Nógrád. 1970. december (26. évfolyam. 281-305. szám)

1970-12-20 / 298. szám

Március vége volt. Ez a tavasz sem különbö­zött a többitől, az évtizedek, évszázadok előtti tavaszoktól. A , természet törvénye szerint a hosszú tél után újjászületett minden, kizölldelt a fű, rügyez­tek a fák és egy-egy tavaszi eső után bó'dító virágillattal telt meg a levegő. Nálunk is megjelent a ta­vasz első hírnöke, a hóvirág, majd az tfoplya. A fák is vi­rágba borultak. De ez a tavasz mégis etjészen más volt. mint minden eddigi. Ha körülnéz­tünk, a szörnyű háború nyo­mait. a pusztítás képét talál­tuk mindenütt. Vízbe roskadt hidak, felrobbantott vasúti sí­nek, romba dőlt házak, táton­gó bombatölcsérek és szerte az utakon mindenütt roncsok; te­herautók, páncélkocsik, tan­kok maradványai. És mégis, belül, az emberi szívekben csodálatosan szép tavasz szü­letett, a szabadság tavasza. Amint elcsitult a szirénák idegtépő hangja, amint elvo­nult felettünk az a megfog­hatatlan szörnyűséges valami, a front, munkához láttunk. Elástuk a halottakat, eltaka­rítottuk a romokat, tisztítot­tuk a kórházakat, hogy minél előbb eltüntethessük a háború nyomait. Sóhajtva gondoltunk arra, hogy talán tíz év sem lesz elegendő, hogy ennek az újkori népvándorlásnak áldo­zatul esett életünket újból megalapozzuk és szebbé te­gyük, mint volt. És mindnyá­junkat, akik megmaradtunk, egy gondolat gyötört, vajon azok, akiket szerettünk — há­zastársak, gyermekek, szülök és testvérek —, élnek-e? Április elseje volt, amikor meghallottam, hogy szülőváro­som is felszabadult. Pillanat­nyi nyugtom sem volt tovább. Néhány napi gondolkodás után beraktam egy bőröndbe és egy zsákba minden holmimat és elhatároztam, hogy haza­megyek. A vonatok még nem közlekedtek, hát kicipeltem a csomagokat a fővaros nyugati felén levő országúira és vár­tam. Talán felvesz egy teher­autó és eljutok enyéimhez. Óriási volt a forgalom. A front olyan gyorsan haladt előre, nyugat felé, hogy úgy látszott a száguldó gépkocsik is csak nehezen tartanak lé­pést ezzel a rohanással. Va­jon mit érezhetett a ketrecé­ben zárt vadállat, amikor minden oldalról rohanva kö­zeledett feléje a pusztulás? Talán még mindig valamilyen csodafegyverben reményke­dett? Mi, akik ott álltunk az országúton, láttuk, hogy már csupán néhány nap és ütött a végső leszámolás órája. Már nem várakoztam egye­dül, két „földim" csatlakozott hozzám, ők is haza akartak jutni. Hanem az óriási zűrza­varban senki sem vett észre bennünket Százával halad­tak előttünk a vörös csillagos teherkocsik, de hiába tartottuk fel kezünket, hiába kiáltoz­tunk, a motorzúgás elnyelte hangunkat Egyszerre a mozgó gégkocH­sor hirtelen megállt. Elém épp egy üres teherkocsi került egy fiatal szőke hajú, kedves­arcú sofőrrel. Hirtelen elhatá­rozással felugrottam az autó hágcsójára és összeszedve minden szlovák tudásomat, kérlelni kezdtem, hogy enged­jen a kocsira bennünket. Ha szamaimból nem is, de kö­nyörgő arcomból és taglejté­semből megértette mit akarok és intett, hogy felszállhatunk. Társaim feldobták hátul a cső. magokat és felkapaszkodtak a kocsira, én pedig meg sem kérdeztem, hogy megengedi-e, beültem melléje. A kocsisor elindult, s magyarázni kezd­tem, hogy tulajdonképpen ho­vá is akarok eljutná. ' Kék szeme barátságosan nézett rám, csupa megértés volt vörösre sült fiatal arca, Nagy Irén * * ADÓSSÁG de tagadókig rázta fejét. Olyan messzire nem mehet. Csak húsz-harminc kilométe­res útja van, benzines hordó­kat kell vinnie a fővárosba. Láttam rajta, hogy nagyon sajnált, de hát háború van, mondta és a parancsot telje­sítenie kelL Rövid időközökben megállt, kiugrott a kocsiból, elment