Nógrád. 1971. május (27. évfolyam. 102-126. szám)
1971-05-30 / 126. szám
Rendkívüli könyvnap r — Hahaha — mondta gúnyosan a kulturális főellenőr, és pókháló vonalait rajzolta a könyvtárszoba állott levegőjébe. — Ez az üdülő híres arról, hogy itt még újságot se olvasnak. Itten csak a kártya Óárja. — Változnak az idők — mondtam nyugodtan. — Tessék csak megfigyelni, hogy mi lesz mindjárt. Pontosan négy óra nulla perckor kitártam az ajtót és izgatott tömeg sodort félre. — Könyvet akarunk! — kiabálták. — Hamar! Hamar! A helyzet magaslatára emelkedtem. — Először is tessék sorba- állni. Meglepő gyorsasággal rendeződtek. egymás mögé a könyv barátai. Libasoruk vége valahol az erdőben végződött. — Tessék parancsolni — fordultam Tarokk Döme pénzügyi előadó felé. — Műszakit? Verset? Regényt? Novellát? — Ebből is, abból is — mondta kissé bizonytalanul Tarokk kartárs, és csakhamar felpakolva távozott. öklök hadonásztak náthás orrom alatt, és öblös hangok követelték Spenót Ignác ösz- szes verseit és Dugóhúzó Márta háborús naplóját. Cigaretta Imre ógörög nyelvtana éppúgy közkincs lett, mint Törpe Manó szexuáletikája. A kiürült könyvtárt ragyogó üzemekkel hagytam el, és derűsen vegyültem ügyfeleim viharos tömegébe, mely egy megszeppent kisfiút folyt körül, bizonyos Rugó Ádámkát, aki dacosan meredt föl a felháborodott olvasókra. — Vallj! — kiabálta Fejőszék Vladimir főkönyvelő. — Ha vallasz, kapsz öt forintot! — Tízet! — zokogta Vladi- Imir. — Hod — mondta Adámka, Iés zsebregyűrve a bankót, emígy beszélt. — Téves a tisztelt üdülők azon információja, miszerint én ezen intézmény három pakli magyar kártyáját a könyvek lapjai közé rejtettem. Férfiasán bevallom, hogy a kártyapaklik már dél óta a helyükön vannak. Alászolgája bácsik és nénik! Hát így lettem én példakép. ! Darázs Endre Varga Csaba: A v — Miért jöttél? — Engedj be! — Nem szívásén. Szótlanul meniniak végig a hosszú előszobán. A falaikat virágminf ás cseréptálak és rozsdásodó kardihüveiliyek díszítik. Belépnek a poros, sötét, udvari cselédszobába. Az íróasztal fölött lógó megrepedezett és megíekiettedett festményről díszmagyiarban feszítő aggastyán néz le. A két fiatal, fehér nyloniimges férfi Iliéül a kirojtosodott h.u- zatú, süppedő, öreg kanapéra. A faragott, sötétbarna könyvespolcokon, bőrkötésű lexikonok sorakoznak. A megsötétült, fénytelen padlót bordó, elmosódott motívumé petrasaszőmyeg borítja. — Nincs sok időm. — Hallgass meg — mondja a vendég —. rövid leszek. Ha jól emlékszem, pontosam, nyolc hónapja fejeztük be a főiskolát. Akkor neked nem sikrariüt a főiskolán maradnod tanársegédnek. Haragodban és elkeseredésedben visszavonultál ide, nagyapád perzsaszőmye- ges szentélyébe. Engem különösen gyűlöltél, mert megvetettelek ezért a gyáva hát- raarcért. Nem akarok hazudni, ma is lelkiző fajan- kónak, tehetetlen iecsegőnek tartalak. De velem együtt elvégezted a népművelés szakot és szükség, nagyon nagy szükség vain, rád. Ne félj, nem akarok újabb sebeket vágni, nem szeretnélek becsapni. Csak arról meggyőzni, hogyha van benned vér, itt hagyod díszma- gyiaros őseid és velem jössz. Hogy hova? Nemrégen vagyok művelődési ház igazgató egy kisvárosban. Betöltetlen, az egyik előadói státus — vállald él, Ismételten mondom, nem akarlak becsapni, csak akkor gyere, ha nem akarsz megszökni néhány hét után. Gondold meg! Alföldi kisváros, egyetlen főutcával, ahol többnyire csak földszintes házakat látni. Két közepes nagyságú üzem és egy okosan gazdálkodó termelőszövetkezet. A parkosított főtéindég é rera egy harminc éves, rogyadozó szálloda és körben több zenés szórakozóhely. Az elmúlt években három emeletes, modern ház épült. Az egyikbe a pártbizottság, a másikba az OTP költözött. A harmadik a járás legnagyobb kórháza lett. A polgárok divatos öltönyben sétálnak az utcán, árgus szemekkel figyelik a miniszoknyás diáklányokat. A fekete színbe öltözött parasiztassao- nyok egymás után veszik a színes, mintás ruhákat. A rácsos kertkapuk előtt, az olajos gyepszőayegen naponta sikált Trabantok sorakoznak. Nem dúsgazdag ez a kisváros, de lakói kiegyensúlyozottan és Jól élnek. Csak távol a kultúrától, még a kommersz népdalimádattól is. Most találták meg a város határában a római- kori őrtorony maradványait. De a felfedezésből nem lett szenzáció, kirándulóhely. A városon keresztül vezető országút forgalmas, de a turisták nem állnak meg körülnézni, Egy a sok város közül, nincs híre és országosan ismert hagyománya. A levelezőlapokon nem látni érdekeset, csak a közismert alföldi parasztházakat, a poros, betonozaitíán utcákat és a városi tanács épületét, amely egykoron grófi kúria volt. A városnak egyetlen különös, oszlopokkal, cirá- dás erkélyekkel, és hatalmas parkkal övezett palotája van, amely a környék földesuráé volt. A különössége onnan ered, hogy ez a gazdag földesúr a művészek mecénásaként vonult be az irodalomtörténetbe. Nem kisebb költőt támogatott, mint Ady Endrét. A városi könyvtárban minden fontosabb könyv, folyóirat és lexikon megtalálható. Kéthavonta író.olvasó találkozókat rendeznek, de azon csak az érettségiző diákok jelennék meg. Sem a pedagógusok, sem a hivatalnokok. Nem véletlen ez, mert a városi tanács vezetői csak a teHlevízió kramiműso- ralt nézik meg, A művelődési házban évekig nem tarhatására megmaradtak hát a kötetlen kapcsolatnál. — Igaz is — jegyezte meg hol egyik, hol másik — minek rontsuk el, ha ilyen jól megvagyunk egymással. — Minek? — visszhangozta a másik. Aztán átszervezték a vállalatot, ahol a férfi dolgozott. A átszervezés célja ugyan létszámcsökkentés volt, de valamilyen dialektikus oknál fogva. az eredmény a létszám emelkedése lett. Űj munkaerőkkel bővült a vállalat, közöttük egy igen csinos műszaki rajzolóval. Mucikával, ö volt az egyetlen az új kolléganők között, aki nem startolt rá a férfira — Jóska volt a neve — minek folytán a férfi szeme rajta akadt meg. Mucika jókedvű, kacagós, élénk leányka volt, jól értett a csodálkozáshoz, s nem szerette, ha Mucikának hívták. — Muci bőven elég. A levegő megtelt villamossággal kettejük között, s miután telítődött, kitartóan remegett. Maga sem tudta, hogyan, Jóska felhívta a lányt a lakására. Hazafelé készülődőben, miközben a szemét kleo- pátrásra festette, a lány megjegyezte: — Az elején olyan furcsán viselkedtél, már azt hittem nem vagy ivarérett. Teltek a napok, a hetek és Jóska egyre színesebbnek látta Mucit, minek folytán Luca találkozóról találkozóra vesztett a színeiből. Ráadásul a két párhuzamos barátság terhes kezdett lenni, nem Luca hibájából, aki — mint maga hajtogatta „nagymértékben idomítható” volt, hanem Mucika miatt, akinek a rögtönzés volt az igazi eleme. Bűbájosán rögtönzött. Már sorban állták mozijegyért, egyszerre a férfihoz simult, felnézett rá nagy nedves, kék szemével, ajkai megnyíltak, s így szólt: t — Marhára vágyom, hogy a Hullámvasút megzőtyögtessen: A férfi nem szerette a hullámvasutat, de Muci örömében maga is örömet lelt. A bonyodalmakat a másféle rögtönzések idézték elő. Ebédnél még valami családi programról beszélt Mucika, öt perccel a munkaidő befejezése után viszont bejelentette Jóskának, hogy a nap hátralevő részét vele óhajtja tölteni. Ha ilyenkor Luca már be volt ütemezve, Jóska kétségbeesetten tárcsázott. Az ilyenféle esetek érlelték meg a férfiban az elhatározást, hogy szakít Lucával. A módját megbeszélték, komplikáció, jelenet kizárva, miért ne szakítana? Mucika különböző rögtönzései miatt akkor már két hete nem találkoztak. Péntekre beszélték meg hogy a nő feljön. Muctka a kérdéses pénteken közölte Jóskával, hogy mégis ráér, felmegy hozzá és megmutatja az új fürdőruháját. Ahelyett, hogy telefonált volna Lucának, nem jó a péntek, mert az egész brigád bent marad egy Ilyen vagy amolyan, sürgős munka elvégzésére, Jóska a vlrágkereskedés- be ment, s egy óriási csokrot küldetett Lucának, ne mondhassa, hogy kicsinyes. Megkönnyebbülten indult haza, útközben bevásárolt. Virágot is vett, mert a lelke mélyén úgy érezte, hogy ha Luca egy egész csokrot kapott, noha vígaszdíjként, akkor Mucika is megérdemel egy csokrot az új fürdőruha mellé. Egyetlen vázáját úgy helyezte el, hogy aki belép, mindjárt ráessen a tekintete. Azzal leheveredett a sezlonra, s ahogy randevúk előtt szokta, a szakmai műveltségét gyarapította. Tájékozottságával arányosan növekedett a vágyakozása. Időnként az órájára pillantott, Mucit hétre várta. Hirtelen megszólalt a csen; gő és csengett, csengett viharosan. — Korábban jött a drága — mondotta Jóska, s ugrott ajtót nyitni. Luca borult a nyakába, ölelte, csókolta, ahol érte, beszélt is, de a szavak fele belefulladt a csókokba, a sóhajtásokba. Egy kissé furcsának találta, hogy Luca ennyire örül a szakításnak, s még furcsábbnak, hogy eljött hozzá, megköszönni. Mindenesetre beterelte a nőt a szobába, s az előszobaajtót becsukta. — Adj valamit inni — mondta Luca, a pohár gint felhajtotta, s hogy az ajkát megtörölte, sugárzó arccal fordult a férfi felé. — Soha nem gondoltam volna rólad, hogy ilyen figyelmes vagy, ilyen melegszívű, s hogy nem felejtetted el a születésnapomat. Ez volt az első év, hogy gratuláltál, s milyen gyönyörű csokorral! És itt is virággal fogadsz! Hát ennyire szeretsz?! Soha, soha ilyen boldog nem voltam, Józsikám, édesem, aranyosom! Felugrott a székről, átölelte a férfit, hozzásimult, csók közben becsukódott a szeme. Arra eszmélt, hogy a csengő vadul, türelmetlenül szól. — Miért nem nyitsz ajtót? I\| lelőtt válaszolt, a férfi 4 hosszan elnézte a nőt, valahogy olyanformán, mintha most látná először, mintha akkor fedezné fel a szépségét, a kedvességét. Elérzé- kenyült, s a hangja enyhén remegett, ahogy mondta: — Az a tarháló ürge lesz az, aki annyit zaklat. Elnémult a csengő, a csend megsúlyosodott. A férfi valami ürüggyel kiment az előszobába. Remélte, nagyon-nagyon remélte, hogy egy cédulát talál a padlón, valami szöveggel: — „Velem így nem lehet elbánni, M.” De nem, a padlón semmiféle cédula nem hevert. r vei kottáik mezőgazdasági témájú előadásit, ment a termelőszö- vietkezet elnöke és dolgozói Inkább az eszpresszóban, ücsörögnek. Gondold meg. Még a népdlalesteknek sincs sikere, pedig a legnevesebb művészek énekelnek. A hivatásos népművelők hiába járják végiig