Nógrád. 1971. április (27. évfolyam. 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

\ Lakos György: Milyen asszony? M eghalt a gazda, fiata­lon maradt özvegy Ka­kán Pálné, született Borváró Krisztina. Nyaká­ba szakadt a harmincholdas gazdaság megannyi gondja, ideje sem jutott arrra, hogy végiggondolja özvegy sora szo­morúságát. Meg azután nem is tartotta olyan rendkívüli­nek a veszteséget. Férje már túl járt a hatvanon és kíno­san kidagadó sérve lenyúzta, lefogyasztotta, fájdalmat ba- tráiadélt az arcéira, öt mível­te már a megkeseredett élet és nem ó a termőföldet, asz- «zonyát is igencsak elhanya­golta. Pedig Krisztinka, ki fá­radhatatlanul kivette részét a gazdasági munkákból, har­mincnyolc esztendejével igen­csak rászolgált a törődésre. Mondták is a roskadozó cse­lédházakban élő béresek, de még inkább a feleségeik, hogy azért olyan kiálhatátlan, dur­va emberhajcsár Kriszti, mert fiatal és hiányzik neki a férfi. Egyedül Csabai Vendel tar­tott ki régen kialakult véle­ménye mellett. — Gonosz asszony az. Én mondom. Csabai Vendel férfiban volt olyan soron, mint gazdaasz- szonya. Nem fogott ki erején és egészségén a legkeményebb munka sem, képes lett vol­na hajnaltól vakulásig zsákot hordani a padlásra. A gép mellett is mindig a zsákolást vállalta el és a pelyvahordó lányokat tréfából rudastól a levegőbe emelte. Ellenben amilyen mértékben tartóso- dott Csabai ereje, olyannyira fonnyadt, aszalódott a felesé­ge, oly laposság zsugorította a nélkülözés, mintha tölgyfá­ból, szalagfűrésszel hasítot­ták volna. S az elnyűhetetlen Krisz­ta éppen ezt az agyongyötört, csömörös életű, halál fele bá­gyadó asszonyt gyűlölte a legjobban cselédei közül. Nem szívesen tűrte az olyan cse­lédet a portán, aki fél szem­mel már a halál küszöbét le­si. Neki olyan emberek vol­tak a kedvencei, mint Csabai Vendel, aki eszi a munkát, hat helyett dolgozik egyma­ga. Ezzel értékes pengőket lehet megtakarítani. Ráadásul ez a Csabai alig eszik többet, mint egy veréb. Nem vélet­lenül gyanakodott rá Kokán Pál, a gazda, hogy dézsmál­ja az éléskamrát, naponta többször is elmondta Krisz­tának, hogy figyelje jól Ven­delt, nézzen alaposan a kör­mére. Hát Kriszta szemmel tar­totta a férfit, aki vele egy­idős lehetett. Kicsit szikár, ’kiéget^ fajta, de erős és sas­vos, bikacsököt lehetne szá­rítani belőle. A távolból már hallani le­hetett a nehéz fegyverek ro- bajlását. Mintha nyári zápor, vihar, zivatar közeledne. Pe­dig csak serkedt még a ta­vasz. Éjszakánként jégszilán- kokka rojtosodott a tócsákban a víz. Csabai Vendel az istálló vegeméi villázta kifele a ned­ves almot, a dudvát, ahogyan a gazdáék nevezték az illatos tehentragyát. Az asszony, aki gazda lé­tere együtt fejt a cselédfele­ségekkel, éppen kifele jött a sajtárral. — Vendel! — szólította meg, mint akiből régen ki­kívánkozó kérdés szabadult el. — Mért nem hívtaik be té­ged katonának? — Ok tudják. — Ha végeztél, gyere be! Kapsz egy kis harapni valót! A férfi gyűlölködő tekinte­tet dobott utána. Ufálta ezt a térje halála óta elpuhányodó, hízó hústöi^eget. S talán ön­magát is gyűlölte, csakhogy csupán ösztönszerűleg, értel­mével képtelen volt fölmérni helyzetét. Nem az első eset, hogy fel­támadt benne a vad és gyil­kos vágy, hogy leszámoljon valakivel. Mindennel. A vi- -ág rettenetes igazságtalansá­gaival. Azért dudvahányás után szokás szerint lemosdott a gémeskútnál. A hideg, salét- romos víz megnyugtatta. Be­ment az asszonyhoz. Ez ép­pen tejet forralt Beléptére rávetette színtelen szemét, mint egy jóllakott tehén. — Ülj le! — mondta — Mindjárt adok enni! — Inkább elviszem. — Nem a puháidat aka­rom hizlalni. — Már figyelnek — mond­ta Csabai. — Azt hiszed; a többi se nem lát, se nem hall. — Nem érdeket Én vagyok a gazda. Akinek nem tetszik... Tovább nem mondta. Re­pülőgép süvített el a puszta fölött, gépfegyveréből kopog­tak a lövések, mintha az ud­var egy hatalmas, kukoricát pattogató rosta volna. — Jól van — mondta. —i Vidd el. De estére várlak... A szérűk táján gyerme­kek és asszonyok visí­tó ztak. Jajsző, sírás és nyivákolás keveredett Az egyik szalmakazal mellett Tóni bátyó állt, a megtűrt öreg béres. Karján Csabai Vendel feleségét tartotta. Olyan volt az, mint a pehely. Ö is megbírta. — Golyó találta — motyog­ta az öreg. — Golyó tafáűlta, Csendben, egyszerű deszka­koporsóba temették el. Min­den folyt a régi mederben. A béresek kettőkor keltek, csinálta mind a maga dolgát. Csabai is. Csak a gyerekek nem tudtak megbékélni. Ke­resték, hívták az édesanyju­kat. Meg az ágyúszó is köze­lebbről hangzott és estén­ként, mint a villámlás a lá­tóhatár szélén, láthatóvá lett a torkolattűz. A fürgébb fűszálak már óvatosan kibökték zsenge fe­jecskéjüket. A fagy is elmúlt. Az utak ismét porosra szá­radtak. Egy napon oldalko- esis motorkerékpáron néme­tek jöttek. Az oldalkocsiból szőke hajú, nevetős képű, né­met katona lépett ld. Tóni bátyút hívták tolmácsnak. A cselédség körűlálíta a vendé­geket. Kriszta sem szólt rá­juk, hogy kotródjatok dol­gotokra. f — Szállást keresnek — fomctítóttá Tűnd bátyó. — Es úgy választott, hogy ő sa­ját maga kvártélyoz be ná­lunk. Ahogy a német szállást ta­lált a gazdánénál, Csabait nem hívta már az asszony. Ez nem búslakodott. Elszó­rakozott a gyermekekkel. Megigazította a szalmát a földes szobában, frisset is ho­zott a kazalból. Mesélt nekik, szép meséket, amelyeket még édesanyja és a felesége talált ki, mert olyan szép képzelő­ereje kevés asszonynak van, mint a pusztai béresek fele­ségeinek. Harmadnapra elfogyott min. den élelmük. Csabai Vendel arra gondolt, hogy megy az asszonyhoz és hoz, ahogyan szokta. Az asszonyhoz azon­ban német tisztek és tiszthe­lyettesek jártak. Hozták a kö­ményes pálinkát és a csoko­ládét. Kriszta ivott velük, da­lolt és táncolt. Negyedik nap. amikor éppen nem voltak ott a németek, Csabai bement hozzája. Az asszony gyűrött volt és nyúzott, csapzott, labancos haja beleragadt alkoholos ve­rejtékébe. — Mit akarsz? — mondta ellenségesen. — Senlki se hí­vott. — Magamtól jöttem. El­fogyott az élelem. — Te tán nem kaptad mp« a kommenciót. mint a többi’ — De. megkaotam. — Akkor takarodj! — Kriszta! Értsed mee! — Velem ne pimaszkor buta paraszt! Nem őriztük együtt a libát. — A négy gyerek... — Minek kellett az a sok raikó? Énnekem van hozzi módom, mégse... — Vigyázz, Kriszta! — Még esv szó és szedhe­ted a motyódat! Következő nap váratlanul elmentek a németek. Kriszta kiment a kúthoz és lemos­dott. A szeméremnek náluk szokásos egyszerű megnyilvá­nulásával, félmeztelenre vet­kezve. Visszavette magéra ré&H lijét. Végigjárta az udvart és az istállólkai; közben izgatott tekintetet vetett az országúi­ra, ahol Tigrisek, teherautók és szánalmas lovaikkal hoza­tott trénkocsik verték föl a port. Tóni bácsi útjába állt az asszonynak. — Most meg majd — mondta jelentőségteljesen — jönnek az oroszok. — A magad dolgával tö­rődj, vén marha! — berzen­kedett Kriszta és elviharzott. Aztán nagyhirtelen megtor­pant és szelídre simogatott szóival azt mondta: — Küldi jed be hozzám Vendelt! A hívott cseléd sokáig nem jelentkezett. Az asszony en­gesztelő hangulatban enniva­lót csomagolt össze, s amire még soha nem volt példa, személyesen ment a cseléd­házakhoz. Csabai otthonát ke­reste, de csak a négy kis­gyermeket találta otthon. Végül is az ököristálló mö­gött akadt rá Vendelre. Az ekét és boronát már fölrak­ta a szekérre, az ökröket fog­ta be éppen. — Jönnek az oroszok — mondta az asszony. — Te meg a legszebb ökrökkel szántani mész. Azt akarod, hogy le- lőjjék őket, mint... Tovább nem mondta, mert a férfi vüUiámló betontet« visszafogta. — Szántán! köll — jegyez­te meg a férfi, az asszony idegenül csengőnek találta a hangját. _ Vittem ennivalót a pu­cáknak. _ Már késő. Adtak a töb­biek. Szelíd nagy csend ült a ha­táron, csak a távoli mene­külőik monoton zúgásába ha­sított bele olykor egy üvöltő hang, vagy egy vaktában le­adott lövés. — Ne légy bolond, Vendel! _ szólt az asszony. — Én bí­zom benned. Neked ki kell állni mellettem. Ha jönnek az oroszok, te meg tudod mondani. — Mit? — Hogy milyen asszony vagyok én. — Azt igen. Gonosz asz- szony. _ _ örösen izzott az asszony Y arca. Fuldoklóit a düh­től, nem akart hang kijönni a torkán. Akkor azon­ban egy mezítlábas, nyakig­láb, nyúlánk, éhes szemű ka­masz rohant elő a szérűk fe­lől. — Felgyújtották a kazlat — kiáltotta. — Ég a szalma’ Csabai Vendel kijjebb lé­pett, hogy lássa. Egykedvűen nézte a tüzet: a magasba tö­rő lángokat, a síkot kereső füstöt. — Gyere segíteni? — mond­ta megrémülve az asszony. — Nem megyek — mondta makacsul a férfi. — Az a ti­éd. Én vetni megyek. Vlagyimir Bogomolov: ETŰDÖK NEM GYÓGYULÓ SEBEK Már hosszú évek óta gyö­tör az az érzés, de május ki­lencedikén, és szeptember ti­zenötödikén különös erővel hasít belém. Egyébként más napoleon is előfordul, hogy teljesen a ha­talmába kerít a fájdalom. A háború befejezésének napján, mindjárt esie az egyik fényesen kivilágított lármás csemegeüzletben Lány­ka Zajcev mamájával talál­koztam. Elgondolkozva nézett felém a sorból; muszáj volt köszöntettem. Erre jobban szemügyre vett, és amikor megismert, meglepetésében kiejtette kezéből a táskáját, és hirtelen sírva fakadt. Álltam és képiében voltaim megmozdulni vagy akár egy szót is szólni. Senki nem ér­tette, mi történt, azt hitték, ellopta valaki a pénzét, de 6 a kérdezősködésre hisztériku­san kiáltozni kezdett; „Men­jenek ttmettW yHagyjanak békén!.. Egész este úgy jiartam-kel- tem, mint akit fejbe vertek. Pedig Lenyka, úgy hallottam, már a legelső ütközetben el­esett, még mielőtt talán egyet­len németet is megölt volna, én meg jó három évig kbit voltam a legelső vonalban, és számtalan ütközetben vettem részt —, de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy vét­kes vagyok, és örökre adósa ennek az idős asszonynak, és minden elesettnek, akár is­mertem, akár nem, és vala­mennyiünk anyjának, apjá­nak, gyermekének, özvegyé­nek. .. Nem tudnám megmagya­rázni magamnak, miért, de azóta valahogy kerülöm ezt az asszonyt, és ha megpillan­tom az utcán — egy sarokkal odébb lakik —, úgy igyek­szem, hogy ne vegyen észre. Szeptember tizenötödike pe­dig Petyka Jugyin születése napja, és ezen az estén a szü­lei évről évre meghívják ma­gukhoz halott fiuk gyermek­kori barátait. Minden úgy történik, mint a háború előtt, amikor az az okos fejű, fergetegesen jó­kedvű fiúcska lármázott, ne­vetett és kommandirozott eb­ben a szobában, akit valahol Rosztov környékén kaszált le a halál, s a fejvesztett visszavonulás riadalmában még el se temethették. Ott a széke az asztalfőn, a csé­széje teletöltve illatos teával, és anyja gondosan rakosgat­ja tányérjára a cukrozott di­ót, a legnagyobb szeletet a cukorbevonatú tortából, és az almáslepény legvastagabb sarkát. Mintha Petyka meg­kóstolhatna egy falatot is, és mindjárt elkiáltaná magát, harsányan, ahogy szokta: „Hű, de jó, fiúk! Lássatok neki!...” Petyka öregeivel szemben is adósnak érzem magam: va­lami furcsa bűntudat motosz­kál bennem, amiért én visz- szatértem, Petyka pedig ott­maradt, és ez az érzés egész este kínozza, marcangolja a szívemet: nem is hallom mi­ről beszélgetnek, mintha messze-messze járnék... vé­gigkalandoznék az országon, ahol minden második-harma­dik családból ugyanígy hi­ányzik valaki. LENGYEL TEMETŐ Katolikus keresztek és régi, vaskos sírkövek, lengyel és latin nyelvű feliratok. Buján zöldellő, dús növényzet. Az Úszó, nyári csendben, melyet a tücskök szüntelen halk zenéje fest alá, jó ideig fel sem tűnik fülemnek az alig hallható suttogás és szi­pogd«. Azt hittem egyedül vagyok a temetőben. Most egy ala­csony sirhalom kőkerítése mellett megpillantom a te­mető másik két látogatóját: egy öregembert és a párját. A két, bánattól sújtott, apró figura rettenetesen magányos­nak és szánandónak látszik. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska alatt? A gyerme­kük vagy tán az unokájuk? Közelebb megyek, és most már világosan hallom a foj­tott lengyel imát: ... Wiecny odpocziwanie racz mu doc Pannié, a swxat- tesc wiekuista niechaj mu swieci na wie ki wieków ... A sir fölött, a bokor árnyé­kában alacsony fejfa, csúcsán ötágú csillag. A megfakult fényképről mosolygó kamasz néz le. A fénykép alatt a név: Csinov I. N. gárdaőrmester. 1927—1944. Sajgó szívvel nézem a hety­ke, pisze orrú arcot, meg a két, vénséges-vén lengyelt, és azon töprengek, vajon kijük lehetett? S vajon miért sirat­ják, miért imádkoznak a lel­ke nyugodalmáért most, any- nyi év múltán? AZOK IS EMBEREK... Karját feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a vi­seléstől kivörösödött, kurta kabátka, lábán ilyen meleg­ben már szokatlan mamusz, fején szürke, foszladozó ken­dő. Váratlanul felriad: — Nem volt még Remeny? — kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakinn esik, harago­san, gondterhelt hangon fel­kiált: — A fene...'! Még csak ez kellett! — Finom, gombaérlelő esőcske ez. Miért haragszik rá néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van kö­rülötte, megmagyarázza: — A kenyérnek most nem leéli az eső. Egy csöpp se. — Majd enyhe rosszallás­sal, de már derűsen teszi hozzá: — Kenyérrel él az ember, nem gombával ügyi?... Alacsony, naptól barna rán­cos arcú, nagyon öreg anyó­ka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek lát­szik. A keze is erős, inas. Szájában legelöl, két vékony, hosszú sárga fog árválkodik. Irkutszk mellé való. A fia elesett, a leánya meghalt, nem maradt egyetlen rokona sem. „A nyugdíj végett” jött fel Moszkvába, mellesleg, mint kiderült, jegy nélkül utazik oda-vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. { — Hogyhogy jegy nélkül? ®s nem száMtomk le? —) csodálkoznak körös-körül. — És a kalauz? Hát az eUénőr? — Jöttek kétszer is. Hát aztán? — mosolyog halvá­nyan. Azok is csak emberek! — mondja mélységes meg­győződéssel és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: — Hisz' ne~:cMk úgy utazok én, hanem hivatalos dologban.,. Ebből az jtzok is embe­rek”-bői annyi bizalom és op­timizmus árad, hogy mind­nyájon jókedvre derülünk. A fél országot keresztül­utazza valaki jegy és pénz nélkül, oda-vissza több mint tízezer kilométert — ez szin­te lehetetlen. De a néninek elhisszük. Van benne valami nagy-nagy jóság, valami lel- , ki nagyság és bölcsesség; a szeme és mosolya olyan derű­sen, olyan tisztán ragyog — muszáj hinni neki. Az utasok egyike süte­ménnyel kínálja. Vesz belőle illendően megköszöni, és él­vezettel majszolja, csámcsog- ja azzal a két fogával. Közben odakint az esőityo- mában előbukkan a napocs- ka, és vakítóan szikrázni kezd a sok millió kis harmat- csepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről meg­feledkezve, fénytélen, öreges szemevei hunyorogva, boldo­gan, megbüvölve nézi az abla­kon át ezt a tüneményt: — Szentséges atyám, de szép! — suttogja. — De iga­zán, nézzék csak, milyen szép... (Szabó Mária fordítása) 8 NÓGRAD - 1971. április 4., vasárnap Barna Tibor: SZÍV A KAPUN Szeptember végén, a város legutóbbi szőnyegbombázása után megszűnt a lapunk. Szerteszéledtek a fiuk; ment, ki merre látott: Dunántúlra, Pestre, környező falvakba. A front már mind kivehetőbben hallatta hangjait a Várad fe­löli hegyekről. Bezárt a szín­ház is, amelynek nehéz’ tölgy­kapujára együtt véstünk szí­vet Judittal, akkori kedve­semmel. ö tovasodródott a társulattal, nyugalmasabbnak remélt táj felé, én a város melletti tanyavilágot válasz­tottam menedékül. Csodálatosan aranyló volt a negyvennégyes ősz mife­lénk. S ha a távolból jövő rengések nem jelezték a va­lót, olyannak tűnt a tanya, mint a béke szigete. Nap­hosszat a közeli erdőszélen heverésztem, kihullott belő­lem a környező világ, csupán Judit maradt az enyém; Ez talán nem is szerelem; Nem való és nem álom. Valami furcsa, felemás, Eteres, kába lebegés: Kinyújtom kezem, keresem Kezed — és nem találom. /Pedig csak szimpla szerelem; Tetszik a szemed lángja, Idomod, hangod, mosolyod, Csókodnak puhasága. Judit!... A neved szerelem. Mert asszonyos, dús áram: Áthat a csonton, ereken, De jó, hogy rádtaláltam!/ A háborúban nem mindig némulnak el a múzsák. Soha nem írtam verset Judithoz, s íme, épp e kaotikus állapot­ban kellett megfoganni az el­sőnek. Morzsolgattam ma­gamban szüntelen a sorokat, s rettenetes vágyódást érez­tem a versben meglelt, de na­gyon is távoli kedves uitán. Akivel a válás napján szivet véstünk a színház tölgykapu­jába. Már hetek óta szinte idil­likus életet éltünk és a város­ból érkezőknek, adott kö­rülmények között, valóságos földi paradicsomot kínált az erdőszéli kis tanyavilág. Az volt a mondás, parasztember akkor vág tyúkot, ha vagy a jószág, vagy a gazda beteg. Most a világ volt a nagyb^teg, sokan úgy gondolták: inkább maguk éljék fel javaikat, mint ellenség-idegenek. Csa­pó Pista bácsi, az öreg gaz­da például, akinek vendéglá­tását bírtam, egy napos dé­lután megfogott: — 'Uramöcsém, ha terhére nem volna, kigördithetnénk egy hordócskát a boglya alól. Oda nyújtottam. Gondoltam, jó lesz jobb napokra, de azt gyanítom, addig nerrffgen vol­na maradása. Hát inkább mi pusztítsuk el, tanyabeliek, akik vagyunk. Kigörgettük a hordót a tanyasor egyetlen utcájára, menten csapra verte az öreg,’ ott vígadtunk-keseregtünk hajnalig a tövén. Akkorra ki­ürült. — Nnna!... Eztán erre sincs gondom •— jelentette ki végső pohár után az öreg, de a bor gőzében is szomorú volt a szeme, mintha halotti torról állt volna föl. — Nincs gondom rá, legalább rendes magyar gyomrokban nyugo- szlk. Immár negyedik napja dör­gölt* az ágyú a tanya föCött! A háború istene, a tüzérség, rajtunk át feleselt egymás­nak. Az apró házak lakói

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom