Nógrád. 1971. március (27. évfolyam. 51-76. szám)

1971-03-07 / 56. szám

Meddig?

Ennek az írásnak szándékosan adtam ezt a semmitmondó címet. Ha nem. volna címnek olyan hosszú, Ciceró szavait idézném a Catilina elleni perben elhangzott beszédéből: „Quousque tandem abutere patientia nostra, o, Catilina!’’ Meddig élsz még vissza türelmünkkel ó, Catilina! Ha felháborodásom nem volna olyan mélyről fakadó, azt mondanám: ,,Leben und leben lassen!” Élni és élni hagyni másokat is! De törődöm e pár sor sorsával, törődöm vele, mert nem szeretném ha szavaim a pusztában kiáltó szavának módján, a semmibe vesznének.

Döbbenten olvasom: Rejtő Jenőnek (P. Howard) hagyatékában valami új vígjátékot fedeztek fel. Állítólag valamelyik színháznál próbálják is, és ki vagyunk téve annak, hogy rövidesen színre kerül egy újabb Rejtő-mű.

Jól tudom, készültek, és készüljenek a jövőben is posztumusz-összeállítások, kiadások (méltatlan, hogy ide sorolom, ezért zárójelbe teszem: például Illyés Gyula összeállítása Kosztolányi műveiből, de persze művekből, nem pedig állítólagos jegyzetekből — terjedelmes regényekké „kiegészítve”).

Már előre bejelentem: néző leszek, nem kímélek költséget, fáradságot, beváltakozom a színházba, ha vig- jáiéka (?) színre kerül. Szerettem Rejtőt (Rejtőt és az ő könyveit szerettem). Szeretem ma is. Könyvei az ágyban elalvas előtt sok derűs órát szereztek nekem is, másoknak is. Szerettem bizarr humorát, remek meseszövését, amivél például Piszkos Frigyes kapitány és Fülig Jenő történetét bonyolítja a kikötői alvilág föld alatti barlangjaitól a nem létező királyság, nem létező trónjáig. Szeretőn. és megjelenésük idején egytől egyig elolvastam légiós történeteit. Sokat mulattam az emberevő, de aranyszívű őrmestereken és a rengeteg hülyén, akikkel szerinte a hírhedt francia idegenlégió tele volt.

Ez önvallomás után megmerem azt is mondani, hogy mindazonáltal sdha nem tekintettem a humor koronázatlan királyának (mint 45 után sokan tették), nem tekintettem a magyar irodalom újonnan feltűnt, vakító fényű csillagának, és meg sem kíséreltem világirodalmi mértékkel mérni.

Hanem annak tekintettem, ami volt.

Egy igen sokat próbált, a nehéz időkben nehéz életű embernek. Aki volt: soká, sokat próbálkozott sikertelenül, amíg megtalálta játszva utánozható, egysíkú, de rokonszenves műfaját. Ponyvaíró volt? De még mennyire! Ponyvaíró a javából. Nagyjaink egyik-másikának műveit is ponyváról árusították annak idején, jól tudom. Ä szó értéke, jelentése azonban azóta erősen megváltozott, s ma ugye, rossz csengése van, sőt árnyalatai is születtek. Az igazi, a „nemes” ponyvában Kittykét megmentik a derék cowboy ok a bajból és visszaszerzik örökségét De ponyvaíró legyen, aki azt merné leírni, hogy a gonosz rablók kiszúrták Kittyke szemét. Az ilyen Írót érzésem szerint országos hajszában elfognák és felkoncolnák...

De térjünk vissza Rejtőre.

Férfiszereplői közül nem emlékszem egyetlen velejéig romlott alakra, nőfigurái szinte csak véletlenül tartózkodnak e „bűnös” világi téreken, valami apácazárdában egytől egyig megállnák helyüket

Alkalma volt pár hétre (hónapra?) kipillantani a vitágból és ezt a kicsi időt úgy hasznosította, mint máig is kevesen. Nyugodtan le lehet Írni: ebből a páP hónapból táplálkozott, amíg a tollat tartani tudta.

