. Más nem érdekelt. A házakat, autókat, repülőgépeket meghagytam a többieknek. Engem az ember érdekelt. Mint bohóc.

Trommel Babyka úgy leste minden művem születését, mint soha nem látott kinyilatkoztatást. Akárcsak én, ő sem volt képes megunni a bohócokat.

És természetesen ő is belém- szeretett.

Egymásra talált az alkotó férfi és a gondoskodó nő.

Ezután minden takarítás alkalmával átmentem. Ezt Trommel Babyka mamája sem ellenezte, csupán arra figyelmeztetett, hogy módjával használjam az egészségügyi papírt. És adott egy almát.

Bár szerelmünket semmi sem zavarta, egyre jobban vágytam arra, hogy kitörjünk a Trommelék háza által nyújtott szűk világból, és mint királynőt vezessem Babykát a magam határtalan birodalmába.

Ez a birodalom ott terült el az udvarunkon, és környékén. A királynő hasonlatnál maradva: be akartam vezetni Trommel Babykát az udvarba.

A ház, amelyben laktunk, földszintes volt, és legalább ötven méter hosszú. Mellettünk foghíjas kerítés választott el gey lóistállót és kocsiszínt. Ide csak esetenként jöttek a fuvarosok. Napközben egy Rumos becenevű öregember őrködött, vagyis denaturált szeszt ivott, és egy haris- nyaszárből — amit időnként elloptunk tőle — bagót tömött a szájába. Felőle nyugodtan csúszkálhattunk a szalmakazalról, mászkálhattunk a padláson, vagy a kocsik alatt.

De ez még nem minden! Ott volt az udvar végében a szemétdomb. Valóságos aranybánya, ezernyi felhasználható tárggyal. A villanykörtét falhoz lehet vágni, és akkor durran, a biciklibelsőt meg lehet nyújtani, a karikák, drótok és főleg a zseblámpaelemek mind jók valamire. Ha másra nem, arra, hogy szétszedjük.

De még ez sem minden! Mert a szemétdombon is túl, volt egy alacsony kerítés, amö. gött pedig, kicsit mélyebben, lakott a bolond Rózsi, akinek, ha lekiáltottunk, kijött a háza elé és az öklét rázva ordítozott. miközben a fekete kutyája hörögve rángatta láncát.

Hát ezt akartam megmutatni Trommel Babykának. Ide akartam őt vinni magammal. Az én világomba, amiről már annyit meséltem neki. Szíve leghőbb vágya volt velem jönni, de a mamája még a széltől is féltette. Végre, egy gyönyörű tavaszi napon elengedte, lelkemre kötve, hogy nagyon

vigyázzak rí, és ne legyünl

sokáig. Aggódott, de már nem tudott ellenállni Babyka könyörgésének.

Rögtön a szemétdomb felé vezettem. Kézen fogva mentünk. Ö fehér harisnyában, és fekete lakkcipőben, én pedig mezítláb. Túlságosan is siettem, úgy, hogy el kellett engednem a kezét, mert félve lépegetett a magasra nőtt gazban.

— Ezt nézd meg — mondtam, amikor odaértünk.

— Szemét — mondta."

— Ide nézz! — kiáltottam vidáman és felkaptam egy piros lábast, és egy darab vassal ütni kezdtem, mint a dobot. Szemem-szám tele lett s lepattogó zománccal, de azér csak ütöttem.

— Haggyad! Menjünk innen — mondta Babyka.

Ledobtam a lábast, és beláttam, hogy nem itt kellett volna kezdeni. Ismét kézen fogtam.

— Gyere, most olyat mutatok, amilyet még nem láttál!

Indultunk az udvar, vége felé. Erre még magasabb volt a gaz. Csak attól féltem, hogy a bolond Rózsi nem lesz otthon.

Trommel Babyka megállt.

— No, gyere! — mondtam.

— Nem akarok — mondta Babyka.

— Meglátod, milyen érdekes lesz.