Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)

1971-05-30 / 126. szám

Itcdo Calvino:

AZ ÉTHORDÓ

A LFCSAVARHATÖSAG!

— ez az olyannyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos edénynek. Amikor az ember lecsavarja a fedelét . már e mozdulatra összefut szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Aztán, ha már lent a fedő előtűnik az összenyomott étel; lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy kemény tojás céklával, esetleg kukoricamáié szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen — olyan éppen, akár térképen a szárazföld, s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna, s laktató. A lecsavart fedél tányér gyanánt használható, ekként két edénye ts van az ember fiának, s imigyen hozzá is láthat.

Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minek utána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bugyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza — egyszóval, olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz’ annyi órán át volt összepréselve!.. Egészen tömbszerü lett, megmerevedett. Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. „Jó lesz lassan enni” —■ gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasét- ,vággyal, sebesen.

Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság: lassanként e szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. Marcovaldo immár lassúra fogja a majszolást: leül egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben hazamenne, sok időt veszítene, no meg a lyukak Is megszaporodnának a hetijegyén, így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédét, s kinn eszik, az utcán, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová süt egy kis napocska; a fákról hullon- gó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra.

„Vajon miért, hogy itt oly örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, míg ha otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés meg szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?” — gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: „Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!” S már újra kedvetlen — tán mert maradékot kell ennie, hideg s kissé avas maradékot, vagy mert az alumínium éthordótól fémes íze van az ételnek; de legalább e gondolat motoszkál a fejében: „Lám, ha eszembe jut a feleségem, hiába vagyok távol tőle — nem ízlik az ebéd’”

Egyszer csak észreveszi,

hogy már majdnern megette az egészet, erre rögtön úgy tetszik, hogy hisz’ ritka finom lakoma ez, s lelkesen, áhítattal kaparássza ki az éthordó fenekéről — ezek a leginkább fémes ízűek. Majd elnézi az üres, piszkos edényt, s megint csak elfogja a szomorúság.

Ekkor összerakja, bebugyolálja és zsebre vágja az egészet; a kés meg a villa neki- nekikoccan az éthordónak hatalmas kabátzsebében, csinos zenebonát csapnak járás közben. Még korán van visszamenni az üzembe, betér egy kocsmába, megiszik egy pohár sört. Vagy a közeli cukrászdába ugrik be, s felhörpint egy kávét. Itt elnézi a pult üvege mögött sorakozó süteményeket, az elegáns csokoládés • dobozokat elhiteti magával, hogy nem is kívánja mindezt, hogy valójában nem kíván az égvilágon semmit; egy percre megáll a biliárdautomata előtt, hogy végképp meggyőzze magát: nem éhét, csupán az időt kívánja elütni. Kifordul az utcára. A villamosok már megint zsúfoltak, nemsokára vege az ebédszünetnek; elindul, vissza a gyárba.

TÖRTÉNT PEDIG egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért, miért nem, biztos a gazdaságosság okából — nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. Mármost, az a kolbász kutyaeledelnek készülhetett: már a szagától elment az ember étvágya. Ami meg a répát illeti — ez volt az egyetlen főzelék, amit Marcovaldo mindig is ki nem állhatott.

Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosán. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt; mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este, s így nap nap után ugyanaz a csalódás érte A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a pádról, s a nyitott ételhordót maga elé tartva, szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelékkel teli edény, így sétál; s mintha nem tudná magát rá' szánni, hogy belekóstoljon.

Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú:

— Hé, te emberi

Marcovaldo fölnézett. A

gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, előtte, a párkányon tányér fehérlett.

— Hé’ te ember! Mit eszel?

— Sárgarépa-főzeléket kolbásszal.

— Jó dolgod van!

— Hát...

— Képzeld csak; nekem rántott velőt kell ennem!

Marcovaldo belenézett a párkányon levő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt; kerekded, puha, omlatag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orrcimpával szívta be az illatát.

— Miért? Tán nem szereted a velőt ? .. — kérdezte.

— Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon!

— Hát a főtt kolbászt szereted-e?

— Szeretem! Olyan, mint

egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet. .

— Nos, akkor add a tányérodat, neked adom az enyémet.

— Éljen! — A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldo- nak a díszes majolikatányért, s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az ételhordót s pléhvilláját.

Mindketten nekiláttak; a gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben, egy pádon. És mindketten a szájuk szélét nyalogatták, arra gondoltak, hogy még sosem ettek ilyen jót.

Egyszer csak a gyerek háta mögött feltűnt egy kisasz- szony.

— Uramisten! Fiatalúr! Mit eszik?

— Kolbászt!

— És ki adta ezt maganak?

— Az a bácsi! — mutátott Marcovaldora a gyerek; az abbahagyta az önfeledt majszolást, megállt a szájában a falat.

— Dobja el! Mit hallok?! Dobja el rögtön!

— De hisz’ olyan jó.. .

— És hol a tányérja? Meg 9 villája?

— A bácsinál;.. — rebegte a kisfiú, s megint Marcovaldora mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A villa hegyén körülharapdált rán- tottvelő-darabka díszelgett.

A nő elkezdett ordibálni:

— Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!...

MARCOVALDO felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán oda lépett az ablakhoz, fölrakta a tányért, villát a párkányra, megvető pillantást vetve a nevelőnőre, majd pedig hátat fordított. Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt, fölszedte az éthordót. Kissé behorpadt; már nem lehetett jól rácsavarni a fedelét. Zsebre vágta az egészet és elindult, vissza a gyárba.

Telegdi Polgár István fordítása

BÁBJÁTÉKOSOK. Lóránt János festménye

Nehezen kaptak kéglit. Sokkal több haveri szóra volt szükség, mint akarták. A kulcsot a mozi előterében háromszor is megnézték: valóban ez a kis acéldárab a néhány órai égyüttlét? i

Férj

Tervezni nem mindig célszerű, — vallotta a fiú elkeseredve, aztán bágyadtan asztalhoz ült. A lány ásított néhányszor, öt percet alszom — mondta, s horkolását folytatva, aludt tovább.

*1

Csendesen szólt a csengő, jött a haver, és néhány jó

társa. Kösz, szevasztok — fe- hányszor, öt percet engedj lelte az ifjú pár, s a folyosón aludni — mondta, s a horko- árgus szemmel figyelte botla- lást folytatva aludt tovább.

1*1

Nehezn váltak el. Sokkal több baráti szóra volt szükség, mint gondolták. A tárgyalás után háromszor is megnézték a dokumentumot: valóban ez a kis papírdarab a függetlenség? Aztán még utoljára közösen vettek egy csomag cigarettát, a gyerek kezébe nyomták, s ki-ki indult az útjára.

A lány presszóba sietett — várták barátnői.

A fiú a nyugdíjintézet felé vette útját.

A gyerek pedig, honpolgári kötelességének eleget téve — bevonult katonának.

Besze Imre

dozó lépéseiket a leendő anyós.

*1

Amikor ugyanezt, ugyanígy többször megtették, összeházasodtak. A fiú ásított néBARANYI FERENC:

8

A megözvegyült

Apám a hallgatásba beleárvult, mogorván bóklászott az őszi kertben, zörögve járt órákon át a sárgult leveleken és hallgatott leverten.

A szél szavára olykor felfigyelt és szemében rözselángok gyulladoztak, aztán csúnyán káromkodott, s a termés héján kivert a gálic — haragos hab. Apámnak — láttam — akkortájt elég volt a múlt, jelen, s talán még a jövő is, szemében gyulladásba jött a vérfolt, de állott volt a vére, mint esővíz.

Kalapját mélyen a szemébe húzta s a kertet százszor körbejárta újra.

NŰGRÁD - 1971. május 30., vasárnap

K. Grandpieire Emil:

BŰCSŰCSOKOR

A nő hozta szóba a sza- ** kítás kérdését, mindjárt a kapcsolatuk elején. Hanyatt a rekamién, a férfi a mennyezetet nézte, s valahogy úgy hallgatott, hogy a hallgatás végül eljutott a nőhöz.

— Miért nem szólsz egy szót sem? — kérdezte inkább kíváncsian, mint sértődötten.

A férfi oldalt fordult, a fél könyökére támaszkodott, hogy szemébe nézhessen a mellette fekvő nőnek:

— Hogy miért? Azért, Lu- cikám, mert éppen azt élveztem, hogy remekül érzem magam veled. A főnököm barom, egész délután háromtól ötig vitatkoztam vele valami olyasmin, amit egy általános iskolás is megért. Aztán az SZTK- ban voltam a rossz fogammal. A mai nap egyetlen pozitívuma, egyetlen öröme te vagy. Rontsam el ezt az egyetlen örömet azzal, hogy arra az időre gondolok, amikor ez már nem lesz?

— Luca vállat vont, a tekintete eltompult, a szája körül makacs kifejezés jelent meg.

— Te nem értesz engem.

— Nem érünk rá akkor beszélni a szakításról, amikor valamelyikünk szakítani akar?

A nő a fejét rázta:

— A szakítás mindent elront.

— Így is lehet mondani — jegyezte meg a férfi némi ingerültséggel. — De én másképp fogalmaznám meg, így: mikor minden elromlott, akkor jön a szakítás.

Makacsul, tompán, a nő a fejét rázta, vékony szálú haja lazán és fáradtan lebegett, mint egy lekonyult zászló.

— Ha pontosan megmondanád, hogy mit akarsz, akkor talán megértenélek.

A nő sóhajtott.

A férfi igyekezett fegyelmezni magát, lassú mozdulatokkal kelt föl, holott ugrani szeretett volna. Kiment, tettvett a konyhában, s mélyeket lélegzett, hogy az idegességét legyűrje. Nézdegélt az ablakon át, hátha lát valamit, ami a figyelmét eltereli. Aztán eszébe jutott, hogy a távollétét valamivel meg kell okolnia, ha visszamegy a szobába. Luca sok tekintetben kellemes nő, csakhát van benne valami idegesítő, valami.., valami... valami... Lemondott a meghatározásról, ehelyett egy üveg narancslevet beleöntött egy kancsóba, gint csurgatott rá, rumot, barackpálinkát — találomra, összerázta.

— Mixeltem neked valamit — jelentette sugárzó arccal, mulattatta a hazugság. A nő mosolyogva nyúlt a pohár után. Az első korty után elismerően csettintett.

— „Essünk túl rajta” — gondolta a férfi, s megszólalt:

— Tulajdonképpen mit akarsz a szakítással?

— Valamit ki keliene találni — mondta a nő s a szellemi erőfeszítés megfeküdte vonásait.

— Mit? — kérdezte a férfi.

— Te vagy az okos, te találj ki valamit.

— De mit?

— Azt, hogy hogyan szakítsunk, ha majd szakítunk.

A férfi végigsimított a nő vállán, inkább a maga, mint a partnere megnyugtatása céljából:

— Nézd — mondta — majd

leülünk és megbeszélünk' mindent, ahogy öntudatos emberekhez illik.

A nő egyszerre ellenségessé vált:

— Azt hiszed, olyan kellemes, végighallgatni, amikor az embernek elmagyarázzák, hogy miért hagyják ott? Ha százszor nem akarod, akkor is sértés minden szó.

Egy bólintás és egy tehetetlen mozdulat:

— Na látod — nyugtázta Luca a beismerést. Majd folytatta :

— És azt hiszed, olyan kellemes, ha az embert se szó, se beszéd ott hagyják, és nem tudja, hogy most mi van? Ezért kellene valamit kitalálni, hogy ne kelljen róla beszélni és az ember mégis tudjaFeldobott néhány ötletet, használhatatlanok voltak, végül megígérte, hogy majd gondolkozik a dolgon. Abban reménykedett, hogy múló szeszély az egész. De nem, Luca ismét és ismét előhozta a témát.

Időközben egyre jobban ösz- szeszoktak. Ennyit igazán megérdemel ez a Luca — gondolta a férfi. Csak nem fogok elveszíteni egy ilyen kellemes partnert? Érdeklődött az ismerőseinél, belelapozott néhány szerelmi regénybe, de végül is maga sütötte ki a megoldást.

— Látod, ez igen — mosolygott a nő, — egy csokor virággal szakítani.

— Csengetnek — folytatta ábrándosán —, te ajtót nyitsz, az előszobában ott a csokor virág, s én annyira megörülök a virágnak, hiszen sohasem küldtél nekem virágot,

hogy az örömöm nagyobb lesz.

mint a bánatom, hogy szakítottál. Mert állatian szeretem a virágot.

— így nem lesz jó — csóvált fejet a férfi. — Már csak azért sem, mert amilyen szórakozott vagy, még akkor sem vennéd észre a virágot, ha esetleg felrúgnád a csokrot.

— Milyen jól ismersz!

— Meg aztán... Ha már eljöttél ide és vissza kell fordulnod ..;

— Igazad van. Az éppolyan megalázó, mintha leülnénk magyarázkodni. Ezek szerint ez az ötlet sem ér semmit.

— Dehogynem.

A zzal a férfi elmagyaráz- ta, hogy aki szakítani akar, küld egy csokor virágot a másiknak a lakására. Mindegy, hogy rózsát, szekfűt, orgonát vagy akármi mást, ezúttal a virág nem szerelmi vallomást jelent, hanem épp az ellenkezőjét.

Kapcsolatuk addig is kellemes volt, de most, hogy a szakítás e leleményes módját kieszelte, teljes lett a harmónia. Luca feloldódott, megkönnyebbült. A nyugtalanság eloszlott, s az a sok apróság, ami a férfit eddig idegesítette, nyomtalanul eltűnt. Szinte valószínűtlen volt, hogy soha egy hangos szó nem hangzik el közöttük, hogy soha nincsen nézeteltérés, moziba menje- nek-e, színházba, vagy üljenek be valamelyik kocsmába. A férfi gyakran szenvedett fejfájástól, ezen csak a séta segített. Luca hajlandó volt órák hosszat barangolni vele a budai hegyek között.

Olyan jól érezték magukat egymás társaságában, hogy olykor arra gondoltam, ösz- szeházasodnak. A férfi kétszer vált el, Luca ugyan csak egyszer, de volt három válással felérő menyasszonysága, nyilván innen eredt a szakítási komplexuma. A tapasztalatait