Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)

1971-06-27 / 150. szám

Csurka István;

Arasznyi lét

Kpíífii éltek 611 egész

ticiicu ny^ron a kis házikóban. Két arasznyi létű ember. Pinke, a még arasznyi létű gyermek, s a vén Guba, a már arasznyi létű dédapa.

A ház a Széchenyi-kert szélén állt gyümölcsfák, vete- ményelt, szőlők illatos ölén, a gátkanyar tövében, nem messze a falu szélétől. Egész nap csendes volt ez a tájék, még a szél sem járta, ember is ritkán vetődött felé ilyenkor, aratás-cséplés idején. Csak a harangszó, meg a határ felől szálló cséplőbúgás kötötte össze a dolgozó világgal. Csupa zöld, csupa csend illatozó álmodozás, valódi békevilág volt ez itt.

A Guba család, még a nagyapa is, kint élt ilyenkor a határban. A gépnél, az állami gazdaságban, szerteszéjjel. Csak Pinke anyja szaladt haza egy-egy alkonyattal, gyorsan megfőzött vagy két napra valót a két házőrzőnek, ottmaradt a rövid éjszakára, s hajnalban észrevétlen hagyta magára a két dologtalant.

Azok voltak, legidősebb Guba Imre kilencvenhárom esztendejével, a legifjabb Guba Imre, Pinke gyerek, a maga öt tavaszával. A már nem, és a még nem.

Legidősebb Guba Imre már a síri nyugalmat gyakorolta naphosszat a ház előtti gyékényszékében. Keze ölében feküdt, a pipa szinte a torkából csüngött alá, s apró, ráncba gyűrt szürke szeme messziről nézett, a semmibe vagy tán azon is túl. A kucsma örökké a fején, homlokára csúszva, megereskedett, sáargáső&z bajusza, mély, petyhüdt barázdájú arca meg sem mozdult, szuszogása is olyan finom volt már, csak akkor látszott, hogy él még, ha legyet hajtott el az arcáról. A nap a kert fái fölül oldalvást sütött rá, s előtte pedig az udvar gyöpén ott tornászott Pinke gyermek a kis kutyával, ök meg a mozgást szerették gyakorolni.

Ugrált, táncolt, vakkantott, kacarászott a két fiatal teremtés, csupasz testtel hemperegve, a fejüket a földre, lábukat az égre hajigálva.

Az öreg Gubának egy gondja volt: a halál. Reggel várta, este félte. Pirikének kettő: a kisebbik a peccő, a nagyobbik a nyúl.

r — Nem érdekel.

Elengedtem a kezét és csodálkozva néztem rá.

— Már fáradt vagyok, és itt minden olyan piszkos — mondta Babyka.

— Gyere csak, később már egész jó út lesz — mondtam, és előre léptem néhányat.

— Nem megyek — mondta Babyka és visszafordult.

Amíg a házukig értünk, hallgattunk. Nem haragudtam rá, csak nagyon szomorú lettem, és nem volt mit mondanom,

Többé nem mentem át hozzájuk. Magamban szenvedtem a boldogtalan szerelemtől, és azon tépelődtem, hogy talán a kocsiszínt kellett volna megmutatnom, vagy be kellett volna csöngetnünk az utca végén levő villába és elszaladni. Dehát azt csak este lehet, amikor nem látják, hogy ki volt az.

sszel, mikor jött a hiM deg idő, Trommelék nekem adták Babyka használt kabátját. Szürke Bocskay-kabát volt, az akitori divat szerint. Ha az arcomhoz ért, megéreztem rajta Baby- káék lakásának szagát és Babyka arcának illatát.

Ahogy most erősen visszagondolok, úgy emlékszem, naftalin szaga volt.

Ennyi maradt az egész életemre kiható első szerelemből.