Ismerünk nem is kevés írót (például az e tekintetben sokáig félreismert Krúdy Gyulát), akinek életműve megközelíti a száz kötetet, más meg ezer színdarabot is kirázott kabátujjábóL Nem volna csoda, ha ő is. De ö nem. —

Óh, jól emlékszem.

A valaha-vott Japán-kávéházban, nagy ritkán vele öltem egy aprócska márványasztalnál. Nem szerette, ha

zavarják, ezért elég ritkán, de többet az egyik közelében levő asztal mellett. S láttam, és láttam: verébfejnyi betűkkel rótta a sorokat, ritkás, zilált, egyenetlen sorokat írt, de villámgyorsan. Időnként megjelent asztalánál egy kis, szurtos nyomdászinas.

— Szerkesztő úr, van valami?

Felmarkolt egy csomó teleirt ivpapirt (szakmai nyelven flekket), a gyerek kezébe nyomta, és szőke, pihés, hatalmas koponyája máris hajolt a papír fölé. Es ontotta a betűt, a sorokat, töltötte tele a papírt, tolla (vagy ceruzája, már nem emlékszem) sorra szülte a vonzó figurákat.

Így dolgozott

De ha ma is ott ülne a Japán márványasztala mellett, a szeretettel, barátsággal, de mindig gúnnyal .rajzolt portrék alatt, amivel a kávéház falai, oszlopai tele voltak, ha ma is sürgetné a nyomdászinas, ha ma is élne, s any- nyi ereje volna, hogy üstökön ragadja a várva-várt és mégis váratlanul érkezett sikert, és ha még annyi ereje, és kedve is maradna, hogy utódai számára jegyzeteket készítsen, tán még így se tudna megközelítően sem any- nyit írni, amennyi könyv, füzet és füzetke nevén, vagy neve alatt huszonöt évvel ezelőtti szomorú elmúlása óta, máig megjelent. És most, ez a színdarab? ...

Ez ültetett az írógép mellé.

Az ÉS-ben egyszer, régebben olvastam valami rokon, erőtlen magyarázatát, amely szerint az illető Rejtő Jenő „gazdag hagyatékát” feldolgozza, vagy feldolgoztatja. Nem ismerem ennek a lehetőségnek jogi vonatkozásait. Erkölcsi mértékét annál inkább.

Ezért me<-em feltenni a kérdést az ügyes átdolgozó- nak, feldolgozónak, de mindertesetre haszonélvezőnek, Ciceróval: quousque tandem? ...

Kussinszky Endre

f esni hanta« behúzta a

_A zsalukat Mindent halkan tett: halkan járt, halkan beszélt, mintha nagybeteg lenne a háznál. Pedig Csapd nem volt beteg, legalábbis nem úgy, mint akinek tüdőgyulladása, bárányhimlője vagy gyomorrontása van.

Elmebeteg. Soha sem mondták ki így; soha, ezzel a szörnyű, visszavonhatatlanul iszonyú szóval. „Gyenge”. „Elmaradt”. így is elég borzasztó. Amikor kétéves lett, az orvos azt mondta: értelmi képessége az egyévesé. De ez még könnyen behozható, ötéves korában azonban úgy viselke- kedett, mint a kétéves gyermek. Még akkor is vigasztalták magukat. Legfeljebb maid nyolc-kilencéves korában kül_ dik csak iskolába, s mire tizenöt-tizenhat esztendős nagylánnyá serdül, teljesen rendbe jön. Ámde Csöpi elmevilága megállt, valahol a kamaszkor határa alatt. A maga módján kedves gyerek lett, sőt maradt, kedves kisgyerek, rém ' nytelenül kisgyerek, tizennyolc—húsz éve® komára is.

Különben normálisan fejlődött, nyúlánk kislány vált belőle, nem is hatott volna csúnyának, csak az üres, semmibe bámuló tekintete, nyitva felejtett szája, örökké nedves, lefittyedt alsó ajka tette olyanná, hogy az emberek kissé borzongva, kissé ijedt szégyenlősséggel elfordították tőle fejüket.

