Nógrád. 1971. március (27. évfolyam. 51-76. szám)

1971-03-14 / 62. szám

Eorsx István

Dékány Kálmán

A SIKER

H. 8. A VttlGHjRÜ tedsnav baritanásta hosszú déL- amemkai körutazás után és a kelet-európai turné előtt egyetlen fellép esne hazalátogatott inkább múzeumairól műn* zenekultúrájáról nevezetei,. méraékak forgalmú szülővárosába. Éjszaka érkezett es inkognitóba®, mint ilyenkor mindig, egyetlen próbát kötött ká, az előadás délelőttjén, és az volt a terve, hogy a bankett uitán rögtön tovább is áll. Amióta buga férjhez ment Angliáiba, nem éltek a városban rokonai, és mivel nem munkált benne a kegyelet, vagy a hagyománytisztelet érzése, maga is csak tétován értette meg, mi készíteti arra, hogy bárom-, négyévenként fellépésével megtisztelje a helységet. Miközben a város önmagát ünnepelte az ő nagyságában, ő az önmagával — mindig — azonos városon lemérhette a saját emelkedését.

Sajnos reggel, ébredés után, naég a szokásos torokköszörü- lés-tréninghangokat sem keltett hallatnia ahhoz, hogy érezze: hangja használhatatlant!! érdes. Bánatosan kibá- mullt szállodája ablakán: odalent egy plakát széthasogatva a gyönge ködöt az ő nevét rikoltotta. „Azonnal meg kell lépnem” — dörmögte rekedten maga élé — „majd egy táviratban beteget jelentek”. Leballagott az utcára; a helyi lap címoldaláról a saját tátott szája meredt rá. Szórakozottan közelebb hajolt a képhez, hogy megvizsgálja, nem piros-e a torka. Közben két ismerattenitiek tetsző hölgy ráfcöszönt. „Felismertek” — gondolta H. S. kétségbeesve.

Tanácstalanul ödöngötfc az «utcákon, vissza- visszabdc döngetve a járókelőiknek. Észre sem vette, hogy az Operaház elé ért. Itt büszke tábla hirdette, hogy az az napi előadásra minden jegy étkeit. Torkát köszörülte, legyintett ás kiköpött. Minit valami varázslatra, két srác szökkent aléibe és autogrammot kért. Az énekes segélykérőn körülnézett és a szemközti torony órájáról leolvashatta, hogy negyven perc maiivá kezdődik a próba. „Na nem” — gondolta eltökélten. „Nem csinálunk magunkból bohócot”.

Bement a zenepalotáiba, és azonnal közölte elhatározását az igaagaiával, aki üdvözlésre tárt karokkal állt előtte. Ez a férfiú nemrégiben került a nagy múltú intézmény élére, és fűtötte a bizonyítás vágya.

H. S. féfiépte tett volna első

nagyobb szabású fegyverténye, ettől remélte, hogy éL- haffilgatóatja a lelkesen és alattomosan piszkálódó sajtót, ás a szakmai közvétemányiriek azokat a hangadóit, akik kinevezésében protékcnonizmust szimatoltak. A művész már régen elhallgatott, de ő még mindig felemelt karokkal ácsorgótt vele szemben, olyan nyomorultul, mint akit letaglóztak. Tompa aggyal vette tudomásul, hogy H. S. vállalja az anyagi kánt, és hogy hajlandó nyár végén behozni a most elmulasztóitokat; csak akkor szólalt meg, amikor a művész búcsúra nyújtotta kezét. Elismerte, hogy H. S. hangja raémélyest szokatlan, de ezt csak a reggeli ködnek tulajdonította. Gyógyszereket ajánlott Az énekes kissé ingerülten és nagyon rekedten azt válaszolta, hogy már negyvenhét esabencteje él együtt a hangszálaival, így hét alaposan kiismerte rigolyáikat, Estére még akkor sem fognak szuperálini, ha üresre zajbálja az összes helybeli gyógyszertára* ^Az emberek várakozásait ki kell elégíteni” — mondta az igazgató. „Inkább távollétem miatt szádjainak, mán* a teljesítményeimért’ ’ — mondta H. S. „A próba talán el is maradhat” — mondta az igazgató, majd újra dicsérni kezdte a különféle öblögetést, borogatást és ecsetelési eljárásokat, amelyeknek már csak azért is szakértője, mert ő — H. S. bizonyára emlékszik is a család nevére — a helybeli gyógyszerészdinasztia leszármazottja. Amikor az emberi akaraterő csodatevő hatását kezdte magasztalná, a baritonista tiltakozni próbált, de nem jött ki hang a torkán, „Hogyan?” kérdezte az igazgató. A művész újra szólná akart, de csak tátogná tudott. Az igazgató arcára üdvözölt mosoly ült ki.

