Nógrád. 1971. február (27. évfolyam. 27-50. szám)
1971-02-28 / 50. szám
Galambos Szilveszter: Menekül BÉNYEI JÓZSEF: Halandó föld Elavultak a régi nagy szavak, tartalmukat az idő szétszedi. Örökké csak a percek tartanak, a bizonyosság köpUlérei. Belőlük nőinek hétköznapjaid. Vetkőzd le összes ünnepi ruihád, az idő úgyis földdé alakít. Ültess virágot. Nincsenek csodák. Kezednek mennyi mozdulata van! Ezekre építs. Tárgyak fénylenek. Havas hegycsúcsra futni hasztalan, a völgyben kedvesebbek a füvek. Szél sem cibál. A csönd burkában élsz, s míg ujjaidon mászik egy. bogár, s kövér sugárban száll a napsütés, csak a föld halandósága fáj. A forró húsleves hevítette cékla színűre Zámo- rí Z. Oszkár arcát. Nemrég végeztek a vacsorával. Az asszony egy új térítőt horgolt, míg a férfi az újságjába me. riilt. Komoran csóválta kopaszodó fejét. — Mi minden történik a világban: megint egy lopás, megint egy sikkasztás. Rósz- szak az emberek. Micsoda erkölcsök, micsoda erkölcsök! — Ne izgasd magad, Ősz. kár! Olvasd inkább az apró. hirdetéseket — forduit felé a szerető hitvese. Ebben a pillanatban élesen felberregett az ajtócsengő. — Ki lehet azt — nézett /el az újságjából Zámori. — Biztosan megint a Va- nekné hért a mákdarálót — mondta az asszony. és kisietett. Odakint ajtónyitás után mély férfihang köszönt, s a fojtott beszélgetésből Zámori világosan kivehette, hogy a szigorú hangú látogató a rendőrség beosztottja. Zámori Z. Oszkár kezében megrezzent az újság. Egy pillanat alatt forróság öntötte el, majd fázni kezdett. Mégis rájöttek? — villant át rajta a gondolat, majd felugrott és házikabátjára felvette a télikabátját, a hátsó udvarra néző ablakon kimászott. Szerencsére már sötét volt és a ház fakói nem láthatták pánikszerű menekülését 0 Sápadtan futott végig a Rákóczi úton.,Ki gondolta volna, hogy rájönnek? öt éve csinálta már. Soha még a lehetősé, ge sem merült fel annak, hogy leleplezik. Az ellenőrzés még csak nem fa gyanakodott, öt év alatt az így szerzett pénzből vásárolta Volkswagen kocsiját, és ebből építette fel Balatonalmádi nyaralóját. S most lebukott. Vajon hol követhettem el a hibát? — marcangolta a kérdés. Lihegve esett be a pályaudvar bejáratán. Idegesen nézett körül. Talán már a pályaudvart is figyelik. Felhajtott gallérját arca elé húzta fojtott hangon kért egy fapados jegyet Abádsza- Iákig. 0 Kattogva rohant a vonat a síneken. Zámori Z. Oszkár sápadtan lapozgatott egy cipőár jegyzéket. Gondolatai persze máshol jártak. „Egy ideig nem szabad Pesten mutatkoznom. Ha elkapnak, két évet is ülhetek” — borzongott bele a gondolatba, mikor a vonat fehér gőzt eresztve megállt Abádszalókon. 0 Zámori nagy kerülővel, a répaföldeken át közelítette meg testvérbátyja házát. RészSzigligeti gólyák Sok éven át, nyaranként, esti negyed nyolckor két gólya jelent meg a szigligeti Alkotóház csodaparkja egyik karcsú fenyőjének tetején. Az egyik gólya keletről, a másik nyugatról. Volt azonban eset arra is', hogy csak az egyik gólya ült, illetve állt le a finoman himbálódzó, vékony faágra. A másik is megérkezett, de csak azért, hogy pgy kicsit keringjen a fa körül, s aztán továbbszálljon, mint a hajnali félálom, vagy a beteljesületlen kívánság. Az Alkotóház vendégei — idősebb és fiatalabb írók, tudósok, színészek — ilyenkor azon tanakodtak; mi lehet az oka ennek? összeveszés? Ka- cérság? Vagy egyszerűen: csak? És az is rejtélyes volt; miért pont negyed nyolckor szálltak fel a fenyőre a hosszú lábú, hosszú csőrű madarak? És miért repültek mindketten és kető kézzel kocogtatott aZ ablakon. — Mi van veled, öcsém? — pillantott rá ijedten Zámori Z. Lajos. — Ne faggass! Egyelőre el kell bújnom. Gyerünk ki a szőlőbe! — könyörgött rémülten Oszkár. 0 Fáradtan dőlt le az elhagyott, rozoga csőszkunyhó még rozogább fekhelyére. Agyában elviselhetetlenül dörömbölt a nagy kérdés; hogyan jöhettek rá? Ki leplez, hette le? Fél marok idegcsillapító* vett be, amitől aztán könnyű, lidérces álomba me. rült. 0 Talán ezzel egy időben kisírt szemekkel. állt meg Zámori Z. Oszkámé a kerületi kapitányság nyomozója előtt: — Míg nálunk tetszett jár. ni. hogy érdeklődjön a kiadó albérleti szobánk utón. ezalatt eltűnt a férjem. Találják meg! Csak magukban bízhatom — suttogta kétségbeesetten. — Mindent el fogunk követni, asszonyom. Egyébként jő- vő héten beköltözhetem? — Igen, De adják vissza a férjemet! Ki tudja, mi történt vele! Hiszen, tetszik tudni, milyen rosszak az emberek — mondta könnyesen, aztán halkan szipogva hazabotorkált üressé vált otthonukba. tovább, amikor — fél nyolckor, vagy néhány perccel később — megszólalt a vacsorához hívó gong az Alkotóházban? Talán őnekik is terítettek valahol ilyentájt a Tapol- ca-patakból frissen kirántott békát, vagy más hasonló deli- kateszt? A jelek azonban nem ezt mutatták, inkább azt, hogy már megvacsoráztak a fenyőn való randevú előtt. Egyszer például az egész alkotótársaság kirándulni készült, és ezért már hétkor kongattak, autókor tehát még nem voltak jelen a menetrend pontosságával érkező gólyák. És, — mint azt, a kirándulásról lemondva, magam figyeltem meg — tovább várták a sötétben az elbocsátó, szép üzenetet, a gong szavát. De mert az nem jött. ott üllek- álltak egymás mellett, és (ahogy azt a sötétben is ki lehetett venni) szörnyűségesen unatkoztak. Különben erről is viták folytak kulturális köreinkben. Miért unatkoztak annyit a szigligeti gólyák? Mert azt a bizonyos negyed órát — ha nem volt „kacérság”, illetve „csak” — általában egymásnak hátat fordítva töltöttékel, tollászkodásba merülve. Pedig — így érveltek az említett körök — nem is házastársak, hiszen nem azonos irányból jöttek és különböző irányba távoztak el. Mitől hát ez a közöny? Mert nem volt mindig így. Tanúk vannak rá, hogy évekkel ezelőtt az egyik gólyát — nem lehet tudni, hogy a férfiút-e, vagy a hölgyet — villám sújtotta a közelben, és egy fél nyáron át bizony egyedül szállt a megmaradt gólya az élő fára, ahol soha nem rendez be fészket e csőrében nádat, békát, egész lényében meg jelképet hordó madár. És amikor újra társa került, egy ideig derűsen ke- lepeltek, de még csókolództak is találkozóhelyükön. Ám, aztán — úgy látszik, ilyen az élet lenn is, fenn is, fa tövében, meg a tetején — unatkozni kezdtek gólyáink. S így történt, hogy a hatvanas évek elején porondra lépő irodalmi nemzedék már csak unatkozó gólyákkal találkozott Szigligeten. (Vissza kell utasítanom a régi, főleg történelmi témákkal foglalkozó író ama véleményét, hogy éppen e generáció némely reprezentatív alkotása fakaszthatta unalomra őket is.) Mindenesetre: az irodalmi élet nemzedékei és irányzatai kedvelték a gólyákat. Fiatal költők szupermodern repülőgépek íveléséhez hasonlították szárnyalásukat. Nem fiatal költőknek meg éppen az tetszett e madarakban, hogy nem úgy repültek, mint a gépek. A filológus professzornak Tompa Mihály jutott eszébe, a fenyőfán randevúzókról, és Arany János egy szép verslö - redéke. A műfordítónak Giosué Carducci olasz poéta, és az, hogy össze kellene gyűjteni — ha rendeznék végre a szerkesztői és műfordítói honoráriumok kérdését — a világköltészet madárverseit. Egy filmrendező feltétlenül bele akart venni egy „gólyasnitt”-et egy szerelmi négyszögről szóló — papíron már tökéletesen kész — filmjébe. Amelyet azért nem láthattunk a mozikban, mert a szerelmi öt- és hatszögek kiszorították, —, mint prűdét, mint túlságosan hagyományokhoz tapadót — a forgató- könyvet és benne a gólyákat is. A közelmúltban közmegelégedésre rendezték a fordítói honoráriumokat, és a szerelmi hét- és nyolcszögek ábrázolása után — idilli üdülésül — már mindenki szívesen látna szolid négyszögfilmeket is. Az a fontos újítás is történt, hogy már nem fél nyolckor, hanem hétkor szól a vacsoragong az Alkotóházban. Az idei nyáron azonban magános maradt a szigligeti „randevúfa”. (Amely — dús zöldje ellenére is — kopárnak, késő őszinek tűnt ezért.) Azt mondják, az elmaradás oka, az, hogy mérgezettek voltak ez évben a sáskák Afrikában. Tulajdonképpen ezt el lehet hinni, mint ahogy, ha — bárhol és bármikor — méregről, mérgezésről hall, higgye csak el nyugodtan a kedves olvasó. E sorok konok írója azonban valami költőibb titkot sejt a szigligeti szerelmi légyottok — és unalompartyk — elmaradása mögött. És szakemberek helyett magukra a gólyákra bízza e rejtelem megfejtését Az utóbbi időben — megvallom — már nem vagyok olyan hevesen kíváncsi, mint azelőtt. És már arra sem nagyon, hogy mi, és hogy hol leszek, s hogy leszek-e egyáltalán? Azt azonban mégis tudni vágyom, hogy miről kelepéinek majd jövő nyáron a gólyák Szigligeten? De bánom is én, hogy miről, a fő az, hogy kelepeljenek!... Antal Gábor Gerencsér Miklós: Fogat a padláson EGYSZERRE HÁROM traktor dohogott a kocsma ellőtt. Az öreg Lipták Hiugó hegyeseiket káromkodott, hogy szekerével nem állhat a megszokott helyre. Ráadásul a lovak már messziről oilbálták a kajntánt a benzinfüst mdiaitt. Hugó bácsi, minit rendesen, most is szent utálattal becsmérelte már a puszta pillantásával is a traktorokat, ezeket az isten atkaát, erdő-mező csendjének elűzött, dalos madarak hábor- gatóát, emberfülek siketttödit, utak r öngóléit, fullaszt» porfelhők okozóit, lovaik halálba üldözőit... Minden egyéb ocs- mány tulajdonságúikkal megbékélt volna, de ezt az utolsót, a lovak eltűnését soha, soha el nem felejtheti. Mivel pedig Immár az egész faluban csupán egy pár ló maradit, Sári meg Pintyő, nincs az a táltos, amely drágább lehetne, mint az ő kedves jószágai! Ám, a három bordó Bjelorusz traktor mit sem törődött az öreg Lipták Hugó füstölgésével, elég volt nekik a magúik pöfögése, amelytől sűrű kék pára lengte körül a kocsmát. Szodoma és Gomora! — gondolta Hugó bácsi, a mellét nyomó motorgázzal küszködve. — Még a finom levegőt is elpusztítják ezek a benzinhanamiák! És a szövetkezet elnökének egy szava sincs ehhez! Eltűri a traktorosok kocsmázá- sát, ahelyett, hogy munkára parancsolná őket! Traktoros létükre itt részegeskednék, holott a szuperfosztátot kellene hordaniuk az állomásról! Mi csinál a rendőrség?... Mit csinál a bíróság?. • Csoda-e, ha az érsékhegyi szent remete már látja a világ végét?!... MINT A BAJVÍVASRA készülődő keresztes lovag a sisak- rostélyát, ő bánánybőr kucsmáját húzta szemére, mielőtt átlépte a kocsma küszöböt... — Adjon az isten, jó napot! — köszönt indulatosan, majd szétnézett a mestergerendak alatti homályban. — Jó napot. Hugó bácsi — bólintott Vida Laci, a kopasz kocsmáros. 8 NÖGRÁD - 1971. február 28., vasárnap | Néhány ismerős lézengett a sümtésputtaál, ezek azonban nem érdekelték Hugó bácsit. Annál buffiogóbban sandított a kályha felé, ahol a három traktoros legény élvezte a vasmenyasszony melegét — Az unokáim lehetnének, és a koszon egemet sem fogadják! De tegyük féL, hogy nem is vagyok falubeli. Csak egy idegen vándor, akit beűz ide a szomjúsága. Szépen, jámborul köszön. Hát, kérem, illik-e fogadni a köszönését? Igenis, ilMk! Ha van jó érzés az emberekben. Már akiiben. Mert egyesekben egy szikrámyi sincs! És még azt merik állítani magukról, hogy értenek a kamizáláshoz? Hát ahhoz talán értenek, de ami az illendőséget illeti! Arról nem is beszélve, hogy a traktoraik telebüdösitók a fél világot... A KOPASZ KOCSMAROS igen aprólékosan ismerte már az öreg Lipták természetét, így hát jámbor képpel kérdezte: — Mivel szolgálhatok, kedves, jó Hugó bácsi? — Az attól függ, Laci fiam, hogy a traktorosok mit isznak. Mert, amit ők isznak, az nekem teljességgel elfogadhatatlan, hála istennek. Vida Laci némi kínnal nyújtogatta a nyakát. — Mit isznak?... Mindegyik mást. — Hát hányféle borod van? — Nem bort isznak, Hugó bácsi. A Gerő Gyuszi alrnus- kát iszik, a Somos Vili kökényszörpöt, a Takács Feri meg meggyvért. — Meggyvért?! Meg kökényszörpöt?! — hápogott Hugó bácsi az elképedés és a hahota határán. Végül a hahota diadalmaskodott, valósággal táncolt a fején a kucsma, tétott szájjal kacagott és kopár ínyén úgy meredezett néhány od- vas fog, mint az útszéfli kerékvető kövek. — Meggyvért! Al- muskát! Hát ide figyelj, Laci fiam. Nekem három decit tisztán abból a Mádi furmintból. Aztán még egyszer három decit. Mert a bor embernek való a cukros víz meg a kislányoknak. Édes Laci fiam, pántlikát nem árulsz véletlenül? Vennék a hajukba szép nagy masninak valót, úgyis farsang van, hadd legyenek csdnoskák a szombati bálon! — Pántlikám az nincs — ingatta kopasz fejét komolyan Vada Laci. — De van pálinkám. Cseresznyepálinkám, sz'lva- pálimkám, törkölypálimfcám. Barackom is van. A HÁROM TRAKTOROS szép sorjában indult ki a kocsmából. Gerő Gyuszi, a nehéz, céklaképű legény szelíden megállt Hugó bácsinál. — Közlöm magával, hogy meg vagyunk sértve. Ezért a sértésért tíz liter bonnal tartoz-'k hármunknak. A fölény és a gúny jegyében, görbítette le száját Lipták Hugó. — Most, azonnal kívánod, édes kenesztleányom? — Nem sürgős. Jó lesz az a szombati bálom, is- Éppen akkor! És már ment is Gerő Gyuszi. Nyomában a másik kettővel. Lipták Hugó szép lassacskán megiszogatta a kétszer három deci Mádi furmintot, s közben mindenkinek megfájdí- totta a fejét szakadatlan, fecsegésével. Még akkor is beszélt, amikor lengő léptekkel szekeréhez porosakéit. Becéző, már- már szerelmes szavakkal közeledett a lovaihoz. Szóözöne akkor változott öldöklő jégesővé, amikor észrevette, hogy az abnafcos tarisznyák eltűntek. De háborgása nem volt valódi harag. A tarisznyák eiorzását a traktoros legények halvány kis bos6zúcskájának minősítette, azért a súlyos fricskáért, amit őtőle kaptak, ö maradt felül! EZ A HIT MÉG álmát is megszépítette. Szép virágos réten legeltette a lovait, hol Sári, hol Pintyő nyerített rá a kutyahűség tagadhatatlan arckifejezésével. Csend és fényllő nyár volt. Csak a haramgszó úszott feléje, valahonnan a messzeségből. Meg valami morajilásféle. A harangszó elhalt, elleniben a morajlás nőtton-nőtt, úgyannyúra, hog? ágyúdörgéshez kezdett hasonlítani. Lipták Hugó aggódva leste az álombéli mezőn legelésző lovait és kénytelen volt elvenni szomjas arcáról a cserépkorsót, amiben pedig nem is kútvíz, hanem Módi furmint hűvöslöttVégül akkora dördülés rengette meg lovastól, rétestől, mindenestől, hogy horkanó riadalommal tért eszméletre a valóságos éjszakában. A robajló zajok is valóságosak voltak, feje fölött recsegett, dongott a mennyezet. Igazi halálfélelemmel menekült ki Lipták Hugó a házból, mezítláb, dur- rantós gatyában. De mivel mégiscsak férfiembernek tartotta magát — végtére Doberdo fennsíkján, golyózáporban tartotta meg a legénybúcsút — vasvdllát ragadott, és megrohamozta a padláslétrát. A PADLÄS TERÉBE pillantva aztán kis híján hanyatt perdült a létrátokról. Sári és Pintyő felváltva dobbantott patáival és szemmel láthatóan semmi szokatlant nem találtak abban, hogy a padláson töltsék az. éjszakát, szekér elé fogva, tökéletes hozzáértéssel fölszerszámozva, Elégedett világnézetüket abból az abrakos tarisznyából merítették, amely zabbal telten a pofájukon függött.
