Nógrád. 1971. április (27. évfolyam. 77-101. szám)

1971-04-04 / 80. szám

^ ­_____________________________________________Koppány Gyötör tekwHete f i ' vm. jéBus 25-én KJeesé­••nyi Etedrét barátságosan hát­iba vágta barát ja, Dombai Ge- 4M, és megkérdezte; — Holnapig van egy szá­lasod? — Parancsolj. Megtisztelte­tésnek veszem — mondta, és átnyújtotta a bankjegyet. — Tehát holnap negyed öt­kor megkapod a pénzed. A Wampetíes-étteremben vár­iak. W Sföanap fül ötkor a bejá­ratra szegeződött Klecsányi tekintete. Ügy látszik, néhány percet késhet. Bizonyára va­lami fontos dolog jöhetett Közbe — mormolta maga elé. Éjfélkor a takarítónő elol­totta az utolsó lámpát is. Kle- esányi elindult hazafelé. * 1914-ben kitört a világhá­ború. Ilyen nehéz időkben más gondja is van szegény barátomnak, mint az én szá­zasom — nyugtatgatta magát Klecsányi. ★ A gazdasági pangás évei jöttek, 1920. és 1930. között. Az emberek örültek, ha be­LEGENDA tewő falatjuk voft, nemhogy megadják a tartozásokat — hajtogatta szelíden Klecsányi. 1941' őszén Ktecsányi fá­radtan ballagott a Rákóczi úton. Azon tűnődött, milyen jó lenne az a százas, amivel Dombai tartozik Bekor ele­gáns sportautó suhant el mel­lette. Dombai Ott a kocsiban. Szájából vastag szivar fitye­gett. Mire Klecsányi szóra nyitotta ajkát, Dombai már a szomszéd vármegyében szá­guldott. * 1945 augusztusában a Ne­felejcs utcában látta viszont Dombait. Boldogan szorított magához egy fél kiló melaszt. Inflációs idők voltak. Semmi értelme sem lett volna, hogy Dombai odavágjon neki vacak ötszázmilliót, mondván, hogy itt a százasod. * A stabil forint bevezetései után bizonyosra vette, hogy megkapja a pénzét. Dombai- nak azonban nyoma sem volt. Qgy hallatta, hogy végre csa­ládot alapított Effiső a feleség meg a gyermek, aztán jövök én — bólogatott derűlátóan. * KWí. márciusának egyik hűvös délutánján fázósan ül­dögélt a kandalló mellett Kle­csányi. Odaktmn csengettek. A csengetés nagyon Ismerős volt Két hosszú, egy rövid. Reszketve botorkált a konyha felé. Az sejtóban Dombai áDt kopaszon, megtörtön, sava­nyú arcvonásokkal. Szótlanul átölelték egymást Hosszú per­cekig csak hallgattak. Aztán Klecsányi könnyes szemekkel suttogta: — Egy pillanatra sem veszí­tettem el benned a bizalmam. Dombai rekedten krákogott. — Bizony. 1913. július 25- én kölcsön kértem tőled egy százast. — Most is jól jön nekem az a pénz — mosolygott meg- bocsátóan Klecsányi. — Várjál. Hagyjál kibeszél­ni. Most adsz még egy szá­zast, és jövő héten kettővel jövök! Galambos Szilveszter szorongva fülelitek a szembe­feszülő erők bömbölő és vij­jogó tusakodását. A tanya telve volt a város száműzöt- teivel, kiket az események kí­méletlen és egyre keményebb csapása sodort ide, a viszony­lagos békébe. De négy nap­ja a tanya is felbolydult; lát­hatatlan istennyilák vágtattak fölöttünk, az aknák — mint rossz úton elszabadult szeke­rek. Néhány napja az erdőben németeket vettünk észre. Sen­ki nem tudta, mikor jöttek. Ott voltak. A lombok lőrése- in lövegek meredtek a város felé. Ötödik napon oly hirtelen és nem vártan, mint a derűs égből jövő villám, pergőtűz alá került a tanya. Fejvesztett zűrzavar, hanyatt-homlok ro­hangálás mindenütt, — ki a házakból, a határszéli részek­re, bárhová, csak ki a bizo­nyos pusztulásból. Legtöbben az erdő menti árokban remél­tünk oltalmat az istenítélet elől. Mert pusztító isteníté­let volt az a felfoghatatlan idő, — két, három vagy ezer óra —, ami akkor telt. S ami­ként Sodorna alatt Lótba, úgy dermedt ereinkben a vér egy látványra, egy félelmetes felfedezésre; nem vagyunk egyedül az árokban. Az ásás távoli sávjából ismeretlen egyenruhások csapata kúszott felénk, mind egyre közelebb. Csak azt tudtuk: pillanato­kon belül tennünk kell vala­mit. Az öreg Csapó tért ma­gához elsőnek a bénító rémü­letből. Fehér, nyakatlan pa­raszting volt az öregen, egyet­len mozdulattal rántotta le, s egy parti vesszőre tűzte. Lo- bogtatésára az ismeretlen uni- formisú csapatban hullámzás támadt, meglódult a mozgás. Nemsokára katonák, lovak, civilek keveredtünk az árok­ban. Megint órák teltek... vagy percek mindössze? Egyszeri­ben tompa csönd szakadt ránk. Elhallgattak az akna­vetők, minden előbbi lárma, mintha meghalt volna fölöt­tünk, körülöttünk a világ, csak ml vagyunk egyedüli lé­tezők az egész mindenségben. Aztán pedig egyszeriben az erdei német egységek felől vadászgépek berregése ült ránk. A gépek az árkon túli mezőséget körözték, majd az árokvonulfctoV* s pörrögni kezdtek a fedélzeti fegyverek. Nem volt további maradá­sunk. Kavargó rajokban ve­tettük magunkat a védtelen mezőségnek, de a repülők, szerencsére most már taná­csosabbnak látták támasz­pontjukra térni, mert vala­honnan, az országút túlsó fe­léről elháritólövegek szólal­tak meg. Fel-feibttfcva, hörögve, de végre kivergődtünk az útra, amely most egészen elhagya­tott volt. Aztán — ahogy ködös em­lékeimben megkövült — sző­lőkön, szántókon, réteken tö­rünk célunk, az elhagyott vá­ros felé. Szembe velünk az ismeretlen uniformisúak ára­data özönlik. Egy közülük va­lamit felénk kiált: — Vojna kaput!.. Debrecen kaput!.. Nem értjük, csak megyünk, fullasztó, nehéz lihegéssel, futva és trappban, — el, ki, minél távolabb a pokoltól, Tavaszi házasság Régi barátom, Telegdí Pé­ter Pál, egy évvel ezelőtt megtóit, 1 egye*i> a házassági1 tanúja. _Megint? — csodálkoztam. — Kérlek, csalódtam Sári­ban. Azt hittem hogy nincs semmi hibája, de rájöttem: nem tud főzni, imádja a beat­zenét, és nagyon sokat be­szél. — Erre elváltatok! — Igen. De most megtalál­tam a hibátlan nőt: Lujzi kát. Nem szereti a beatm u- zsikát, remekül főz és csak annyit beszél, amennyi ép pen szükséges. Elmentem tanúnak, az es­küvőn megkaptam a szokásos menyasszonycsókot, részt vettem az esküvői ebéden, azután jó fél évig nem láttam őket. Két hónappal ezelőtt találkoztam Lujzikával. — Hogy van Péter Pál? kérdeztem tőle. — Nem tudom. — Nem tudja? — Honnan tudnám? Elvál­tunk. — Hiszen csak fél éve volt az esküvőjük! — Hét hónapja. — S mi volt az cár? — Állandóan hibákat fede­zett fel bennem és emiatt folyton veszekedtünk. — Milyen hibákat talált? — Megőrjítem a kérdése­immel, nem tudok bánni a bejárónőkkel, szórom a pénzt, és ehhez hasonlók. Megún- tam és javasoltam a válást. Beleegyezett. Hallom, a jövő héten újra nősül Ismét ma­fla teas a tanúja? — Még nem kért feL — Ami késik, as nem raá­TtfegcE még aznap való boa Mhfeott ás leikeeen el­magyarázta, hogy most meg­találta az igazit, a töfcäetes nőt es ti legyek az es­kü*® tanúja. Amikor ismét eHsaBaffeama baráti feladatot, így búcsú­zott: — IMS msglBod. hogy milyen csodálatosé ___esküvő után többszőr m eghívott: nézzem meg, mi­lyen remek nő a legújabb felesége. Mit, remek! Maga a tökély! Nos, én azt tapasz­taltam, hogy Mancika renge­teget beszél, nem tud bánni a pénzzel, mindig összevész a bejárónőkkel, nem tud főzni, imádja a beatzenét és má­niája a takarítás. Az utóbbi tényt a padlóviasz orrfacsa­ró szaga is bizonyította. Csodálkozva néztem a ba­rátomra, aki sugárzott a bol­dogságtól