Nógrád. 1970. november (26. évfolyam. 257-280. szám)

1970-11-15 / 268. szám

COMENIUS

Háromszáz esztendeje, hogy fordítására, hogy a törököt a 1670. november 15-én Ams- Habsburgok elleni koalíció

äää Amos Comemus, a XVII. sza- riessége nemcsak a protestáns zad egyik legjelentősebb sze- cseh—morva-testvórgyülekezet- kor nagyhatású ben elfoglalt vezető tisztsége

melyisége, a pedagógusa.

A harmincéves háború

Európájában igen sok szenvedés és háborgatás közben építette fel a pedagógiának azt a monumentális rendszerét, amivel megvetette a modem nevelés mindmáig érvényes alapjait.

Legismertebb műve az Orbis pictus, a Látható világ címet viselő tankönyv, amelyben a szemléltetés jelentőségét hangsúlyozta, s e réven lényegében a mai audiovizuális oktatás előfutárának tekinthető. Nem véletlen, hogy ez a mű csupán Magyarországon 22 kiadást ért meg. Első kiadása is már „nemzetközi” igényű volt: a képek felirata latin, német, magyar és cseh nyelven olvasható.

Másik jelentős újítása a schola iudus, azaz az iskolai színjáték bevezetése az okta- *ásba. Nem kis ellenállással kellett ezért megküzdenie, hiszen a korabeli puritán irányzatok szüntelenül arra hivatkoztak, hogy Kálvin és a genfi egyház milyen heves ellensége volt a színháznak. Comenius azonban jói látta azt. ami a modern pedagógia szilárd tétele: a tanítás sohasem a tanár monológja, hanem akkor eredményes, ha dialógus — párbeszéd — tud lenni, s folyamatában szerepet kap a toluló tevékenysége is.

Mint politikus szinte egész életén át a Habsburgok ellen tevékenykedett. II. Rákóczi Györgyöt azért ösztökélt a Biblia török nyelvre való leindokolta, hanem az a tény is, hogy népe a Habsburg elnyomás alóli felszabadulást csak az erdélyi—török—orosz—svéd összefogás útján remélhetett. E politikai elgondolás haladó jellegén nem változtat az, hogy Comenius II. Rákóczi György lengyel háborúját illetően télSöff, sőt végzetes, tanáccsal szolgált, ami nemcsak Erdély, hanem Sárospatak, sőt a saját sorsát — száműzetését — is megpecsételte.

Comeniust Magyarországon különösen tisztelet övezi. Nemcsak azért, mert az utóbbi éfvek kutatásai szerint magyar eredetű családból származott, (Magyaroródon született) hanem főként sárospataki működése miatt, ahová Lórántffy Zsuzsanna fejedelemasszony hívta meg. Mintegy négy évig tartó működése során itt írta meg jent említett műveit, ezeken kívül pedig a hét osztályos, úgynevezett panszófiai iskola tervezetének megvalósítását is megkezdte. Három osztályt fel is állított, a nyomdát felszereltette. s muíxkába állíttatta, az iskola élére világi gondnokokat neveztetett ki. Nagy hatással volt a nyomába lépő nemzedékre, köztük olyan neves művelődéstörténeti személyekre, mint Apáczai Csere János, Pósaházi János, Ladivér Illés,

II, Rákóczi Györgyhöz írt emlékiratából kitűnik, hogy Comenius nemcsak a kultúra, hanem az egész akkori magyar társadalom minden gondját a szívén viselte: „Szeretnék, kedves Magyarország, rólad minden jót mondaná. Seresnünk kell az okokat, melyeknek ismerete nélkül nem foghatunk a betegségek gyógyításához. Az ország földje jó, s mégis sok éhezőt, ragályt, betegséget, korai halált látni ..

Comenius élt Csehországban, Lengyelországban, Elbingben, Patakon, Amszterdamban. A világé volt, s halála évfordulóján ezért emlékszik meg róla egész Európa.

£, Németh Géza

Ä levelet az asszony bontotta fel. Késő délután volt, épp munkahelyéről érkezett haza, s a félhomályban nehezen betűzte ki az öregasszony írását.

— Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék' csinálni. — Majd megbeszéljük —, gondolta és sietve átöltözött, hogy vacsorát készítsen.

A férfi a szokottnál később ment haza, váratlan értekezletre hivatkozott, de látszott rajta, hogy ivott.

— Szegény —, mondta, amikor elolvasta a levelet.

mackója, amit nagyon szeretett- Majdnem vidáman ment haza.

A levélre az öregasszony válaszolt, nagy, szálkás betűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utána küldik. Mosdósra, mert ott van, a tüdőszanatóriumban.

Nyáron még arra gondoltak, hogy egy hétre magukhoz veszik, de aztán elmaradt. A következő karácsonykor már az ajándékról is megfeledkezett.

De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdonképpen mindent elfelejtett, s

fájt. Nemcsak az Idő mosta el a határokat, a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát, s a kisfiút is elvitték az asszony szüleihez.

Hideg téli nap volt. a vonat, sokat késett. A kisfiú az ablaknál állt, s a konok téli tájat nézte, a behavazott földet, melyre hullámzó vonalat húzott a varjak bizonytalan árnya.

— Te szegényt —. mondta az öregasszony és • megsimogatta a kisfiút, aki csak állt a

Csányi László:

Válá

as

után

— Már el is temették —, tette hozzá sietve az asszony, — Talán írj a nagymamának, hogy minket is mennyire megrendített.

Valami emléket keresett, szem villanásnyit csupán, égy integető kart. mely fehér zsebkendőt lobogtat a múltból, de nem jutott eszébe semmi.

— Szegény —, ismételte minden meggyőződés nélkül.

— Tudod, arra gondoltam mondta az asszony —, hogy

a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a tengerre ii. Régen megszoktuk, hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnék

— Talán jobb is neki —, mélázott a férfi, s elégedetten úgy érezte, magasabb rendű Igazságot mondott.

De aztán elszégyeite magát; mennyi ideje, hogy eszébe se jutott a kisfiú!

— Mégis csak a te gyereked volt —, mondta az asszony mellékesen. S rögtön utána egy másik hangot is hallott, messziről, a múlt már fel sem ismerhető zugából :

— Persze, a gyerektartás! Úristen, mindig elfelejtem! — Tétován nézte a férfit, aki bűntudatosan számolta a pénzt, De azért karácsony felé ezt mondta:

— Végy neki valamit. Ne mondják, hogy nem is gondolsz rá. Valami játékot, fölhúzható autót, egy mackót. Mit tudom én!

A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tetszett neki, a másikat drágának találta. Végül egy mackót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy

ami a múltból megmaradt, olyan volt, mint egy rejtélyes kövület, élettelen, emlék nélküli. Néha azt 6em tudta, nem egy könyvben olvasta-e, amelynek a címét is elfelejtette, Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, csak a haragos napok forgószele érte néha, s az egyetlen képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabálásban vagy a megbántottság mélytengeri csöndjében, kezében egy filcmackóval, „Elrontottam az életemet" — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elégtételt, hogy a válás simán zajlott le, majdnem menetrendszerűen, s az is természetes volt, hogy nem fájt, semmi sem fájt.

Kapkodva válaszoltak a bíró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tárgyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egyszerre megpillantják az eget, mely most már örökké kék lesz, felhőtlen és tündökletes. Az asszonynak ekkor már udvarolt egy férfi, „komoly szándékkal”, mint a bíróság előtt is valotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy darabját, csak a kisfiú állt idegenül ebben a világban, romok között, remény nélkül.

— Vigyázz rá — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyön- gé és beteges.

— Csak nem képzeled! —

kiáltotta az asszony és elsietett A férfi zavartan nézett utána, kicsit restelkedett is, mert az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás.

De nem fájt, semmi sem

szoba közepén, az úton bepiszkolódott ünneplő ruhájában, kezében a, filcmackóval.

— Neki még jó —, mondta az anya cigarettázva. Az öregek vállat vontak. Az anya később elment a postára, táviratot adott föl „kedden az esti vonatnál várj”; azt«n beült a cukrászdába, Unatkozott és cigarettázott,

„Manci legalább szeret” — gondolta most a férfi mentegetőzve, s az emlékezet falán a másik a«zony képe villant fel, homályosan és jellegtelenül, s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme, A levélre pillantott, mely még mindig ott volt az asztalon, s ezt mondta:

— Látod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe.

— Vers? — kérdezte az asz- szony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni.

— Az iskolában tanultuk. Arról szól, hogy meghalt egy kisfiú. Petőfi írta, vagy Vörösmarty? Talán inkább Vörösmarty. Hamar mentél el, szegény gyermek... valami ilyesmi.

— Nem tudom —, mondta az asszony és vállat vont.

—• Érdekes, hogy felejt az ember. Pedig tudtam. Elját- szottad a játékaidat, hamar játszottad el... valahogy így kezdődik.

Tenyerébe ejtett fejjel gondolkozott, de nem tudott visz- szaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a régen elfelejtett vers titkot őriz, talán élete titkát.

Az órára pillantott, későre járt. Az asszony is mér ki- hordta a vacsora maradékát, s meg is ágyazott.

NŐCRÁD - 1970. november 15., vasárnap

Tigris

\f ár kétszer menni akar- 11 tam, de nem engedett.

— Ülj nyugodtan, mindjárt főzök egy kávét — mondta, és visszanyomott a fotelba.-— Zsuzsa? — kérdeztem.

— Autózni ment Ildivel.

Láttam rajta, jobban örült

volna, ha ezt nem kérdezem.

A kávé erős volt és forró. A magaméha négy cukrot raktam, amin végre elmosolyogta magát:

— Mi az, te kávés cukrot

iszol?

— Ühüm... Fene van veled is? — kérdeztem kis idő után. Valami nőügy?

— Menj a csodába — rántott egyet vállán.

— Zsuzsával történt valami?

Látta, hogy nem szabadulhat tőlem, s húszéves barátságunkra hivatkozva, a második dupla után beszélni kezdett:

Egyik vasárnap Jancsiék beszóltak hozzánk: gyertek, autózunk egyet! Zsuzsának megcsillant a szeme, én szabadkoztam, és magamban bosz- szankodtam is, hogy miért pont mi? Ferit leültettem magam mellé. Margó meg Zsuzsa „félrevonultak”. Tíz

perc múlva feleségem felöltözve, kabátban, kendőben állt elénk, s boldogan piruló arccal, csillogó szemmel jelentette:

— Nos, uraim! Indulhatunk!

Mit tehettem? Az út kellemes volt. Peri lehúzta az ablakot, s mi teli tüdővel szívtuk a földszagú levegőt. A vádászhéznái letelepedtünk, és Margó elmesélte a Moszkvics történetét: Egy kis örökség, egy kis maszekolás, meg ez, meg az, mert ha nagyon akarja az ember... Feri hallgatag volt, egyszer rá is kacsintott az asszonyra „túlközlékenysé- ge miatt”, de Margót most nem lehetett feltartóztatni. Beszélt, mesélt, átszellemült arccal boldogan, s közbon puha szarvasbőrrel csillogóra törölte a hűtő borsózöld tetejét, a láthatatlan portól.

Este, amikor vacsorához ültünk, Zsuzsa cicáskodva bújt mellém és maga kente kiflimre a vajat. Gondosan kiválogatta a ropogósakat, ahogyan szeretem. Ügyesen kettévágta, s a vajra vékonyan, szinte le- heletszerűen rárakta a mustárt. Mustáros vajas kifli, forró rumos teával! — szóval isteni volt, s méghozzá az a figyelmesség, amellyel Zsuzsa elhalmozott? Egészen elbűvölt. Három kifliből kettőt már megettem, amikor kicsit félve, kicsit remegő hangon megszólalt:

— Te, Karcsi! Spóroljunk autóra! Jó? — Torkomon akadt a vajas kifli, mami kezdte nyelvemet a mustár, és meglepetésemben akkorát nyeltem a forró teából, hogy percekig szívtam utána a fogam.

— Na, igazán, ö csikóm! Autót! Érted? Autót, olyat, amilyen Margóéknak is van, és látod, ma egy autó boldogság, életcél...

A harmadik kiflit már nem tudtam megenni, s helyette nyugalmat erőltetve magamra, elmondtam Zsuzsának, hogy mi még mindössze négyéves házasok vagyunk, sok minden előbbrevaló, hiszen tavaly kaptunk végre lakást és...

ö hajthatatlan maradt. Papírt, ceruzát szedett elő, és eszeveszett számolásba kezdett: kétezer-kétszázhatvan a tied, ezerháromszáztíz az enyém, az összesen...

Én még egyszer kioktattam, hogy Jancsiék, az más! Jancsi motorszerelő és kitűnően ért a villamossághoz. A felesége kosztosokat tart. kardigánokat köt, szóval nem lehet jövedelmét egy kistisztviselőé

mellé állítani! Beszéltem, beszéltem, de Zsuzsát megszállta az ördög. Dühös lett, és fejemhez vágta: miért kell mindent megenni? Miért nem lehet lemondani a cigarettáról és, hogy miért kellett belemenni három könyvrészletbe is? Amikor rászóltam, pitye- regni kezdett, akár egy kölyök.

— Igenis veszünk... au.. tót — makacskodott, és dühében darabokra tépte a papírt, amelyen számolt az előbb.

Eltelt két hét, s közöttünk érezhetően megromlott a viszony, most először négy esztendő után. Ö duzzogott, engem vérig sértettek ostoba kirohanásai, de aztán egy este, amikor kedveskedve bújt hozzám, hogy bocsássák meg, hiszen ő nemcsak magának akar jót, hanem nekem is, „ellágyult” a szívem.

— Rendben van! — jelentettem ki. — Veszünk autót! A kedvedért, Zsuzsa. Félreteszünk havonta ezerötszázat, és négy év múlva itt az autó, hajsza és kapkodás nélkül.

Zsuzsának kerekre nyílt a szeme a négy esztendő hallatára, de aztán boldogan átölelt: Jól van. öcsikóm! Cuki gyerek vagy! Autót veszünk...

És tulajdonképpen ettől a naptól változott meg az életünk. Zsuzsa sokallta a négy esztendőt, és iszonyú spórolásba kezdett. Kiflinkről elma-