Nógrád. 1971. január (27. évfolyam. 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
Gerencsér Miklós: KOKKÁ SÁNDOR Kézenfogva A fák tartják az eget fehér szelek rejtik tűzhelyed pupillafényet a kova-villanású eszméletet Harlem feketéjét a tüntető mezítelenség ékét Évszakok keringenek fölöttünk villámkoszorús záporok sövénye fénylik érc-súlyúak a lombok a tárnák öblös odva felvonít a fürtökben lógó csillagokra Nézem Nap-arcod erjedő szerelmünk bizonyosságát lehelletünk foszló kendő-fehérét — közben peregnek gyöngyfényü nappalok Add kezed vezetlek porcsóvás utak szegélyén márvány-ég alatt — lépteink súlya a bennünk mért idő TESTVÉREK V asárnap már virradatkor megérezni, hogy a falu előző este kilépett a háimiból. A nap jön fölfelé, árnyékot vetnék a fák, a kazlak és az ólak. de még mindig csendesség van. Sehol se zördül szekér az udvaron, nem rengeti meg a házakat a vontató pufogása és a szövetkezeti iroda előtt sem gyülekeznek szálanként az emberek, hogy aztán csoportokban vonuljanak a tavaszi mezőre. Ezen a vasárnap reggelen semmi más nem hallatszott, csak komótos, ütemes csattogás. Tisztán repülték bele a csendbe a fejszekoppanások. Visszaverődtek a pajtákról, a kerítésekről, élesen cikáztak a falu felett, aztán elpattantak meghalni, mint a szikrák. Senki se figyelt a koppaná- sokra. hiszen olyan közönséges dolog ha fát vágnak valahol. De Szitás Béla, ez a karika lábú. kajla kalapú parasztember zaklatottan csavargó tt a faluban. Sietve rakta egymás elé nagy. vastag szárú csizmáit, kezét a be- I kecse zsebében tartotta, mintha hideg volna. Szembe találkozott a nyalka Biró Ferenccel, ezzel a hosszú derekú fiatalemberrel, aki a szövetkezetben a brigádvezetője volt. A brigadéros ünneplőben feszített, mint áld lakodalomba készül. Messziről rákö&zömt az öregre: — Szép jó reggelt, Béla bátyám! Hát maga hová siet? — A menyemhez, reggelizni — hazudta az öreg. pedig a reggelit rég elköltötte. Sietett volna tovább, de meg kellett állni, mert a fiatalember a kezét nyújtotta. — Na hét, az a tegnapi langyos eső sokat ért, ugye? — kérdezte a brigádvezető a gazda örömével. — Mit gondol, Béla bácsi, könnyít valamit a fagykáron? Szitás szomorúan nézelődött kajla kalapja alól. Még mindig hallotta a koppanásokat A brigádvezebőnek la feltűnt az egyhangú, szakadatlan fejszecsattogás. Megkérdezte: — Már egy órája hallom ezt a kopácsolást. Nem tud- _ ja, hol döntenek fát? Az öreg Szitás felemelte a fejét, s szinte félválról mondta : — Nálam, fiam, nálam... De tovább nem tudott beszelni. Gyorsan elbúcsúzott Céltalanul sietett a falu széle felé. Már a végén járt, a Ka- nász-kaptatónáL Itt megállt csitította magát hogy nincs olyan nagy dologról szó. Hiszen minden fának az a sorsa. hogy egyszer kivágják. Az a hatalmas nyárfa, amelynek sorsa ezen a reggelen teljesült be, még mindig femnségesen terítette szét kisebb rokonai fölé rengeteg koronáját A fiák meg szoktak borzongani ha a törzsüket a fejsze bántja — de ez keményen tűrte az ütéseket mintha még mindig nem vette volna észre a lábánál igyekvő ember szándékát Szitás Béla állt a Kanász- kaptatón. szíve tele volt szorongással s amíg nézte az óriási nyárfát a kezét se merte mozdítani a zsebében. Az az önámító hiedelme támadt, hogy a fa ki sem fog dőlni. Mert noha a fia már egy óránál is több ideje, hogy a törzset egyre vékonyabbra faragta a gyökerek tövénél. Szitás még a helyén látta a milliónyi ág bozontos rajzát, amelyhez annyi éven át igazodott, amely mindig megmondta neki, hol a hajléka, amikor kint a határban dolgozott. De azért valami mégis elárulta, hogy hamarosan meginog az óriás: már nem szálltak rá a madarak, csak kóvályogtak körülötte, aztán a szomszédos. kisebb fákra telepedtek. Soha nem volt babonás ember Szitás Béla. de most nem tudott védekezni a félelem ellen. Egy kicsit a maga életétől is búcsúzott A nem szűnő fejsaecaettogásök szilánkok módjára egytől egyig beletaláltak. s szinte várta, mikor döntik le a hangok a lábáról. Az az óriás nyárfa a tulajdon testvére volt Apja ■ ültette hatvanhárom évvel ezelőtt az ő születése emlékére. Azt mondta, éljen olyan sokáig. mint az a fa. Nem kívánt m értéktelenséget, mert minden valamire való földművé« tudja, hogy a nyárfák élete nagyjából azonos az emberével. Szitás Bélának több testvére nem született Így. hát lassacskán a nyárfa lett a legközelebbi hozzátartozója, gazdája úgy tekintett rá, mint édes testvérére. Igazán jó testvérek maradtak mindvégig. Szép csendben megöregedtek anélkül, hogy valaha Is ártottak volna egymásnak. Szitás Béla nagy nyárfája volt az első, amelyik ősszel elhullaj tóttá a lombját Gazdája tudta, hogy soha többé nem fog új lombot hajtani. Már a télen ki kellett volna vágni, de Szitás húzta-halasz- totta az időt, egyszer már meg is fogta a baltát de aztán a sutba hajította. Tovább mégsem várhatott megkérte hát a fiát, döntse ki helyette. A koppanások ritkultak, de súlyosabbakká váltak. Szitás mozdulatlanul nézte a fa koronáját. amely ugyancsak mozdulatlan volt. Langyos szél fújdogált, ő meg levetette a kalapját hadd frissítse a levegő horpadt halántékát Tette volna vissza a helyére a kalapot, de félúton megállt a keze. Ügy látta, hogy a nyárfa alsó ágai közelednek a szomszédos diófa felé. Aztán lassan megindult az egész roppant korona. Csendesen, mintha vízbe dóit volna Az. ágak egyre gyorsabban söpörték végig az eget suhogó hang vegyült a szélbe, majd a recsegés robaja futotta be a falu utcáit Megint csend lett És világosabb. A hatalmas tavaszi ég nagyabbra nőtt egy darabbal. Szitás Béla visszatette a fejére a kalapját Másnapra In derült maradt az Idő. Az öreg Szitás egész nap fiát ültetett A kanális éc a nagylegelő között azon a nyílegyenes dűlőúton nyolcvan nyárfahusángot állított gödörbe harmadmagával. Alig szólt valamit napközben. Délután jött a hosszú derekú brlgédvezető, nézegette a kö- lyökfák katonás sorát — Húsz év múlva olyan gyönyörű lesz, hogy az isten is ehhez fog igazodni! — lelkendezett Szitás Béla csendesen melléje állt. egy izmos husángot szorongatott. Mogorván megkérdezte: — Ezt hazavihettem? Otthon is kell a fa... — Persze, hiszen tegnap kivágtak egyet — emlékezett a fiatalember. Gondtalanul egyezett bele az öreg kívánságába: — Hát hogyne. Vigye csak, Béla bácsi. M ivel Szitás még nem ebédelt — valahogy nem volt étvágya — uzsonnaidőben fogott a falatozáshoz. Egy tavalyi szárkupacra ült az árokparton. Tarisznyáját az ölében bontogatta ki, s amíg vastag karikát szelt a fokhagymás kolbászból. minduntalan az újonnan ültetett nyárfasorra sandított Evés után komótosan elballagott a kanálishoz, a fasor végébe. Gödröt ásott a bakháton. Ez volt a legmagasabb hely a környéken. A gödör fenekére fészket szórt avarból. arra állította a husángot mélyet már neki ajándékoztak. Vakondtúrások feketéllettek körülötte. Lapátjával gondosan összeszedte a porhanyós humuszt, ezt szórta a fa gyökeréhez. A többi földet vigyázva rakosgatta vissza a gödörbe, mintha lélegző ólet maradt volna a hantok alatt. — Ez nő a legnagyobbra — morogta elégedetten, amikor végzett. Barna Tibor; Az utolsó alkalom HARTMANN CB GOLDMANN úrnak a bammln«» években egyik kis városunkban volt szerény, de jövedelmező magánbankháza. „Hartmamn. és T.-sa”, tulajdonképpen, mert a cégbejegyzésben és a bankházon is így állt, lévén kettejük közül Hartmann úr a tőkeerősebb érdekelt a közös vállalkozásban. A Hartmann és T.-sa bankház feddhetetlen cégnek számított, pénzügyileg minden tekintetben megalapozottnak, üzletfelei biztonságiban érezhették magukat elhelyezett tőkéjük fielől. Maguk a tulajdonosok személye, a városka élletélben betöltött társadalmi szerepe, s nemkülönben feddhetetlen privátélete szintén jelentős járuléka volt ennek a bizalomnak. Halbár Hartmann és Goldmanm úr között az idők soréin a tőke természetes arányában, kd&lalkiülit bizonyos alá- és fölérendeltségi viszony, a bank ügyleteit megértésiben irányították: nagyobb tranzakciókba, mélyek bárhogyan is kétes ■kimenetelűvé vájhattak volna, megingathatták volna bankjuk biztonságos alapjait, soha nem bocsátkoztak. Óvakodtak minden felesleges fezőrködéstől, s ebben kétségkívül T.-sa- nak, azaz Goldmanm úrnak volt érzékenyebb szimata. Inkább szegényen, de kockázat nélkül — ez volt a bank élve, ezt az elvet táplálták ügyfeleik tudatéiba is, így érték el, hogy a betétek után néhány percenttél kevesebbet fizették, a nyújtott kölcsönökre pár percenttel nagyobb kamatot szedték. Minden egyszerűen és simán ment ütt, még a legszőrö- /őbb revízió sem lelhetett egyetlen homályos, vagy legkisebb gyanúra alapot szolgáló pontot a könyvelésben. Mert nem is volt valójában —. ezt büszkén állíthatták. Hartmann és Goldmann úr azonban nemesek bankjuk makulátlanságát hirdették, de megfelelően óvatosak is voltak a rájuk bízott értékek védelmében. Az épületet, amelyben bankjuk székelt, olyan biztonsági berendezéssel szerelték fel, melyen akár egy szabályellenesem besurranó egér is csapdába esett volna. A berendezést — pénzt nem sajnálva — egy amerikai specialista cégtől vették. A bejáratot fotócellák vigyázták, a páncélrács raliét számkombinációé zár védlte illetéktelen kezek ellen. A hatszámjegyű kombináció három eső számát Hartmamn. állította be minden este, a második hármat Goldmann — és mert kölcsönös elvük volt, hogy üzletben nincs bizalom, még ha térsasfelekről van is szó —, a naponként változó részkombináciákrál egymás előtt ’s hallgattak. Ennek megfelelően együttesen ment végbe tehát a reggeli nyitás is. * És mégis, egy napon megdöbbentő eseményről éirtesütet8 NÓGRAD - 1971. január 31., vasárnap ték a késő éjjeli órákban immár békésen alvó Bartmamnt és társát. Maga, a városka főkapitánya csörgette fiel őket, közölte, hogy valaki minden biztonsági szerkezet ellenére, csak úgy, egész simán besétált a bankba, s alighanem alapos rámolást végez, ha egy arra cirkáló őrszem fel nem figyel a sötét helyiségben íel-feivitlanó, ide-oda pásztázó fényre. De hála a rend derék és szemfüles őrének — közölte végiül a rendőrkapitány —, az ipse már lakat alatt van. öreg mackós, igazi művésze a szakmának. A mackóst, bizonyos Fuszek Eleket a rablása kísérletért másfél évre ítélték, súlyosbító körülménynek Véve jóég tudja hányadszor! visszaeső állapotát, szakmában való különleges jártasságát, amiért az alvilágban kivételes rangnak számított — de enyhítőnek mérlegelte a bíróság Fuszek karéinak és tüdővészének előrehaladott állapotát. Az ügy ezzel lényegében lezárult, de a tény, ami történt még alaposabb óvatosságra intette a cégtársakat. A rej- tényt, hogy a számkombináció csődöt mondott, sehogysem hintáik felfogni, hisz a számkulcssomak maguk is csak felét ismerték. A bank felnyitásával viszont erőszakos módon kísérletezni — anélkül, hogy a belső biztonsági szerkezet, a fotócella jelére az automata fegyver működésbe ne lépjen, s a sziréna egyidejűleg fel ne bődüljön — egyenlő a lehetetlennel. De miképp jöhetett rá a kombinációra az az ember!?. .. Amikor a tárgyalőbíró erről faggatta, a vékony dongá- jú emberke csak vállát vonogaitta, s annyit mondott: — Érzék dolga az egész, uraim. Pusztán érzék dolga, fin az uj- jaim bogyóban érzem az egészet, a fülemben, a zárlemezek dörrenéséből. Ennyi az egész. De ez volt az utolsó, tekintetes bíróság. Higgyék el, a legutolsó, öreg vagyok, belefáradtam. Ami még hátra van, nem alkarom rács mögött végezni. Mert hiába az érzék, ha a befejezéshez sosincs szerencsém. Ha lebukok, mielőtt akármi hasznom volna az ügyből. Lassan már feledésbe ment a városka életében nagy port felvert esemény. Jó fél év is eltelt a dolog óta, midőn egy reggel, a nyitás megszokott órájában Hartanann úr arra döbbent, hogy elfeledte az este betáplált kombinációt. Pillanatra megdermedt benne a vér, de nyomban meg Is nyugodott, hiszen szokásosan, alkalomról alkalomra noteszéba jegyezte a számokat, — Ügy látszik, kezdek kissé szenilissé lenni — suhant át agyán a gondolat, miközben felöltője zsebébe nyúlt, majd egyikből a másikba, a harmadikba, de mind izgatóttabban. A notesz sehol. — Mi lesz, pajtikám? — szólt rá kíváncsian Goldmann. — Ördögbe is... A tárcám. — A tárcád? — A tárcám. A notes®!.,. A számokkal!.. — Jóságos ég! — hökkent meg most már Goldmann is. — Csak nem feledted el a kombinációd!? — Valahogy így van — dünnyögte Hartmamn. — Egyszerűen mintha kifújták volna az emlékezetemből. De a notesz!. .. — s miközben lázasan kutatta tovább, s újra meg újra zsebeit, arra gondolt, előző este meglehetősen besze- saelt a polgármesterék vacsoráján. Nem volt italhoz szokott ember, hamar fejébe szállt az a néhány pohár portól, de világosan emlékezett mindenre. Villamosra szálltam és... Igen. Egészen bizonyos: az a pasas volt, aki ott állt medileV- tem a zsúfolt kocsiban! Nekem iökődött egy kanyarban, még elnézést is kért, aztán átfúrta magát a kocsin, s a következő megállónál lelépett. — Szépen vagyunk, öregem — kezdett mélitaitilankodni Goldmann, — Most mi lesz... Próbálj emlékezni... vissoa- emlékezni. — Nem megy. Az istennek sem, bárhogy akarok. — Valami dátum?... Évszám?... Telefonszám?,. — Nem tudom... — Én pedig nem találhatom ki helyetted. Nem szophatom ki az ujjamból. — Az ujjamból... — ismételte letangltousan Hartmamn. — Igen, persze — vágott vissza most már ingerülten társa. — Azt mondtad: az ujjamból? — ismételte meg egyszeriben fielvillanyozottan Hartmamn. Igen!... Nincs más haltra. Az egyetlen megoldás! Goldmann gyanakodva kezdte fürkészni Hartmann ar- oát, mintha cégtársa az ügy hatására meghiibbant volna, de az most már egészen fielderülve folytatta: — Emlékszel, mit mondott az az alak a tárgyaláson?..' Az ujja begyében éra az egész kombinációt, a zárlemeziek zömenóséből kihallja a nyitját. Hát ez az! — Teljesen meghibbantál öregem. Betörővel akarod ki- nyilttaitni tulajdon bankunkat? — Nincs más megoldás. Vagy talán tudsz? — Megbocsáss, öregem, de mindez a cirkusz pusztán a te hülyeséged. —, Mindenesetre, azt hiszem, felesleges vita helyett legjobb, na máris cselekszünk, mielőtt szerteszéled a hír. Különben könnyen nevetségiessé válunk, ezzel remélem, tisztában vagy, ha mosod is a kezed. Társak vagyunk, együtt kell kimászni a slamasztikábál. — Ez az egyetlen, amit e pillanatban akceptálok. — Nos, akkor hát gyerünk a főkapitányhoz. Nem tagadhatja meg, hogy megszerzi az ügyész, vagy a börtön,parancsnok engedélyét. Az ipse elvégzi a dolgát, kap némi pénzt, aztán minden rendben. — Ami az adakozást illeti, rám ne számíts. Nekem a2 anyagi részéhez semmi közöm. De van, egy ötletem. Gyerünk. A börtön igazgatói szobájában, jó ideig négyesben tanakodtak. — A kívánság — vélekedett az igiazgató — kétségkívül szokatlan. Mondhatná: példa nélküli. De, ha főkapitány
