Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)
1970-11-15 / 268. szám
arcmgáló Angelo KINN ÜLDÖGÉLTÜNK a virágos tornác lépeseién An- gelóval. Egyik felén a feljáróinak ő, másik felén jómagam, középütt pedig Erzse marna, a .ház asszonya töltögette Angelo poharába az ajándék nova- bort. S bár Angelo erősen rajta volt, hogy én is igyam — inkább fizetné — fölötte csodálkozott, hogy minden nedvesítés nélkül bírom kerek fél órája már a tanulságos beszélgetést. Ha valaki netán a névből arra a következtetésre jutna, hogy Angelo olasz, különlegesen csalódnék. Tévedése csak erös- bödne, ha Angelónak olaszosan hangzó vezetéknevét is meghallaná, mert Angelo éppen olyan igazi palóc már, akárcsak ez az egész falu és Angelo maga álmélkodnék legjobban, ha megmagyaráznám neki, hogy alighanem valamelyik ükapja vetődött idáig a török háborúságok után, ura- ságok hívására, kőfaragó telepesként, messzi Isztriából. A bécsi császár volt akkor itt a magyar király, parancsolt ide is, oda is, könnyen kapta fel hát cókmókját egy mozgékony munkakareső. Egy a baj csupán. Mégpedig az, hogy a palóccá lényegült Angelo nem vet meg semmiféle italt — a vízen kívül —, s ebben talán amaz ősök emlékét tiszteli, akik karszti vidéken termett szkodra! vörössel locsolgatták márványportól kiszáradt gégéjüket. An- gelóéknak — apának, fiúnak, nagyapának, sógornak — mindegy, mivel öblítkeznek, csak sok legyék. Heggel így jelemnek meg Erzse nennénél egy kis kínálkozás végett, este újfent rányitják szívességére a kaput, ünnepen a déli ha- rangszó is át-át csábítja őket. Örökké szomjazik a gége. — Mert bírom én eztet —> vallja Angelo — sohase lát maga engem tamangálni. Hát, többek között, ezért is ölök most itt, a lépcsőn Angelo val, hogy helyi szó-ízeket kóstolgassak, lm, elhangzott az első. A szót azért nem értem. Készséggel magyarázza: nyit, hogy még tarangálják is. Ha pedig sokallja az italt a gyomrom, felszáríjja a gönc. Tudja, mi a gönc? Főtt krumpli, töpörtyű, pirított zsemle és mindebből a gombóc. — Hasonlít a Vas megyei dödölléhez — mondom. —, de abban liszt van zsemle helyett. ERZSE NÉNI NEM tűri, hogy csak férfiak főzzenek. — Hát a szusizkát nem is kedveled, te híres? — tölt méltatlankodva még egy pohárral. — Túróval, mákval, honne szeretném — bizonyoz — amikor nehéz bányamunkát végzek. Mert azt a munkát csak akkor bírja az ember, ha jól ett, meg itt! Ott kezdtük ugyanis a beszélgetést az élőbb, hogy a bányáról faggattam Angelót. Váltig arról, mit fejtenek odafenn a hegyben. — Építőkövet. De ez nekem kevés. Délután sétáltam át a félsőpeté- nyi bányából, ennélfogva a mai napra rendeltetett bányaügyekben járatos vagyok. Megmakacsoltam. Pontosabbat óhajtanék. Éls ha nem is éppen a tudós geológust kapargatom Angelo novaillatú lelkében, felelete mégsem elégít ki. — Homokkövet, ugye? Méltatlankodva pillog rám: — Építőkövet, mondom, ollyat, akiből házokot építenek. — Mészkövet akkor? — Ammeg csak a váci hegybe van. — Bazaltot, márványt? — Azt a szandál hegybe fejtettük. — Akkor mégiscsak homokkő lesz az! — Ej, dehogy — rázza a fejét mo6t már némi indulattal — van abba piros szín, meg fehér, ekkicsi sárga, emitt csíkozott, amott tömött, egyszóval, akar akarja, aikar nem akarja, jó építőkő az! Faragható. — Arra az emberre mond- Gyanús gyorsasággal kólák, hogy tarangál, aki csak szön el, meg sem várja a ba- ide-oda inog az úton, bócorog, réti visszatöltést, emelkedik, kicsit dülöngél. Nincs az be- búcsúzik, lép ki a kertkapun, rúgva. És én sose iszom any- Még csak nem is tarangál. Erzse mama fia, aki eddig az ajtófélfát támasztotta, s csak hallgatta a beszédet, elmosolyodik most. De csupán akkor szólal 'meg, amikor Angelo már hallótávolságon túl méri az utcát. — Dehogynem homokkő — bizonykodik — egyszerű homokkő az bizony, amit a szövetkezet most bányász. Csakhogy ezt Angelo szégyeili. Restellj a pestiek előtt, hogy csak afféle homokkövet ás. Mert azélőtt bányászott ő már ha zaltot is, meg gránitot, Süttőn meg éppen vörösmárványt. Csak azokra a híres kövekre tartja magát! Hogy mit szégyell a homokkövén, öregisten tudja! De én tudom, Angelőhan novabcxrozás közben mégiscsak feltámadnak a régmúlt olasz ősök, akik odalenn Isztr riában még a fehéren izzó márványkövet bányászták, s akik közül az egyik dédapa még Carrarába is eljutott. És nem ilyen ócska homokkővel éltek, mint ez a kő, itt a hegyben! Amit csak szégyell egy márványfejtő ember! (És bár e történet csattanójához nem tartozik, meg kell vallanom, hogy ezt a szót: „tarangál” még nem hallottam. Nem voltam rest, megkérdeztem a Tudós Akadémia nyelvtudományi osztályát ez- üigyben. Dr. Kovalovszky Miklós kedves barátom ezt mondja: „A »stagnál«-nak a régi Magyar- Nyelvőrökben találtam nyomát. Hont megyei, Kővár vidéki szó. Ottani jelentése: hadarva beszél. Üj gyűjtésünkben nincs meg. A »dülöngél-« jelentéssel a honti kifejezés tehát nem egyezik. Régi tájszótárban sem találok »szuszko« nevű ételt. »Szusz- kó« van több is, kuckó, szöglet jelentésben. Ehhez hasonló szó Nyíregyházán van: »szuszinka«, krumplis, szalonnás sűrű lebbencs. Somogybán »szuszék« névvel a zagyva ételt jellemzik.” ITT ÁLLOK TEHÁT a tarangálással és a szuszkóval tudomány nélkül. Angelo tudja az egyiket, Erzse nennéék a másikat — s tudja az egész falu — csak az Akadémia nem tudja. Segítsünk neki. Ki vezetne rá pontos mgyarázatára, előfordulására? Köszönöm: Szombathy Viktor ifi A novemberi őszt napsütésben jólesik a munkával eltelt esztendők után a pihenés. (Fénykép egy nógrádsipeki ud varról.) Koppány György felvétele «4 f&úsképii /lovag E cím viselője felöltötte lovagi mezét, felkötötte cintányérját, és elindult új kalandok félé. A poros országúton kocogott, midőn egy fogadó előtt verekedő csoportot pillantott meg. Hárman felváltva rugdostak a z elmúlt hetekben társasági, baráti körökben, hivatalos baráti értekezleteken sok szó esett ismét azokról, akik hűtlenül elhagyják hazájukat. Az eszmecserék kiváltója az a szégyenteljes esemény volt, hogy most két olyan távozott, akik dédelgetett, elkényeztetett gyermekei voltak szocialista hazánknak. Sokunkban felmerült a kérdés: a most és a jóval előbb távozott „művész” urakhoz milyen mélységig juthattak el a tevékeny hazaszeretet egyik legkövetkezetesebb harcosának, Kölcsey Ferencnek felejthetetlen szavai: „Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat úgy fogod érthetni, úgy fogod érez- hetni, mint kell. Hazaszeretet egyike a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek, de sok kívántatik, míg annak tiszta birtokába juthatunk!” Mit tettek volna ezek az urak, ha Petőfi Sándor korában kellett volna a haza iránti szeretetről vallaniok: — „Ha nem születtem volna is magyarnak, e néphez állnék én, mert a leg- elhagyatottabb a Föld kerekén” —, ha a virágzó, a leghaladóbb társadalmi rendszerben szépülő hazájukat is képesek voltak, — miután jól kihasználták — cserbenhagyni. Botor kérdés, mégis a válaszadás alkalmat ad, hogy a hűség, a hála, a hazaszeretet magasztos fogalmairól néhány szót ejthessünk. Napjainkban — s ezt igazolják a korszerű hazafiságról rendezett konferenciák is — az áldozatot nem saj- náló hazafi típusa tömegjelenség lett. De a szocialista módon tevékeny hazafitípus mellett nem kevés azok száma sem, akiket a mélységesen közömbösök vagy a hazától mindent elvárók, de annak semmit se nyújtók csoportjába kell sorolnunk. Pedig ők együtt énekeltek velünk, hogy „Hazádnak rendületlenül légy híve...” az iskola falai között, ahol először próbáltuk megtanulni, meghatározni a haza fogalmát. KülönöVasárnapi jegyzet „Ügy szeretem Rodostót...* sebb átérzés nélkül mondogattuk, hogy hazának azt a földet nevezzük, ahol megszülettünk, ahol felnőve az életünk értelmét megadó munkát megtaláljuk, ahol szüléink és majdan gyermekeink élnek, s ahol majd „sírjaink domborulnak.” Tanulgattuk, ■éiogy kötelességünk a haza múltját tisztelve szeretni és jelenéért legjobb tehetségünk szerint úgy dolgozni, hogy a haza jövője akkor is biztosítva legyen, amikor mi már nem leszünk. Eltűnődtünk a hűségéről emlékezetes Mikes Kelemen levelén, aki a „nagyságos fejedelem”, Rákóczi halála után könnyes hangon újságolja nénikéjének, hogy jól megy a dolga törökországi száműzetésben, hisz’ „úgy szeretem Rodostót, hogy soha nem felejthetem Zágont.” S a hontalanok búja csak közelebb hozta szivünkhöz a mindennapi érzést, amikor azokat sajnáltuk, akikhez Tompa szava szólt: „Mert hosszú hervadás emészti azt a fát, / Melyet nagy korban tesznek más földbe át”, és úgy éreztük „nékünk áldott a bölcső, mely magyarrá ringatott.” De mi, akik szívvel is éreztük a hazát, már ott az iskola falai között is találkoztunk furcsa ellentmondásokkal. Egy megható történet (ez még a Horthy-korszak iskolájában történt) arról számolt be, hogy a múlt század végén igen sok paraszt megingott a haza iránti hűségében, s Idegenben keresett új hazát. Átkozva hagyta el az ősök vérétől áztatott földet, mert a távoli, idegen világba nagyobb darab kenyér ígérete csábította. Csak azt nem értettük — vagy talán nagyon is értettük —, hoay az óceán hullámain úszó hajó fedélzetén miért borult ez a hűségében megingott magyar egy vászonzacskóra, amelyben néhány hazai rögöt vitt magával, hogy ha már életében nem sikerült szereznie egy talpalatnyi földet sem, legalább a fejfájához tehessenek majd néhány szemet az „elátkozott” haza földjéből. Az élet számtalan területéről hozhatunk persze példákat arra, hogy vannak nálunk nem kis számban, akikben a hűség érzése tiszteletre méltó melegséggel élt, még a mostoha hazával szemben is. Hazaszeretetünk jogos nemzeti büszkeséggé válik, ha arra gondolunk, hogy a Nagy Október vívmányainak megszilárdításáért százezer magyar harcolt az internacionalisták soraiban a polgárháború frontján. Ök lehetnek példaképeink, ha Belinszkij szép meghatározása szerinti hazafiak akarunk lenni. Ö azt írta: hazaszeretet azt jelenti, hogy lángoló hévvel törekszünk meglátni hazánkban az emberiség eszményének megvalósulását. Ellenkező esetben a hazafiból korlátolt soviniszta lesz, aki sajátját csak azért szereti, mert az sajátja, s minden idegent csak azért gyűlöl, mert az idegen. Egyszóval a hazaszeretetnek egyúttal az emberiség szeretetét is kell jelentenie.” a termés annál ' gazdagabb less, minél több ocsú hull ki belőle. Nem elkeserítő, csak dühítő, hogy sorainkban „herskójánosok” és „dobosattilák” is vannak. Távozásuk csak még jobban erősítheti bennünk a vágyat, hogy igazán szerető fiai legyünk a hazának. Ahogy Garai Gábor mondja: „.. .e korban, míg gyermekből férfi lettem,/ az én nemzetem felocsúdva talmi/ különbsége magános bódulatából,/ különb egyes- ség osztályosa lett:/ méltó a tisztességre, hogy a minden —•/ népek világa hombáréba hordjon/ szüretje legjavából bölcs szelíd/ szerszámokat, szép szót, s boldog zenét.” Csukly László egy földön fekvő öregembert, és tizennyolcán nézték. — Hallatlan közöny — vélte a Búsképű, előrántotta szablyá- ját, és szigorú hangon kérdé: — Mi történik itt nemes urak! Miért rugdossák ezt az élemedett korú aggastyánt?! — Megitta a fröccsömet ez a disznó — mondotta az egyik rúgós, — és nem akarja megadni a kettőnyolcvanat. A Búsképű belesápadt e példátlan cselszövés mikéntjébe, és érces hangon felkiálta; — Az elnyomottakért, az igazságért küzdők, erre esküdtem fel. Igyák meg fröccsei- ket nyugodtan, hidalgók, és ha legközelebb bármilyen sérelem éri önöket, engem keressenek, itt a névjegyem. Lehajolt az öreghez, kivett a zsebéből kettőnyolcvanat, átadta az imbolyogva is nemes tartású kisemmizettnek, és egy utolsót rúgva a földön heverő latorba, emelt fővel indult új kalandok felé. Az esthajnal csillag vecser- nyére pitymallott, midőn teljes valójában megtorpant. Mármint a Lovag. Szembe jött vele egy Szaracén, és rettenetes hangon rórivallt: — Merre van a Szent Sir, mondd meg, barbár, vagy menten a pikám hegyére tűzlek! .. — Nem bántani eng'emet, őrült úr, nem jól beszél magyar, itten mink belgyógyászat tanulás az orvosok karába. Ott sir a sarkon egy, de az nem hisz, hogy szent... A Búsképű a helyzetnek megfelelően felfújta magát, és odament a sarkon sírdogáló leányzóhoz: — Nemes hölgy, — köszöntötte tisztelettel, — én az árváik és a bajba jutottak istápolója, a hölgyek gyámolítója vagyok. Miként tudok gyászodra gyógyírt csepegtetni? — Ötszázzal... — Ah, szóval váltságdíj! — Valóban válságos helyzetben vagyok, nemes idegen. A fiúm agyonver, ha nem adok neki estére legalább ötszázat. A Búsképűnek végigfutott a hátgerincén a jéghideg felismerés. Ez Dulcinea, szíve hölgye. Bajban, a legkellemetlenebb életveszélyben! Féltérdre ereszkedett, és hódolatával nyújtotta imádott Dulcineája felé utolsó ötszáz maravédijét. A nemes hölgy rápillantott az ismeretlen valutára, és felsikoltott legott: — Piszok huligán! Hamispénzzel akarod1 kiszúrni a szemem ? ... Feri... Feriin...!!! Feri pillanatok alatt ott termett, és adott a Búsbépű Lovagnak boxerral kettőt. Elmerengve nézte a vérében fetrengő Lovagot és szenvedő hangon jegyezte meg: — Micsoda sötét alakok vannak!.. Nem való nekünk ez a bűnös város. Rózái... Deák Gusztáv Nemzetközi filmszemle tesz Belgrádbun Bejelentették, hogy jövő év január 9-e és 16-a között megrendezik az első belgrádi nemzetközi filmszemlét, amelynek „Bátor új világ” lesz a mottója. Az idei esztendő legjobb filmjein kívül fiatal. tehetségek legújabb alkotásai is műsorra kerülnek. Elsősorban azonban a filmszemle „A fesztiválok fesztiválja” lesz. Levetítik azokat a filmeket, amelyek díjat nyertek a különböző fesztiválokon. A filmszemle ötlete nem új. körülbelül hat évvel ezelőtt született, de megvalósítása csak most válik lehetővé. * A filmszemle fő kezdeményezője szerint, ha nem jön össze elég néző, akkor a legközelebbi filmszemlét meg sem tartják, mert nincs szükség a filmeseknek és a kritikusoknak szánt újabb fesztiválra, hanem olyanra, amely a nézőközönséget is érdekli”. NÖGRÁD — 1970. november 15., vasárnap 7 )