es visszajött üres kézzel. Mindig, amikor leszállt és eltűnt sze­münk elől, remegtem, hogy jaj. mindjárt kibukkan a fák közül, benzines hordót gurít­va maga előtt. Remegtem et­től, mert a tervem nyír ké­szen volt, csak kedvező alka­lomra vártam. Végül is. amint megint csak üres kézzel jött vissza, kijelentette, hogy már ■vissza keÜ fordulnia, szálljunk ki. Ha akarjuk, szívesen visz- szavisz bennünket, de tovább már nem mehet. A tőlem tel­hető legközőmbösebb hangon megkérdeztem, hogy mit is keres tulajdonképpen, talán tudok adni, hiszen ismerős vagyok erre. < — Mondtam már, hogy ben­zines hordókat, — válaszolta kissé türelmetlenül. — Ürese­ket — tette még hozzá­—Miért nem mondta mind­járt — szóltam mosolyogva. — Néhány kilométerre innen van egy olajfinomító. Ott egé­szen biztosan kap üres hordót, amennyit csak akar. — Milyen messze van az a gyár? — kérdezte. — Pontoson nem tudom, de úgy gondolom tíz-tizenöt kilo­méternyire — ■ válaszoltam. Egészen felderült az arca. — Hát, annyira még elmehe­tek a saját felelősségemre is — mondta és beült a kocsiba. Nem állíthatnám, hogy na­gyon megkönnyebbültem, ami. kor újból elindultunk, sőt, határozottan rosszul éreztem magam. Az olajfinomítógyár valóban létezett, csakhogy nem tizenöt, hanem legalább negyvenöt kilométer távolság­ban. Pontosabban, amikor utoljára erre jártam, még volt belőle valami, de hogy most van-e ott csak egyetlen ben­zines kanna, azt nem tudom. Nagyokat hallgattam tehát, ö pedig időnként megkérdezte: — Messze van még ez a gyár? — Nem, nem — dadogtam — mindjárt itt kell lennie. Mentünk, egyre tovább és Szergely Jvanovics Bojcsenko arca egyre jobban elkomorult. A helyzet már-már válságos­ra fordult, éppen ki akart ten­ni kocsijából felháborodva, hogy becsaptam, amikor a lá­tóhatár szélén feltűntek az olajfinomító épségben maradt tornyai. Most már fellélegez­tem, A gyártól csupán né­hány kilométer út, amit a leg­rosszabb esetben gyalog is megtehetek és otthon vagyok. A gyár kapujában leszáll­tunk. Hálálkodva szorongat­tam Szergej kezét, majd hir­telen elhatározással lecsatol­tam karórámat és kezébe nyomtam. Ha lehet, még pi­rosabb lett zavarában. Visz- szaerőszakolta az órát és szí­vére tett kézzel magyarázta, hogy neki ezért nem jár fi­zetség, mert barátságból ho­zott el. Én egyre próbáltam a kezébe nyomni az órát és magyaráztam, hogy nem fi­zetségképpen adom, hanem emlékül. Erre ö belső zsebé­be nyúlt, papírt, ceruzát vett elő és furcsa ákom- bákomnak tetsző betűket írt fel — a ne­vét és tábori postaszámát. — Holnap elindulunk Ber­lin felé — mondta. — írj ne­kem. Még egyszer kezet rázott vélem, felugrott a kocsira és már el is tűnt a gyár udva­rában. ★ Régi írások között keresgél­ve akadt a kezembe a cédula. Szergej Ivanovics Bojcsenko és egy tábori postaszám. Nem tudom mi lett vele. Lehet, hogy valamelyik német város­ban, talán éppen Berlinben fekszik egy vörös csillagos sír­emlék alatt. Talán úgy hait meg, hogy rég nem kapott hírt hazulról. Talán, ha írok neki, az utolsó óráját aranyoz­ta volna be a barátság fénye. De én nem írtam meg azt a levelet és úgy érzem most, örökre és jóvátehetetlenül adósa vagyok. •Szlovákiai magyar feonó elbe­szélése. Katherine Mansfield A — Ki ő? — kérdeztem. — És miért ül mindig egyedül. Háttal nekünk. — Ah! — suttogta a Frau Obernegjerungsrät. — Mert oáró. Diadalmasan és egy icipicit megvetően nézett rám. a tekintete azt mondta: „Hogy­hogy nem láttad meg rajta első pillantásra — Szegényke, hisz’ nem te­het róla — mondtam. — Ez a kis fogyatékosság nem foszt- iiatja meg mindörökre a tár­salgás örömeitől! Ha a Frau Oberregierungs- raaiak nincs éppen