a várost, az üzemeket, a közhivatalokat, városszéli tanyákat, legjobb esetben, harminc fős közönség jön össze. De, ha meghívják az Omega beategy úttest, a háromszázéit ven személyt befogadó terem kicsinek bizonyul Pedig csak egyetlen, plakátot tettek ki a művelődési ház ablakába és a népművelők nem koldulták végig a várost jegyeket árulva. És mégis a gyári dolgozók műszakot cseréltek, a szomszédos falvak ifjúsága kilométereket gyalogolt, hogy láthassák kedvenceiket. Nem egyszerű a helyzet. Egyre szépül a város, az emberek csinosalbban öltöznek, de kulturális igényeik nincsenek. Ehhez még vedd hozzá, hogy a helyi népművelési felügyelő egy öregember, aki egykor nagy érdemeket szerzett, de ma már csak Statisztál. A művelődési ház épületének több száz éves termeiben valamikor az iparos- pgylet tagjai söröztek. Mindenki tudja, hogy a helyzet tarthatatlan, csak rettenetesen nehéz kimozdulni a holtpontról. Mondjam tovább? Legelőször is szakemberre van, szükség. Rád. — Nem megyek. A házigazda meglepően hevesen mond nemet. — Az ügy nem érdekel, vagy... ellenséges viszonyunk miatt nem vállalod? — Nem születtem forradalmárnak.-. Néhány másodpercig egyikük sem szólal meg. A vendég váratlanul elmosolyodik, fairzsebéből össze-vissza gyűrt, teüiedirt papírlapot vesz elő. — Mi ez? — Véletlenül találtam. Amikor fél órával ezelőtt beléptem házaltok kapuján, a fal mellett álló, púposán megrakott szeméttároló tetejéről, a kukafedő alól papírlapokat sodort ki a huzat. Az egyik szétnyűitva elém esett. Messziről megismertem az írásod. Ne haragudj, hogy felvettem. Tudod, mit írsz? — Semmit. — Figyeld, elolvasom: „Befejezem a naplóm, mert egyszerűbb hallgatni. Sorsom megtagadta apám és nagyapám eszméit. Jó lett volna jobbágyok ükunokájának születni. Jó lenne cselekedni, hogy az új eszméket befogadhassam. Szívesen elmennék művelődési ház Igazgatónak. Megforgatni, arrébb tolni a világot.” A házigazda nem tiltakozott, nem ugrott fel, nem rohant el. nem kiabált. Hallgatott. Legyőzték. Gyermeknap, 1971 Sétáltatják a babái PAPP LAJOS: UTOPIA Ha a tavaszi díszszemléken nem lánc-fogakat csikorítő tankok nem alligátor-formájú kétéltű rohumlövegek, nem viperaként ágaskodó rakéták, tekintetnél sebesebb, szuperszonikus archeopterixek tülekednének dübörögve és dermesztő menetekben. ö, ha minden háború úgy kezdődnék, hogy a legfegyelmezcttebb kiskatonák az előírásoknak megfelelően végrehajtott „háátra-arc!” után kézenfognák a fehér bottal tapogatózó világtalanokat. Hogy átvezessék őket elsötétített nappalaik mérges-alattomos futóárkain a városainkba sercglett szirénák biztató rivallgása közben. Ha majd minden haditámaszpont hétvégi kirándulóhely lett, sárga-piros víkendházakkal és fenyőtllatú, dúsított levegővel és a vízpart homokjában Játszadoznak későbbi városok falához sorozott kőművesek, továbbszolgáló technikusok és lörzsszolgálatot teljesítő mérnökök, statisztikusok. És aztán letáboroznának négyen-öten is a legforgalmasabb, csattogó-dörömbölö útkereszteződéseknél. hogy megállíthassak mind a robogó jármüveket, amikor egy kisfiú sebesen guruló, tarka labdája után szalad ki a kapu alól. Egy novembervégi szürkületben, úgy délután 6 óra körül át nem fogható világtengerek áriás bnvárharangjai alól. hegyek gyomrában izzított széntelepek fehérre hevüiő energiából, vízesések szikra-ívéből hirtelen föllobog majd a megálmodott, második verőfény az égen.