/

Mikor az öreg szájából kibukott a pipa, délutáni három táján, Pinke gyermek rendesen meglógott a kutyával egyetemben, szaladtak a Körös 1 aljára, s fürödtek. .Fürdés utón pedig előkerült a peccő, a príma peccő, az édesapja gyártotta szerszám, s a dugó merülését nemcsak Pinke figyelte a parton ülve, hanem a kutya is. Csak az alkony vetette haza őket, meg az éhség. Nem is annyira Pinke gyerek éhsége jött itt számításba, hanem a nyúlé. A nyúl. Az ő nyula...

Mióta apja meghozta neki, csak a nyúllal tudott törődni. Gondjával kelt, azzal feküdt. Ez az egy darab belga nyúl, a füvet faló étvágya, szájának izgatott matatása, selymes, puha szőre kimondhatatlan boldogsággal töltötte el. Olyan hatalmas nyúlfarm vezetésére vágyott, mint amilyen Balog Gabié bent a faluban, a Hosszfoki utcában. Nála látta, hogy harminc darab nyulat is birtokolhat egy gyermek, ha már nagyobbacska. Neki is lesz, neki is annyi lesz, neki még több lesz, csak egy életpárt hozna már az apja a belgának, s akkor ő mindjárt szaporítaná őket, egész nap etetné, ízes labodát, puha pa- réjt, cukorrépalevelet tépne neki, kis vályút fabrikálna itatásra, s körülrakná az udvart ketreccel..

FovS7Pr aztán; egy JúRus végi hajna_ Ion, bekacagott a halál a kis porta csöppnyi ablakán „I

A feketerigó még első hajnali örömét pikulázta az akácfa tetején, a Körös felől szálló könnyű párát finom rózsásra szőtte át a falu felett kelő Nap, mikor Pinke gyermek egy szál ingben, mezítláb és hunyorogva kitopogott a pitvarajtón. Kis hasát kidülleszt- ve, ingét felhúzva állt meg szemben a nappal. Pislogott, félig aludt még, a rigó csú- fondáros trillát fütyürészett a sürgős művelet tiszteletére, a kutya pedig azonnal ott ugrált szétvetett lába között. Aztán visszament volna még az ágyba, de nyúl ketrece felől siralmas nyöszörgés ütötte meg a fülét, a kutya is szaladt már a nyúl laka felé, ugrált, ugatott előtte. Pinke is odafutott azonnal.

A nagy belga füle bágyadtan lógott. A nyúl beteg lett. Pinke hallgatta hörgő nyöszörgését, kinyitotta a kis ajtót, simogatta. A nyúl hagyta gyúrni magát, most nem ugrált, nem rázta a fülét, s a bajszát is lehetett birizgálni.

Szótlan szorongással nézte Pinke egyetlen kincsét, aztán beiramodott a házba. Az öreg még horkolt, Pinke pedig a félhomályban az öreg fejéhez lopódzott.

— öregapám, öregapám — szólongatta az ágy előtt kétségbeesetten, böködni kezdte.

— Mi kell, fiam? — ébredt fel az öreg.

— Beteg a nyúl.

Az öreg nem értette azonnal, csak mikor jól megnézte a fejénél toporgó gyermeket, akkor szólalt meg.

— Nem a’. Nem szokott a’.

— De beteg. Nem mozog a füle.

— Majd megmozdult. Korán van még, aludjál.

— De beteg a nyúl öregapám.

— Aludj, ha mondom — recsegett rá keményen az öreg. — Majd reggel kikúról- juk — vetette oda biztatásul.

Pinke azonban nem tudott már visszatérni az ágy melegébe, kiszaladt, újra megnézte, becézgette, simogatta a nyulat, aztán, hogy csak nem akart éledni, leszaladt a Körös-partra s friss, harmatos füvet tépett neki a víz menti kövérjéből.

A nyúl nem evett. Meg sem szagolta. Vizet adott neki a kis cserépaljban. Azt sem fogadta el. Kétségbeesetten állt a ketrec előtt a kopasz fejű gyerek jó darabig, majd kivette a nyulat, letette a fűA kiskutya odaugrott, ha- rapdálni kezdte a nyúl kókadt fülét.

— Ne játssz most, Pajtás.

Ö próbálta megjártatni, ugráltatni, de a nyúl elfeküdt a fűben. Felnyalábolta hát, és kétségbeesetten szaladt be vele a házba, fel az ágyba is. Letette az alvó vénember mellé, s maga is elhelyezkedett az ágyon. Dunyhája üres, felső csücskét szépen ráhúzta az állatra. Várt, nem mert még szólni. Aztán, hogy az öreg csak nem akarta észrevenni, újra suttogni kezdett.

— öregapám.

— Mi kéne, fiam?

— Itt a nyúl?

— Hun itt?

— Itt az ágyban — s kihúzódott óvatosan a szélre a kis nyúlász. Legidősebb Guba Imre felkönyökölt. Nézték egymást.

— Maga minden jószágot meg tud gyógyítani.

^ Ä nyulat nemi

— Dehogyis nem! Nézzemán’ meg, mi baja. Itt van a duny- nya alatta.

— He? — s a gyermek egészen összegubódzott az ágy szélén. Az öreg kitakarta a nyulat.

— Beteg,' de vigyed Innét. Csupa bolha — morogta az öreg, s Pinke újra magához ölelte szeretett nyulát, lassan, bűntudattal lecsúszott az ágyról, s kikullogott az udvarra. Letette az udvar közepére, s keservesen sírt szegény, ráborult a beteg nyúl- ra. Pajtás pedig nyaldosni kezdte kopasz fejét, vigasztalásként, melegen.

A7 nrpo is íelkelt aztán’ vi Cg s szokás szerint

első gondolata volt: „Felkelhettem”. A régi falióra tik- takolását hallgatva öltözködött lassan. „Vénebb vagyok megint egy éjszakával” — ment át az agyán a megszokott tűnődés.

Egyszer csak az óra megállt. „Lejárt” — vette észre az öreg. „Fel kéne húzni”. S amint aztán az órát birizgálta remegő kézzel, olyasmi jutott eszébe, amitől nagy, fekete félelem terült remegő lelkére. „Nagyapám is így halt meg, így állt az óra előtt, húzta fel, aztán hanyattvágódott, s vége volt” — s az üvegajtót már ő sem tudta becsukni, mert nagyon-nagyon megijesztette magát ezzel az emlékezéssel. Hátratáhtorult, s hiába kapott a sublót széle után, szép lassan csak lebi- csaklott a földre.

Földre került a két Guba.

Az idősebb tápászkodott fel először, mert ő nagyon félt ettől a helyzettől. Eddig várta a halált, most, hogy megle- gyintette, már félt tőle nagyon. Nagyon nehezen, nyöszörögve, fekvésből térdre, térdről székre támaszkodva, remegve ment ez a felállás. Majd kibotorkált, görnyedtnél is görnyedtebben a napra, beleült a székbe, s észre sem vette a gyöpön síró gyermeket.

Délben egyikőjük sem nyúlt ételhez. Az öreg Guba nagyon gyengének érezte magát, a végét várta, fel sem állt a székéből, Pinke pedig csak a nyúllal bíbelődött. Mindent megpróbált már vele, betakarta, legyezgette, erőnek ere jéSzlovák tánc

i

Czinke Ferenc tusrajza

vei megftatta, de a nyúl egyre betegebb lett. Kétségbeesetten tekingetett dédapjára, de ő meg sem mozdult, s hiába vitte oda hozzá megint, rá sem tette a kezét.

— Meg fog dögleni, fiam

— mondta, s befelé hallgatózott, jár-e még a szíve.

— Hozzál vizet, fiam, ihatnék — mondta később. A gyermek töltött neki bögrébe, s míg az öreg ivott, azt mondta:

— Ügyi, ha a nyúl Inna,

megmaradna öregapám.

— Elpusztul. A nyúl olyan. Ha egyszer beteg, vége.

Elhallgattak. Pinke visszatette a ketrecbe a nyulat, és a kapu felé somfordáit. Balog Gabri járt az eszébe, hozzá akart elszökni. Segítsen, vagy adjon neki egy másik nyulat Legalább valami kis nyúlfiat, ha már ennek el kell pusztulni.

Az öreg észrevette, hogy szökésen töri a fejét a gyermek.

— Hová mész?

Pinke nem felelt, hanem leült a nyitott kapu tövében, a

földre.

— Ne hagyjál itten most, fiam. — S még azt is hozzá akarta tenni: legyen, aki lefogja a szemem, de ezt mégsem mondta ki a gyermeknek. Inkább lehunyta a szemét. Pinke leste. Hitte, elaludt. S akkor óvatosan kicsúszott a félig nyitott kapun, s usgyi, szaladt be a falu felé. A kutya utána. Kirepült a halál szagú házból, mint a kismadár a fészkéből...

És akkor az öreg Guba elkezdte csatáját, imádkozott.

Mikor aztán megalkudtak

Balog Gabrival, kettesben ballagtak haza. Pinke, ölében egy kis angóranyúllal, boldogan lépkedett. Otthon, a ház végében aztán át lett adva a peccő. Gabri ünnepélyesen köpött egyet áldomás helyett.

— Cserebere fogadom, többet vissza nem adom. Aztán nehogy sírjál a peccődért, kis Guba.

A vén Guba pedig ezalatt végleg megadta magát. „Jól van, ez pap nélkül is” — gondolta.

HJste lett, a folyó felől hűvös pára szállt az udvarra, s felzendült a békák kórusa. A telihold a kertek felől hideg fényt öntött szét az esti tájon.

Piriiké a nyulakat gondozta. Az újat megetette, a beteget simogatta.

Aztán az öreg odaparancsolta maga mellé a gyermeket. Halkan, betegen jött belőle a remegő hang.

— Ülj ide mellém, fiam. — Pinke odatelepedett a szék lába mellé a földre.

— Figyelmezz a szavamra.

— Éhes vagyok. Együnk, öregapám!

— Én már nem eszek többet, fiam. Meghalok. — A gyermek ránézett erre nagy, fekete szemével, csodálkozva. Nem szólt, csak nézte. Hallgatott jó darabig a két arasznyi létű ember. Félelemmel.

— öregapám! A kis nyúlnak nem lesz baja a beteg mellett? — kérdezte aztán a gyermek.

— Ne azzal törődj most — rebegte az öreg, és elcsuklott a hangja.

— Nem biztos még, hogy a nagy belga megdöglik. Hátha a kicsi kigyógyítja. — S azzal felállt Pinke, a ketrechez szaladt, kiemelte a kis nyulat meg a beteget is, s odacipelte őket a székhez. Leült, széttárta a lábát, s közé tette az állatokat.

— Nézze, öregapám, ebből is nagy nyúl lesz ám!

— Mondd meg apádnak -J

s már alig hallhatóan suttogott a legidősebb Guba Imre — fakoporsót akarok. Mostanában nádból is csinálnak, de nekem az nem jó. Tiszteljenek meg fakoporsóval.

— Megmondom — értette meg a gyermek a súlyos szavakat, s aztán rögvest a beteg nyúlra gondolt, hogy ha az elpusztul, nem kell neki koporsó ...

Hosszan hallgatott, aztán á két arasznyi létű ember, s az öreg Guba szép csendesen elaludt a székben — örökre. Halott szeme most is nyugodtan nézett a semmi éjszakába. ,

PinlíP nem blrta aztáií

1 ,uuc sokáig a hallgatást,

az éhség is kínozta, visszatette hát a nyulakat a ketrecbe, vizet öntött még nekik a kis cserépbe, és mikor meglátta, hogy a beteg belga nyúl feje benn marad a vízben, felkiáltott:

— Elpusztult a belga!

Hallgatott, nézte egy dara- big, nem mert hozzányúlni.

— A kicsi meg harapja a fülét, öregapám ...

NÓGRÁD — 1971. június 27., vasárnap $$