villa a kezében, azt hiszem, keresz­tet vetett volna. — Maga eat nem érthet) meg. Ö a Legelső Bárók kö­zűi való — jelentette ki, szemlátomást lemondott ró­lam, és a balján Frau Dok­torhoz fordult: — Az omlet­tem üres... tiszta üres... — panaszolta. — Pedig ez már a harmadik, amit megpróbá­lok! A Legelső Bárót figyeltem, Salátát evett; egy egész salá­talevelet. a villájára szúrt, s ügy majszolta lassan, házinyúl módjára. Cingár emberke volt, fekete szakállú, gyér fekete hajú, sárga bőrű; állandóan fekete szövetruhát, durva vá- szoninget viselt, lábán fekete szandált, s orrán a legna­gyobb fekete keretes pápa­szemet, amit valaha életem­ben láttam. A velem szemben ülő Herr Oberlehrer elnézően mosoly­gott reám: — Roppantul érdekes meg­figyelés lehet ez kegyednek, nagyságos asszonyom... mert ez, ugyebár, rendkívül előkelő penzió. A nyáron egy spanyol udvarhölgy kúrázobt nálunk; májbajos volt. Sokat beszél­gettünk. Boldog és alázatos képet vágtam. — önöknél, Angliában, a „boarding-house”-aikban, persze nem találkozik az em­ber a felső tízezerrel, mint minálunk Németországban. _— De még mennyire nem! ~ válaszoltam szórakozot­tan; figyelmemet még mindig a Báró kötötte le: olyan volt, mint egy kis sárga selyem­hernyó. — A Báró minden évben visszatér — folytatta a Herr Oberlehrer. — Aiz idegeit ke­zelteti. Sohasem szólt senki­hez egy árva szót sem... leg­alább még eddig nem szólt, — arcán mosoly suhant át Lelki szemeimmel szinte lát­tam vízióit — a nagy néma ság fölemelő megtörését, a ködös jövendőben lejátszódó szemkápráztató udvariasko­dást, egy újság nagylelkű fel­kínálását, a Magasztosnak, s válaszul egy „köszönöm szé- pent” az eljövendő nemze­dékek épülésére. A gyárban mindenki „Ta- nítónaik” nevezte. Ta- an ókuláréja, vagy pedáns arása, vagy fölényes, oktató nagatarlása ragasztotta rá ezt i nevet? Kj tudja! A lényeg, iogy már szinte közszájon far­tőit; majd a Tanító meg- nondja, mit kell csinálni... •'orduilj bizalommal a Tárn­ához. Persze, őszintén azt is el teli árulni, hogy a Tanító ál- alában nem mesterfogások- a, újításokra, serényebb nunkavállalásra oktatta, bíz­atta dolgozótársait. Ezekben i témákban ő is nagyon rá­szorult az alapfogalmak is- neretére: Amiben a tanító ki­élő volt,mindössze ennyi: jól, ügyesen adminisztrálta magát, ytásak meg toldották ezt a j el­emzést. Volt, aki zseninek, -szkombájnak titulálta. Nem ehet mondani, hogy minden­ei kedvelte., de még akik nem szerették, néha-néha azok is oda kéredzkedtek hozzá: Adj tanácsot, hogyan lehetne gyorsan kis segélyre szert tennem ? Ilyenkor feltolta drótkere­tes szemüvegét és egyből so­rolta a jobbnál-jobb tippeket. A felmondás specialistája Általában mindig mindenkinél megtalálta a rugót: betegség, tűz, baleset, szerelem, melyek­re bátran kérhetett az illető. Nemcsak segélyek kérésében volt specialista, jól bevált re­ceptje volt arra is, ha \ alaki egy-egy értekezletről akart tá­vol maradni. Ellenszolgálta­tást sosem kért. Ha sikerült tanácsa alapján rendezni egy- egy ügyet, akkor önmagával fogott kezet és a többiek fe­lé kacsintott: vegyétek tudo­másul. Tanító csak egy van.... Különösen az utóbbi időben vontak egyre nagyobb és fé­nyesebb glóriát őszbe csavaro­dott üstöké fölé. Ö lett a gyár „felmondás specialistája”. Köztudomású, hogy napjaink­ban nagy hiány van munkás­kezekben. A régi szakembert nem szívesen engedik el. De 8 NÓGRÁD - 1970. december 20., vasárnap nem szívesen engednek e) senkit, mert nehéz a kilépő helyett új munkást találni. Tanító alaposan ismerte ezt a helyzetet. — Remész a főnöködhöz, ki­jelented, hogy az a raktár, ahol dolgozol, jégverem. • Kérsz új kályhát. És