Nem úgy a gyerekek, akik játékos-kegyetlenül a szemébe nevettek, nyelvüket öltö- gették, sárral, hógolyóval ha- jigálták. Nem is lehetett iskolába járatni két keserves hétnél tovább. Házi tanítót fogadtak mellé, attól tanulta meg, valahogy, évek alatt az írás-olvasást.

Később a tanító is elmaradt; bánatos, magányos sziget lett a jómódú Ács ügyvéd háza. Senkit sem hívtak meg, így aztán, a kisváros íratlan törvényei szerint, lassan kirekesztették magukat régi társaságuk életéből is. A piactérre nyíló ablakok télen-nyá- ron csukva maradtak, levegőzni is csak a patakpartig nyúló, hosszú, falusias kertbe járt a család. Ez a kert jelentette Csöpi számára a nagyvilágot, az izgalmat, az emberiséget, a száz színű, mozgalmas életet. Az istálló, a tehenek, a lovak, a nyüzsgő, lármás baromfiól, az illatos virágok, a puha fű, zörgő őszi falevelek, a cselédek, akik már nem fordították el szégyenlősen a fejüket, hanem a szemébe néztek és megszólították: „Jó reggelt, Csöplke. Hogy vagy Csöplke? Ugye, milyen szép idő van ma Csö- pike?” Meg a szelíd patak. Annak partján ölt órák hosszat, és bámulta a vizet, mely csak jön, jön valahonnan, és folyik valahová...

Mert azt tudta, hogy a kerten túl, sőt, a városon túl is van valami, van élet, vannak emberek, nők, férfiak,

szerelem. Mivel olvasott. Sokat és szenvedélyesen. Nyugodtan a kezébe adtak minden könyvet, ami csak akadt otthon, minden nyomtatott betűt: Jókait, Mikszáthot, Dürnast, Courts Mahlert, detek- tívregényt, Színházi életet és lexikont. Úgysem értette szegény. Csak részletekre, egy- egy alakra emlékezett, azokról beszélt. Senki sem tudta megfejteni, mi maradt meg benne és miért. Sokat emlegette az Aranyember al-dunai útját, Hitlerről és Mussoliniról viszont nem tudott, holott azok nevével volt tele akkoriban a világ.

ként::: esöpfnek hívnak.:: Miért nem mondják Etus? Etelka?

Könny és nyál csurgott az arcán, az álián. Hogy gyűlölte a rózsaszín gyerekszobát, a selyempaplant, az ágy mellé dobott magas szárú cipőt!

Ilyenkor még a hálóinget is lerántotta magáról, úgy állt megint a tükör elé. S csendesen, befelé kacagott. Ha így látnák! Ha most kitárná a zsalukat... és azt kiáltaná valakinek... tiéd vagyok! Nézte, nézte ámulva a hófehér tükörképét.

Mert a bőre valóban olyan

Nemes László:

HÁLA

Hetenként egyszer moziba jártak. A házukkal szemben, a piactér túlsó oldalán volt a mozi. Mindig a kezdés percében mentek, amikor már betódult a közönség, s nem kellett végigvonulniok a bámész szemek sorfala közt

A színészek nevére nem emlékezett CsöpL A filmek tartalmára se nagyon. De egy-egy jelenet, egy kézmozdulat, egy csók, egy ölelés kitörölhetetlen nyomot hagyott benne, ö volt a hősnő, aki robogó autóban a kormány- kereket tartó férfi vállára borul, ő volt a szőke démon, aki kéjesen nyújtózik a tengerparti fövenyen, ő volt... ő volt mindenki, akit szeretnek, s aki szeret

— Aludj Csöpikém, aludj drága kicsikém — suttogta esténként az anya, amint csókot lehelt a homlokára, betakarta, s lábujjhegyen kiment a rózsaszínű gyerekszo- bábóL

És ilyenkor ő kibújt az ágyból, odaállt a tükör elé, csábosán mosolygott, forgott, illegette magát Széttárta karját félrehajtotta fejét — így látta a moziban is —, halkan dúdolt, nevetett.

Hát nem vagyok szebb, csábosabb, kívánatosabb, mint azok? Majd eljön egyszer egy vitéz, egy csillogó szemű, táncos, énekes legény, karjába zár és elragad... Mert itt rabságban tartanak... gyerekfehér volt, mint a hó. Hu- szonharmadik évében járt már Csöpi, s a mozgás, gyaloglás hiánya miatt hízásnak indult, lágy, elomló kelt tészta lett a teste. S az arcvonásai is kezdtek elmosódni a kerek, fehér egykedvűségben.

— Hát nem lehetek boldog soha? Egy percnyi boldogság sem jut nekem? — így vacogott, didergett aztán mindig az ágyban. Ez megmaradt benne, ez a vágy, ez a kérdés. Ezt sokszor hallotta a szüleitől. De mire is gondoltak igazából ők? Értette ezt valóban Csöpi?

A zsalu résein éles késpengeként tört be a szobába a késő délutáni nap. Odakinn rekkenő hőség volt, itt bemy változatlanul hűvös, változatlanul csendes, békés világ. Mint tegnap, mint tavaly, mint tavalyelőtt.

Csak az az újság, hogy anyáék készülődnek, elmennek valahová.

— Légy jó kislány, Csöpikém, vacsorára hazajövünk!

És apa is megslmogatta az arcát. Fekete ruhában, bánatosan.

Minek megmondani, hogy temetésre megyünk? — határozták még elmúlt este. — Úgysem értené szegény ...

Csend volt a házban. Furcsa, szokatlan csend. Csöpi a

sezlonon feküdt, olvasott, de ma még annyit sem értett belőle, mint máskor. Lustán átment a szobájába, odaállt megint a .tükör elé. S egyszerre megint a meztelen, fehér test nézett vele farkasszemet. Didergett és hőség öntötte el. Pongyolába bújt, forgott benne mint az a táncosnő a múlt heti filmben. Végül elszédült, megbotlott, kis híján orra bukott.

Kiment a hátsó verandára, megcsapta a perzselő meleg, a szikkadó virágok, szénaboglyák illata.

A falnak támaszkodva ült Feri, a béresük. Inge nyitva, nyakán, barnára égett tarkóján bronzfényben csillant a napsugár. Dalolt. Kissé rekedten, hamisan.

Részeg. Csöpi ezt is tudta, ezt Is hallotta számtalanszor a szüleitől. Csak nem értette, hogy mi az. De most megkérdi!

— Feri!...

A fiú felnézett, elmosolyodott.

— Á, Csöpike!

Mit is akart kérdezni? Megint csupán a hőséget érezte. És, hogy valamit meg akart tudni. Képeket látott, filmjeleneteket, regényhősöket.

— Tetszem?

— Tessék? — bámult rá

döbbenten Feri.

— Szép vagyok? — S szétnyitotta a pongyolát. Havas fehérség buggyant elő.

A legény elvigyorodott, fel- tápászkodott.

— Tetszem? Gyere ide." — Kinyújtotta a kezét S amikor a fiú érdes tenyere hozzáért, összerándult — Gyere, Feri... Gyere...

A sezlonon feküdtek. Á legény a sötét tapétát bámulta. Fel kellene kelni, visszamenni az udvarra. De a bortól nehéz volt a feje, bénák a tagjai. Csöpi meg csak nevetett, halkan, elviselhetetlenüL És boldogan.

Micsoda boldogság! Micsoda gyönyör! Etet mondták anyáék is. Hogy neki soha... És most...

Kuncogott, vihogott, detten, boldogan. S az örömtől folyt a könnye, összekeveredett a nyállal, egészen átnedvesítette Feri ingét, meg a díványtakarót. Boldog vagyok! Boldog vagyok!

K

ulcs zörgött, ajtó esi- kordult, éles fény vágott a szemükbe. Ács ügyvédék álltak a küszöbön. Falfehér arccal, fekete ruhában. Majd az apa arca lassan bíborvörösre változott. Megragadta Feri karját, lerántotta a sezlonról. S a szőnyegre zuhant alakba belerúgott. . Vadul, tagolatlanul szakadt ki belőle az üvöltés:

— Pusztuljon! Lecsukatom!

Lecsukatom!

Lakos György;

Alakítsunk bizottságot

8

NÓGRÁD - 1971. március 7., vasárnap

V

égeztek az ötödik pánttal is. Az elnöklő Buga Bálint felhívta a figyelmet a kereskedelem ümnep- előtti, fokozott ellenőrzésére. Akkor azonban szokatlan módon ismételten szót kért Jú- dás Péter, s emelt hangon nyilatkozta ki a következőiket:

— Már megbocsássatok. eiv- társak, én az efféle megfogalmazást kissé felületesnek tartom. Véleményem szerint, létre kellene hozni egy bizottságot ...

Amint idáig ént. az elnök ugyancsak rendhagyó módon megkocogtatta az asztalt ceruzája végével.

— Elnézést a közbeszólásért, de erre a feladatra van egy

kiváló testületünk, mégpedig az Állaim: Ke eskedelmi Felügyelőség. Egyébként is ma J már négy bizottságot alakíI

tottunk.

— Úgy van! — helyeselt hangosan Novák Mánk, áld

úrote már nagyon az értekezletet. Kongó gyomra harmad- ízben figyelmeztette, hogy halászlé, és túróscsiusza lesz az ebéd az üzemi konyhán.

— Nem kell bizottság! —

nyilvánították véleményüket többen is. akik fölösleges időhúzásnak minősítették Júdás Péter fontoskodó javaslatát. Örültek. hogy túljutottak az ötödik ponton, amely után már csak a hatodik, mégpedig az „Egyebek” című következett, ez meg többnyire egyszerű bejelentésekből áll.

Az elnök szavazásra tette föl a kérdést, s tizenketten egy ellenében mellőzendőnek minősítették külön bizottság létrehozását. Etet követően egyesiek hozzákezdtek irataik csomagolásához. Széklábak csoszogtak, aktatáskazárak kattogtak, s a termet lágy zsongás töltötte be, mintha a közelgő tél előtt a méhek, legyek és különféle bogarak tartanának nagygyűlést.

— Egy kis figyelmet kérek — igyekezett rendet és csendet teremteni Buga Bálint. — Mindenekelőtt ugyanis egy közérdekű bejelentéssel kapcsolatosan kell állást foglalnunk. Kérem Fuszulyka elv- társnőt. olvassa fél ebből a levélből a pirossal aláhúzott sorokat.

Fuszulyka Piroska, ki mondáin öltözködésével gyakran kelt feltűnést a Fő utcán, ezúttal a paprikáéval vetekedő pírt hordozott arcán és reszkető kézzel vette kézbe a papírlapot. A hangja is remegett.

— „Tisztelt Testület!” — olvasta. — „Kulturális kötelességemnek tartom, hogy az új Krivánka-szobor körüli visz- szataszttó jelenségekre felhívjam a figyelmet. Amilyen nagy megtiszteltetés városunk számára, hogy szobrot állítottak négy újítónknak, Krivámk* Jeremiásnak, olyannyira vdsz- szataszító egyes polgártársaink frivol, szeméremsértő magatartása. Mindamnyiunfc számára világos, hogy a szobor alapzatához csatlakozó derékszögű háromszög Krivánlka Jeremiás mélységes humanizmusának jelképe, míg a három- szöget alkotó vascsövek oxidációja, ólénikbama rozsdája az örökórvényűsiáget. a mindenhatóságot szimbolizálja.”

Piroska apró köhécseíések- kel helyére rázta lágy csengésű hangjának ágyát. Mákos • Altos, a híres közgazdász ezt a néhány pillanatot használta ki, hogy nekiszögezze a kérdési. Tohonya Ábrásnak, a „Paitó Pál Tsz” elnökének:

— Ki az a Krivánlka? — kérdezte, miközben nyelvén kétszeres csomó keletkezett.

Tohonya homlokát ráncolta, majd határozottan jelentette ki.

— Biztosan 5 találta fel a

rövidebb szárú gyufát.

Ámde Buga Bálint megkocogtatta az asztalt. A teremben ismét átvette birodalmát a csend, Fuszulyka Piroska pedig olvasta tovább a levelet. Mindenki figyelt, egyedül Godó Gedeon indította sza/