Nógrád. 1971. június (27. évfolyam. 127-152. szám)

1971-06-20 / 144. szám

Nyelvművelő sarok Megállapítást nyert — „Nincs irályod” ff Elgondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha Mikszáth Kálmán komolyan veszi hiva­tali főnöke ítéletét: „Sohasem lesz belőled stiliszta. Nincs irályod.” A nagy író „Az én első principálisom” című mű­vében beszéli el, miként járta meg a hivatal stílusával. „Szalma esküdt” korában — még Balassagyarmaton — fő­nöke végre megbízza ügyira­tok kiállításával is. Mikszáth a tájékozatlan buzgalmával igyekezett „minél érthetőbb és egyszerűbb alakba önteni” a közlendőket: „Jelen ü<ry tárgyalására augusz­tus 10-ének délelőtti 9 óráját tűz­tük ki, amikor a telek a prís. in-ik 3-a terhe alatt idéztetnek.” A principális elégedetlen, s ’ miután elhangzik a szigorú ítélet, ő maga írja meg a „he­lyes formulárét”: „Jelen ügy tárgyalása megtart- batása lehetőségének szempontjá­ból, kitűzvén augusztus tizediké­nek. . stó. De miért nem tetszhetett Mikszáth „stílusa” a hivatali főnöknek? Egyáltalán: mi a különbség a két fogalmazás­mód között? A gyanútlan kezdő esküdt — amint láttuk — minél érthe­tőbb és egyszerűbb alakba akarta önteni a közlendőt. De-' hát mi lenne, ha egy hivata­los közeg ugyanúgy írna-be- szélne, mint a nép általában? Bizonyára odalenne a hivatal tekintélye. Mi lenne, ha a bennfenteseken kívül más is értené a hivatal fortélyait? Tisztelné-e a hatóságot? Mi történne, ha szóhasználatunk­ban is leereszkednénk az ügy­félhez? Megszűnne minden fö­lérendeltség. Valószínűleg nem véletlen, hogy a principális „irányáról” szólva Mikszáth „megannyi fegyveres pandúrt” emleget. A hatóság: ha­talom, hivatalnoknak lenni: te­kintély. A Mikszáth korabeli hi­vatali stílus ennek a gondolko­dásmódnak a tükörképe. Megnyugtató, hogy ez a szemlélet — a maga egészé­ben — már a múlté. Elgon­dolkoztató viszont, hogy fosz­lányaiban és töredékeiben miért tarthatja magát még ma is. Ne beszéljünk most a po­litikai-szociográfiai vonatko­zásokról! Maradjunk válasz­tott területünknél, a nyelv- használatnál. Vegyük csak elő újra azt a gépjárműadó-előírást, amelyről már két alkalommal is szól­tunk. A határozati részben olvas­ható a „70 Ft gépjárműadónak az előírását rendelem el” mon­dattöredék. Képzeljük el, hogy a hatalomtól ittas előírását rendelem el helyett egyszerűen csak a „70 Ft gépjárműadót írok elő’’ változat szerepel. Nem lenne egyszerűbb és ko­runkhoz illőbb? Az indokoló rovatban pedig — többek közt — ez áll: „for­galmi engedélyéből megállapí­tást nyert, hogy ... személy- gépkocsit vásárolt.” Tehát megállapítást nyert. Vajon ki által? Talán nem is valaki ember állapította meg, hanem bizonyára maga a ti­tokzatos és magasságos hata­lom, melynek az illetékes hi­vatalnok is boldog, megiste- niesült részese. Mert mi tör­tént volna, ha egyszerűen és emberien így fogalmaz: for­galmi engedélyéből megállapí­tottam. A hivatali stílus nélkülözhe­tetlen szakkifejezéseinek egyéhként is van valami el­idegenítő hatása. A hatályon kívül helyez, a jogerőre emel, folyamatban van és a hozzá­juk hasonlók úgyis tiszteletet ébresztenek. Hiszen sajátos felkészültségre és tanultságra utalnak. Felesleges tehát még különböző „terpeszkedő kifeje­zésekkel” is hivalkodni. Di', Szabó Károly A hagyaték „Elérkeztem életem azon időszakához, melyben az ön­magam iránt való kötelezett­ség. parancsolja, hogy halálom után maradható vagyonomról rendelkezem és ezt lelki meg­nyugvással tehetem is, mert becsületes munkámmal gyűj­tött filléreimhez sem átok, sem könny nem tapad: tehát épp testben egészséges lélek­kel jól meggondoltan végren­delkezem, amint következik’’: Mintha Mikszáth, vagy Krúdy tollából fakadtak vol­na papírra a higgadtan nemes veretű, mégis költői emelke- dettségű sorok... De bár író­jának, Pintér Sándornak — mint a későbbiekben látni fogjuk — voltak némely kap­csolatai Nógrád irodalmával, nagyon is józan hivatást, tisz­tes ügyvédséget gyakorolt a századeleji Szécsényben. A végrendelet 1911. április 28-án kelt, s aligha kerül hatvan év után szóba a vélet­lenek sorozatos közrejátszása nélkül. Hármas véletlen kel­lett hozzá: 1. Hogy a balas­sagyarmati egykori királyi bí­róság anyagából napvilágra vetődjék a hagyatéki akta. 2. Hogy megjelent a NÓGRÁD- ban egy hír a szécsényi, volt Forgách-kastély restaurálásá­ról. 3. Hogy egy valamikori szécsényi illetőségű ember, Székely István, ma Pápán élő nyugdíjas felfigyeljen az új­ságközlésre. Részlet a hozzánk intézett leveléből: „Érdeklődéssel olvastam lapjuk folyó évi március 17-i számában „Elképzelések a szé­csényi múzeumról” című cik­küket. Mint Szécsényböl el­származott, öreg, 73 éves nyugdíjas még emlékszem, hogy néhai Pintér Sándor, volt szécsényi ügyvéd szenvedélye­sen foglalkozott régészeti, de főképpen néprajzi gyűjtések­kel. Ilyenekkel egész szobát kitöltő gyűjteménye volt az akkori ferencrendi zárda őr­zésében, az úgynevezett Rákó- czi-szoba mellett”. „A szécsényi szent Ferenc- rendiek zárdájában már elhe­lyezve levő s minden egyéb oda­helyezendő könyveimet, iratai­mat, okmányaimat, melyek egész életemnek munkabérét képezik, ily címen: Pintér­könyvtár, nyilvános könyvtár­nak hagyom, s kérem végrende­Ez a nyár is jól kezdődik, hallatszik ezekben a napokban lépten-nyomon, ami már magában is mutatja, hogy itt nem a szokásos udvariassági beszédté­maként „bevetett” időjárásról van szó, hanem a kicsit és nagyot egyaránt érin­tő „szabadságidő” Medárd őfensége ál­tali elrontásáról. Vannak az életünkben szokások, amelyek tovább hagyomá- nyozódnak: nemcsak a diákok írják az utolsó tanítási napokon egyre fokozódó türelmetlenséggel egymás elé a vakáció örömöt kiteljesítő betűit, a hivatali dolgozók előtt éppenúgy megjelennek, mint a műhelyek szabad levegőre vá­gyó munkásai előtt a kikapcsolódást ígérő szavak. A táborok benépesülnek, az üdülők megtelnek a legkedvesebb állampolgá­ri' jogot, a pihenést igénybe vevőkkel, s igaz telkemre nem az irigység szól belőlem, amikor mégis azokról a jelen­ségekről szeretnék néhány szót szólni, amelyek nem annyira örömet, mint in­kább ürömöt jelentenek ez ígéretes na­pokban. Kezdjük talán azzal a magyar „be­tegséggel”, amely mindent szépnek, utol­érhetetlennek tart és lát, ami kívül esik szűkebb pátriája határain. A haza­szeretetre nevelés nagy iskolái lehetnek a nyári kirándulások, táborozások, ha kitárulkozó lélekkel, egészséges kíván­csisággal vagyunk képesek észrevenni a „honi táj” szépségeit, gazdaságát, a múlt emlékeit és a jelenben bontakozó jövő ígéreteit is. Nagy iskola ez, amely­nek leckéit mindenkinek meg kell ta­nulnia, ízeire rákapnia. Iskolámban, Mntraverebélyen. már esztendők óta tervszerűen szoktatjuk a tanulókat az ilyen nyaralásra. Négy­esztendős ciklusok vannak: Balaton, Tisza-part, Dunakanyar és Észak-Ma- gyarország váltogatják egymást, így egy tanuló aki ötödikes korában elkezdi a táborozást, megismerkedik hazánk négy Vasárnapi jegyzet Vakáció legszebb tájával. Ha ehhez még hozzá­vesszük, hogy év közben Nógrád me­gyei autóbuszkirándulásen szűkebb ha­zájukkal, egy kirándulás alkalmával pedig Budapest történelmi és kulturális nevezetességeivel ismerkedhetnek meg. elmondhatjuk, hegy az iskola megadta az alapozást a világ további megisme­réséhez. Ezek a gyerekek, ha kitárul előttük a nagyvilág kapuja, remélhető­leg már nemcsak az áruházak és ven­déglők látogatói lesznek, hanem azt is nyaralásnak tekintik, ha tisztelettel meg­állhatnak Puskin szobra előtt, vagy megfürödhetnek, a Louvre gazdag szép­ségeiben. Nem kis veszélyt rejt magában a megrögzött szokásokhoz való ragaszko­dás sem. A Ludas Matyi egyik vicce jut eszembe, ahol a lelkes ultizok egyi­ke két laposztás között isteninek talál­ja a mátrai levegőt. Pedig akkor már egy hete a Balaton mellett vannak, mint azt egy tábla is mutatja. Pihenést igazán a kikapcsolódás jelent: fizikai dolgozónak a szellem gazdagítása, szellemi dolgozónak a sok mozgás, sza­bad levegő. Ez pedig elsősorban nem pénz, hanem elszánás kérdése. Az anyagiak egyébként nagy szere­pet játszanak a helyes nyaralásban. De mennyi visszaütője van az anyagiakkal való bőséges ellátottságnak is. A peda­gógusok a megmondhatói, hogy milyen sok gondot okoznak a gyerekek, akik­nek szinte legfőbb gondjuk: mire költ­sék a pénzüket, összevásárolnak az el­ső napokban mindent, csak azért, mert van pénzük, s milyen keservesek az utolsó napok. De a felnőtteket is gyak­ran megszállja a „pénz ördöge”. Hány honfitársunk képzeli magáról, hogy ő indiai maharadzsa és legszívesebben ég és föld között lebegne, mint Mohamed koporsója, csakhogy fensőbbségét érez­tethesse. A kivagyiságnak sok szomorú példáját lehetne felsorolni. amelyek mind-mind megkeserítői lehetnek egy- egy alkalmi közösségnek. Ez a „maharadzsaság” egyébként Is veszélyes dolog: igen, pincéreinkre és egyéb szolgáltató személyzetre gondo­lok, akik hajlamosak elfeledkezni arról, hogy nemcsak dúsgazdag külföldiek nyaralnak nálunk, hanem vannak, bár­mily furcsán és hihetetlenül hangzik is, becsületes dolgozók, akik légióként az ő magatartásukon keresztül mérik le állampolgárságuk és emberi méltósá­guk megbecsülését. Ezért nem örülök én annak, ha olyasmit olvasok, hogy egyébként is jól kereső emberek ezek­ben a szakmákban akarják „megszed­ni” magukat a nyári hónapokban. Lesznek az idén is szép számmal olyan „nyaralók”, akikről csak a leg­nagyobb tisztelet és szeretet hangján beszélhetünk. Az önkéntes munkatábo­rok lakóira gondolok, akik ifjú szívvel és kézzel fogják meg a csákányok nye­lét, a kosarak fülét, a munkával szerez­vén meg a ma lehetséges nemességet. Készülünk a nyaralásra, a megérde­melt pihenőre azzal is, hogy munkahe­lyünkön mindent rendben hagyunk, restancia nélkül várjuk meg a váltást, hisz a ma dolgozóból holnap nyaraló lesz és viszont, tehát emberi kötelessé­günk a méltó helytállás. S mert régi igazság, hogy a vonuló felhők mögött ott van az örökké kék ég, ennek biztos reményében kíván minden olvasónak tartalmas, testet üdí­tő, lelket emelő, alkotó kedvet növelő jó vakációt, élménydús nyaralást! Csukly László leti végrehajtóimat, ha életem­ben magam nem tenném, hogy azon napon könyveimet is, melyek lakásomban találtatni fognak, továbbá íróasztalomat is a rajta levő képekkel, ap­róságokkal, úgy amint van, oda helyezzék át. E könyv­tár kezelőjéül a szécsényi szent Ferencz-rendű szerzet mindenkori főnökét kérem föl, ő fogja — esetleg helyet­tese, megbízottja — őrizni a könyvtár kulcsát, ád engedel- met a könyvtárba való beme­netelre. E könyvtárból sem könyvet, sem írást, sem pe­dig tárgyat kivinni, kiadni nem szabadamért e könyvtár­ban van elég tágas, kényel­mes, sőt kellemes helye a búvár- kodónak. E könyvtár ellenőre és a számadások megvizsgálója Szécsény város nagyközség mindenkori bírája. Ha bármi­kor, bármily állami, egyházi intézkedés folytán e könyv­tárnak a zárdában hely nem adatnék, vagy annak ottan gyakorlati használata meg nem engedtetnék, felügyelete a zárda főnökének — eset­leg helyettesének, megbízott­jának — megtiltatnék, ez esetben a könyvtár Szécsény városában akkor — vallás­különbség nélkül — működő tanítói vagy tanári kar, mint testület kezelése alá lesz he­lyezendő, s ők fogják továb­bi sorsát intézni.” (Idézet a végrendeletből.) Székely István leveléből: „Mint fiatal gimnazista az alábbiakra emlékszem: Antik porcelán evőkészlet. Különfé­le könyvgyűjtemény. Ezek kö­zött voltak Ferenczi Teréz-kora- beli kiadású kötött költemé­nyei. Környékbeli palócmese­gyűjtemény, palóc dialiektus- ban. Szécsény '(Zechen) város története. A volt Forgách-kas­tély építészeti leírása a vár­ból kivezető alagutakkal. (Ezt nem láttam, mert különöskép­pen őrizték, csak hallottam róla). Juhászok, most mond­hatjuk, népművészeti fafaragá- sú ivócsészéi és botjai. Kör­nyékbeli falvak menyecske- főkötői. Palóc népviseletek. Mint legértékesebb ritkaság volt Rákóczi Ferenc édes­anyjához írt sajátkezű levele. Ezt külön állványon, üveg­szekrénykében őrizték.” A végrendeletből: „Cserép-, kő-, bronz-, vas- és pénzgyűjteményemből mindazon tárgyakat, melyek a Magyar Nemzeti Múzeum gyűjteményének kiegészítésére alkalmasoknak találtatnak — ha azokat még életemben át nem adnám —, a Magyar Nemzeti Múzeumnak, a többit pedig a Nógrád megyei mú­zeumnak hagyományozom; kérem tehát végrendeleti vég­rehajtóimat, hogy halálom után azonnal értesítsék ezen intézkedésemről az illető mú­zeumok igazgatóságát... ösz- szes olajfestésű képeimet, me­lyek halálom után találtatni fognak, a Pintér-könyvtárban lesznek elhelyezendők —, ké­rem is végrendeleti végrehaj­tóimat, hogy azokat oda he­lyezzék.” Székely István szerint: „Ügy tudom, hogy a gyűjte­mény egy része a balassa­gyarmati Palóc Múzeumba ke­rült, de ha a szécsényi mú­zeum megalakul, úgy ezeknek ott volna a helyük —, mind onnan származtak.” Mi lett az értékes hagyaték sorsa, mit tudnak róla ma a szécsényiek? Mit a kérdésben talán legilletékesebb, a római katolikus egyház jelenlegi fe­je, Czinka Antal plébános. — Sajnos, a hagyaték sor­sáról semmi bizonyos tudomá­som nincs. Néhány éve állok a szécsény plébánia élén, s csak annyiról értesültem, hogy 1951-ben a ferences-rend fel­oszlása idején a szobákat le­pecsételték, a hagyatékot is­meretlen helyre szállították. Sem a könyvtári anyagból, sem a műkincsekből semmi nem maradt az épületben. Saj­nálom, hogy hiába fáradtak, ez mind, amit az ügyben mon­dani tudok. A plébániáról a Forgách- kastélyhoz visz az utam. A ma még siralmasan-romos műemlék néhány szobájában él feleségével Liptay Béla nyugalmazott muzeológus. Tő­le próbálok tudakozódni. — Igen, ismertem a Pintér­hagyatékot — mondja. — A rend feloszlatása után azon­ban csak a könyvtár további sorsára vonatkozóan tudok né­mi támpontot adni. A Palóc Múzeum akkori igazgatója, Manga János a Debreceni Egyetemi Könyvtár rendelke­zésére bocsátotta az anyagot, írásos kikérés alapján. Tehát' vagy a debreceni egyetemi, vagy a kollégiumi könyvtár­ban kellene keresni... — És a hagyatéki műkin­cseket? — Azok sorsáról, sajnos, mit sem mondhatok, de felte­hető, hogy jó néhány közü­lük itt, a községben húzódik meg. Erre a feltevésre utal Szé­kely István levele is: „Pintér gyűjteményéből alighanem kerültek egyes tár­gyak illetéktelen kezekbe is. Talán célszerű volna felhívást közzétenni ezek beszolgáltatá­sára.” Pintér Sándor valaha — volt szécsényi ügyvéd hagya­téka ügyében az egyetlen bi­zonyosnak vehető nyom tehát Debrecen felé jelez. Érdemes volna lépéseket tenni érdeké­ben, hogy az elvándoroltatott értékek újból megillető kezek­be kerüljenek, s valóban azo­kat szolgálják, akiknek az •örökhagyó szánta. Az a ha­gyományozó, aki ugyan fog­lalkozását tekintve józan fe­jű jogászember volt, de szí­vében titkos vonzalmakat hordozott a művészetek, az irodalom, különösen annak egy zaklatott lelkű művelője, a szécsényi költőnő, Ferenczi Teréz iránt is. Az idős Szé­kely István levele legalábbis erre utal: „Bár nem tartozik a tárgy­hoz — írja —, csak mint hely- történeti érdekességet emlí­tem, hogy idős emberek visz- szaemlékezései szerint Pintér Sándor nagy tisztelője volt Ferenczi Teréznek, s állítólag meg is kérte kezét, de ko­sarat kapott. A költőnő sze­relmes volt reménytelenül, egy ferencrendi szerzetesbe, s emiatt lett öngyilkos. ■ Pintér Sándor sohasem nősült meg, s halála előtt az volt a kí­vánsága, hogy Ferenczi Teréz sírjának közelébe temessék cl. Tudomásom szerint ez meg­történt, bár sírja jeltelen. Annyit azonban megérdemelt volna a községtől, hogy sírját megjelöljék, mert egész va­gyonát nemes célra hagyta —, így éveken keresztül lakóhá­zában működött legutolsó idő­kig az óvoda.” Köszönjük Székely bácsinak, hogy értékes közlésein túl fi­gyelmeztet egy nagyon meg­késett, de ma sem pótolhatat­lan kötelességre is. MADACH IMRE: NÉPSZAVA A nép szava fenyitő üstökös. Feltűnik olykor — elhalaványul. Kigúnyolják — de egyszer visszatér S kihányja » földet sarka ibul. NOGRAD - 1971. június 20., vasárnap t

Next

/
Oldalképek
Tartalom