meszel- tessék is lei a raktárt. Külön­ben felmondása. Jött a kályha és természe­tesen ki is meszelhettek. Ta­nító pedig elégedetten fogott kezet önmagával: >régen hú­zódott ügy végére tett pon- tott a célzás a felmondásra. — Szeretnék fizetésemelést Tanító. Mit csináljak? — Egyszerű fiam. Ma fel­mondasz, holnapután emelnek neked egy forinttal. Gyere, megírom a felmondó /levelet Irt. diktált, valóságos fel­mondási tanácsadó irodát nyi­tott. — Te, holnap kijelented. hogy elmész. A szemben levó szövetkezetnél két forinttal többet kapsz. Ide a rozsdást, ha nem emelnek. A kényszer sok esetben iga­zolta a Tanítót, azaz hogy felmondani, tudni kell! Néhány napja elmélyedtem járt-kelt a gyárudvaron, — Most ne zavarjatok, — utasította el a többieket. Ed­dig mindenkin segítettem, most rajtam a sor. Én is eme­lést kérek. Azon gondolkozom, mivel járulok az igazgató szí­ne elé. Másnap kora reggel á Ta­nító egyenes tartással és ha­tározott léptekkel indult az igazgatói szoba felé. Barátai felé cinkos mosolyt dobott az udvaron, mint aki jelzi, hogy így kell ezt csilláim, gyere­kek! Csak az ebédnél mutatko­zott újból. A szokásos kimért mozdulattal előkelőén kana­lazta a levest. A többiek meg­rohanták. i — Mesélj, mi történt, hogy volt? — kérlelték. — Felmondtam. — Na és?... — És? ... elfogadták. Abai Pál BÁRÓ Ekkor belépett a ^postás; úgy festett, mint egy német katonatiszt. A postát hozta. Leveleimet odadobta a tejbe-' darába, azután az egyik pin­cérlányhoz fordult, és vala­mit súgott a fülébe. A pin­cérlány sietve távozott. Csak­hamar bejött a penzió igazga­tója, kefében kis tálca. A tálcára képes levelezőlapot helyeztek, s az igazgató aláza­tos főhajtással odavitte a Bá­róhoz. A magam részéről, megval­lom, csalódtam, hogy a cere­móniát nem kísérte huszonöt ágyúlövés. Ebéd után feketekávét szol­gáltak fel. Megfigyeltem, hogy a Báró három kocka­cukrot vett ki, kettőt a findzsájába tett, a harmadi­kat pedig zsebkendője csücs­kébe kötötte. Mindig ő ér­kezett elsőnek az ebédlőbe, és ő távozott utoljára; egy üres székbe maga mellé kis fekete bőrtáskát helyezett. Délután, ahogy kinéztem az ablakon, láttam őt végig­menni az utcán. Idegesen járt, kezében a fekete bőr­táskát cipelte. Valahányszor egy lámpaoszlophoz ért, ki­csit összerezzent, mintha attól tartana, hogy az oszlop meg­üti, vagy talán a plebejus fertőzés félelme bántotta... Eltűnődtem: vajon hová megy, s miért cipeli a tás­kát? Sosem láttam sem a Kaszinóban, sem a fürdő­ben. Árván bandukolt az ut­cán, lába ide-oda csúszkált a szandálban. Azon kaptam magam, hogy sajnálom a Bá­rót. Aznap este néhányan együtt ültünk a nappaliban, és lel­kesen vitattuk az aznapi kú­rát. A Frau Oberregierungs- rat mellettem ült, kendőt kö­tött a legkisebbik lányának a kilenc közül, tudniillik az asszonyka abban a bizonyos rendkívül érdekes, áldott ál­lapotban volt.. „De bizo­nyosan minden jód fog men­ni — nyugtatott meg a Frau Oberregierungsrat. — Drága leányom bankárhoz ment fe­leségül, ez volt a szíve vá­gya.” Nyolcán, vagy tízen ülhet­tünk együtt; mi, férjes asszo­nyok, férjünk alsóruházatáról és bogarairól vallottunk egy­másnak, a hajadonok pedig az Lelvetőleges Férjek felső­ruházatáról és vonzerejéről társalogtak. —- Én magam kötöm neki, vastag szürke gyapjúból — ütötte meg fülemet a Frau Lehrer éles hangja. — Egy hónapig viseli két puha gal­lérral — És aztán azt mondta ne­kem — suttogta Fräulein Li­sa: — „Magácska igazán tetszik nekem. Azt hiszem írok a mamájának.” Nem csoda, hogy mind egy kicsit izgatottan, egy kicsit hangosan viselkedtünk. Egyszer csak nyílt az ajtó, és belépett a Báró. Dermedt, síri csend. Lassan jött be, tétovázott, kivett egy fogvájót a zongo­rán levó tálból, és kiment. Mikor az ajtó becsukódott mögötte, diada.lujjongásban törtünk ki. Amióta odajárt, most történt meg először, hogy a Báró belépett a szalonba. Ki tudja, mit rejt a jövő?! A napok hetekké álltak össze. Még mindig ott vol­tunk, és még mindig állan­dóan foglalkoztatott a magá­nos 1 kis alak, kinek > feje kó- kadozott óriási szemüvegének súlya alatt. Belépett fekete táskájával, visszavonult feke­te táskájával — semmi több. Végül az igazgató közölte, hogy a Báró másnap eluta­zik. „Istenem, — gondoltam — csak nem tűnik el így a ho­mályban, csak nem málik el egyetlen szó nélkül! Egyet­lenegyszer csak . kitüntetheti megszólításéval a Frau Ober- regierungsratot vagy a Frau Feldleutnantsnét, mielőtt el­megy!” Aznap este zuhogott az eső. Lementem a postára, s ahogy ott álltam a lépcsőn, ernyőt- lenül, tétovázva, mielőtt fe­jest ugróm a latyakos utcába, halk, tétova hang szólalt meg jóformán a könyököm alatt. Lenéztem. A Legelső Báró volt, kezében az elmaradha­tatlan fekete táska és egy esernyő. Felajánlotta, hogy osszam meg vele az ernyőt Rendkívül bájosan válaszol­tam, egy cseppet félénken, il­lő reverenciával. Együtt bak­tattunk hazafelé sárban, la­tyakban. Nomármost: van abban va­lami nagyon bizalmas, ha ketten bújnak egy esernyő alá. Olyasféle kapcsolat fejlődik ki így, mint hogyha az em­ber leporolja egy férfi kabát­ját: kicsit merész, kicsit naiv magatartás. Szerettem volna megtudni, miért étkezik egyedül, miért cipeli a táskát, mit csinál egész nap. önként nyújtott felvilágosítást. — Attól tartok — mondot­ta —, hogy megázik a hot mim. Mindig magammal vi­szem ebben a táskában.. hisz1 az embernek oly kevés kell, és a személyzet megbíz­hatatlan. —■ Milyen okos gondolat — helyeseltem. Aztán nekibáto­rodva feltettem a kérdést: — Miért fosztott- meg bennünket attól az élvezettől... —■ Mindig egyedül étkez­tem, hogy többet ehessek — mondá a Báró a szürkületeit kémlelve. — Gyomromnak bőséges táplálékra van szük­sége. Dupla adagot rendelek, és békességben fogyasztom el. Ez valóban bárói nyilatko­zat volt. — Ég mit csinál egész napi — Szobámban ülök, és to­vábbi kalóriákat fogyasztok — válaszolta olyan hangon; amely végérvényesen lezárta a társalgást, és már-már éreztette, hogy az esernyői is megbánta.- Mikor a penzió elé érkez­tünk, kevés híján nyílt láza­dás tört ki. Felszaladtam a lépcsőn, és fél útról, fennszóval megkö­szöntem a Bárónak lovagi szolgálatát. — Szívesen! — felelte a Báró mindenki által hallható­an. Igazán kedves a Herr Oberlehrertől. hogy még az­nap este virágot küldött ne­kem, a Frau Oberregierungs­rat pedig elkérte tőlem a bé­bisapka kötésmintámat. Másnap a Báró elutazott. Fordította: Szőlőssy Klara Kőszoborgyűjtemény A legősibb művészeti em­lékek közül származó kőszob­rokból álló gyűjteménvből rendeznek kiállítást az ogyesz- sízai régészeti múzeumban. 4000 kőfaragást állítanak ki, a tudósok 175 évi pvűj tómun­kája eredményeképpen. Az ősi törzsek pogány nap­imádó kultuszává! kapcsolatos 2—3 méter magas figurák ezek. Dél-Ukrajna kurgánjai- ban találták meg a szobrokat, s a feltevések szerint 4—5 ezer évvel ezelőtt készültek — egyes darabok életkora pedig az időszámításunk előtti X— XII. évszázadra nyúlik vissza. Az idolok arca kidolgozott „egyéni” vonásokat mutat, s különböző hangulatokat fejez ki. A kezek és a lábak jelké­pesen ábrázoltak. Áz ismeret­len szobrászok ezen alkotásai­ról sok régi orosz beszédben és évkönyvben történik emlí­tés. Az ogyesszai gyűjtemény az egyik legnagyobb az or­szágban. /

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom