Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)

1971-05-09 / 108. szám

Nógrádi táj Kiss Attila rajza Tájnyelvünk — anyanyelvűnk A palóc szóalakok és a nyelvhelyesség Ä palóc nyelvjárásban sok szó alakja más, mint a köz­nyelvben. Ennek egyik oka az, hogy bizonyos hangso­rok egy-egy hangját más­hogy ejtik, mint ahogy álta­lában szokásos. Gondoljunk csak arra a Karancs vidéki sajátosságra, mely szerint a levél helyett level-t, a sze­kér helyett szeker-t monda­nak. Az alaki eltérések má­sik előidézője az, hogy más­ként toldalékolnak, mint a köznyelvben. Láttuk már: a palóc ember is hajlamos a végződés utolsó hangjainak elnyelésére. Máskor pedig a köznyelvitől eltérő magán­hangzót ejt a toldalékban. Érdemes azonban másféle jelenségekről is megemlé­keznünk. Az, hogy a palóc beszéd­ben az eszköz- és társhatá­rozó -val, -vei ragja nem hajlamos a hasonulásra (lábval, regvei, Ferencvel), ma már alig-alig jelenthet helyesírási problémát. Lassanként teljesen ki­kopnak nyelvjárásunkból (az írás szintjén különösen) a bWónott, bírónál, bírónyi (bírónál, bírótól, bíróhoz) alakok. Még elég gyakran megfi­gyelhető a főnévi igenév sajátosan palócos képzése — rmgi, futnyi, olvasnyi, alunnyi —, de tapasztalata­im szerint a helyesírást már ritkán zavarják. Ugyanígy vagyunk a taníj- ja, gyógyijja, fájdijja vál­tozásokkal is; beszédben még találkozunk velük, de írásban csak a legritkább esetben. Van azonban két olyan alaki eltérés, amely szívó­san tartja magát ma is, szó­ban és írásban egyaránt Még azoknak a nyelvhasz­nálatában is él, akik már egyébként nem beszélnek palócosan. Megyénkben mindenütt találkozhatunk velük — a művelt értelmi­ségiek körében is. Valamikor a magyar nyelvben általános elterje- dettségnek örvendett a -t végű igék rövid múltidejű alakja. A mi korunkra azon­ban csak a palócnyelv őriz­te meg. A következő ige­alakokról van szó: kifeszít- te, kikötte, megütte, kifut­ta magát, megsütte, meg- hűtte, megett, megitt min­dent stb. Ritkán találko­zunk ilyen makacs nyelvjá­rási sajátossággal. Jó né­hány olyan ismerősöm van, akinek a beszédjében nyo­ma sincs a tájnyelviségnek. Mégis időnként fel-felbuk­kan a mondataikban — mint valami ősi beidegződés — a gyermekkori tájnyelviség­nek ez a konok tanúja. A másik jellegzetesség ta­lán még makacsabb. Már csak azért is, mert kime­részkedik a palócságon túli területekre is. A hasonlító határozó sajátos szerkeszté­séről van szó. Ennek a ha­tározónak a ragja minde­nütt az országban -nál, -nél. Csak minálunk -tói, -tői. A palócság körében szinte általánosak az ilyenféle szerkezetek: nagyobb tőlem, szebb attól, jobb tőlünk, szorgalmasabb Feritől, tő­led nem csinálják jobban. Az előbb említett megsüt­te, felkötte alakokat ma­gyartanárok szájából még nem hallottam. De ezeket a hasonlító határozós szerke­zeteket igen. Beveszik ma­gukat az iskolai magyar ■ órákra is, és úgy hangza­nak el, mintha természetes jelenségek lennének. Pedig nem azok. Legalábbis aköz- nyelviség kialakításán fá­radozó nyelvoktatásban nem. Az ilyenfajta nyelvjárási sajátosságok a köznyelv normái felől nézve nyelvhe­lyességi hibák. Dr. Szabó Károly T udomány os-e a népművelés? A CÍMBEN FÖLTETT kérdés szélsőséges válaszra ösztönöz: igen, vagy nem? Amihez — Karinthy val élve — tüstént hozzá kellene ten­ni: s ha igen, miért nem? Mindkét véglet igaza mellett ugyanis alapos érveket le­het felsorakoztatni. Az érvek csatája azonban túlmutat a „kinek van iga­za?” kérdésén: a népműve­lés minőségi átalakulására utal. Idestova' alig akad olyan művelődési ház, amelynek népművelői meg ne próbálkoztak volna sa­ját területükön számba ven­ni az igényeket, körvonalaz­ni tevékenységük hatósuga­rát. Igaz ugyan, hogy a javarészt kérdőívek segítsé­gével végzett vizsgálatok hasznosítása egyelőre rit­kán arányos a beléjük fek­tetett munkával, s tudomá­nyos értékük is vitatható. Ámbár azt sem árt meg­jegyezni: épp a közelmúlt­ban fejeződött be a Népmű­velési Intézet és a Könyvtár- tudományi és Módszertani Központ három járási köz­pont — Dombóvár, Encs, Törökszenitmiklós — műve­lődési intézményeinek ható­körét kutató fölmérése, amelynek az a célja, hogy kidolgozza a hasonló típusú vizsgálatok módszereit. Min­denekelőtt azért, hogy al­kalmazásuk révén, másutt már önerőből fel tudják mérni: meddig terjed a mű­velődési ház, a könyvtár, a klub hatása? Kiket vonz, kiket hagy érintetlenül a népművelők tevékenysége? AZÉRT FONTOS EZ, mert szinte lépten-nyomon ta­pasztalható a hagyományos — mondjuk így: konzerva­tív? — népművelés ember- formáló hatásának csökke­nése. A modern hírközlő­eszközök korszakában a kon­vencionális értelemben vett népművelés egyre kevésbé versenyképes. Egyik leg­fontosabb funkcióját, az in­formáció közvetítést pél­dául úgyszólván teljesen el­vesztette. Hiszen a rádió, a televízió, s a százezres pél­dányszámú sajtó ismeret- terjesztésével alig veteked­het. Az emberi szellem szenzációi immár elsősorban nem a népművelés hajszál­erein keresztül találnak utat Érdekes a természetünk, bár köny-' nyen lehet, hogy ezt a látszatot a tech­nika rohamos fejlődése és életünk fo­kozódó tempója táplálja: szívesen ke­ressük a mesterséges izgalmat. Nem véletlen, hogy a krimi, a bűnügyi re­gény, film, színmű második virágkorát éli, és az emberek hajszában eltöltött munkanapjaik után, ölükben az étellel megterített tálcával sietve ülnek a képernyő elé, ha a műsor idegeinknek válogatott megpróbáltatást ígér. Mint­ha az egyik izgalommal az idegeinkben vibráló másik feszültséget óhajtanánk levezetni, feszteleníteni. Egyfelől te­hát tápláljuk magunkban az izgalmat, nemcsak krimivel, hanem különféle narkotikumokkal, kávéval, cigarettá­val, alkohollal, coléval, másfelől vi­szont szedjük a nyugtátokat, s hogy mekkora mértékben, arról a gyógysze­részek és a gyógyszertárak dolgozói ké­szíthetnének épületes statisztikát. Szin­te életelemünk lett az izgalom, amit furcsa módon egyidejűleg táplálunk és csitítunk is. Az is igaz azonban, hogy a különfé­le feszültséggócok egyáltalán nem egy­neműek. Akadnak közöttük minden­naposak, amelyeknek elmaradása már valósággal hiányérzetet kelt, mint pél­dául az építő viták, vagy az el nem végzett feladat lelkiismeretébresztő, sürgető hatása, vagy éppenséggel a vetélkedésnek egészséges hiúsággal táp­lált megnyilvánulásai. Vannak viszont olyan izgalmak is, amelyekről szívesen lemondanánk, amelyek rendkívüliek, ritkák, a szokványostól eltérő módon teszik próbára idegeinket. Ide sorol­hatók kivétel nélkül rendhagyó konf­liktusaink, a családi gondoktól, a mun­kahelyi közérzet romlásáig. Az efféle izgalmak visszahúznak, mint fuldok­lót a derekára kötött kő, és megfoszta­nak a sikerélmény lehetőségeitől Han­Vasárnapi jegyzet DRUKK gulatromboló, dühös, gonosz izgalmak ezek, ellentétben mindennapjaink épí­tő villamosságával. Kedvenc csapa­tunknak önként, szívesen drukkolunk és még egy vesztett mérkőzés után is kielégülten távozunk. A váratlan és szokatlan „drukk” lesújt bennünket, elcsigáz, kegyetlenül visszatart, lehan­gol, bénít, eltántorít. Van azonban olyan idegfeszültség is, mely váratlan ugyan, szívesen ki is hagynánk életünkből, mégis építő jel­legű, szinte egy-egy lépcsőfokot képez abban az épületkolosszusban, amely esztendők küzdelmeiből áll össze az emberek sorsában, életében, egyénisé­gében. Ilyen például — s az egész rendezetlen gondolatsor ezért hatolt át tudatomon — a vizsgák izgalma. Ak­kor jutott ez eszembe, amikor tegnap, virágcsokorral a kezükben, szalaggal gallérjukon, az elérzékenyülés pirossá- gával arcukon a ballagó diáklányokat és -fiúkat figyeltem, amint rendezett sorokban végigvonultak az új gimná­zium auláján, széles lépcsősorán, mint egy régi, nagyon megszeretett, népes család búcsúzó gyermekei, akik életük új emeletét építették itt meg, de még egyáltalán nem a legfelsőt. Oly jól esett kitörölni az előrelopakodó könny­cseppet szemünk sarkából! Oly jól esett visszaemlékezni arra, hogy valamikor mi is ilyen szorongva léptünk egyet (és hányszor egyet!), s mi is elfogódot- tan mondtunk köszönetét az alma ma­ternek, mintha édesanyánktól kellene megválnunk. Ámde a drukk csak most következik. Holnap megkezdődnek az érettségi vizsgák, s ha azt legyűrték, máris so­kuknak újabb felvételi bizottság előtt kell tanúságot tenniük képességeikről, szorgalmukról, tudásukról. Az intenzív tanulástól megnyúlt arcokra kiül az izgalom pirossága, s remegő kézzel nyúlnak — vérmérsékletük, idegrend­szerük, felkészültségük szerint — a vizsgatételek után, amelyektől talán ál­maik megvalósulása függ. Milyen rob­banásig feszült állapot következhet be a fiatal szívekben, ha tanár, bizottsági elnök, szülő nem áll a felnőtté válás küszöbére került fiatal mellé. Magam­ról tudom, hogy a vizsgalázat nem mindenki tudja leküzdeni, olyan az, mint a mikrofonláz, néhány perccel a kritikus pillanat előtt áramütésszerűen jelentkezik és remegtet, szédít, hol éle­síti, hol meg bénítja az agyműködést. S itt van szükség arra, hogy egy mosoly, egy biztató szó helyreállítsa azt az egyensúlyt, ami az élet bármely más vizsgáin is elengedhetetlen ahhoz, hogy termékenyebben kifejthessük képessé­geinket. Nehéz elképzelni, hogy az egyenran­gú fél, felnőtt bizalma megszüntet min­den izgalmat, de már az is valami, ha csökkenteni sikerül. Mert nehéz napok várnak az érettségizőkre, mégis mi — akik már annyi vizsgát tudunk magunk mögött — szívesen cserélnénk padot velük. Ha nem is az izgalomért, ami a képernyő előtt sokkal rokonszenve­sebb és kívánatosabb, de lehetőségeik nagyszerűségéért és legesleginkább irigylésre méltó, lenyűgöző, kedves fia­talságukért. y " a tömegekhez. A művelődés terjesztésének közkatonái ke­vésbé látványos — ám nem kevésbé fontos! — szereppel kénytelenek beérni: az in­formációk értelmezését, föl­dolgozását, elrendezését se­gíthetik — ha tudják. Akik ugyanis idáig eljutottak, kér­dőjelek sokaságával kényte­lenek szembenézni. Az új szerepkör betöltése tudniil­lik nem pusztán felismerés­elhatározás dolga. Mégcsak nem is egyszerűen ötletessé­gé. Nélkülözhetetlen az a többlet, amit csakis a tudo­mány — jelen esetben a népműveléstudomány — ké­pes adni. Pontosabban ké­pes — volna adni... Művelődési rendszerünk kialakítása és fejlesztése az elmúlt két és fél évtized alatt tulajdonképpen külön­böző fehér foltok felszámo­lásából állt. Az utóbbi évek­ben jutottunk el addig, hogy a továbbfejlődés nem új mű­velődési intézményeit — is­kolák, művelődési házak stb. — létrehozásától függ, ha­nem a meglevők hatósugará­nak növelésétől. Azaz, népművelési tevé­kenységük minőségileg ma­gasabb szintre emelésétől! Nyílt kapukat döngetünk, vethetnék közbe azok a szo­ciológusok, pszichológusok, pedagógusok, irodalomtörté­nészek, akik már évek óta népművelési témák tudomá­nyos vizsgálatával foglalkoz­nak. Tíz tudományos intéz­ményünk foglalkozik műve­lődésszociológiai, illetve mű­vészetszociológiái vizsgála­tokkal. Négy másik helyen folytatnak hasonló jellegű, lélektani kutatásokat. Újabb hét intézmény munkatervé­ben pedig különböző művé­szeti hatásvizsgálatok szere­pelnek. A tudomány tehát — a különböző társtudomány­ágak felől közelítve — egyre mélyebbre hatol a népmű­velés kérdéseinek tanulmá­nyozásába. Sajátos folyamat­ról van szó, amelynek ered­ményeként — pontosabban: összegeződéseként! — a tu­domány új ága, a népműve­léstudomány jön létre. MINDEZ, PERSZE, NEM SPONTÁN zajlik le. Holott, nem ritkán úgy teszünk, mintha a népművelésnek csupán fokozottabban kelle­ne kihasználnia a különböző tudományos kutató intézetek megtestesítette lehetőségeket. Magyarán: mintha csakis több pénzre volna szükség, hogy a népművelés problé­máit — tudományos „bér­munkaként” — föl lehessen dolgoztatni a társtudo­mányágak szakértőivel. Vi­tathatatlan ugyan, hogy ez is előrelépés volna. Különö­sen a pillanatnyi helyzethez képest: rendkívül nagy a tá­volság a népművelést kuta­tók és gyakorlók között. Olyannyira, hogy a kutatá­sok eredményei-következte- tései nemigen jutnak el azokhoz, akik a tapasztala­tokat a napi munka próbá­jának vethetnék alá. Más­részt az is tagadhatatlan, hogy a kutatási témák kivá­lasztásának esetlegességein ugyancsak érződik a föntebb említett távolság a köznapok aktuális kérdőjeleitől. A legjobban azonban azok a tudományos műhelyek hi­ányoznak, ahol a részkutatá­si eredmények szintézise végbemehetne. Erre különö­sen alkalmasak a szellemi élet örvendetesen fejlődő vi­déki központjai. Debrecen, Szeged, Győr, Veszprém, s a többi város kialakítandó közművelődési fórumai nél­kül ugyanis elképzelhetetlen a népműveléstudomány ki­fejlődése. A NÉPMŰVELÉSTUDO­MÁNY műhelyeinek létre­hozása azonban aligha kép­zelhető el parancsszóra, ren­deletek útján. De a jelenle­ginél kedvezőbb helyzetet kétségkívül lehetne — sőt kellene! — teremteni. A töb­bi között az egymásról nem­igen tudó kutatók elszigetelt­ségének megszüntetésével. Okos ösztönzők alkalmazásá­val : a népművelők anyagi és erkölcsi érdekeivel összhang­ba kellene hozni a tudo­mány eredményeinek alkal­mazását. Ez, persze, elvá­laszthatatlan a jelenlegi — javarészt szokványos írásbe­li jelentéseken és formális ellenőrzéseken alapuló — népművelési „mértékrend­szer” megváltoztatásától. So­kat segíthetne, ha elsősor­ban a szomszédos szocialista országok hasonló vizsgálato­kat folytató intézményeivel, tudósaival szorosabb kap­csolatokat alakítanánk ki. Mind a tudományos munka- megosztás, mind a tapaszta­latok kicserélése, mind pe­dig az információcsere cél­jából. Veszprémi Miklós Az alkotás A legnagyobb mű gyáva dadogás csak, a szó gátolja, véső, hangjegyek. Szobor vagy kép: hogyha hajnal tájon a nap csókjával párzanak hegyek. Muzsika: ha erdőt tarol le a szél. Ha szarvas hívja párját valahol. Ha puszta fölött délibáb henyél, vagy haris szól lenge aád alól. A vers, a dal, a kép viseltes ruha. Idő koptatta, foltozott, szakadt. Az igazi, a ki-nem-mondott mű az. mi a művészetben sírva bentmaradt. Galyasi Miklós Vallomás Olyasmit tett, hogy kiirtotta a szenvedélyt, mi bennem élt. Már csak az ablakokban álló szerény, színes virágokért lelkesedtem, a csendes élet formái vonzottak, magam is ablakomba ültem volna, hogy nézzem én is céltalan a fényt, a fákat, a növekvő és fogyó embertömeget, öreg emberré váltam volna, ki mindent, s mindenkit szeret, de jött megint, szemébe néztem, s ott voltam, ahol azelőtt: magamat megvetve, ziláltan szerettem és kívántam őt. Toldalogi Pál NÓGRÁD - 1971. május 9., vasárnap t

Next

/
Oldalképek
Tartalom