ESTE A BARITONISTA

megjelent a színpadon. Hála rendkívüli színészképességének, tökéletesen eljátszotta szerepét. Csak éppen hang nem jött ki a torkán. Helyette a zegzugos kulisszák jól megválasztott rejtőikében egy tehetséges főiskolás — az igazgató unokaöccse — énekelt. Az előadás végén percekig zúgott a taps. Még a vasfüggöny élé is többször ki- saólítottálk H. S.-t, aki hajladozva, de merev arccal fogadta az ünneplést. öltözőjébe visszatérve, a folyosón találkozoflt a fSaftatemfeerrel, kezet

fázott vele, gratulált, megköszönte a segítséget, majd alig érthető hangján hozzátette: „Ha élfogad idősebb kollégáiétól egy tanácsot, hadd hívjam fel a figyelmét aura, hogy a magas hangok tisztaságára még nagyobb gondolt kellene fiandátamá”. A fiatalember kisimította hajét a szeméből, H. S. megvenegette a vállát, majd a bankettet is lemondva, az éiiel elhagyta a városit „CSODALATOS TOLTÁL”

— mondiía másnap imokaöcs- osének az igazgató —, „mihelyt végzel, ideveszlek, erre mérget vehetsz”. A fiatalember nem válaszolt „Tudom, hogy protekcionizmusról fognak vartyogni” — folytatta az igazgató ■— „de most már ki* érdekel? Olvastad a reggeli' lapokat?” Ismét csend volt a válasz. „Nézd csak, a kritikus itt H. S. hangjának ifjúi csengéséről ír. Jó mi?” „Nagyon”

— mondta a fiatalember. „A bankettre azért nem hívtalak meg, mert nem akartam tápot adni a pletykának. Különben érdektelen volt, H. S. úgy sem volt jelen.” „A felfújt hólyag” — mondta a fiatalember — „a vén pozőr”. „A legnagyobb élő baritonistáról beszélsz” — figyelmeztette az igazgató. ,Akinek a helyébe még én is bármikor beugonhatofc” — mondta a fiatalember. „Figyelted, milyen blazirt pofával aratta le az én tapsaimat?” „Azok nem a te tapsaid voltak” — mondta' az igazgató. A fiatalember hátralökte a tejét és gúnyosan elmosolyodott. „Azok a tapsok nem a te hangodnak szóltak, hanem az ő presztízsének”. „Akkor otthagyom a pályát”

— mondta a fiatalember — „ha nem a hang számít, nem akarok énekes lenni”. Most az igaegató hallgatott. A- helyében, tudod mit csinálnék a helyébe? Főbelőném magam”. „Inkább vigyázz jobban a magas hangjaidra” — mondta az igazgató. „Miért vigyázzak?”

— kiabálta a fiatalember — „Ml az ördögnek vigyázzak? Hogy felkapaszkodhassak abba a magasságba, ahol már énekelni sem kell?” Az igazgató elmosolyodott. „Nem volna egyszerűbb ”— kérdezte a fiatalember — „nem volna gyümölcsözőbb, ha egyszerűen csak tátogná tanulnék?” „Énekelni tanulj” — mondta az nem árt, ha megjegyzed, hogy igazgató és unokaöccse vállára tette a kezét —, „de azért tátogná is tudni kell”.

Az íróféle ember a legkülönösebb csodabogarak egyike, mert mindenféle csodabogarakat gyűjt.

Valahai szerkesztőslégünkben azzal passzióztunk úgy a negyvenes évek táján, hogy feltaláltuk a mai faliújság elődjét, amire ráraggattuk a laptársakban megjelent leghajmeresztőbb közleményeket; sajtóhibabakikat, nyomdafestéket nem tűrő és mégis megjelent elszedéseket, vaskosabb és szelidebb pikantériákat. Az újságírás szakmai berkeiben jól ismertek ezek; szájról szájra szállnak, formálódnak, s az olvasókat sem ezekkel akarom traktálni, mindössze két jellegzetesét említenék a viszonylag szo- lidabbak közül, melyek „Saj- tóhubák és más frcsaságok” nevű faliújságunkon napokig ékeskedtek.

*

A helyi délutáni kis szenzációlapban jelent meg az a nyolcsoros terjedelmű közlemény, amely Haladunk! címmel a város közlekedési fejlődéséről adott hírt. A nyolc sorban pontosan tucatnyi azaz 12 sajtóhibát jelöltünk meg vörös plajbásszal. A cikkecske fölé ezt írtuk: Ez aztán a haladás!

A másik, szintén e gyorsan készülő délutáni lap folytatásos regényéből való. eképpen: ,.A grófnő a lugasban hevert és olvasott, miközben rámászott a mérges pék”.

Azt hiszem, nem kell magyarázat, hogy a mérges pék helyett a valósághoz hűen pókot kellett értelmeznie a nyájas olvasónak.

6 NÖGRAD - 1971

Visszapillantó

tükör

Mozaikok a régi

Amióta a szerkesztőségi Sajtóhubák és más frcsaságok jellegű faliújság kiment a divatból, régi újságokat gyűjtök, azokban „bogárászgatok”, — a múlt idők ritkaságait, érdekességeit keresve. Komolyakat és mosolytkeltőket egyaránt.

A komolyak közül talán érdekes megemlíteni most, az 1848—49-es szabadságharcra emlékezve azt a történészek áltál is alig tudott tényt, melyről a Debreczeni Ellenőr 1849. évi, május 19-i számában olvastam tudósítást. Akkor már Debrecenben székel a forradalmi kormány, s mint a lap értesít :„Koszorús költőnk, Petőfi Sándor múlt este a Fejér ló fogadóban beszédet intézett a város injaihoz”. Csak egyetlen mondata beszédből: „A tíz parancsolatból csak egyet tarts meg, annak az egynek is csupán egyetlen szavát, azt, hogy; ölj, mert. ha te nem ölsz, téged ölnek meg”.

á

Forgatom az öreg újságokat. Az 1877-ben induló Budapest című, első „képes po- litfkoi napilav november IS-i számában találom; „A szultán visszaadta a Hollós Mátyás király várából elrabolt nem, március 14., vasárnap

magyar sajtóból

eéti kincseket, a kézzel írott és rajzolt, ékszerekkel díszített, gyönyörűen bekötött Corvinákat. A magyar ifjúság lelkes küldöttsége díszkardot vitt Konstantinápolyba”.

Egyébként a „Budapest"-hez fűződik az első utcai rikkancs megjelenése is, 1878. augusztus 19.én. A lapból 20 ezer példány fogy el e napon, ami. a korabeli zsurnalisztika életében példátlan rekord.

Ritka szenzáció, amiről a Kis Ujság 1890-ben beszámol: „Háromszáz honvéd feltalálása négy évtized után Vízakna sótámájábam” — ez a cím, majd a tudósítás: „...az Echo támá-ban páratlanul szenzációs felfedezésre jutottak. Rábukkantak az 1849. február 4.iki csatában elesett háromszáz magyar honvéd holttestére. A háromszáz honvéd holtteste teljesen ép maradt a tárna sós vizében, oly annyira hogy még most is tisztán voltak kivehetők rajtuk a szuronydöfések és a lövési sebek.”

A századforduló utolsó évtizedeit heves politikai csatározások jellemzik Tisza Kálmán és kormánya megbuktatására. ,yA polgárság tüntetéseibe — írja ekkor a Kis Újság — csak egész késön kapcsolódik a munkásság”. A Budapesti Általános Munkásegylet tagjai a Lövöldében gyűlnek bősze és követelik az álMargit nem várhat

A lányok nagy izgalommal fogadták:

— Hát megjöttél?

— Láttuk, amikor este leszálltál a buszról!

— Mesélj!

A diák most kissé felülről nézte őket. Szinte sugárzott.

— Ebből mindent megtudtok — tett az asztalra egy bőrkötéses, szürke albumot Tele volt fényképpel.

— Köszönöm a levelezőlapot — húzta ki a széket maga mellől a fekete hajú lány.

— A képeslapom Itáliából. — A diák odaült. Egyedül neki írta, a fekete hajúnak, a másik kettőről meg sem emlékezett. Tenger, pálmafák. Terracinából küldte a lapot

A lányok összedugták a fejüket az album fölött A diák felütötte a fedőlapot Egy híd boltívén át kis folyó látszott, a part mentén paloták.

— Saját felvételem, tizennyolcszor, huszonnégy es nagyítás — kezdte magyarázni.

— De mit ábrázol? — térdepelt föl a székre a fekete lány, haja a diák arcához ért, szinte cirógatta.

— Ez itt Velence, a vizek városa. A képen a Canale Grande, Velence legnagyobb csatornája. Az egyik híd alól fényképeztem. Ezt a palotát, itt ezt a csipkéset, régen a dózsék lakták.

Tovább lapozott.

— Jé, gondola! — kiáltott £el a szőke, hármójuk közül a legidősebb. A kis tanító komoly szándékkal udvarolt ne; ki.

A diák bólintott. Nem fűzött hozzá bővebb magyarázatot.

Üjabb kép;

— Ez itt a Lidó. Fürdőváros a tengerben. Most megy le a nap. Látjátok, hogy tükröződik a vizen? Mi egy magas épület teraszáról nézzük. Ez vagyok én. Ez, aki könyököl a párkányon. De ezt is én fényképeztem. Állványról, önkioldóval ... Ez itt a bazáros. Ezt tőle vettem — halászott elő egy pici pronzszobrot a zsebéből. — A capitóliumi farkas, amint a két csecsemőt szoptatja. Romulust és Re- must. A monda szerint ők alapították Rómát, az örök várost.

talános szavazati jogot, továbbá a balesetek elleni biztosítást. A gyűlést feloszlatják és midőn oszlani kezd a tömeg, a lap tudósítása szerint a következő történik: „Ekkor kerül oda Verái János nevű, kóbor hivatalszolga, aki »Hazafi« név alatt búskanyarító rigmusokkal szokta bolondítani a közönséget. Azonnal megragadott egy széket, felállott reá- ja, dikciózni akart.”

Verái neve ekkor került első ízben a sajtóba. Később, évtizedeken át, mint Hazafi. Verái János híres rímfaragóként járta az országot és százezer számra árusította hazafias fércverseit.

Folyik a harc a nemzeti hadseregért, a közös hadsereg és annak „schwarz-gelb” szel. letne, valamint főképviselője, báró Fejérvári Géza honvédelmi miniszter ellen Á Kis Újság ugyancsak nyílt és kemény hangot ült meg az ügyben 1888. április 28-án: „Azt akarja Fejérvári úr, hogy elkívánjuk azt az osztrák műveltséget, amely annyira faragatlanná és tisztességfeledővé teszi az embert, amilyenné öt tette”. Majd tovább: „Másodszor követte el tegnap Fejérvári Géza báró, honvédelmi miniszter azt az otrombaságot, hogy a hadsereg ellen felhozott érveket megcáfolni nem tudva, tehetetlen dühében a nemzetet ócsárolta... A képviselőkben nem volt annyi önbecsülés, hogy megszerezték volna maguknak, és a nemzetnek az elégtételt, tehát be kell vámunk azt az

időt, amikor jön egy önérzetesebb utókor, amely kiporoz, za a foltos miniszteri széket a Fejérvári Géza-féle bárókkal együtt!”

A kis szobor kézről kézre járt, s mire visszakerült hozzá, harmatos lett a lányok tenyerétől.

— Mi ez a fölírás rajta? — húzta végig ujját talapzatán a fekete hajú. — Te el tudod olvasni, Laci?

— Semmi az — legyintett a diák. — Ricordi di Roma. Emlék Rómából.

Aztán újra az albumot nézték.

Göndör hajú kisfiú guggol, galambok között, amelyek a kezéből esznek. Némelyik a hajára is felszáll. Mindenféle galambok. Ügy ellepték a Szent Márk teret, hogy a kövezet se látszott tőlük.

— Irtó édesek — dugta ki nyelve hegyét a legkisebb lány. Arcát szögletesre nyírt Eton-frizura keretezte. — Hozzád is ilyen közel merészkedtek, Lad?

— Ugyanilyen közei! A galambok nem tesznek különbséget. Jő volt ott lenni...

— Beszélt, beszélt, ki nem fogyva a szóból. Egyszerre úgy tűnt föl neki, mintha ez a lány, aki a széken térdepel, Itáliában is mellette lett volna. Együtt csodálták a Lao- cont, meg az örök romokat. Ezzel a lánnyal és — ezért a lányért.

Alkonyodott. Homály borult a szobára. Már csak a szemek világítottak. Legfényeseb- be’n a térdeplő lány szeme. Egész gyermekkori vonzalom és ez az új igézet. Fény. A diák fénynek nevezte. Mindenütt ott van. A tudásvágyban, a világlátásban. Mindenütt. S az arcához simuló haj érintéséből érezte, hogy belül, leg- belül már eggyek, bármi lesz is még ezután.

A lányok képzeletében megelevenedett a mese. Pergett a film: a diák szavai pergették. A széken térdeplő lány a foga között feledte a kisujját, ahogy a fiút hallgatta. Muzsikált a hangja, mint a zenélő óra ünnepnapokon. Hétköznap a közönséges óra jár, az csak ketyeg, meg csörög, amikor ébredezni kell. Az édesmama órája. Terveit a ketyegése mellett szövögette.

Magdus eljegyzése a tanítóval ma már befejezett tény: az Eton-f rizurásnak kiszemelte a tanácstitkárt; a középső feketével sem várhat tovább. Már túl sokáig tartogatta a diáknak. Oldalán nagy jövőt remélt a lánya számára. De a fiú évekig távol lesz még. Jövőre érettségizik, azután egyetemre megy. Csak évek múlva lesz kész férfi. Margit nem várhat addig. A három közül ő a legszebb. Nem gu- bózhat be. Akkor a legkisebb se mehetne férjhez, nem ülik megelőznie a nővérét

Kopogtattak. Az asztal körül fölriadtak. A szoba sarkában hangosan ketyegett az óra. Szinte fájt most ez az

ébredés.

Hosszú, szemüveges férfi lépett be az ajtón. Le kellett hajolnia, hogy fejét be ne verje a szemöldökfába.

Nomában az édesmama:

— Hozta isten, Béla. Foglaljon helyet, Béla! — tessékelte befelé kövér mosollyal. — Lányok, a villanyt! Mit vakoskodtok? Nem kell takarékoskodni az árammal. Tudja, Béla — hunyorgott a kigyulladó fényben — az én lányaim mind spórolósak!

— Nem kellett most villany, édes mama — mászott le a székről a fekete hajú. — Laci mesélt. Észre sem vettük, hogy jön valaki.

— Magdusom, terítsél meg. kislányom — mondta gyorsan, buzgólkodva a mama. — Mindjárt kész lesz a vacsora

— Ö, kézit csókolom ' — szabadkozott a hosszú.

— Maga csak ne tiltakozzon, Béla. Magányos fiatalembernek mindig jól jön egy kis vacsora, családi körben.

A diák elnémult. Hiába próbálkozott a társalgással a jövevény, nem tudott többé beszélni. Ez nem a tanító, se

nem a tanácstitkár, hanem az új állatorvos. Faluszerte beszélték, hogy Margit miatt jár a házhoz, de ő nem hitte. Most, szemtől szemben meggyőződött a valóságról. A találkozás szíven ütötte. Egyszerre megértette, hogy neki itt már nincs keresnivalója. Kijátszotta őt az édesmama.

Hóna alá csapta az albumot, és elköszönt. Marasztalták, de ő ment. Margit kikísérte. Ki, egészen a kapuig.

— Eljössz holnap? — nyújtotta oda a kezét, és sokáig otthagyta a tenyerében.

— Lehet, nem biztos — engedte el a kezét a diák. Elsietett. Tudta, nem jön el többé.

Még egy hétig maradt a faluban. Vánszorogva teltek a napok. Elromlott a vakációja. Elszürkültek a világjáró él-' mények is.

Látni sem akarta a lányt. Még a házuk táját is elkerülte. Egyszer, véletlenül mégis találkoztak. De nem a faluban, hanem messze kint, a régi töltésen.

Előbb a lány vette észre a diákot. A kerekező lány. A diák előtte nyargalt a folyó felé. Kék mackónadrágban volt, felül csupasz, háta szinte villogott a napsütésben.

A lány belehajtott. Be akarta érni a futót. A távolság gyorsan fogyott. Már látta a futó hátán gyöngyöző verítéket, meg a harmonikázó lapockákat. Kezében a gombóccá gyűrt atlétatrikót.

Azt mondta neki egyszer a diák, azért szereti a futást, mert elveri vele a falusi utak unalmát. Kerékpárja nincs, hát futva teszi meg az utat.

Beérte a fiút. Elsurrant mellette. Aztán fékezett, és szorosan az oldalánál kerekezett. Szoknyája oda-odalib- bent a futó vállához

A fiú megremegett. A lány közelsége az izmaiba villa- nyozott. Felfrissült, mintha esak most kezdte volna a futást. Intett a lánynak, hajtson csak, bírja még ő az iramot. Nagyobb iramot is elbír.

Nem beszélt, csak vágtatott. Könnyedén, egyenletesen nyújtott lábbal. A földet is alig érezte. Szinte szárnyat adott a büszke gondolat: Tudja meg ez a lány! Hadd tudja meg, ki az, akit elcserélt! Tudja meg — utoljára!

A lány szeme rátapadt. Már nem az utat nézte, hanem csak a futót, ahogy kerékpárján mellette száguldott. Fogta a látvány. Magas homlok, lüktető nyak, széles váll, keskeny derék. S ez az égés* nyúlánk futás. Különös ízt érzett az ínvén. Ismeretlen, tiltott gyümölcsök ízét. Titkos erő húzta, egvre közelebb húzta a fiúhoz. Feléje dőlt a vázon, combja a vállához súr- lódott. ahogy pedálozott.

Szilaj fellobbanás gyorsította a kerekező iramát. <5 meg a fiú, együtt. Együtt menni mindenhová. Gyűjteni a színeket, az emlékeket. Mindig együtt.

— Hogy futsz! — tört ki belőle. — Hogy tudsz te futni. Lacit

Fény, káprázat. A nyár tüzes melege. Zengő mezei sürgönypóznák. Zengő szárnyalás.

De a rádöbbenés a futóra sújt. Elviszik! — rándult görcsbe egy izom a combjában. Elviszi ezt a lányt, akinek csupán az idő az előnye.

A lábikra felé kúszó éles csavarodás. Lankadó lendület A levegőt tátogva szedte.

A lány még egyre repült, egyedül száguldott tovább, amikor a diák már leszakadt tőle. Futni már nem bírt. Bicegve kocogott. Azután megállt.

Csak nézte, ahogy távolodik, szökik tőle a lány, kis szoknyája kacéran repked a szélben.

Még egy villanás, aztán semmit sem látott már belőle.

Barna Tibor