és szerelmes pillan­tásokkal simogatta Mancikát. Egyetlen hibáját sem vette észre. Palásti László ah® éppen most készül ősz szedőin i minden. Debrecen kaput?... Valaki azt mondja közöttünk, ez annyit tesz: Debrecen hatolt Hová megyünk akkor?.. A halottak városába? A dűlőutak mentén szétlőtt harckocsik, kerekéről leros­kadt szekerek, eldobott kerék­párok, motorok. Már bent vagyunk az elő­városban, a kertségi házak során. Az úton még mindig özönlenek az idegen katonák. De itt már csönd van. S az élet, bárhogyan is, de él. A színház előtt haladunk. Kilépek összeverődött kis csa­patunkból, nekem itt most meg kell állnom. Meg kell néznem valamit. Nekem most mindennél az a legfontosabb az életnél is. Az a barna tölgykapu, amelyre Judittal dobogó stivünket véstük. A kapu ott áll helyén, hí­ven teljesíti rendeltetését most is. De a szív... a szi­vünk már nem él... Megölte egy eltévedt golyó Átlőtte, hogy haljon meg a szerelem. TÖTH ARP ATT. ÁPRILIS Április, ó, Április, Minden csínyre friss! Faun-bokájú, vad suhanc, Űjra itt suhansz! Vásott cigánykereked Porozza a tereket, Repül a szemét. Levegőbe parazsat Hintegetsz és darazsat, Illatot, s zenét! Némely ingó és rügyes Ág végére már Küldöd: kússzék az ügyes Katicabogár, Mint árbocra egy piros, Pettyes zubbonyú, Fürge lábú és csinos Kis matrózfiú! Kémleli a láthatárt: Mennyi fény! Mi az? S zümmög zengő, napba tárt Szárnyakkal: tavasz! Szunnyad még a tél-mező, Fáradt, vén paraszt, Fűszakálla csendben nő, Megcibálod azt, Majd meg méznél illatosb Szellőfésűvel Fésülöd, s szólsz: hé, de most, Lomha szolga, fel! Szundikálás volt elég, Vár az új robot, Mit álmodtál, vén cseléd, Krumplit vagy zabot? S reszket s kacag a liget, Cserje meg bozót, Gyenge bőrű testüket Ügy csiklandozod; Minden erdő egy bolond Hejehuja-hely, Nincsen még seholse lomb, Csak virágkehely: Izzad még a levelek Vajúdó rügye, S a szirom már lepereg Csókos szél vigye... S atsuhansz a városom, Bérházak felett, Felragyog sugároxm Sok vak emelet: Reszkető, bíbor varázs Vén kémény fala, Lányszemsziüű kék parázs r A szelíd pala. Mély, sötét udvar felett Négyszögű egen Táncos lábad emeled, Mint kaik szőnyegen. S padlásablakot, kitört Sarkon fordulót, Villogtatsz, mint zsebtűfeört Pafko* nebulók: Zsupszl a földre hmtt a fényi S im a szenny alól Nyűtt Hang sir, tán c Por maga dalol? Vak lap-árus: eleven Bús utca-szemét sütkérez a melegen, S nyitja holt szemét .11 Április, 6, Áprilisi Míg tánccal suhansz, Látogass meg engem is, Víg örök suhanc, Hisz’ egy régi kikelet Furcsa reggelén Együtt érkeztem veled Földi útra én: Szólt arany szimfónia Napfény-húrokon, , S bölcsőmnél te, fény fia, Álltái, víg rokon! Április-testvérem, ál Hol van az a kor? Ifjúságom hervadó Kankalin-csokor, Elpártoltam tőled én. Nem veszed zokon? Hej, beteg s fanyar legény .4 régi rokon: ha a tavaszt élvezi, Nézvén langy egét, Bánatát is felveszi, Mint szemüvegét..: Április, ó, Április! Simogass, vezess! Hadd legyek ma újra kis Jó öcséd, kezes, Hadd feküdjem tarka fák Alján inni fényt, Míg arcomba szöcske vág, Zöld parittyaként, Mig szememre patyolat Szirom lengve jön, S kis selyem-sátra alatt Megbúvik a könny... Ó, tán akkor, mig a méz Színű nap lehull, Bordám közül a nehéz Szív is elgurul, Imbolyog még, menni fél, Majd gyáván, sután, Bíbor labda, útra kél Tűnő nap után: Táncol, ugrik, fellebeg, Enyhén száll tova, Felfogják a fellegek, S nem fáj már soha .;; NÓGRÁD — 1971. április 4., vasárnap >

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom